Észak-Magyarország, 1995. november (51. évfolyam, 257-282. szám)

1995-11-04 / 260. szám

November 4., Szombat

Műhely

ÉM-hétvége VII

Cs. Varga István

A létszerelmes költő

Megjelent Cseh Károly Ketten a kertben című verseskötete

Cseh Károly 42 éves, és költői jubileumot ünnepel: első verse negyedszázada jelent meg a Matyóföldben. A borsodgeszti fiú 17 éves mezőkövesdi gimnazista volt, amikor Kiss Gyula felfedezte tehetségét. Életének következő színtere Eger, ahol magyar-orosz szakos főiskolai diplomát szerzett. A miskolci Kelet alkotókor műhelymunkát, publikációs lehetőségeket adott költői fejlődéséhez. Főképpen a kör vezetőjének, Utry Attilának érdeme, hogy a Kelet-könyvek, antológiák, rendezvények sokaknak biztosítot- táik a „rajban felrepülés” esélyét.

Cseh Károlyt kivételes izzású szépségvágy élteti és ihleti. Az ő számára változatlanul a létrend tartóoszlopa: a szép, a jó, az igaz és a szent. Eredendően romantikus alkat. Mélységesen hiszi és éli Keats igazát: „Beauty is truth, truth beauty” - ,A Szép: igaz s az Igaz: szép!” Ismeri Dosztojevszkij reményét: ,A szépség menti meg a világot”. Tudja: ha a szépség nem is mentheti meg ezt a zord világot, mégis segíthet elviselhetővé tenni.

A Ketten a kertben a költő negyedik verskötete, a két műfordításkötettel együtt pedig a hatodik. (A számmisztika szerint a költő életéveit jelentő 42-ben benne van köteteinek száma: 4+2=6.) Jellegzetes kötetkomponáló tudatosság figyelhető meg vers- és fordításköteteiben: Borostyánkő és kaszaélek (1989), Aranyháló (1992), Téltakarító (1993), Csuvas szó (1985), Mihail Szesz- pel: Az ínség zsoltárai (1989).

Versvilága öntörvényű. Külső szempontok helyett új kötetét a textust tiszteletben tartva kell értelmezni. A létezés szabályai szerint a költő életében és költészetében „mintha” lezárulna és egyszerre kezdődne is valami. Mintha ezt a sejtelmes „valamit” kísérelné meg érzékelhetővé tenni verseiben és fordításaiban.

Negyven után a mintha lassan már mintává kristályosodik, felragyog benne, szerte- sugárzik a lírai én. A férfikor égboltján a nap délutánra fordult. A költő megérzi a létezés sugárzását, felismeri emberben, világban a szeretet fényét. A végtelen jeszenyini „égi kékje” óriási erővel vonzza felfelé. Az augusztusi verőfényben távolba, a csillag- hullásba néz a szem. A tények kísértését kezdi legyőzni a mítoszok igézete: mindinkább napba lőtt nyilára, mintsem a tomboló patákra figyel a megszelídülő kentaur.

Üj kötetének kompozíciója is a hármasság jegyében fogant: hármasokra és ezek hatványaira épül. Mindig valamely hárommal osztható számú versnél találhatók Kos- csó László értékes grafikái. Cseh Károly szerelmes versei: „magánmágiák”. Férfiszerelem ihlette félszáz szerelmes vers: Aranyorsó címen 33 saját alkotás, Megszámlált

órák címmel 17 műfordítás. A címbeli „kert” egyszerre asszociálja az el nem nyert, de egészen még el sem veszített, a költészetben részben felidézhető Éden álmát és az idill- ben aranyló földi kerteket. A két „kert” között állandó a kölcsönhatás, az égi-földi tükrözés, lebegés-ragyogás a lent és a fent között. A két tárgyi kép egymást beragyogó jelkép is, abban az értelemben, hogy a szimbólum a láthatatlant láthatóvá, a kimondhatatlant érzékelhetővé teszi. Ebben a „kertben” a „ketten” a férfit és a nőt jelenti, az egyszerre esendő földi és égiesen-édeni párt - a jang és a jin értelmében - a szerelem-sors Aranyorsóján. Ködnélküli mítoszi magasban csillan az érzés, de nincs benne misztikus homály, erős bemre a mágia „konkrétsága”, és a mindig ott virrasztó tárgyképzet. Csupa lebegés, ragyogás, égi- földi tükrözés a kötet édeni és aranyló földi kertje. Benne a lírai hős alakkettóse: az esendő földi és az égi-édeni pár.

A Ketten a kertben kötet szerkezeti felépítése az előző verskötet, az Aranyháló folytonosságát reprezentálja. A nap járását, az évszakok váltakozását, az emberi létezés változásait követi. A télből indít, a mindent sejtető és rejtő világból, a lételőtti fehér sugárzósból. (A fehér szín itt is minden színt magába rejt, mint a színskálán.) A nap évszakos járását követve, a tavaszi ,Kénytisztás”, az extatikusan tomboló „Verőfény” nyári izzású fehér fokozata következik. Majd pedig a lecsitult, érett szeptemberi aranylás jelenik meg az őszi „Aranyorsón”, a rőt színű erdő a szerelem „Pogány fényeiben”. Az ősz búcsúzó színpompája az októbert szeplóző „Túlvirított rózsákban” tűnik elénk. Végül két közbülső vers utón - Lepke és őspáfróny, Fokozatok - újra a téli hóvilágig hajlik vissza a verskötet szivárványíve: a hóig, a széthullásig, a végső, éppen ezért kereszt alakú fokozatig. Valóban csendbe térnek a dalok, álommá zsongul a verszene. Szinte minden versben található valamilyen lélekemelő görög-római vagy bibliai motívum, amely sugárzó idealitással telíti a verset, amely által távlatot kapnak a földihlette idő- és térképzetek is. Ezen az évszakváltó égi-loldi pályán a külső és belső világ kézenfogva jár. A lírai hős ritkán téved rögös utakra, annál többet időz a hölderlini „...lágy légi földön” - „...droben im Licht / Auf weichem Boden.”

A versek színszimbolikája már-már az aprólékos kiszámítottságig tudatos: a tél fehér, a nyár és az ősz domináns színe az aranyló kolorit. Mindez néha a szeptemberi „holdas-ezüstléssel, vízezüstléssel” elegyedik, s olykor a zölddel („smaragdlik a fű...”), és keveredik a zöldarany édeni színével, és néha-néha az időtlen tiszta kék is felragyog.

Cseh Károly Ketten a kertben című verseskötetének bemutatóját tegnap, pénteken este a Rónai Művelődési Házban tartották

Fotó: Fojtán László

A valóság, az élet színei éltetik a verseket, határozzák meg a színvilágot, ezért hiányzik belőlük minden matt fényű szürkeség.

Cseh Károly művészetében a versírás és versfordítás ugyanannak az önkifejező vágynak a két megjelenési formája. A vers- fordítás magyar nemzeti műfaját nagy kedvvel műveli, vértelen hódítást, értékbefogadást végez. Megszámlált órák címen 17 versfordítást találunk a kötetben. „Saját” verseknek érzi ezeket is, mintha csak az eredetiben „helyette” írták volna őket osztrák, német, orosz stb. költőtársai. A versfordítások szerkesztése is tudatosan a szerelemsors orsó-járásához igazodik. A 17 fordításhoz tizennyolcadiknak a zárógrafika járul. Vagyis a 17-es szám az (l+7=8)+l=9 számsort foglalja magába. Minden hárommal osztható sorszámú vershez egy grafikát, a Sajószögeden élő festő és grafikus, Koscsó László alkotását rendelte a költőszerkesztő. Változatosak a versformák, az időmértékes verselés továbbra is vivőereje a verseknek, felragyogtatója a soroknak. A szép, poétikus versek költőjének további fejlődését a mondandó súlya, növekvő esztétikai hitele biztosíthatja.

Ajánlás

A huszadik században igen szomorúan vettük tudomásul: mennyire kevés élettere maradt az embernek.

Véleményem szerínt,

az a megállapítás még szomorúbb, hogy> ez az élettér „elmúlásba kezdett".

Alig maradt az életünkben olyan hely, ahol az egymással való törődés naponta köszönne

egymásnak. Szigorúan körbekerítette az ember az otthonát, a fájdalmát is, ezért teljesen puszták, csillagtalanok. lettünk.

S e súlyos Ég és Föld szorításában, ott, ahol az ember hajszála is megszórni, ha tiszta életjel sugárzik: én boldog vagyok. Lehet az eg> piros alma is, és lehet az egy vers is. Kívánok a sorsok szerzőinek kitartást, egészséget, jó költeményt nem, mert az csak. száz pokoljárás után születik.

Horváth Gyula

Varga István

Éjszaka csillaga

Kocsid megáll, vágyódón ölel a szél.

Távolban ablak fények.

Rejtve lesni sötétből a fénybe, szived izgatottan kalapál.

Itt állsz, föveny, homok, bőröddel egyesül.

Bölcsőd a part.

Hullámok hátán habokból formálod szavad.

Végtelen üresség, táncol a tenger.

Hajad nedves, beletúrsz.

Rózsa illattal kedveskedik egy kósza pillanat. Belédhasít, majd áthatol testeden a szerelem.

Itt a feneketlen sötétben, a csillagok alatt.

Már repülsz, szállsz az égen.

Nem vagy más, csupán piciny albatrosz, mit eltölt a közelgő karácsony képe, s a szeretet valahol a csillagok között.

Sípos László

Árnyék-barátok

...darabokra tört üvegfelhők... s ti holdanyák ó, egyszeri tüzek! árnyék-barátok,

Pater, et Filius,

et Spiritus Sanctus; s a szilánkokkal mit kezdjek?

A SZŰK KÖNYÖK UCCAN HAZAMEGYEKI MOST HAJNALI HÁROM ÓRA.! ISTENEM VEZESS A JÓRA!” Örkény István halálos ágyánál - mindenféle próbálkozások után - csak ezt a Somlyó verset tudta Palotai Boris recitálni. Már egyikük sincs köztünk. De a- halottak között mennyire élő maradt Örkény! Wittgenstein mondja: ,A halál nem az élet eseménye, A halált megélni nem lehet.” És túlélni? Higgyünk Goethének: Azok is velünk vannak, akik már elmentek. S nemcsak a nagy szellemek...

Gondolatban végigjárom gyermekkorom temetőjének útjait. Évtizedek múltán is kitűnően eligazodom itt. Talán jobban, mint szülőfalum élő lakosai között. Pedig a temető is változott. Gyermekkoromban, inkább kerthez hasonlított. Temetőkert volt, a szó szoros értelmében, Szomorúfűzekkel, sok-sok bokorral, cserjével, pázsittal, virágokkal. De meghaltak a régi fák is, a bokrokat meg kiszorították a szaporodó sírok. A temető most kőrengeteg - ilyennek láttam a nyáron. Már a falusi temetők is egyre inkább hasonlítanak a lakótelepekre. Vagy a lakótelepek hasonlítanak a temetőkre?

Sem a lakhelyünk, sem a nyughelyünk nem igazán emberszabású, Emberhez illő. Örkény ezt is tudta. Emlékezzünk csak a „Mindig van remény” című egypercesére! „...a betonozott kriptának, sírkő nélkül, a mellékútvonalon is elég borsos volt az ára. Az érdeklődő azonban kijelentette, hogy nem baj.” Aztán még egy csövet (kürtőt, kéményt) is rendelt a kriptába, s közölte, hogy be kellene vezetni a villanyt.

„Minek oda villany ? - Jó kérdés - mondta bosszúsan az érdeklődő. - Hogy ne legyen sötét.” Barátkozom a gondolattal, hogy egy - mérsékelt árú - urnában várják poraim a végítélet harsonáit. A dolog nem igazán kedvemre való. A cserépfalui temetőnek jobban örülnék; a hegyek lábánál, erdők zúgását hallgatva - így-úgy részt venni a természet körforgásában - tán köny- nyebb lenne a föld... Na, meg a társaság is! Borokról, szőlőkről, disznóvágásokról, szántásról- vetésről tudok beszélgetni. De miről beszéljek egy kiérdemesült funkcionáriussal? Ámbár kerülhet az urnám egy öreg színész mellé is. De hát Uram, ha már színész, akkor legyen fiatal és NŐ!

Különben olyan mindegy. (Pardon, mindegy lesz... majd.) Vagy mégsem? Égyik nagyvárosunkban (de bizonyára másutt is) kitaláltak egy sajátos temetkezési módot. Mert az ugye olyan snassz dolog, ha csak úgy egyszerűen befalazzák a hamvvedret. Jó, legyen urna, de azt sírba kell helyezni. Na, erre eddig is volt példa: a korábban elhunyt hozzátartozó koporsója mellé tették a hamvakat. Az újítás abban áll, hogy önálló sírba kerül az urna, De mekkora sírgödör kell egy urnának? Hát egészen kicsi. így jött létre a mini-sírok temetője. - Itt törpék vannak eltemetve? - érdeklődött az unokám. Jó kérdés! - ismétlem Örkényt.

De térjünk vissza abba a falusi temetőbe, ahol annyira otthonos vagyok, Gyerekeim mindig csodálkoznak, hogy nemcsak a családi, rokoni síroknál állok meg. Nem tudhatják, hogy más kövek és hantok is ébresztenek bennem

emlékeket. Hát persze, hogy ébresztenek, mikor sok-sok temetésen ministráltam. (Az anyám egyáltalán nem örült ennek, de képtelen volt eltiltani a szerep- játszástól. Mert ez a szolgálat - beöltözve, s a liturgia szerint tángálva - bizony remek lehetőség a szerepjátszásra. Minist- ráns társaim szinte valamennyien közéleti emberek lettek, vagy művészek - pappá egyet se szenteltek közülük.)

Gyarmati Bí:la

Örülök, hogy nem engedelmeskedtem anyámnak; sok-sok élménnyel lennék most szegényebb. Én még láttam, hallottam igazi siratóasszonyokat, sőt nem egy ember utolsó heteinek, napjainak is tanúja lehettem. Mert jött az üzenet, s akkor vittük a pappal a halottak szentségét, (ráztam a csengőt, a katolikus közegben mindenki leborult) s mikor majdan a kis lélekharang is megszólalt, pontosan tudtam, hogy ki távozott az árnyékvilágból, A község nagy volt (ötezer lakos) magam is részese voltam - keresztelők, lakodalmak, temetések - szerves életének. Életem, gondolkodásom meghatározói ezek az emlékek. „A gyerekkor - mondja Mándy Iván utolsó vallomásában - az mindig visszajön... fene tudja,.., az talán mindenkinek visszajön. Ha valakiből elvész a gyerek, azt

hiszem nem marad semmi sem... ” Igaz, milyen igaz! Életem első tizenkét évében tanultam, tapasztaltam meg mindent, ami meghatározó lett a továbbiakban, Úgy is mondhatnám (csak hát ez persze nagyképűség), hogy ebben a periódusban neveltem újságíróvá magam, noha még újságolvasó sem voltam igazán. Hogy semmi baleset nem ért, abban érzek valami sorsszerűt. Mert fenn voltam a cséplőgép

dobjánál az etető árokban, a méntelep vad csődöreinek hasa alatt bujkáltam, a templom - torony fölötti -gömbjének korhadt létráin mászkáltam bagolyfiókák és denevérek után kutatva, ürgét öntöttem cigányokkal, kanászoktól tanultam karikást fonni, s nemegyszer megkergetett a község bikája.

Az anyám - született városi lány - sokat sírt miattam. Apám - hat testvére közül, gyerekként, talán a legrakoncátlanabb - sokszor megvédett. Cinkosságot viszont nem vállalt. Nem voltak külön titkaink. Engedékeny ember volt, de komoly dolgokban nem ismert tréfát. Elképzelhetetlen volt, hogy valaha is hazudjak neki, Eljátszani, a bizalmát? Isten őrizz! De mindig, mindenben számíthattam rá.

Ha anyám kedvére teszek - vagyis vállalom a tisztakörmű,

matrózruhás, jól fésült kisgyerek szerepét -, nem tudom kibírtam volna-e mindazt, amit az élet tartogatott számomra. De hát én igyekeztem a matrózruhától megszabadulni, s közegébe kerülni az életnek és a halálnak. Falusi kovács-bognár és suszterműhelyekben tanultam az élet dolgait, s ha jött a halál (lásd: ministrálás) megrendülés nélkül asszisztáltam körülötte. Ámbár saját, halottam nem volt még. Micsoda boldog időszak! Kár, hogy olyan rövid, ideig tart. Aztán meghalt NAGYMAMA. Nekem dédanyám, de - anyám után - mindannyian nagymamának szólítottuk. Szemben igazi nagyanyámmal, aki csak MAMA lehetett. MAMA pajtásom, barátom, játszótársam, bizalmasom volt egész életében, míg NAGYMAMA Észak-fok, titok, idegenség, lidérces messzi fény... Nem szeretett engem. Az élénkségem, az érdeklődésem zavarta, Nem értette, hogy miért. vagyok én kíváncsi a rendezed polgári otthon minden fiókjára; az almáriumokra, a szekrényekre, a komódokra, a faragott ládi- kákra, kazettákra, s a rengeteg tárgyra, A tolikésekre, pecsét- nyomókra, hurkatöltőkre, mángorlókra, a káposztasavanyító kádra, a húsvágó tőkére s mit tudom én még, hogy mire. Zavartam a nyugalmát na! Ha szüleim egy-két napra elutaztak, a „kislányt” - vagyis a húgomat - mindig szívesen fogadta, de engem nem vállalt. Ilyenkor én apai nagyapámékhoz mentem - a tanyára. Furcsa módon, ott soha semmi baj nem volt velem. Nagyapám - remek humorérzékkel megáldott öregember - mindig megkérdezte: Miért nem maradtál a faluban Ágnesnél?

(így hívták a dédnagymamát.) Mire én: Onnan ki vagyok tiltva... Nagyapa ezt sokszor eljátszotta velem, s mindig úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak. Ezek után szerethettem-e én Ágnest? Igen, szerettem, de ez csak a halála után derült ki. Távolban élő rokonoknál nyaraltam, mikor meghalt - csak a temetés után érkeztem haza. A házban MAMA - egyedül. Az ablakok bespalettázva, hűvös szobák - csend. A komódon ott állt dédanyám fényképe, mellette friss virág. Mama - akit pedig zsar- nokoskodásával sokat gyötört az öregasszony - szemét törölgette. Mindketten éreztük, hogy valakit elvesztettünk, s vele valamit; EGY VILÁGOT, MELY SOHA NEM JÖN VISSZA.

Mindez 1942-ben volt. Mit (kiket) vesztettem azóta? Lehetetlen felsorolni. Dédanyámra-rajtam kívül - már aligha emlékszik valaki De amíg élek, ő is él... Különben szépen ment el. Tornyos ágyban, a kövér fehér párnák között - mindig inkább ült, mint feküdt - kiadta utolsó rendelkezéseit. Irén! - mondta a lányának... Juli fiam! - mondta az unokájának, vagyis az anyámnak.

Eutanázia? Ki foglalkozott még akkor ezzel? Mindazonáltal a régiek még tudtak élni és meghalni is tudtak. Emberséges körül; mények között, s méltósággal. Ó Uram, adj nekünk az élethez és halálhoz emberséges körülményeket.

S

omlyó Zoltán fájdalmas esengésétiek szavait hallom Örkény halálos ágyánál: „Züllenem, hullanom rendeltetett/ és lehull, aki arravaló./ Légy velem Mindenható!"

Szószólóban