Észak-Magyarország, 1995. december (51. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-09 / 290. szám
December 9., Szombat Kilátó ÉM-hétvége VII Beke György Különös házasságok Erdélyben H erédi Gusztáv kolozsvári író nemrég megjelent publicisztikai kötete, a Kutyatej felidézi egy különös házasság történetét Erdélyből. A maga idejében hetekig beszédtéma volt Kolozsvárott az, hogy Könczei Adám folklorista kiharcolta fia magyar esküvőjét a vái*os anyakönyvi hivatalában. Ügy a hetvenes években történt, a Ceausescu-diktatúra idején, jóval Funar uralma előtt. Papíron érvényes volt még akkor, hogy a házasulandók kérhetik az anyanyelvű esketést a polgári hatóság előtt is. De a városháza már hosszú idő óta leszoktatta erről a kolozsvári magyarokat. A két család, a Könczei és a Plugor família határozottan követelte a magyar esketést. Megpróbálták lebeszélni őket. Az anyakönywezető azzal érvelt, hogy senki sem ismeri már a hivatalos magyar esketési szöveget. Aztán fenyegetőzött, de Könczei Adám nem tartozott a könnyen beletörődők közé. Felmutatta az alkotmányt, méghozzá románul, hogy nekik joguk van a magyar esküvőhöz. Végül a kolozsvári városvezetés beadta a derekát. Félt a további botránytól. Kerítettek egy hivatalos személyt, aki magyarul megeskette a fiatalokat. Egy másik „különös házasságról” meséltek mostanság nekem kolozsvári barátaim, Kerekes György műfordító, szerkesztő és felesége, aki szintén kiadói ember, tehát érzékenyek az ilyen kisebbségi „ügyekre”. A történet a következő. Két magyar fiatal a temesvári egyetemen barátságot köt, diplomájuk megszerzése után házasságra akarnak lépni. Marosvásárhelyen kívánnak élni, ott a családjuk (részben legalábbis), mi sem természetesebb, minthogy ott álljanak anyakönyvvezető elé. A hajdani Székelyvásárhely, amelyet nem is olyan régen „székely fővárosként” emlegettek, ma is magyar többségű, még a román statisztikai felmérések szerint is. Sőt, egyenesen magyar érzelmű város, amit fényesen bizonyított azzal, hogy mindenféle „vátrás” für fang ellenére, a legutóbbi választásokon, amit meg kellett ismételni, egy magyar nevű ember, Nagy Győző lett a polgár- mester. Mi sem természetesebb, gondolták a házasulandó fiatalok, minthogy maga Nagy Győző esketi össze őket. Bizonyára szívesen teszi. Jelentkeztek hát a vásárhelyi városházán. Leforrázva hagyták el a hivatalt. Marosvásárhelyen csak román nyelven esketnek, ezt a választ kapták. Hogyan, csodálkoztak a fiatalok, a polgármesteri hivatal ennyire különböző érzelmeket vall, mint a város magyarsága. Hát a polgármester, akit éppen magyar mivolta okán választottak a város élére? Egy időben, a megválasztása után még az anyaország sajtója is a nemzetiségi jogok érvényesülésének tekintette Nagy Győző polgármesterségét. Tévedtünk volna valamennyien? Csak neve szerint magyar? Lám, a név nem minden! A név meg is tagadható. Mesélték Erdélyben, hogy néhány évvel ezelőtt Marosvásárhely magyarnak tartott polgármestere - hivatalos romániai küldöttséggel - Budapesten járt, valami tudományos vagy talán szakmai tanácskozáson. Nem ez a lényeg, nem ez marad emlékezetes. Hanem az, hogy Nagy Győző a magyar fővárosban románul mondta el a beszédét. Próbáltam mentegetni magamban, hogy „hivatalosan” volt Pesten, úgy gondolhatta tehát, hogy kötelessége a román állam nyelvén megszólalnia. Habár van erre éppen elegendő ezzel ellenkező tapasztalat. Ha egy közéleti férfiú olyan országba látogat el, amelynek a nyelvét jól ismeri - netán éppen anyanyelvi szinten, mivel az anyanyelve - akkor a küldő ország tekintélyét nem csorbítja, hanem növeli, ha a fogadó országban nem kell tolmácsot állítani mellé. Ha Iliescu elnök franciául szólal meg Párizsban, ezzel csak bensőségesebbé teszi a hangulatot. Lehet- e hivatalos szertartásnak bensőségesebb hangulata, mint éppen az esketésnek? Két magyar fiatal - vagy' éppen más nemzetiségű házasulandó akkor érzi igazán életre szóló útravalónak esketési fogadalmát, ha anyai nyelvén, családi légkörben kötelezi el magát élettársa mellett. Nem egyszerű közigazgatási mozzanat az. A városháza rideg falai átforrósodnak, ezek a pillanatok erősíthetik igazán a kötést a városlakók és városuk között. Ez a két erdélyi magyar fiatal nem engedte elorozni magától az élményt, miként a Könczei fiú és a Plugor leány se annak idején Kolozsvárott. Az egyik fiatal édesanyja Székelyhíd lakója Bihar megyében. Oda folyamodtak. És Székelyhíd polgármestere magától értetődő módon magyarul eskette össze őket. H át így él manapság a magyarság Marosvásárhelyen, magyar polgármester „vezetése” alatt, abban a városban, amelyet nem is olyan régen a Magyar Autonóm Tartomány székvárosaként tartottak számon a fóldrajzkönyvek. S még csak Meciar-féle nyelvtörvény sincs Romániában! Karácsonyi Zsolt Haját átszövi a fény bezuhant valami végtelenbe. Lakhelyét nem érzi a szív, és nem tudja az értelem se. Bőrének bársonyi hajlatán valami él, valami táncol. Arcára álmot szór az éj, a hajnal puha mint a jászol. Halászi Aladár —1—* Aforizmák A jószomszédság biztos jele, ha a mezsgyén talált követ a gazda a saját földjére dobja, vagy kiviszi a tábla végére. * Nem az fáj igazán, hogy az ellenségünk kígyót-bé- kát kiabál ránk, hanem az, hogy sokan hisznek neki. ^ Mindnyájunkat elszomorít az értékek pusztulása, de ennek megakadályozására csak akkor hozunk szívesen áldozatot, ha a miénkről van szó. * A szeretet és a gyűlölet leginkább abban tér el egymástól, hogy többet foglalkozunk ellenségünk hántásának kimódolásával, mint szeretteink megvédésével. * A vereséget győzelemre változtathatod, ha átallsz a győztesek oldalára; a veszteséget nyereségként könyvelheted el, ha az ellenségnek okozod; egy probléma csak addig bánt, míg nem jön helyette egy nagyobb; bánataik is csak addig tart, míg ellenségünknek vidám az arca. Tehát minden nézőpont kérdése, így végtelenül szubjektív. Ha objektív akarsz maradni, ne állj perben-haragban senkivel, még magaddal se; kapcsold ki érzelmeidet... Ez viszont lehetetlen. * A szabadság nem a bent és a kint kérdése, nem is a többség vagy a kisebbség állapota, hanem a lélek olyan úton járása, amelyet a mérséklet, a tudat és a törvény tisztított meg a szennytől és az akadályoktól. * Mindig hízelgőbb a népnek a saját magáról kialakított képben gyönyörködnie, mint a más nép vélekedését lesnie, hiszen az többnyire lesújtó. A szegény népek között talán azért dúlnak véres háborúk, mert a rájuk vetett követ nem tudják kenyérrel visszadobni, hiszen nekik sincs, csak kövük. A háború vagy egy „egyszerű” verekedés a legritkább esetben szolgálja egyszerre mindkét fél érdekét. ❖ Van igazságos háború és igazságtalan béke, de az emberiség nagyobbik része egyikből se kér. * Ha igazságtalan békét csináltál, készülj föl az előbb-utóbb bekövetkező háborúra; ha pedig igazságos háborút indítottál, légy' biztos az igazságtalan békében. * Nem azért keressük állandóan önazonosságunkat, mert elveszítettük valahol, hanem azért, mert szomszédaink mindenáron egészen másoknak akarnak látni bennünket. * Az Isten és a tisztesség minden nyelven ír-olvas- beszél, csupán a mi néhány szomszédmik istene és tisztessége egynyelvű. * Ha túl akarod élni ellenségedet, szerezz neki egy nálánál erősebb ellenfelet, vagy kerüld vele az összeütközést. * A hazaszeretet egyéni érzés, amelyhez kollektív tevékenységgel juthatunk el. * Demokratikus elveid és keresztény szellemed nem szenved nagy csorbát, ha testvéredet és barátodat jobban szereted, mint a rossz szomszédod. * Miközben ellenségképet faragsz, könnyen elveszítheted lehetséges barátodat. * A különböző kultúrák költségei eltérőek ugyan, de az értékük megegyező. ❖ Az eszme olyan szükséglet, amelyből akkor kapunk sokat, amikor a kenyérből kevés jut. K azán (oroszul: Kazány) stadionjában szorongunk, nagy a tumultus, mindenki látni akarja a nagy műsort, melyet a városszerte Magdi címen hirdetnek a plakátok. Magdi a hetedik szent imám, az utolsó próféta, aki jönni fog és a világ végét hirdeti majd, ugyanaz, mint nálatok keresztényeknél Krisztus második visszajövetele - magyarázza egyik tatár ismerősöm. Erősen alko- nyodik. A város fele mutatnak: az ott a Szüjümbike-torony. Szüjümbike egy tatár cárnő neve, akit régen-ré- gen odaadtak az oroszoknak túszul, hogy azok ne támadják meg Kazánt. Mégis megtámadták. A népmonda szerint ekkor a cárnő felmászott a ferde toronyba, és a mélybe vetette magát. Ez a torony a tatái’ság jelképe. Amíg kezdődik a műsor, az emberek beszélgetnek. A környékemen éppen az olajról. Kuwait lehetne itt, magyarázza egy fehér tübetejkás férfi (ami azt jelenti, ő már járt Mekkában). A többiek bólogatnak. A tatárok adták a Szovjetunió olajának legalább húsz százalékát, mondja egy fekete tübetejkás. Micsoda lelőhely volt Aznakajeva, Almetyevszk, Bogulma (ez utóbbi jelentése: ne hajolj meg!), de már kiszopták az olajunkat a földünkből, s a tatárok semmi hasznot nem láttak belőle... Besötétedett. Ezeregyszáz éve vették fel a tatárok az iszlám vallást, ennek az ünnepe következik. Egy tatár énekes, rocksztár, Albert Aszadulin énekli, hogy „Ember, mond meg nekem, hová tűnt az én Bolgáriám...”, azaz a régi tatái’ haza. Szétárad a szép dallam a stadionban, amely a régi bazár (neve: Kő-lába) helyén épült. Az énekes elvonul a nézők előtt. Lelkes taps. Kisgyermekek vonulnak a színpad körül. Közben keleties, de modern zene szól. Fuvola ősi dallama száll, aztán egy drámai bumm, füst, zöld fény ömlik a színpadra (a zöld az iszlám színe). Aszadulin már a zöld fényben térdel, imát énekel, közben a gyerekek zöld leplet húznak le a színpadról. Az énekes már egy szurát énekel a Koránból, a gyerekek a zöld leplet lefektetik a gyepre, fuvolaszó, énekszó, narancsszínű, sárga, zöld, fehérszínú fények, gomolyog a füst, Aszadulin gyönyörű népdalt énekel, gyerekek térdelnek a zöld leplen. Utána dobszó, keleti kosztümökbe öltözött tömeg lepi el a gyepet, a kisgyermekek összefogzva kígyóznak, a rocksztár közben az egykori bolgári bazárról dalol, amely itt állt, sasokat, sólymokat, tigriseket, párducot, kígyót, pumát visznek végig a nézők előtt, a jelmezesek lovakat vezetnek, már a színpadon is a kosztümös szereplők tömege, harsog az ének, póniló jön, szamár jön, a színpadon zöld, lila, narancs, vörös fény vibrál. Doromb szól, kórus énekel, taps. A gyerekek hófehérben, úgy hajlonganak, mint Csontváry híres képén a figurák, végül leguggolnak, Aszadulin a bolgár váiTÓl énekel, elől lejön a színpadról, a zöld leplen áll, a gyerekek köréje gyűlnek, letérdelnek, a színpadi jelmezesek szintúgy, a fájdalmas ének arról szól, hogy a bolgár fővárosnak már csak a neve maradt meg. A színpadon, a színpad előtt tánc, a gyepen lévő kosztümösök is ropják, majd vad rohanás a focipálya füvén, összevissza cikáznak a szereplők, a zene drámai, a jelmezesek eltűnnek. Aszadulin a közeledő fekete viharról énekel, libabőrös leszek. A színpadon drámai hatású tánc a gyerekekkel, a salakon, a pálya körül motorosok száguldanak végig, közbe-közbe az énekes szenved, a zöld leplen fekszenek a gyerekek, Aszadulin összeesik, harckocsik gördülnek be a stadion salakjára, tetejükön villogó lámpák, a hatalmas vörös csillagokkal ékesített páncélosok előtt egyetlen hófehérbe öltözött tatár kisfiú kapkodja a lábát, talán nyolcéves lehet, egy férfi megragadja a karomat, másik kezével a gyerekre mutat, látod, az a tatár nép, az a tatár nép, kiáltja, hangosan zokog, az a tatár nép, látod, látod, kérdezi egyre eszelősebben, s csak akkor enged el, amikor a harckocsik kivonulnak a stadionból. A színpadon fehér ruhás nő kezd énekelni arról, hogy a nagy tűz után is megmarad a gyökér, szép, drámai dal, tulajdonképpen siratóének, a gyermekét siratja majd fohászkodik, hogy Istenem, adjál nekem türelmet! Aztán ismét Aszadulin következik, a nagy tatár klasszikus, Gabdul- la Tukaj egy versét énekli, fuvolaszó, vörös fény, zöld fény, a gyerekek felélednek a zöld leplen, a színpadra betódulnak a kosztümösök zöld lobogókkal, dinamikus tánc, szárnyal az ének, „földem, adjál nekem erőt!”, az egész stadion kivilágosodik, a gyerekek mozgatják a zöld leplet, lovak vágtatnak a futópályán, a nyeregben fiatal lányok és fiúk, villognak a fények, vidám muzsika, a pályát ellepik a jelmezesek, a nézők közül is sokan énekelnek, tűzijáték kezdődik, az egyik ló megvadul, elszabadul, hatalmas csillagszórók ragyognak a stadion fölött, a lovak félnek, zöld lézerágyúval megcélozzák a Szüjümbike-tornyot, harang kondul, Aszadulin fohászt énekel, egy másik zöld lézernyaláb pásztázza Kazán városát, végül megállapodik a mecset tornyán, a két tornyot a várost átívelő zöld nyaláb köti össze a stadionnal, a lelkesült tömegből kiáltások harsannak. Most lírai dal következik, sárga és vörös füst száll az ég felé, a kisgyermekek a zöld lepelre gyűlnek, letérdelnek, szerelmi dal száll, a gyerekek elfutnak, Aszadulin és egy fiatal nő összesimul, zöld zászlók lengenek a gyepbe szúrva. Újabb szerelmi dal, a pár elórejön a közönségig, odagyűlik a többi szereplő is, lakodalom van, összefogódzkodnak, két hosszú emberlánc mozog, aztán a gyerekek előrebújnak, mindenki énekel, a nézők is. Gabdulla Tukaj Anyanyelv című verse szárnyal Kazán városa fölé, önfeledten a megtartó erőről, az anyanyelvről, tatár mivoltukról, könnyesek a szemek, énekel a tatárság, a nép, az a nép, amelyen annyi nagy tűz tiport végig, s a gyökér mégis megmaradt, íme most hajt ki, most növeszt erős törzset, a színpadon kihúzzák háttérnek a zöld leplet, madárcsicsergés, zene, hirtelen minden átmenet nélkül zuhogni kezd az eső. A szadulin egy imát énekel, mindenki átszellemülten ül tovább a helyén, a zöld lepel már óriási lobogó a magasban, minden zöld alapon fehér félhold és csillag, ilyen lesz a zászlónk, ha felszabadultunk, kiáltja, ömlik az eső, Aszadulin az égre mutat, ez Allah üdvözlete, mondja, az arcokon patakzik a víz, nem tudni, melyik a könny, melyik az eső. leng a város felett az óriási zöld lobogó. Ámen. Körmendi Lajos Zöld Kazán t
