Észak-Magyarország, 1995. november (51. évfolyam, 257-282. szám)

1995-11-28 / 280. szám

4 M Itt-Hon 1995. November 28., Kedd Nem csak a vörös kakassal szemben Csapó András Miskolc (ÉM) - Miskolc törté­netében a „vörös kakas” gya­kori vendég volt, társulva más rémségekkel. A város és kör­nyéke pusztító hadjáratok so­kaságától ritkult, szenvedett. 1241-bén a muhi csata után az egész hon elhamvadt. 1428-ban a husziták törtek be, kirabol­ták, felperzselték a vidéket. 1541-ben a budai basa perzsel­te fel az országrészt a Tátráig. 1588-ban Kara Ali seregét végre Szikszónál szétverték a magyar hadak. (2000 „igazhitű” maradt a csatatéren.) 1567-ben a támadók a lakosságot is lemészárolták. 1596- ban a mezőkeresztesi csata után mindenütt halál, pusztulás, rab­szolgapiac. 1641-1645 között újabb támadások; később az osztrák ha­dak pusztítottak. 1706-ban Rabu- tin osztrák generális felperzseli Miskolcot, an-a már csak büszkék lehetünk, hogy 1848-ban az utolsó győztes csatánkat az oroszokkal Felsőzsolcánál vívtuk meg. Végre beköszöntött a béke. Mis­kolc város polgárai - az évszáza­dok rémületéből - kezdtek feléb­redni. Már az önvédelem szerve­zett formáit is felismerték. Csatla­koztak a - 1870-ben megalakult - Magjai- Országos Tűzoltószövet­séghez. Ez a szervezet - az akko­ri viszonyok között - a demokrá­cia iskolája volt. Nyugdíjalapot, se­gélypénztárt, gyógyüdülőt hoztak létre. A tűzoltószervezetek hirde­tett jelszava ez lett: „önkéntesség, demokrácia”. 1870-ben Szombathy József, Katz József és Szabó Gyu­la miskolci polgárok saját költsé­Légifelvétel helyett: látkép a tűz­oltóság mentőkosarából gükre tűzoltófecskendőt vásárol­tak, és tűzesetekhez vonultak ve­le. (A mi generációnknak ez hihe­tetlennek tűnhet!) 1873. augusztus 31-én közgyű­lést hívtak össze a megyeszékhe­lyen, és 60 fővel megalakult a mis­kolci tűzoltóság. A rendes őrszol­gálat 1874. január 8-án indult. A szolgálatot Martin Károly polgár- mester és egyben főparancsnok kezdte. Január 11-én érkezett az első riasztás. A gyakori tűzesetek jelzésére - hiszen akkor e helyütt telefon még nem volt - az Avason őrházat létesítettek, ahonnan lám­pával, zászlóval és kürttel riasz­tották a szolgálatot. A miskolci lányok gyönyörű zászlót kézimunkáztak a tűzoltók­nak és pénzt - mintegy 4200 forin­tot! - gyűjtöttek felszerelések vá­sárlására. A helyi egyesület meg­alakulásának tiszteletére díszfel­vonulást rendeztek a polgárok: pa­rádézva haladtak 32 kocsin a Szé­chenyi utcán át a Városmajorban székelő tűzoltóságig. E berkekben még a grófok, a bárók is „pol­gártársnak” szólíttatták magukat. (Például báró Vay.) Mindannyiuk jelszava: „Polgártársainkért vész­szel szembeszállni emberileg nagy és nemes”. (Ugye ez a demokrácia iskolája?) 1878. augusztus 30-a Miskolc történelmében az iszonyat éjsza­kája volt. Megdördült az ég, hatal­mas felhőszakadás zúdult a város­ra, az utcákon sikolyt kergetett a szél, a szuterén lakásokba zúdult a víz. Az ott alvók sikoltó száját az iszap tömte be. A tűzoltók úszva TŰZOLTÓK ÉS LAPJA I ** *** *. ;? .*;*** xr x\x * *> * &j w N fcw* >:•.•✓. v XMc trtx& <>.-:>• * >*"“»** ***» *»»*< ! í»A»)!í.»>>W».'x>«ww^ ........ . j > , « «- > «. ■> "v ,,>««, »Í1 \», VÍV -i Nv* .-:<-Jb.W.sx-í: ... •>. < \ - \ i ••.. •'•-'NVVV .. <<■<•>?•&, \\-y , x-v-i ávc«'..­A A polgártársak megszólítás a múltban megtiszteltetésnek számított mentették a menthetőket. Braun Gyula tűzoltó 15 embert, Soltész Nagy Kálmán polgármester (!) 3, Szombathy alparancsnok szintén 3 embert mentett ki az áradásból. Összesen 50 embert segítettek szá­razra, de az áradás után 277 holt­testre is rátaláltak. 1878. szeptem­ber 2-án a tűzoltóság udvarából in­dult a monumentális halotti gyász­menet a Kálvária dombra. 1881-ben Ferenc József király Miskolcra látogatott, ahol kitün­tette Soltész Nagy Kálmán polgár- mestert és Szombathy József tűz­oltóparancsnokot addigi tevékeny­ségeikért. 1882-ben Kun József polgármester saját költségén, 4000 forintért (100 tehén ára) megépít­teti a színház tetején ma is lát­ható őrtornyot a tűzoltóőrségnek, amelyet már telefon kötött össze a készültséggel. 1895-ben Kazai Mór egyesületi orvos megszervezte a tűzoltómen- tő-szolgálatot, mely 1948-ig műkö­Bevetés előtt Fotók: Vajda János dött. A tűzoltólovak „tudá­sára” jellemző volt: abrako­lás után megfordultak a ki­járat felé, a jelzőcsengő hangjára tudták, hogy „men­tés” vagy „tűzoltás” lesz - aszerint álltak a kocsi elé. A füst szagára a tűznél meg­álltak vágtájukban. 1881. november 12-én Kossuth Já­nos tűzoltó „megnyitotta” a hősi halottak sorát. 1890-ben kiépültek Miskolcon - szin­te az országban az elsők kö­zött - a tűzjelző telefonok. 1892-ben a török szultán ki­tüntette a miskolci tűzoltó­ságot. 1913-ban 318 tűzcsap épült a városban (akkor ez is a progresszió bizonyítéka volt). 1909-ben építési bizott­ságban két tűzoltót delegál­tak a tervek vizsgálatára. (Ma ilyen nincs!) A tűzoltók 72 órás szolgálatra kaptak egy sza­badnapot. 1932-ben 48 óra lett a laktanyai szolgálati idő, mely 16 év múlva csőidként le 24/24-re. A II. világháborúban a bombázás, lé­goltalom sűrítette a feladatokat - de ez már külön történelem. Sok adat igazolja, hogy napja­ink tűzoltói is „polgártársainkért vésszel szembeszállnak”. 1993. ja­nuár 1-jétől 95. szeptember 30-áig a miskolci tűzoltóságnál nyilván­tartásba vett tűzesetek száma: 1952. Ebből családi ház vagy' egyéb otthon 383; műszaki mentés 281; magasból mentés 4; állatmentés 6; halottkiemelés 22; gázszivárgás megszüntetése 6; életmentés bal­esetből 32; egyéb helyről 47; víz-, viharkár-elhárítás 77. Fiidrich Shriller költőóriás ír­ja: „Jótékony a tűz ereje /Amíg az ember bír vele/ Mindent áz égből jött erő/ hatalmának köszönhet ő/ De szörnyű lesz a szent erő/ Ha bi­lincs nélkül tör elő...” 1995. November 28., Kedd Itt-Hon M 5 Almérők nélkül lehetetlen kontrollálni Ludvig István Miskolc (ÉM) - A naptár sze­rint már javában benne va­gyunk az újabb fűtési idő­szakban, de most is aktuá­lisnak ítélem, hogy szakmai elemzés alá vegyem a pane­les technológiával épült la­kóépületek hőenergia taka­rékossági és hőfogyasztás mérésével kapcsolatos új­ságcikkeket. (Többségük a nyár folyamán jelent meg az Észak-Magyarország- ban.) Az ezekben napvilágot látott műszaki nyilatkoza­tok, megállapítások késztet­tek ugyanis arra, hogy a nagyszámú laikus fogyasz­tó felvilágosítása és védel­me érdekében néhány gon­dolatot rögzítsek. Véleményem papírra vetését különösen irritálta az ÉM-ben 1995. augusztus 16-án megje­lent „Simán átjár a meleg a fa­lakon” című cikkben tett né­hány kinyilatkozás. Az inkrimi­nált írásból egy idevonatkozó idézet: „A Mihő igazgatója a fű­tés kikapcsolása, az egyedi fű­tés kialakítása helyett azt ja­vasolja, hogy lakóegységenként (önálló épület, vagy egy hőköz­ponthoz tartozó épületek) mé­rés szerinti elszámolás alapján vételezzék a hőenergiát. Ezt egyébként három éve érvény­ben lévő rendeletek lehetővé te­szik. - A mérési feltételek adot­tak, vagy kialakíthatók, az egyes lakóközösségek és a Mi­hő közötti megállapodás alap­ján megvalósíthatók.” Az idé­zett gondolatok mintegy a lai­kus fogyasztókat, lakóközössé­geket teszi felelőssé, hogy már három éve miért nem így üze­melnek az őket kiszolgáló hőel­látó rendszerek. A javasolt megoldás műszakilag azt jelen­ti, hogy minden - hőfogyasz- tás méi'és szempontjából - „önálló egységként” kezelhető lakóépület esetében egy-egy „al-hőfogyasztásmérőnek” kel­lene rendelkezésre állnia már három éve. Jól ismerem a város hőszol­gáltató rendszerének felépíté­sét, ezért bátorkodom megálla­pítani, hogy ezeket az álmérő­ket a mai napig nem szerelték fel, holott a 129/1991 (X.15) kormányrendelet 7. paragrafu­sának 2. bekezdése kimondja: „A távhőszolgáltató valamennyi fogyasztói hőközpontban (hő­fogadó állomáson) 1992. októ­ber 1. napjáig a hő mérésének lehetőségét megvalósítani köte­les.” A rendelet 10. paragrafusá­nak 9. pontja értelmezi a hőfo­gadó állomás fogalmát a követ­kezőképpen: „Hőfogadó állomás egy lakóépület távhőellátása céljából a lakóépületben elhe­lyezve a hőhordozó közeg foga­dására, mérésére, átalakítás nélküli továbbítására szolgáló tecluiológiai berendezés.” Úgy gondolom, a rendeletből idézettek alapján egyértelmű­en megállapítható, hogy med­dig és kinek kellett volna gon­doskodni az újságcikkben java­solt „lakóegységenként mérés szerinti elszámolás” lehetőségé­ről. Az almérők hiánya miatt egy-egy önálló egységként ke­zelhető lakóépület éves tényle­ges fűtési hőfogyasztását a ben­ne élő fogyasztóknak nincs módjuk ellenőrizni, a saját anyagi lehetőségeik szerint. Az előbb felvázolt gondolat- menet érdekében lett a már említett Kormányrendelet 7. par. /I/ bekezdésében rögzítve: „Fogyasztói hőközponti (hőfoga­dó állomási) mérés lehetősége esetén a távhőszolgáltató a fű­tési és használati melegvíz­szolgáltatási célú hőt a fogyasz­tói hőközpontban (hőfogadó ál­lomáson) mérni és a mérési eredményeket a fogyasztók kö­zösségének kérésére rendelke­zésre bocsátani köteles.” Meggyőződésem: ma már egyetlen fogyasztói csoport sem vitatja, hogy a piacgazdaságon belül a „kiegyensúlyozott szol- gáltatói-fogyasztói kapcsolat” a korrekt mérésre alapuló elszá­molással biztosítható. Ezen fel­tétel hiányában jelenleg is min­den fogyasztó vagy fogyasztó- csoport az évtizedek óta köz­pontilag bevezetett „tele­pülésszintű átalánydíjas” elszá­molási rendszer szerint fizet té- len-nyáron a fűtési szolgáltatá­sért, holott az említett rendelet a piacgazdaságra való áttérés legelső éveiben megszületett, a kötelességeket is rögzítve ben­ne. Az almérők időben való be­építésével a laikus fogyasztókö­zösségek is már megtanulták volna a hőenergiával való taka­rékos gazdálkodás módszereit, amely összességében az egész ország érdekét szolgálná. A piacgazdaság egyik alap­elve, hogy az „igazi szolgáltató” mindenek felett a fogyasztóért van, és ezért nem javasolni, ha­nem soron kívül tenni kell ezen a területen is - mert még min­dig van értelme. (Cikkünk szerzője a volt ÉSZAKTERV gépész-főmérnöke) Művészet - avagy falfirka? Miskolc (ÉM - B.Z.) - A kér­dés itt Miskolcon is aktuálissá vált, hiszen egyre több helyen - garázsok falán, üres felüle­teken - találkozhatunk graffi- tivel. Ez a „művészet” - mint nagyon sok más - Amerikából indult és hódított Nyugat- Európában, majd egy pár évvel ezelőtt alakult ki nálunk is. Az idén - nyár végén - Tö­kölön volt egy' graffitiverseny, ahol ezt az egész stílust a sza­badságvággyal azonosították. A résztvevők - többségében 20 év körüli fiatalok - megpróbálták bebizonyítani, hogy szenvedé­lyükkel „művészit” tudnak al­kotni. A versenyen két miskol­ci fiatalember is részt vett, sőt egyiküket díjazták is. Azt hi­szem, ha nyitottabb szemmel járnánk a városban, akkor tényleg felfedezhetnénk ezeket a műveket, amelyeket az alko­tók általában az éj leple alatt készítettek el, de nem azért, _nT-HON-KONYHA __ N épi táplálkozás a Bodrogközben Kukoricaételek A főtt kukorica kedvelt csemege és ven­dégkínáló volt. A kukoricát jó puhára megfőzték, ízesítőnek cukorrépát hasz­náltak, akinek volt, az cukorral édesí­tette. Kukoricalisztet bizony gyakran hasz­náltak kenyérhez, amikor a kenyér- gabona kifagyott. Szegényebb csalá­doknál, ahol sok volt a gyerek, sok ke­nyér fogyott, minden sütéshez tettek kukoricalisztet. A kukoricamáié már a sütemények közé tartozott. A lisztet olajjal, sóval, gyúrószódával, tejjel vagy forró vízzel összekavarták, tepsiben sütötték ki. A legrégibb málésütés formája az volt, hogy nyáron káposztalevélen a kemen­cében sütötték. Sőt káposztalevelet fo­nalra fűzve szárítottak, hogy télen is felhasználhassák. Háború, ínség idején, amikor nem lehet rizskását kapni, fehér kukoricá­ból készítettek darát, azt főzték meg tejbekásának még a lakodalmakban is. Töltött káposzta kukoricadarával. A kukoricát megdarálták, kiszitálták, az apró szemű darát összekavarták bő hagymazsírral, sóval, borssal, papriká­val ízesítették, ha volt hús, azt apró­ra elvagdalva darabonként tették a töl­telék közepébe. Darás lángos. Kelt tésztát dagasz­tottak tejjel, élesztővel, megrészelték zsírral, tölteléknek tejbe megfőzött da­rát tettek. Kemencében sütötték. Darafőzés. Szombat volt a napja a darafőzésnek a hagyományos étrend ke­retében. A kődarálón megdarált kuko­ricát kiszitálták, az aprószemű darát forró vízbe belefőzték, a tetejére feljött lihát szűrőkanállal leszedték, állandó kavarás mellett puhára főzték, sót tet­tek bele, és a kukoricaliszttel feltörték. Melegen szalorinatepertős zsírral vagy7 pergelt zsírral (vajzsüral), a kihűlt da­rát pedig édestejjel fogyasztották. Puliszka. Kukoricalisztből készítet­ték. Főné vízbe belefőzték a kiszitált kukoricalisztet, sót tettek bele, jó sű­rűre megfőzték. Forrón kanalanként szaggatták nagy cseréptálakba, hogy egybeálljon. Félig kihűtötték, vajzsír­ral lelocsolták, túróval lehintve kedvelt ételként fogyasztották. A káposztás puliszka hasonló módon készül, csak a kiszaggatott puliszkára forró olajat locsolnak, olajban megpirí­tott savanyú káposztát tesznek rá. Ezt az ételt Tiszakarádon karimás kásának, Cigándon puliszkának nevezték. A faluban szokás volt a kondásnak sorkosztot főzni. A kondás már kívül­ről tudta, ki mit szokott főzni. Ha va­laki nem „fogára valót” főzött, azt disz­nóhajtáskor kikiabálta. Amikor a gaz­da kiengedte a disznót, hangosan rá­csapott, hogy mindenki hallja, felkur­jantott: - Ki paszulya, ki dara, a Ba­logé a haluska! hogy bemocskolják a falakat, hanem azért, hogy kissé színe­sebbé tegyék egyhangú vilá­gunkat.

Next

/
Thumbnails
Contents