Észak-Magyarország, 1995. december (51. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-09 / 290. szám
December 9., Szómba? ÉM-riport ÉM-hétvége III Mi lesz veled, olvasó nép? Nem csak meseposztócskára való történetek a gyermekkönyvtárból Pilip Gabriella Két külön világ - egy igaz szerelem! A Walt Disney harmincharmadik egész estét betöltő rajzfilmje! Nézzék, hogy talál egymásra a gyönyörű bennszülött lány és John Smidt, a kalandvágyó angol tengerészkapitány. Pocahontas a mozikban! És már ott van a könyvesboltokban is. Az utcai árusok standján. Csak tessék, tessék! Rövidesen megjelenik videokazettán is. Viszont a legtöbb gyermekkönyvtárban hiába keresnék a gyerekek a Walt Disney-me- sét. Nincs. Nem vették meg a könyvtárosok. Mert már régen kimerült a beszerzési keret. Vagy ha még lenne is pénzük, akkor sem erre költenék.- Ez örök vita. Ugyanez a dilemma a képregényekkel is - mondja Tóth Gyuláné könyvtáros. - A gyerekek már csak a reklámok miatt is kiváncsiak ezekre a könyvekre. Nézik a tévében a Walt Disney-meséket. Ez a minta van előttük. A könyvtárban is keresik az ilyen látványos, de mondjuk ki: időnként rendkívül ízléstelen, esztétikai szempontból káros kiadványokat. De még ha a képek vonzóak is, mellettük a szövegek általában minősíthetetlenek. Ennek ellenére a gyerekek szívesen nézegetik ezeket a könyveket. Ugyanígy a képregényeket is ronggyá olvassák. Lehet erre azt mondani, hogy nem szabad a könyvtárak pénzét ilyesmire költeni. Viszont abban is van némi igazság, hogy ha ezek miatt a könyvek miatt eljön a könyvtárba a gyerek, ha ezzel be lehet csalogatni, akkor már itt van, és mást is a kezébe tudunk adni, megfelelő módszerekkel el tudjuk vezetni az értékes irodalom felé. Tóth Gyuláné 34 éve dolgozik a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban, 33 eve foglalkozik gyerekekkel, 12 éve a gyermekkönyvtár vezetője. És pályafutása során ez az utolsó „hivatalos” gyermekkönyvhete. Mert gyermekönyvhét volt. Van ahol a jövőhéten lesz. Hogy miért éppen most? Ki tudná már megmondani? Lehetne minden héten. És akár el is maradhatna...- Ezt eredetileg a Móra Könyvkiadó indította el. Nyilván a karácsonyi ajándékozás miatt, igyekeztek erre az alkalomra minél több szép, értékes gyermekkönyvet megjelentetni. Régebben ilyeptájban mi is sok nagy rendezvényt, író-olvasó találkozót tartottunk - mondja a nyugdíjazása előtt álló könyvtáros. - Most. szerényebb ez az ünneples. És a könyvtáraknak nincs is különösebb okuk rá... Ennek ellenére a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár Gyermekkönyvtárában - ahogyan a város és a megye többi könyvtárában is - ezen a héten igyekeztek minél több gyermekeknek szóló foglalkozást tartani. Volt, ahol mézeskalácsot sütöttek, máshol fenyődíszeket készítettek, a téli ünnepkör szokásaival kapcsolatos foglalkozást, vetélkedőket rendeztek. Most hirdették ki a miskolci iskolások meseíroversenyének eredményeit. Több mint hatszáz diák pályázott. De nemcsak ilyenkor jönnek a gyerekek a könyvtárba, a tanítók, tanárok többsége fontosnak tartja, hogy bevezesse tanítványait a könyvek birodalmába. Ilyenkor a könyvtárhasználati ismeretek mellett mindig kapnak valami „ajándékot” is a gyerekek. Például egy meseposztócskát.- Amikor még pályakezdő könyvtáros voltam, akkor hallottam Szász Eta előadó- művész műsorairól. Tulajdonképpen az ő módszerét fejlesztettem tovább, és ebből lett a meseposztócska. A különböző mesefigurákat magam készítem, de már a mesét együtt „írjuk”, együtt játsszuk el a gyerekekkel. Nagyon érdekes megfigyelni, ahogy a foglalkozás után újra mesélik a történetet, átrendezik a táblán a szereplőket. Tóth Gyuláné, a gyerekek Éva nénije már nem tudná megmondani, hány mesét dolgozott így fel. Módszertani foglalkozásait kiadványban is megjelentette, rendszeresen hívják, hogy bemutatófoglalkozásokat tartson a tanító- és az óvónőjelölteknek. Sőt, egy pszichológus is felfigyelt a meseposztócská- ban rejlő lehetőségre.- Itt a könyvtárban megnyílnak a gyerekek. Van, akihez évekig visszajár egy-egv volt olvasó. Nekem az a legnagyobb kitüntetés, amikor bejön egy anyuka vagy' apuka, aki valamikor olvasónk volt, és hozza a gyermekét. Sajnos, nincs ideje a szülőknek, mindenki rohan, senki sem hallgatja meg a gyerekeket. Ide meg bejönnek, és ha megérzik a figyelmünket, mondják, ami a szívüket nyomja. Vannak, akik úgy képzelik, hogy csak a kezükbe adjuk a könyveket. Nem is csinálunk mást. Valamikor készült egy felmérés, amely sorrendbe állított bizonyos foglalkozásokat, a könyvtáros csak a raktárost előzte meg. Azóta sem sokat változott, a megítélésünk, pedig nagyon sok múlik egy jó könyvtároson. És itt nem csak az olvasóvá, az értő olvasóvá nevelésre gondolok. Végső soron a gyermek egész személyiségére hatunk. Pontosabban, szeretnének minél több értő olvasót, nevelni, de egyre kevesebb az állandó látogatójuk.- Ez nálunk egyrészt azzal magyarázható, hogy a kölcsönzés adminisztrációja kikerült a felnőtt részlegbe. Ott bizony a gyerekek gyakran a sor végén maradnak... De más okok is vannak. A televízió, a videó leszoktatja a gyerekeket az olvasásról. Bár azt is látni kell, hogy az irodalmi alkotások filmfeldolgozásainak bemutatásakor megnő a kereslet az eredeti müvek iránt. Egyébként a könyvtári foglalkozásoknál is jól tudjuk hasznosítani az értékes filmeket, esetleg ezek részleteit. De nem pótolhatja az olvasmányélményt a filmváltozat. Erre szokták nagyon szellemesen azt mondani, hogy' a film a könyvhöz képest olyan távirat, melynek a végén ez áll: levél megy. Sajnos, egyre kevesebb könyvet tudunk megvenni. A meglévők pedig egyre fogynak, pusztulnak. Szomorú látvány ez a sok megcsonkított könyv... De a látszólag gazdag könyvpiaccal is baj van. Tagja vagyok az IBBY-nek, ez a nemzetközi gyermekkönyves szövetség minden évben díjazza a legjobb kiadványokat. Tíz éve már, hogy nem tudtuk kiadni a legjobb ifjúsági regénynek járó díjat. Még mindig a pöttyös és a csíkos könyveket adjuk a kamaszlányoknak... Annak idején a Hazafias Népfront indította el az Olvasó népért mozgalmat. Ennek keretében szerveztük az első olvasótáborokat. De már erre sincs lehetőségünk. Az utolsó tábort ’83-ban tartottuk. Fogynak az olvasók. Fogynak a könyvek. És fogynak a könyvtárosok is. A II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár Gyermekkönyvtárából Tóth Gyulánéval együtt nyugdíjba vonul Sőrés Lászlóné, Klárika néni is. Úgy tűnik, senkit sem vesznek fel a helyükre. Az ötből marad három gyermekkönyvtáros. És a néhány évvel ezelőtti négyezer-kétszázból egyelőre háromezer gyermekolvasó... Fotó: Bujdos Tibor Étlen-szomjan az iskolapadban Atanyi László A beregszászi 6. számú magyar iskolába járnak a város szegény gyerekei. Egy ősz végi reggelen végigkérdeztem jó néhányat, hogy mit reggelizett. Bizony visszatérő válasz volt, hogy olajos kenyeret. Sokan tízóraira is ezt hoztak magukkal (mint nálunk a háború után). Aztán volt 25-30 gyerek, aki nem reggelizett, de tízórait sem hozott magával. Ok déli egy óráig étlen-szomjan ülnek az iskolapadban. Rajtuk szerettem volna segíteni a tízórai-akcióval. Egy tabi fiatal házaspár tízezer forintnyi élelmiszert küldött erre a célra. Adományokból is összeszedtem csaknem húszezer forintot. Margarint, májkrémet vettünk, hozzá mindennap friss kenyeret. A téli hideg napokon teát is főzünk a gyerekeknek. Micsoda örömmel vonulnak le a nagyszünet- ben tízóraizni! S még utána is meghúzódik egy-egy gyerek a tanári ajtaja mellett, s szerényen érdeklődik, nem maradt-e még egy szelet kenyér. A beregszászi hatos iskolában eredetileg karácsonyig terveztük a tízórai-akciót. De folytatnunk kell az új esztendőben is. Egyelőre a hosszú szénszünet kezdi az új évet. Sok helyen csak február 19-én kezdődik a tanítás. Az S. gyerekek is a 6. számú általános iskolába járnak. Ok fent laknak a hegyen, Kuklyában. Naponta 12 kilométert gyalogolnak. A három iskolás mellett van még egy hároméves is otthon. Délután négykor meglátogatnak beregszászi szállásomon, s kiderül, aznap még semmit nem ettek az iskolai tízórain kívül. Édesanyjuk elment árulni a piacra, s a mára főzött ebéd már tegnap este elfogyott. Kenyér nem volt otthon. Sajt, szalámi számukra megfizethetetlen. így nyelték délután is még az éhkoppot, majd este esznek, ha édesanyjuk elkészíti a hústalan, káposztából, krumpliból vagy babból álló ebédet. A karácsonyi (77.) csoportban 6-8 arva gyereket hozunk, illetve egy családból 3-4 gyerek jön. Őket boldogan látják vendégül január 2-ig. Ebben a csoportban jön a három K. gyerek is Nagyborzsováról: a 14 éves Krisztián, a 12 éves Gergely és a 7 éves Róbert is. A négyéves Alexandra marad karácsonykor a szüleivel. Édesanyjuk ezt íija: Gondoltam, hogy nehéz lesz négy gyermekkel, de hogy ennyire elszegényedünk, azt azért nem hittem volna. Sajnos odáig jutottunk, hogy még kenyérre sem jut. Most, hogy három iskolásunk van, majdnem egy egész kenyér kell nekik a táskába, nem beszélve a zsíro- zóról. Azért, bátorkodtam írni, mert szeretném, ha a gyerekek eljutnának Magyarországra. Nagyon szégyellem, hogy ilyen koldulásra kényszerültünk, de ez nagyon sokat segítene rajtunk. Itt a tél, se tüzelőnk, se meleg ruhánk nincs még, de a Jó Isten segítségével csak alakul majd és jobbra fordul a sorsunk. A férjem már ötödik hónapja, hogy távol van tőlünk, bent Ukrajnában dolgozik, s csak novemberben jön haza. Munkájukért terményt és olajat fognak kapni. Pénzt nem tud fizetni a kolhoz. Elnézést a csúnya írásért, de gyertyafénynél írok. Mostanában kikapcsolják a villanyt este és reggel is. K-né meglátogatott Beregszászon. Reggel mái- nem volt kenyerük. A gyerekek egy' kis káposztalevest ettek. Tízórai nélkül ülték végig a hat órát az iskolában. Ebédre megint az üres káposztaleves maradéka varja őket. Nem üres, mondja a mama, ha hús nem is, krumpli van benne. A Szent, Adalbert Misszió Alapítvány továbbra is kéri segítségüket a gyerekek érdekében. Számlánk: Magyar Hitelbank Rt. 10200878-31514279-70690000 számon. Horpácsi Sándor / Irószemmel 1990-1995 Mindig megvettem a könyvhéten (féláron), s mohón elolvastam. Izgalmas könyv volt az írószemmel, mint ahogyan (mái? okok miatt) a Szép versek, a Körkép és a Rivalda is. Nosztalgiáznék? Semmi okom, kedvem hozzá. De- bármilyen furcsa - abban az „átkos- ban” az írókat még érdekelte a magyar valóság. Egyik (irodalomtörténész) kollégám kifejezésével: „a költő gondterhelten hajolt a valóság fölé.” Nos, a költők ma is gondterheltek, de- tisztelet a kivételnek - mintha mással lennének elfoglalva? Önmagukkal? Egymással? Ijfú költő barátom ki is mondta a minap: a költő csak önmagát képviseli, le se ... a világot, mint ahogyan a világ sem őt. Ott tartunk megint, mint Rilke, Mailarmee, mintha nem is lett volna Ady, József Attila, Benjámin László, Váci Mihály, Illyés stb. stb.? Mintha - kapok a gondolat után -, mert évek óta nem hallottam, nem olvastam Adyról. A népi(es) irodalom kiüresedett - olvasom tudós kollégámtól -, ami nem azt jelenti, hogy az urbánus megerősödött. Az irodalom úgy vált belterjessé, szorult a peremre, hogy az írók (egy része) még soha nem pártpolitizált ilyen bősz, acsarkodó dühvei, mint ma. Gondoljunk csak Monorra és Lakitelekre! Csak kapkodjuk a fejünket, mert sokszor nein is értjük, hogy miről folyik a vita, honnan ez az izzó gyűlölet. Mi a tét? A hatalom? Presztízs? Pénz? A túlélés? Most, amikor ezeket a sorokat írom már túl vagyunk egy rendszer- és egy kormányváltáson, ámbátor mintha csak az utóbbi lenne igaz. Amikor ezt a könyvet szerkesztették még nem volt vélemény az új kormányról, a Bokros-csomagról, a koalíciós civakodásról, a kormánypárt stíluszavarairól stb. A csapból is ez folyik, nem pocsékolom rá a szót. Félek, hogy a következő írószemmel-kötetet (ha ugyan lesz) meg se veszem, mert az meg erről fog szólni, s megint nem a magyar valóságról. Arról, hogy „e szűzi földön valami rág”. De mi rág? Mármint bennünket. A leendő történészek csóválhatják majd a fejüket azon, hogy éppen az első szabadon választott kormány idején devalválódott a politika. Az utókor nem fogja érteni, hogy magyar írók, irodalmárok az amatőr magyar kormány és miniszter- elnöke suta nyelv- és tollbotlásaira csaptak rá fölényeskedve és ádázán (Lásd Eörsi, Sükösd Mihály), miközben 500 forint egy mázsa szalma (Végh Antal), az idétlen kárpótlási akcióval visszakapott földeken kökény terem, kitépik a szabolcsi almafákat stb. stb. Nem akarom én most minősíteni sem Antall Józsefet, sem az MDF-et csak halkan megkérdezem: író uraim, más gondjuk, bajuk nem volt? A korábbi évtizedek politikai stílusáról - akkor - mertek-e véleményt mondani? Egyáltalán volt-e véleményük? Vagy gyorsabban felejtenek, mint maga az istenadta nép, akit bajában gyalázatosán magára hagyott az értelmisége. Mert - pro és kontra - el volt foglalva Hankissal, Nahlikkal, Csúccsal, mert a jo drámaíró szamár cikkekkel, beszédekkel demoralizálta azt a pártot, amelynek alapító tagja, mert olyan ásatag, már- már komikus jelzőkkel denunciálták egymást, („mucsai”, ilyen-olyan bérenc, ügynök stb), amelyeket a nyolcvanas években már egy szakszervezeti gyűlésen, szemináriumon se illett hangosan kimondani? (Mintha nem ugyanabba a marxista-leninista iskolába járt volna a jó pedigréjű - tiszta- fajú árja?? - keresztény magyar, mint a liberális, posztmodernre és Európára esküdő ellenzéki.) Azóta persze a szerepek felcserélődtek, de a vita heve és színvonala nem változott. Sajnos. Szóval olvassa a magyar (vidéki) értelmiségi a magyar írók agyváladékainak gyűjteményét, és nem érti, nem érti. Egyik oldalt sem. Mert az rendjén van, hogy a történelmet mindig átírjuk (szobrokat, utcatáblákat cserélünk stb.), de hogy ilyen gyorsan át- és felértékelődik Révai és Aczél György etc., mint Fekete Sándor írásában (Emlékeim történelmi útjaimról), azt már a börtönviselt szerzője miatt sem értem. Komolyan gondolja Fekete Sándor, hogy a lenini fordulat (puccs) után hetven évvel azért rogyott össze a szocializmus, mert „az elv jó volt, csak a kivitelezésben voltak hibák elvtársak”. Még ma is komolyan hiheti magyar író, értelmiségi, hogy a szocializmus „megreformálható?” Hiszen maga az apparát adta át a hatalmat. Igaz, erre még nem volt példa a történelemben. „Tetszettek volna forradalmat csinálni”. Igen. Ez sem kisebb cinizmus, mint a volt párttitkár mélabús kijelentése (1992-ben), „túl korán adtuk át a hatalmat”. Ki kérte? Ha terhes volt, akkor ’94 tavaszán miért kaptak olyan mohón utána? Ez a boldogtalan nép jobb sorsot, jobb értelmiséget, politikai elitet érdemelne uraim, elvtársaim! Mert pusztul a nép a Mezóségben, Erdélyben (Beke György: Szigetek a magyar Holt-tengerben), de itthon is (Tar Sándor: Meghalni nem), de itthon is (Bertha Bulcsu). Deklaráció ellenére Moldova veszi a legkomolyabban a szakmát. Le kell hajolni a magyar föld fölé, amely már rég nem szűz, mert tocsogós a belelocsolt kerozintól, benzintől (mit adnának érte az olajmaffiák, ezredesek!), amit az „ideiglenesen itt-tartózkodó” sereg hagyott itt, mint eb a Szaharát, immár végleg. Mert nem érdekel, hogy Moldova melyik pártot szereti (magánügye), ha az írásain, mint a rozsdafolt mindig átüt a nyomorúságos magyar valóság. Ezért lesz olvasható (dokumentumértéke miatt) 50 év múlva is, mint a Puszták népe vagy a Kiskunhalom. A többi, uraim (hadd ne mondjak példákat, neveket),, ahogy Hamlet mondja: szó, szó, szó. Értelmiségi agyfacsarás, egy önmagától eltelt, elvarázsolódott szakma bel- és magánügye. A történelem máris átlépett rajta, s jó esetben lábjegyzetek lesznek egy politológiai dolgozatban. De azokat (is) meg egymásnak írják az urak, mintha valóban minden rendben lenne, nem lenne más dolog. Pedig ezt a szűzi földet, valóban szétrágják a pockok, tetvek, csótányok, dögevők. Jó lenne már arról olvasni - íróktól -, hogy tulajdonképpen mi is történt, mi történik itt, velünk? Vagy Petőfi volt demagóg? Ha nem tud mást dalolni... (Kossuth-Tekintet Bp. 1995.) 4Beregszász. A város címere
