Észak-Magyarország, 1995. december (51. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-30 / 306. szám
December 30., Szombat ÉM - riport ÉM-hétvége III „Ne első akarj lenni, hanem önmagad...” A fenti képen, balról jobbra: Tóth Klára, Nagy Katalin, Schaller Tamás, Ta- racközi Gerzson, Gál Lajos Gyarmati Béla Mennyi jóarcú fiatalember... Mintha nem is közülünk valók volnának. Mert mi feszültek, zaklatottak vagyunk - rebbenő szemmel, erőltetett mosollyal, mélyülő ráncokkal. „Keserű, gyomorbajos náció” - mondta rólunk egy amerikai, mikor a Ferihegyen leszállva, szemügyre vette honfitársainkat. Nahát, én nem nagyon hiszek a .jenkik fog- pasztareklám-vigyorának, az öngerjesztett magabiztosságot (ügynöki allűr), meg egyenesen utálom. De, ha a belső derű, a lélek harmóniája simítja ki a vonásokat, s gyújt tüzet a szemekben, hát az... igen, az már valami. Sőt a legtöbb! Talán így képzelt el bennünket jókedvében a Teremtő, s nem tudom, lei tehet róla, hogy az ember karikatúrájává válunk lassacskán. Nyugati országokban járván, láttam, hogy az anyagi jólét, az egzisztenciális szilárdság nagy adalék a harmonikus személyiség kialakításához, de nem minden... a belső béke és biztonság a fontos! Hát, ezt észleltem én Patak - az ősi diákváros - teológiájának hallgatói között. Most értem csak, hogy miért ment annyiszor az idősödő Móricz Zsigmond Sárospatakra. S most értem meg a pataki „öreg diákok” évtizedeken és országhatárokon átívelő város-szerelmét. Ez nemcsak nosztalgia, nemcsak a Bodrog-parti mulatságok, vagy az iskolakertben töltött meghitt órák utáni vágy. Több ennél! A visszatérők a hely szellemét keresik. Tőle várnak biztatást és erősítést. S olykor tán parancsot is. Egy ilyen parancsnak engedelmeskedve testálta Cs. Szabó László minden földi kincsét - páratlan értékű könyvtárát - Patakra. Hogy’ mit lehet Patakon megtanulni? Erre is Cs. Szabó szavaival felelhetek: Ne első akarj lenni, hanem önmagad. Legátus a kölcsön-palástbati Azon a decemberi délutánon, mikor a pataki Teológiai Akadémián jártunk, nem hangzott el ez a mondás. Biblikus idézet is csak egy - az én kérésemre. Ebben az új nemzedékben kevesebb a pátosz, mint bennünk, de áhítatosabb a lélek. A három fiút és a két leányt - akik ruházatukat tekintve semmiben sem különböznek huszonéves hazai kortársaiktól - elképzelem a református lelkészek gazdag redőzetű palástjában, a „magyar papoknak” - ahogyan a nép mondja - ebben a jól ismert liturgikus viseletében. Csak hát az nem elég, ha „lelkem színpadán” így látom őket; az olvasóknak is meg kellene mutatni egy „kislelkészt” legalább fényképen. A negyedéves Gál Lajos (tulajdonképpen földim, mert Békéscsabáról jött Patakra) vállalná a beöltözést, de neki még nincs palástja. Nem is lehet, nem is illeti meg! Majd, majd csak akkor, ha pappá lesz. Dilemmánkat egyetlen mozdulattal nyúlván nem csak a műemlék könyvtárról... Mindazon szellemi értékekről, melyek betűben, hangszalagon, filmen, számítógépben tárgyiasulhatnak. Mert nagyon korszerű műveltséget kell kapniuk az új lelkészeknek. Az egyház természetesen továbbra is a „gyülekezeti elv” alapján áll, vagyis, hogy minél kevesebb legyen a pap nélküli közösség, de sok más útja is van a hivatás gyakorlásának. Egyik hallgatót éppen most hívták meg tábori lelkésznek, nagy szükség van hitoktatókra, kórházi lelkészekre és pszichológusokra, s olyanokra, akik szívesen vállalnak diakonisszái munkát - gyermekek és felnőttek szociális és szellemi gondozását. Vannak, akik misszióba készülnek, mások tudományos tevékenységnek akarjak szentelni életüket. Ha jól meggondoljuk, a mostani 145 hallgató - öt évfolyamon — nem sok. S 38-an közülük határon túli magyarok - azaz nem magyar állampolgárok. Gerzson és a többiek avagy a késztetés Közülük Taracközi Gerzson (ezt a nevet akár Jókai is adhatta volna) tesz rám legmélyebb benyomást. Kárpátaljáról jött, most negyedéves. Kicsit talán idősebb, mint évfolyamtársai: gázszerelőként dolgozott már, mikor... A mikor miatt kezdtem beszélgetni a hallgatókkal. Mikor, ki, hogyan hallotta és értette meg azt a bizonyos sugallatot. A hívó szót? A belső parancsot? A késztetés pillanatára, folyamatára vagyok kíváncsi. S persze az elhatározásra, az első lépésre. Na meg a kételyekre is. Az esetleges megtorpanásokra... De hát lehet-e erre válaszolni? Van-e ennél intimebb szféra? Bizonnyal nincs. De közülük senki nem nyögi Isten igáját. Merthogy nem igáról van itt szó, hanem kiválasztásról. Azt hiszem egyikőjüknek sem volt olyan katartikus élménye, mint Pálnak, azon a bizonyos damaszkuszi úton. Az ötödéves Tóth Klára először csak szülői tanácsra próbálkozott a taoNagy Katalin karácsonya lógiával, Gál Lajost 18 éves koráig nem is igen érdekelték a hitbéli dolgok.- Egyszerre aztán - emlékezik Lajos- nagy lelki éhséget éreztem. Persze Jung is említi a transzcendens vágyakat. Akkor nem tudtam még ezt, csak valami úr volt bennem, amit ki kellett tölteni. Mert, hát mi dolgom nekem a világon? Számomra alig nyújtottak valamit a keletkezés materialista magyarázatai. Más igazságokat, az Igazságot kerestem.- Valódi tartalmat kell adni az életnek - folytatja Gerzson. Egyáltalán Adni, mikor én annyi mindent kaptam a Teremtőtől. De miből adhatok... Töprengtek. Olvasták a bibliát. Klára a betlehemi jászol mellől, Gerzson a Golgotától indult az útra... (Érdekes, hogy mindannyian Lukács evangélistát tartják a legihletettebb kalauznak.) Mert nem lehet azt kiszámítani, hogy kinek milyen út jelöltetik meg. S, hogy nehéz lesz-e vagy kis fáradtsággal is megtehető. A Révkomáromból jött másodéves Nagy Katalin - Gerzsonnal együtt - az aklimatizáció nehézségeit említi. A kisebbségi létben nagyobb az összetartás, több a szeretet; az emberek nem közönyösek egymás iránt és kevésbé kényelmesek. A riporter látomása- tíjévi ige Katalin és Gerzson természetesen megy vissza a szülőföldre - az árva gyülekezetekhez. És nemcsak én tartom lehetetlennek, hanem ők is, hogy a mostani társak - Klára, Gál Lajos, vagy a negyedéves Schaller Tamás — ne induljanak majd igét hirdetni Kárpát- aljára, vagy Szlovákiába. És persze így lesz fordítva is. Ennélfogva le merem írni, hogy nem a politikusok, hanem a következő lelkésznemzedékek fogják megkezdeni a határok spiritualizálá- sát. Aztán elképzelem, hogy Tóth Klára, hogyan törli majd le a kisgyerekek könnyeit, és aligha tévedek, mikor azt jósolom, hogy Schaller Tamásnak jelentős szerepe lesz az oktatásban, vagy az egyházi diplomáciában. Mindjárt ki is próbálom, jók-e megérzéseim. Néhány fiatal lelkész szóvá tette, hogy a szocializmus idején egyházi vezetők is kompromittálódtak — mondom. Hogyan vélekedsz erről, Tamás?- Tisztelettel és engedelmességgel csak annak tartozunk, aki Krisztus lelke által vezet bennünket.- Vállalnátok-e - mint elődeitek - a gályarabság szenvedéseit? Tamás: - Most, az atommeghajtású hajók korában? Lajos: (halkan, szelíd mosollyal):- Igen... Tóth Klárát kérem meg. hogy hirdessen nekünk újévi igét. Ezúttal nem Lukácsot, hanem Mátét (6,10.) idézi.- Legyen meg a te akaratod... Ez nemcsak gyermeki bizalmat jelént, hanem azt is, hogy akarom teljesíteni az Isten akaratát... Ha ezt valóban megteszem, akkor válók szabaddá, akkor tudom igazán elfogadni és szeretni a másik embert. Varga Lajos egyháztörténész (1835-1900) portréja alatt állunk. A professzor úgy tekint ránk, mintha áment mondana. Jobbra: A palást Gál Lajosnál - a dékán apai öröksége. Redőiben múlt, jelen, jövendő. Fotók: Farkas Maya oldja fel Győri István, a dékán, áld saját palástját nyújtja a fiatalembernek. Istenem, kicsit áthágjuk a szokásjogot - mondja mosolyogva. Különben több gyülekezetben elvárják (és ennek az elvárásnak mi eleget szoktunk tenni), hogy az igét hirdető, a lelkésznek segédkező legátus is palástot viseljen - noha még nem pap. Legátus, legáció... Vajon közönségünk ifjabb rétege tudja-e miről van szó? Mikor ezeket a sorokat írom, a Genius - 1933-ban kiadott - Kislexikona van kezem ügyében. Ezt olvasom a címszónál: „Legátusoknak hívják, a protestáns iskolák számára adományokat gyűjtő tanulókat, akik vagy csak gyűjtenek, vagy ha teológusok prédikálnak is.” Az utolsó mondat pedig így hangzik: „Szűnőfélben lévő szokás”. Hát lehet, hogy a harmincas években szűnőfélben volt, de most nagyon is él ez a szokás! A teológusok a karácsonyt és a húsvétot, mindig egy-egy gyülekezetben töltik; így is készülve a majdani szolgálatra. A harmad-, negyedévesek már önállóak, az alsóbb évfolyamok hallgatóinak azonban még „futni kell” - ahogyan a diáknyelv fogalmaz -, vagyis fel kell mondani tanáraiknak a hirdetendő ünnepi igét, mielőtt gyülekezet elé lépnének. A Perényi-oskola örököséi Es újraéledt a kántálás szokása is! A Bodrog-parti Athén esti utcáin több mint félezer diák hangos énekszóval hirdette - az idén is - a karácsony örömét. Mert 1989 óta ismét egyházi kézbe került a pataki gimnázium, és ’91- ben a Teológiai Akadémia is megkezdte működését. Akkoriban is jártam a régi épületben, melynek 1773-ban épült, s megmaradt szárnyát a 19. század elején kezdték bővíteni, s még a szabadságharc előtt be is fejezték a munkálatokat. Az Oskola azonban sokkal régebbi. Még Perényi Pétéi- alapította 1531-ben, s három évtizeddel későbben már főiskolai rangra emelkedett. A református szellemű oktatás kétszer látszott itt megszakadni: az ellenreformáció idején, majd a szocializmus korszakában. Először 32, (1671-1703) másodszor jó negyven Esztendőn át. De az igazán erős hitűek mindkét esetben megérhették a feltámadást. Újszászy Kálmán professzor úr (ez a név nem kíván minősítő jelzőket) még taníthatta a most végző teológusokat, s a régi-régi pataki tanárok Győri István dékán: Sok útja van a hivatás gyakorlásának közül csak a gimnázium újjászületése után ment el Hegyi Józsi bácsi, akit mi hírlapírók is kedves bátyánkként tiszteltünk. Nagy az Isten kegyelme! Öt év viszont nem nagy idő. Győri István dékánt - akit 1991-ben gyülekezetei éléről (Erdőbénye, Tolcsva, Szegi- long, Sima) elszólított a teológia - fiata- labbnak látom, mint fél évtizeddel ezelőtt. Mindenesetre derűsebb, mint akkor. Már nem vendégek a régi falak között, s kibocsátásra vár az új lelkészek első nemzedéke. Ami pedig a technikai felszereltséget illeti, a hajdan volt professzorok büszkén nézhetnek le a blon- dell keretekből...- Miben bízott, mikor a munkát elkezdték? - kérdezem a dékánt. Válasz: A könyvtarban! A Tiszamenti Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményéről van szó elsősorban, de x