Észak-Magyarország, 1995. október (51. évfolyam, 232-256. szám)
1995-10-21 / 249. szám
Október 21., Szombat ÉM-emlékezés ÉM-hétvége III Nagybátyám volt Nagy Imre Hajdú Imre ———m—p—— Nagy Mária és Hubay Gyula házasságából született Hubay László N agy Imre - agrárközgazdász - 1896. június 6-án született Kaposvárott. Az I. világháborúban katona, majd hadifogoly Oroszországban. Ott kapcsolódott be a munkás- mozgalomba. 1921-ben tért haza Magyarországra, s a Somogy megyei földmunkásmozgalom egyik szervezője. 1928-ban Bécsbe, majd a Szovjetunióba emigrált, 1944 végén tért vissza Magyarországra. 1944 decemberétől 1945 novemberéig földművelésügyi, 1946 februárjáig belügyminiszter. 1945-től az MKP, majd az MDP Központi Vezetőségének és a Politikai Bizottság tagja. 1951-ben élelmiszer, majd begyűjtési miniszter. 1953. június 4-től miniszterelnök. 1955. április 18-án megfosztják párt- és állami tisztségeitől, majd decemberben frakciózás címen kizárják a pártból. Csak 1956. október 13-án veszik vissza az MDP-be. Az '56-os forradalom idején október 24. és november 4. között miniszterelnök. Bejelenti, hogy hazánk kilép a Varsói Szerződésből, és követeli, hogy a szovjet csapatok hagyják el az országot. A forradalom leverése után az új hatalom halálra ítélte és kivégeztette. 1989-ben nemzeti hősként újratemetik. A legfurcsább, a legérdekesebb és a legkiszámíthatatlanabb - igen, ez a legtalálóbb jelző - helyzeteket maga a nagybetűs ÉLET teremti. Lám, itt ez a történet - amit most fogok elmesélni, ez is ilyen váratlan fordulatokkal teli. Benne a szereplő, az ember sodródik, mint őszszel a szélfutta falevelek. Hubay Gyula tősgyökeres miskolci családból származott. Nagyapja alapította a miskolci látszerész céhet, s apja is e szakmában dolgozott. Hubay Gyula akkor élt, amikor kitört az első világháború. Hovatovább, akkor volt fiatalember, hadköteles. Tizenkilenc éves korában hívták be katonának. Először Kassára, a Vilmos bakákhoz került, de onnan rövidesen Kaposvárra, az ottani gyalogezredhez, a „rosseb bakákhoz” helyezték át. Onnan vezényelték őket 1916-ban az olasz frontra, az Isonzó, a Piave völgyébe. Amikor 1918-ban létrejött a fegyverszünet, az ezred - benne Hubay Gyula - visszakerült Kaposvárra. A háború életveszélyes izgalmai után - mert hát minden viszonylagos - valóságos idilli lét következett számukra. Egy viszonylag békés katonaélet Kaposvárott 1920-ig. (Mert csak akkor szerelhettek le.) S ebbe az életbe természetesen belefértek a kimenők, az eltávozások, az ismerkedések. S ha az ember fiatal, s ha az ember katona, kivel ismerkedik? Igen, azokban a kaposvári napokban, hetekben, hónapokban a miskolci Hubay Gyula is megismerkedett egy kaposvári kislánnyal. Úgy hívták: Nagy Mária. A nagybácsi dedikált könyve Egy rövid időre szakítsuk meg Hubay Gyula és Nagy Mária kezdődő szerelmét, s essék szó a kaposvári Nagy családról. A családfő Nagy József Ötvöskónyi- ban született. A magyar királyi posta altisztje a Csákány községben született Szabó Rozáliával 1896 elején kötött házasságot. E frigyből három gyermek élte meg a felnőtt kort. A legidősebb Nagy gyereket Imrének hívták, a legfiatalab- bat Teréznek. A középső testvér volt az 1898-ban született Mária, akivel ott a kaposvári katonaévek alatt Hubay Gyula megismerkedett. Sőt, ebből az ismeretségből, szerelemből 1920-ban ott, Kaposvárott házasság lett. Hubay Gyula leszerelése után So- mogyváron lett Hangya üzletvezető. Első gyermekük, Gyula 1921-ben még Kaposvárott született, de a második, László 1926-ban már Miskolcon. A történetet innen már ő, Hubay László nyugdíjas könyvtárigazgató folytatja, akivel minap a megyei könyvtárban - ahová nyugdíjasként ma is bejár dolgozni - beszélgettünk.- Az eddigi adatokból nyilván kiderül, hogy Nagy Imre édesanyám testvérbátyja, nekem tehát a nagybátyám volt. Hogy mi mindenre emlékszem vele kapcsolatban? A második világháború előtti időszakból nagyon kevésre. Arra emlékszem, hogy a családban afféle legenda volt, hisz távol élt tőlünk, s nem is akárhol, a Szovjetunióban. Tudtuk, hogy van, hogy él, de mivel évtizedeken át senki nem találkozott vele a családból, kicsit szellemmé lényegült. Az rémlik, hogy 1929-ben, amikor nagyapa meghalt - én hároméves voltam akkor - ő is ott volt Kaposvárott a Kertész utcában. Akkor már Bécsben élt emigrációban, nyilván onnan valami módon hazajöhetett, de ez számomra nagyon homályos emlék. Viszont őrzöm azt az eljegyzési meghívót, amelyen Imre bácsi és Maca néni bejelentik 1925-ben az akkor már Miskolcon, a Bocskay utca 23. szám alatt élő szüleimnek, hogy eljegyezték egymást. □ Hubay László mikor találkozott először nagybátyjával, Nagy Imrével? Amelyik találkozásra már pontosan tud emlékezni. • Csak a második világháború után. Először akkor is az Észak elődjében, a Szabad Magyarországban olvastuk, hogy Debrecenben megalakult az Ideiglenes Kormány, és ő lett a földművelésügyi miniszter. Ebből a hírforrásból tudtuk, hogy Imre bácsi végre hazajött. Személyesen Pesten találkoztunk először. Én egyetemista voltam akkor. Ok a Kossuth Lajos téren laktak abban a bérházban, amelyben most az Országház étterem van. Emlékezetes találkozás volt. Imre bácsi tárt, karokkal, derűs mosollyal jött felém, átölelt.. Nagymamámtól nyilván sokat tudott rólam, azt hiszem a nagymama fényképemet is elküldte neki. Az a feszültség, amivel mentem hozzájuk, az első percben feloldódott. 0 egyébként is egy nyílt, emberszerető egyéniség volt. Sok mindent kérdezett tőlem, tanulmányaimról, a családunkról. Édesanyám sajnos 1938- ban meghalt, édesapám újra nősült, de a második felesége is rokona volt Imre bácsinak, méghozzá unokahúga. Ugyancsak ’45-ben egy őszi hétvégen meghívtak Imre bácsiék Leányfaluba, ahol - ha jól emlékszem - a minisztériumnak volt üdülője. Nagyon jól éreztem a család körében magam. Csak azt sajnáltam, hogy Imre bácsinak el kellett mennie egy választási gyűlésre, s csak vasárnap este jött haza egy nemNagy Imre édesanyja zetiszín szalaggal átkötött kenyérrel és sok gyümölccsel, amit a gyűlésen a vendéglátóktól kapott. □ Hubay Lászlónak lett-e előnye abból, hogy a nagybátyja Nagy Imre volt? • Nem, mert ezt sem én, sem Imre bácsi nem akarta. Nem is foglalkoztunk ilyesmivel. Én ’45 végén otthagytam az egyetemet, hazajöttem Miskolcra, és munkába álltam. Ezt követően, ha Pesten jártam, alkalomszerűen találkoztunk. Később már az Orsó utca 43. szám alatt laktak. Egy nagy kertben volt a villájuk. Ekkor máj- a nagymamát is felhozták Pestre. Elég gyakran ebédeltem, vacsoráztam vagy aludtam náluk. □ Nagy Imre járt Miskolcon a Hubay családnál? • Egyszer 1945-47 között, talán ’46- ban, erre pontosan nem emlékszem. Valami nagygyűlés volt Miskolcon, arra jöttek. Mi akkor a Győri kapuban laktunk. Akkor nálunk is aludtak. □ Találkozásaikból milyen emberi motívum maradt meg kitörölhetetlenül nagybátyjával kapcsolatban ? • A közvetlensége, az embersége és a nagy-nagy türelme, szeretete. Máig előttem van egy kép. Unokája, a Ferkó csüng a nagyapja nyakán, birkózza, ci- bálja és ő nagy-nagy türelemmel, szeretetteljátszik a kis lurkóval. □ Mikor találkoztak utoljára ? • Talán ’55-ben, vagy ’56-ban, erre nem emlékszem pontosan. Miért is véstem volna emlékezetbe, hisz honnan tudhattam, hogy utoljára találkozunk? Amikor egy reggel a rádiót hallgatva értesültünk a kivégzéséről, a hideg futkosott a hátaikon. A nagymamát sajnáltam legjobban. Teréz lányát 30 éves korában, édesanyámat 40 éves korában temette el. S elvesztette a fiát is, akit talán legjobban szeretett. Mindenesetre nagyon büszke volt rá. S el sem temethette tisztességgel. Szörnyű ez. A nagymama 1970-ben halt meg 93 éves korában. Sajnos nem érhette meg fia rehabilitálását és újratemetését. Egyébként a nagymama élete utolsó szakaszában Polgárdiban, az ottani szociális otthonban élt. Akkor még Imre bácsi ellenforradalmámak számított, de az otthon gondozói megengedték, hogy fia képe ott legyen az éjjeli- szekrényén. □ Nagy Imre közvetlen családjáról mit tudhatunk? • Lánya, Nagy Erzsébet, az ő közszereplése közismert. Az első félje Jánosi Ferenc volt - aki egyébként sárospataki teológus. Ót is elítélték a Nagy Imre perben. A kiszabadulás után előbb közértben volt raktáros, majd a Pest megyei levéltárban dolgozott. Ebből a házasságból született Ferkó, aki most - úgy tudom - vállalkozó, és Katalin, aki iparművész, Benedek Jenő festőművész felesége, és ö maga is fest. Erzsébet pedig félje halála után újra féijhez ment Vészi János újságíróhoz. Éz dióhéjban Nagy Imre nagybátyám családjának története. Sajátos magyai- családtörténet sok megpróbáltatással, nem kevés tragikummal. G eorges Santayana spanyol származású filozófus mondta és írta: ,Ákik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék!” Magam sem tudom, miként ragadt meg pontosan ez az idézett, igen találós mondat a kobakomban, talán éppen a mai. politikai-gazdasági helyzet hozta szinkronba a m últat és jelent, tény, bennem világol, igazat adok Santayaná- nak, mert a múlt - a gondolkodónak - mindig rálopakodik az emlékezet képernyőjére, hol ordítva, hol szolid csendesen, néha nosztalgiázva, mindez attól függően, kinek, milyen mértékben dörömböl a lelkiismerete, ki, hogyan meri fellebbenteni a múltra tapadó, olykor súlyos, vagy kevésbé súlyos fátyolt. Mindez a miskolci Széchenyi utcán sétálgatva jut eszembe - magamban meditálva. A kirakatok fantasztikus cipő-, ruha-, hús- és egyéb áruféleségek árain billegetem az emlékezés billentyűit, no lám, a mai szeptember végi árcédulák nagyon kezdenek hasonlítani az ötven évvel ezelőttiekre, még az időjárás is csendes, napos szeptember végi ősz, délutáni csúcsforgalom, a járdán minduntalan össze-összeiitközöl a szovjet katonákkal, élünk, vagyunk, és csak egy napra ruccantam be Miskolcra, különben Szendrőben lakom, ott dolgozom, a veresparti bányát próbáljuk vízteleníteni, mi. bányászok az erdőn keresztül villamosvezetőket. vezetünk Rudabányára, a, cél: a villamos bányarész elérése, ott már van áram, jó három kilométer légvonalban dolgozunk majd semmiért, plusz munkaként fát termelünk a környező erdőkből, szóval a mai miskolci főutca is délután-zajos, olyan szeptember szagú-illatú, a nők dezodorfelhőkben csinosak, teltek és karcsúnk, meg idegenek, német, román, orosz és szlovák mondatfoszlányok, a Rácz előtt fiatalok, még az ételbárt székek is a szabadban, a borkóstoló zsúfolt, békés kép, a Széchenyi szobor komor-dermedten a magasban, és ismét az ötven esztendő előtti kép: a szendrői környékről felszállított, fát pakoljuk ki Pesten - még mindig hulla- és fertőtlenítő szag az egyik vágányon zárt marhavagonok, bennük búza, a szovjet, „paradicsomból” küldik nekünk, magyaroknak, amit ünnepélyesen fogadnak Debrecenben, nemzetiszín és vörös zászlók a vagonokon, filmezés, szónoklatok, lám, a nagy kollektív újjáépítés idején lesz kenyér a magyar melós számára, csakhogy ez a búzácska nem oroszhonban termett, hanem a jó magyar földben, valahol a Duna-Tisza közén, ott is rakták vagonba, irány Záhony, majd felzászlózva vissza, és októberben ugyanez történik a burgonyával még nagyobb hozsannával, miközben a sokmilliós értékű festmények, vázák, szobrok, könyvek és egyéb nemzeti értékeink utaznak Moszkvába, utaznak marhavagonokban, a ma- lenkij robotra összeszedett magyar asszonyok, lányok, férfiak a messzi keletre, és itthon, ebben a lerombolt, agyongázolt hazában: jelszavak, arccal a vasút felé, tiéd az ország, magadnak építed, Gerő veri a hidakat, a munkás egy heti bére feketén egy liter étolaj, néhány kiló liszt, és a középosztálybeli polgár felpakol, viszi falura a féltve őrzött ingóságait, (ha nem „zabrálták” el) darabka vajért, szalonnáért, pár kiló lisztért, közben Clemen- caeau-nak, az „oroszlán” becenevet kiérdemelt francia politikusnak a trianoni békeszerződés fő bábájának a kedvenc „gyermekci” a szétszabdalt magyar területek haszonélvezői, kárpótlásért üvöltöznek, sok tízezer dollárokat követelve, élen a fel- és megszabadítónkkal, mintha ez a sokat szenvedett csonka Magyarország tehetne, az első és második világháború kirobbanásáért... És csak nálunk voltak fasiszták?... Ballagok a miskolci főutcán, anno 1995 szeptemberében, késő délután, már felpattogzó fények a kirakatokban, szatyrokat cipelő, délutáni bevásárlásokat, végző asszonyok, szerény magam is cipelném hetvenhárom évem minden nyűgét, feketén súlyos emlékeit, rágondolva Trianonra, Wilsonra, aki szintén mindent, ráhagyott ott Trianonban Clemenceau-ra, akár Roosevelt Jaltában Sztálinra, holott Churchill sok mindent látott előre, nem hiába tartják a huszadik század egyik legnagyobb eszű politikusának, hiába a két amerikai elnök akkor az egész világra kiható döntéseik idejében már benne voltak a végzetesnek nevezhető Alvarez betegségben, sajnos, a mi számunkra is sajnos, hiszen részben nekik is köszönhetjük a mát, ezt a félresikerült rendszerváltást, a civakodó parlamenti honatyákat, -anyákat, az egész sztálini tortúrát,, Hortobágyot, Recsket, a hazai. belső gyűlölködést, ötvenhat gyilkos retorzióját, ami Moszkva pa rancsai bóloga tó jóváhagyása és segítsége nélkül nem történhetett volna meg, talán az ötven- hét-ötvennyolcban felakasztott magyar férfiak nyakára sem kerül kötél... Megengedek magamnak egy zacskó popcornt, magyarul pattogatott kukoricát, már kevésbé zajos a Széchenyi utca, az alkony ráérősen telepedik a városra, az avasi kilátó felett némi pára vagy porfoszlány, a főutcán fogyóban a járókelők, különösen az öregek tűnnek el, hiába, ma ez a módi, be a falak közti biztonságba, az utca - sötétedés után az alvilágé részben, bár a lakás sem ad feltétlen biztonságot, több rendőr, méghozzá becsületesen megfizetett rendőr kellene, a balra'tolódott hatalomnak első kötelességei közé kell tartozzon az állampolgárok biztonsága, persze ígéret, biztatás az van, de mennyi ígéret, ötven esztendeje az ígéretek bűvkörében élünk, új kormány, új miniszterek, államtitkárok, mind- mind halomnyi igéiét; majd egy év múlva, még két év, a lényeg: végigcsinálni a parlamenti, ciklust, megmaradni a bársonyszékben, a zsíros pótállásokban, azután új választás, újabb ígérgetések, közben a dolláradósságunk egy részét a kamatok révén már visszafizettük, s a hitelezőink ebből vásárolják fel gyárainkat, palotáinkat, lesznek főrészvényesek, ördögi kör!... A buszon rázódva ismét a santa- yanai jóslat jut eszembe: ,Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék!” En jól emlékszem az eltelt ötven évre, 1945-ben nyiladoztam a huszonkettedik évemből a huszon- harmadikra, derék, kemény fickó voltam, hat-hét évi föld alatti alagút és bányamunkával a hátam mögött és valami csodálatos, nagy bizakodással a jövőt illetően, még ha korgott is a gyomrom az éhségtől, s a siktás tarisznyámban csupán tenyérnyi olajos kukoricamáié lapult, gondolom, nem túl sokan élnek már a hozzám hasonló sorsú és velem egykorú emberek, és gondolom, ennek kissé örülnek is a hatalmon lévők, az öregek-vének élő mementók, miért ne siettetnék halálukat az állaiuló gyógyszer- áremeléssel, sokukat az embert szégyenítő nyugdíjjal, tudják, ezek az em berkék már nem hisznek senkinek és semmiben, tudomásul veszik, hogy plusz-mínuszok, terhek és nyűgök, és az ígéretektől roskadozva bandukolnak az ígért, jobb másvilág felé, igen, bandukolnak, mint én, a már kihalt utcán, szeptemberi esti szellő, világító lámpatestek, a szomszéd bérházban hajna- lonta egyre kevesebb ablakban jelenik meg a munkába indulás fénye, hiába Európa közepéből, Európába indultunk, és emlékezzünk ebben a Közép-Európá- ban mi, magyarok, mi vesztettük a legtöbbet, pedig mi solui nem robbantottunk ki háborút! De hát ez a Santayana nem megy ki a fejemből, miközben mászom felfelé a lépcsőket, Jákob létrájának képzelem, a lépcsőházban állott, poshadt a levegő, ételszag, piszkos villanykörték, gyér, alig fény-világosság, nocsak, még két emelet, zihálva-fújtatva morzsolgatom a néhány évtizede meghalt spanyol származású filozófus dodonai megállapítását: ,Akik nem emlékeznek a múltra... ” H át igen, úgy látszik, a közelmúltban sokan nem emlékeztek a múltra, talán újra át kell éljük?... Emlékezni és hinni? De nem az ígéretekben! Holdi János Az ígérgetések reneszánsza?...
