Észak-Magyarország, 1995. november (51. évfolyam, 257-282. szám)

1995-11-14 / 268. szám

A SZELLEM VILAGA Az EszaK'Magyarország keddi melléklete • 1995. November 14. Szín-Lap A meseszínház aranykulcsa A Pinokkió bemutatója a Miskolci Nemzeti Színházban Táncos jelenet a mesejátáékból Fotó: Dobos Klára Olivér Miskolc (ÉM) - Dickens: Twist Oli­ver című regénye alapján készült (Lionel Bart-G. Dénes György) mu­sicalt mutatja be két részben a Pé­csi Sándor Guruló Színház novem­ber 15-én, szerdán délután 4 órától Miskolcon a Vasas Művelődési és Oktatási Központban. Olivért La­lák Zsuzsa alakítja, Fagin - kettős szereposztásban - Fábián Csaba és Erdős Zoltán. Az előadást Szép László, az együttes művészeti veze­tője rendezte. A továbbiakban no­vember 28-án, 29-én és 30-án illetve december 1-jén, 4-én és 5-én láthat­ják az előadást az érdeklődők. Táncszínház Miskolc (ÉM) - A Budapest Tánc­színház mutatkozik be november 19-én, vasárnap este 7 órától Mis­kolcon, a Rónai Egyesületi Művelő­dési Központban. Az együttes 1990 tavaszán alakult kortárs, modem táncstílusú és felfogású kamaratár­sulatként. Az együttes vezetője Föl­di Béla, tagjai a budapesti zenés­táncos színházakból, illetve a Ma­gyar Állami Operaház táncosaiból kerültek ki. Miskolci műsorukban az Utazások, a Talán én..., a Lélek­vándorlás, a Mi újság?, a Requiem az ifjúságért illetve a Spanyol nap című koreográfiákat láthatják az érdeklődők. Nagyérdemű Pécs (MTI) - Nagyérdemű címmel kulturális magazin indult Pécsett. A havonta ötezer példányban meg­jelenő lapot fiatal pécsi újságfrók alapították azzal a céllal, hogy a vá­ros kulturális élete mellett az or­szág, párizsi, londoni és New-York-i tudósítóik révén pedig a tágabb nagyvilág legérdekesebb művészeti eseményeiről is beszámoljanak ol­vasóiknak. A szerkesztők egyben a lap tulajdonosai, akik a magazin ki­adása mellett saját rendezvények szervezésével igyekeznek gyarapí­tani és színesíteni Pécs kulturális programjainak kínálatát. Liliputi Színház Párizs (MTI) - A világ egyetlen, kis növésű emberekből álló színháza Budapesten működik - így haran­gozták be a párizsi tévéújságok azt a műsort, amelyet e társulat, a Lili­puti Színház működéséről, tagjai­nak életéről sugárzott nemrégiben a francia televízió legnézettebb csa­tornája. Franciaországban a tévé nagyon ritkán foglalkozik Magyar- ország (s általában a kelet-közép- európai térség) helyzetével, s ha mégis műsorra kerül régiónk, azt a legtöbb esetben valamilyen negatív szenzáció magyarázza. A mostani adás tehát minden szempontból ki­vételes alkalmat jelent. Mint a riportfilmből kiderült, a színház Klapka Györgynek, az is­mert üzletembernek köszönheti lé­tezését: ő részben nosztalgiából (a fiatalkorában létezett, de a kommu­nista hatalomátvételkor, a negyve­nes évek végén betiltott eredeti Lili­puti Színház újraélesztése végett), részben pedig humanitásból, a tör­pék és liliputiak társadalmi beil­leszkedésének segítésére kezdte el a társulat tagjainak toborzását, il­letve szponzorálását. S kezdemé­nyezése sikeres: a megszólaltatott színházi tagok gyakran könnyek között mondták, hogy a társulathoz tartozás, az emberek előtti fellépés lehetősége visszaadta önbizalmu­kat, megkönnyítette addigi, a kis termet miatt az átlagosnál is nehe­zebb életüket. A tévéműsor megren­dítő sorsokat állított a nézők elé: volt szó egy cirkuszi akrobatáról, a világ valószínűleg legkisebb, mind­össze 67 centiméteres emberéről, akinek családjában férfiágon örök­lődik a kis termet, de akinek rendes magasságú felesége és gyereke van, ''agy egy fiatalemberről, áld gyerek­kori betegség miatt maradt kis nö­vésű, s még ma is orvosokhoz jár, hogy miként lehetne újraindítani növekedését. Egyébként az ő eseté­nek kivételével a többiek mostanra már beletörődtek kis termetükbe. Mikita Gábor Miskolc (ÉM) - Felnőttként rendszerint elfelejtjük gyerek­korunk életbevágóan fontos meséit, elveszítjük a mesehő­sökkel számtalanszor átélt ka­landokat, a csodás álmokat. Ta­lán csak a művészek őrzik meg az egykori varázslatokat, s mert továbbra is hisznek azokban, képesek a csodákra. Ilyen csoda részesei lehetnek, akik megné­zik a Miskolci Nemzeti Színház­ban a Pinokkió című előadást. A művészek megőrzik az egykori varázslatok emlékét. Persze, azért néha velük is megesik, hogy elhal­ványul bennük egy-egy régi törté­net. így járt a Pinokkióval egy év­ben, 1883-ban született Alekszej Tolsztoj is, aki gyerekkorában sok­szor elolvasta Carlo Collodi regé­nyét. Az évek során azonban elvesz­tette kedves könyvét, nehezen tud­ta felidézni a mese fordulatait, így aztán újraköltötte azt, s a kis fabá­bura új kalandok vártak az Arany- kulcsocska című könyvben. Ez az 1936-os regény csak kezdete volt a feldolgozásoknak, azóta a film és a színház újabb és újabb változatokat hozott létre. Miskolcon most egy új, a magyar színpadok figyelmére is érdemes változat született. Majoros István, az előadás rendező-koreográfusa ugyanis új történetet kerekített Collodi és Tolsztoj motívumainak felhasználásával. Az ellopott arany- kulcsocska ezúttal Carlo papa kam­ráját nyitja, melynek mélyén rejtő­zik az idős zenész csodahegedűje. Ugye, mondanunk sem kell, hogy az előadás végén előkerülő hangszer égy hétköznapi, kissé kopott, poros hegedű, ami azért képes a lélek el- varázsolására, mert Carlo papa szívből játszik azon. Ez az új darab a színház, a művészet szeretetére nevel, s teszi ezt humorral, roppant játékosan, mindvégig pergő ritmus­ban. Majoros és a dramaturg, Jász- falvy Walter ugyanis a mesejáték szerkezetét a körbe-körbe kergetőző bohózati dramaturgiára építette: idővel mindenki a szegény kis Pi- nokkiót kergeti, üldözi a mozgal­mas előadásban. Hogy egy egyszerű mesebohózat­nál sokkal több született, az legin­kább az előadás zenei anyagának, Antonio Vivaldi muzsikájának kö­szönhető. A Bankó Éva által váloga­Szatmárnémeti (ÉM - GYG) - A szatmári színház magyar tago­zatának irodalmi műsorai nem ismeretlenek megyénkben sem. Képviselői - Méhes Kati és Tóth-Páll Miklós Fornwald László zenei közreműködésével - annak idején Miskolcon és a megye más településein is meg­fordultak Te vagy a szabadító című szokatlan hangvételű mű­sorukkal. Ugyanennek a társu­latnak ugyanaz a két művésze most, október második felében új műsorral állt a közönség elé Szatmáron, hogy a hónap végén már svájci meghívásnak tehes­sen eleget, bemutatva Zürich­ben is azt a pódiumműsort, amely a Több is veszett mohács­nál címet viseli. A kétszemélyes előadás, amely „Iro­dalmi műsor a magyar lélekről” al­címében ad eligazítást arról, amiről szól, Gellért Sándor költő emlékeze­tének jegyében született. Annak a hosszú ideig mellőzött és üldözött költőnek a gondolatait, verseit, le­velezését is megszólaltatva, akinek neve immár több országra kiterjesz­tett szavalóversenyt is fémjelez. Gellért Sándor mint költő, „ter­mészetesen” - elég szomorú szó ez ide - alig ismert név az anyaországi irodalomtudomány művelői előtt, nem beszélve az irodalom, a költé­tott érzelemgazdag, megindító szép­ségű Vivaldi-muzsika igazi költői régiókba emeli a produkciót. A ba­rokk zenére komponált táncok sok­színűén idézik meg az olasz vásári bohózatok, a commedia dell’arte tréfáit, az udvari balett méltóság- teljes eleganciáját, vagy éppen a cir­kusz bukfences lendületét. A hagyo­mányos gyerekelőadásnak a mese­balettel való ötvözését nem lehet eléggé dicsérni, hiszen most a Dió­törő után/mellett újabb lehetőséget kínál a színház, hogy a gyerekkö­zönség megismerhesse és megsze­rethesse a klasszikus balett szépsé­gét. Végre nem a slágeripar után futnak, nem a rock and roll vagy újabban a rap ritmusával akaiják lekötni a gyerekek figyelmét, nem bugyuta dalocskákkal rontják to­vább ízlésüket! A magyar gyerekelőadásokon ritkán tapasztalható mértéktartás­sal, ízléssel vesz részt a játékban valamennyi közreműködő. Nyoma sincs harsányságnak, „ripizésnek” vagy édeskés érzelgősségnek. S bál­áz állatfigurák vagy a komédiások alakja csábít a külsődlegességre, ezúttal a szereplők az alakok „megemberiesítésére”, a maszkok mögötti lélek megmutatására töre­kedtek. így a címszereplő, Markó Éva sem a fabábu darabos mozgá­sának ábrázolására, hanem a cso­dákra váró gyermeki lélek megjele­nítésére ügyelt. Collodi eredeti-figu­rájához képest kedvesebb alak szü­letett meg, akinek minden tettét a színház és Carlo papa iránti szere- tete motiválja. Igazi nagy hibája szét fogyasztóiról, akik legfeljebb véletlenül juthattak hozzá egy- egy sok nehézséggel megjelente- tett-kötethez. Gellért Sándornak ezek a kiadatlan munkái, most eb­ben a Több is veszett Mohácsnál című előadásban szólalnak meg először közönség előtt, együtt olyap szerzőkkel, akiknek volt szavuk és mondanivalójuk a ko- rukbeli elfásult magyarsághoz. Méhes Kati és Tóth-Páll Miklós most sem csak művészkedik. Előa­dásuk célja nem saját előadói tehet­ségük bizonygatása - rendkívüli erővel és nagyon hatásos hangsú­csak annyi, hogy nem tud eligazod­ni a felnőttek világában, sokáig kép­telen megkülönböztetni a jót meg a rosszat. De nem is csoda, hiszen annyi különös figurával hozza össze a sorsa! A Beszélő tücsök - Szegedi De­zső kiváló megformálásában - kez­detben csak szobatudósnak tűnik, aztán kiderül róla, hogy nemcsak tudálékos, de ha kell, harcra is kész. Somló István direktorát nem annyira gonoszsága, inkább tehet- ségtelensége sodorja a rosszakhoz: Horváth Zsuzsa célratörő, ravasz rókájához és Dézsy Szabó Gábor os­toba kandúijához, a köpönyegforga­tó menyétekhez meg a gazdához (Melvki Beáta, Vekerle Andrea, Molnár Sándor Tamás). A művészet iránti tiszteletet pél­dázza Locskay Andrea nemes lelkű teknősbékája. Rajongásának „tár­gyát”, Carlo papát szeretetre méltó­an alakítja Varga Gyula. A színtár­sulat komédiásai szerepkörök szí­nét és fonákját is megmutatják Báli Barbara, Homonai István és Kozma Attila derűs alakításában. Mindeh­hez a színpadi látványt Juhász Katalin frappáns díszletei és bámulatosan játé­kos, ötletgazdag jebnezei szolgáltatják. Igazi színházi varázslat, ahogy a ten­ger mélyére süllyedünk, vagy egy bál­na gyomrába kerülünk. Pinokkiónak kalandok egész so­rán kell keresztül mennie, hogy el­juthasson a színházba. Remélem, hogy a miskolci és a város környéki gyerekek nehézségek nélkül láthat­ják az utóbbi évek legmívesebb, ih­letett szépségű mesejátékát! Ivókkal szólaltatják meg a népdalo­kat és népi történeteket, balladákat is -, hanem az olyan irodalmi érté­kek felszínre hozása, amelyek hosz- szú évtizedeken át az irodalmi fel­szín alatt lapultak, vagy egyszerű­en hivatalból kiiktatódtak a ma­gyar irodalmi köztudatból. A Több is veszett Mohácsnál így válik előadásukban egy nagyon sa­játos magyar sorsrajzzá, amely - mondhatjuk így - a mai ember szá­mára szinte teljesen ismeretlen összefüggéseit tárja fel a magyar lé­lek rejtve hagyott, vágj' eltakart te­remtő értékeinek. Méhes Kati és Tóth-Páll Miklós Háry és a diszkó tájt Szentirmai László UV-fényt életemben először Egerben láttam. Van annak már huszonöt éve, amikor főisko­lásként bemerészkedtünk az akkori éjszakai élet barlangjába. Körös-körül gyémántlászlós dzseszzenész-festmények díszlettek a fülledt angolvörösre festett falakon. Az alig-világítás a bárpultra koncentrálódott. Mi, vendégek - fe­hér ingeinkben, blúzainkban, díszzsebken­dőkkel a zakók felsőzsebében, a szerencsések Pomorinnal fehérített fogsorokkal - ott világí­tottunk mindenütt, sejtelmes ibolyaszínben. A diszkrét hangerővel szóló zene mellett ordítás nélkül elhangozhatott az a pár szó, ami két em­ber között, tánc közben a boldog megegyezés­hez szükséges. Régi szép idők... Ma egy diszkó nem diszkó, ha nem ömlik a fény. Mit ömlik - villámlik. A techno-taverna a dzsungelt idézi, mintha a tűz lángnyelvei vil­lannának. De nem az ufóforma fényvetők bo­nyolult gépezete okádja a szaggatott fényt - UV-t, kéket, sárgát, vöröset, ezerwattos fehé­ret. A falakon a táncolok (?) árnyai cikáznak eszeveszett ütemben. A homlokokon izzadság- cseppek csillannak, vampos-vörösre festett, loknis hajzuhatagok és zselés frizurák fényié­nek, néhány szempár az Extasytól villan a bru­tális fényben. Zene? Az nincs. Kodály országában is tarol a ritmizált zajára­dat. Ez van... Gyerekek nőnek bele a pénzdiktálta popzenés világba, és az iskolázás nemigen mutat eleget a valódi zenéből. Kinek van tanterv adta ide­je, sőt mersze többször meghallgattatni a Háry- szvitet. ló ha egyszer „lemegy" kuncogás nél­kül a bézbolsapkás suhancok között - füstölög a filigrán énektanárnő. Október huszonhetedike nekem egy kicsivel fényesebb nap volt, mint a többi, azoknak a gyermekeknek pedig, akik Egerben a gyermek- bábcsoportok találkozóján felléptek minden bizonnyal különös nap volt - érdekesebb, iz­galmasabb, tanulságosabb és tartalmasabb. Az eseményről régi jó barátomtól, Tóth Lász­lótól értesültem, aki szintén „hivatalos" volt Egerbe. Ő az ott fellépő miskolci Kazinczy Ál­talános Iskola „Zsarátnok" bábegyüttese veze­tőjeként - kemény munkára -, én csak úgy né­zőként-^ szórakozásra.----- ------- ----­M ert a Háry-szvit bemutatása kemény munka volt. Mindig is kemény munka volt a gépzené­re dolgozni, hiszen a pléjbekként ismeretes megoldás rabszolgát csinál az emberből. A magnetofonnak nincs szíve, a szalagon rögzí­tett zenei anyag kegyetlenül sorjázik egymás után. Nem lehet lemaradni, a mozdulatoknak pontosaknak kell lenniük, nincs mélázás, nem szabad késni, mert a zenére álmodott mozgás megbicsaklik, és oda a rengeteg befektetett munka gyümölcse. Persze - mint minden éremnek - ennek is két oldala van. Az áhítotteredmény miatt egy egész csoport elejétől kezdve végig megtanulja a ze­nét. Ismeri minden apró részletét, három tak­tusból tudja, hol tartanak. Nem kötelességből csupán - hanem örömmel, mert egy idő után kibomlik a muzsika, érthetővé válik minden hang helye, oka, szerepe. Érezhetővé válik a múlhatatlan érték, amit Kodály átadni kívánt ezzel a zenei gyöngyszemmel. Márpedig akik a „Zsarátnok" tagjai értik, érzik a Háryt. Nem véletlenül. Tóth László mindig is mestere volt a zenére va­ló alkotásnak. Érti és szereti a zenét. Hall és képeket lát, majd képes képekké varázsolni a muzsikát. Neki nem egyrétegű mesécske a Háry-szvit. Hol álom, hol pedig lódító tréfa, is­mét másutt a szerelem virágba borulásának me­taforája - hangokból. Érti az UV-fényben való játék lényegét. Tudja, hol a határ a realitás és irrealjtás között, és nem csábul túl rajta ripacsmód. Érzi a zene adta le­hetőségeket, és ki is használja, hogy megjele­nítse a képiesíthetetlennek tűnőt: a pipafüst- idézte, füstbodrokon lovagoló édes-bús emlé­keket. Az UV-fényben való munkálkodás igen nehéz. Kevés a színválasztás lehetősége és kevés az anyagoknak a száma is, amelyek alkalmasak a figurák elkészítésére. A „Zsarátnok" azonban megbirkózott a feladattal. Munkaórák százai fekszenek a bábukban, a díszletekben. Hatal­mas teremtő erő, kreativitás eredménye ez a kollekció. Nyilván nem semmi az a támoga­tás, amit az iskolától kaptak. De az sem kevés, amit az intézmény vissza­kap. Hatalmas és ritka kincset birtokolnak ott, ahol ilyen közösség él és dolgozik, ahol „tömegjelenet" a tablóra felvonulás, a megér­demelt taps fogadása. Ahol az épp csak 120 centis kisiskolás egy színpadon dolgozik a ta­nítójával, ott minőségi nevelőmunka folyik. Ott bízni lehet abban, hogy van remény a mai, egyre nehezebben átlátható szövevényül élet­ben sikerrel tájékozódva tartalmasabban élni képes emberek nevelésére. Ahol remény van, ott a hit is megél. Márpedig csak az eredmény­be vetett hittel lehet és érdemes nevelni. Nekem október huszonhetedike különösen kedves nap volt. Háry harminc percre megsze­lídítette a diszkók fényét, harminc percre ma­gával ragadta százzaj mérhető gyermekbábos közönségét, akik értő nézőseregként nem egy­szer nyílt színi tapssal igazolták vissza Tóth László és bábegyüttese erőfeszítését. Több is veszett Mohácsnál...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents