Észak-Magyarország, 1995. október (51. évfolyam, 232-256. szám)
1995-10-14 / 243. szám
Október 14., Szombat Kilátó ÉM-hétvége VII Lászlóffy Aladár Kis magyar gordiusz Milyen lassan bontakozik a történelem. S milyen gyorsan az élet. Tíz-ti- zenkét éves gyermekként került a kezembe először Horváth István-mű. S nem valamelyik költemény. Akkoriban valószínűleg nem ragad meg annyira a Tornyot raktam világa, hangulata, problematikája, a benne foglalt nagyságos metaforájú sziszifuszi erdélyi magyar sorsunknak, erdélyi magyar sziszifuszkodásunk később mindenből engem is megszólító, elborító üzenete. A Tornyot raktam is gyermekről szól, mint A szürke kos; engem akkor először egy más Horváth István-kép, egy prózában elmesélt másik, egyáltalán nem metaforának szánt metafora ragadott meg, íme máig emlékezetesen: amikor a harmatos mezőn a kis pásztorfiúk a pókháló hajszáldrótját tekerik le, tekerik át az ujjuk első perceire és ez az ezüstgyúrűjáték a maga fájdalomba forduló egyszerűségével - mai szemem előtt, már tisztán a mi erdélyi magyar létünk gordiuszi csomójává sűrűsödik. Akkor még csak a döbbenet volt az erősebb. Most már csak a döbbenet gyengül benne. Amit egyszer, ha mi egyszer magunkra vettünk, ujjúnkra, kezünkre áttekertünk, a semmi, a környező természet, a szülőföld, a sors nagy, kék, láthatatlan, csak néha fosztó felhőkkel, szélhordta évszakokkal felvillantott guzsalyáról - az már örökre reánk szorul. És fojtogat vagy késztet, gyilkol vagy ihlet - de dolgoztat, gordiuszának szentségéből ki nem enged, maradjunk Magyarózdon vagy kerüljünk át Pestre, Chicagóba. % Ahogy Magyarózd határához közeledtünk, a Dégi Csupot kerestem ösztönösen, mint Horváth István lelki földrajzából azt a pontot, mely legjobban megragadott. „első élményünk hazánkról - úja Szabó Zoltán a Szerelmes földrajz negyedik fejezetében - nem történelmi, nem politikai, nem múltból átszóló, nem jövő felé mutató, nincs köze határhoz, hatalomhoz, államhoz, államformához, különösképpen nincs köze világnézethez vagy politikai párhoz, nincs köze nacionalizmushoz sem. Mindezek későbbi dolgok. Az első élmény a hazáról igen egyszerű, közvetlen, békés és türelmes.” Épp ilyen békés és szemérmes dolog az életünk láthatatlan, csak nagy napokon mutatkozó oldalának ünneplője. Hogy mikor érezzük „népek hazája, nagyvilág” s mikor egyetlen toronyalja polgárainak magunkat, s mindez miképpen munkál minden tettünkben, gondolatunkban. Kelemen Lajos írta 1931-ben egy levelében, hogy: „Én részemről úgy vagyok a székelységgel, mint a ruhával. A székelység olyan nekem, mint az alsó ruhám, közelebb áll hozzám, mint a felső, de ingben, gatyában nem megyek a piacra s utcára...” * Erdélyi magyarság. Székelyek, góbér, mezőségiek és szilágyságiak, királyfól- diek és aranyosszékiek. De Kárpátalja, Felvidék, Délvidék, Tiszáninnen és Dunántúl: melyik felünk, melyik fajtánk húzta a rövidebbet, ítéltetett el és hajtatott végre többször, mint a másik? Többször háromnál - mert ugyebár az is magyar mondás, alkalmatos mondás, szépen, fegyelmezetten a bajra, néha egy kis hetykeség nyomával benne, néha már csak belesápadóban, hogy ez már több kettőnél!... Szóval ki kapott ki közülünk háromnál többször úgy, hogyha mesebeli hirtelenséggel Ludas Matyivá változna, akkor se tudná már lekvittolni a sorsnak, lemosni magáról a nemzethalál bélyegét, vagy legalábbis a penészét, melyet annyi ideje annyian látni vélnek, míg mások bizakodóak maradnak? A vasas német s a janicsár, a bécsi bürokrata s a bárhonnan jött botosispánok hol ösztönösen, hol tudatosan annak irányába intézkedtek mindig, hogy az igazi leválasztás, a végleges elintézés kétszeresen biztosítva legyen: elszakítás és el- szoktatás. Egyik a másikkal egyszerre, összefonódva kellett volna hogy megtegye igazán a magáét. A kamarillák európai finesszel mindent megtettek ami a tintától s a pecsétnyomótól telik, a keleti hódítók többet bíztak a hadifó- lényre, az erőszakra. Ilyenkor, hogy nem megy minden végbe, amit elterveznek ellenünk, ez a Horváth Istvánokon is múlik. Mert a lelkűnkön, az önbecsülésünkön, a szellemi energiánk szárnyalásán mindig múlott annyi, mint a kardokon. A mi csatáinkat a nyomtalanul temetkező Petőfi Sándorok már előre megnyerték annak a leg- magasztosabb érzésnek a térképein és terepasztalaink, mely fölé a tábornokok hiába is hajolnának. .A magyarság középkori erősödésének Erdély a mértéke” - mondja Németh László „...A magyar életerő ebben az utoljára felhúzott és legmagasabb bástyában szede- lőzködik össze a túláradó sorssal szemben a legsikeresebben... s utolsó nemzeti uralkodóházunk is Erdélyből való.” Mai látásunkkal mindjárt kijózanítóan hozzátehetjük, hogy: de mindez már semmit se jelentene, ha már csak úgy volnánk jelen, mint a patagónok Patagonia földrajzi fogalmában, vagy a lon- gobárdok Lombárdia nevében. Mi ma itt és itthon vagyunk Magyarózdon, egyik kiemelkedő költőnk szülőhelyén és sírja közelében, mert még nem jutottunk az etruszkok sorsára, és nem érezzük magunkat se kurdnak, se pa- lesztinnek. Orgona zeng évszázados templomainkban s legtisztább pillanatában, mindnyájunk lelkében, ennek az orgonazúgásnak vagy tékához méltó csendnek az áhítata biztosítja a méltóságot a mindennapok súlyának, a hivatal packázásainak elviseléséhez. * Ennek a nyelvhez, kultúrához fűződő tudatnak minden időben fontos, ernye- detlen munkáiéi voltak Erdély írástudói, költői és könyvnyomtatói, a betű szerelmében messzebujdosók s a tudóst akár gyalog is hazahordók, a könyvesházgyűjtók, mint Teleki, s a Magyarózdi torony alján emlékművet emelők, mint Horváth István. Erdélyben alig száz esztendővel a nagy angol filozófus halála után, Verestói György már Francis Bacon-idézettel kezdi a prédikációt, jelezvén, hogy legjobbjaink mindig bele tudtak kapcsolódni az európai áramkörbe. Nekünk szerencsére, vagy a sorsunk bölcs akaratából mindig telt, s reméljük ezután is telik még a helybeli szürkeállományból és tehetségkészletből a magyar- kultúrát mindig és minden korban át- meg átszélő drótok, árkok, határok, szimmetriatengelyek ellenére egy fehér sakkcsapattal szemben kiállítani a magunk gyászfeketéjét vagy lakkfeketéjét. A „magyar sorskockákon ha ígyen döntődött”, nekünk a Heltai Gáspárunk, Dávid Fe- rencünk, Apáczaink, Tótfalusi Kis Miklósunk, Bőd Péterünk és Orbán Balázsunk mindig kikerült. Wesselényink, Bolyaink kettő-kettő, mint odaát a Széchenyiek, Jósikánk is Eötvössel szimmetriában, s volt nekünk Szabó- dink, Szabó T. Attilánk is, sőt kölcsön vehettünk, alkalomadtán kölcsön adhattunk egy-egy Kölcseyt, mint manapság szokás egy-egy értékes közép- csatárt vagy hátvédet. Szenczi Molnár- más tájról jött a Házsongárdba, s Petőfi végül a „Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesektől vadregényes tája”- ra temetkezett az akkori magyar szabadság akkori romjai alá. De ezek a romok, legalábbis a lélekben, a lelkűnkben sosem tekinthetők olyan mélabú- san örök halomnak, mint Torockó- szentgyörgy vagy Déva balladás kövei. Ezek inkább Horváth István egyik leghíresebb és legjellemzőbb költeménye, a Tornyot raktam szép, szent, szemérmes, gyermekien tiszta és bizakodó törvényeinek engedelmeskednek. Igen, mi bármit érünk meg, egyikünk nem láthatja már, nem érhette meg, mint ezt a napunkat most ő, Magyarózd, Erdély es az egész magyar líra egyik áldott alkotója. így hát a mi örömeink is csak kicsit diadalmasabb búbánatok. De önmagunk erejében bízva, különböző kultúrák között hagyományosan közvetítve, mi mindig felépítjük a felrobbantott hidakat, beindítjuk isten ránk bízott malmait. Ahogy a Horváth István versében is írva vagyon, apó, a múlt, a tanulság, a bölcsesség mesél, s nú újra meg újra felrakjuk azt a tornyot. Csak a lélek íáthatatlan pókfonalának finom szorításától nem szabadulunk. A torony látványos dicsősége lehet közös. Az át- vághatatlan és lerázhatatlan erdélyi gordiuszi csomó szorítása kinek-kinek egyéni fájdalma, felelőssége marad.-|^LÖKRŐL NEM BESZÉ- W LÜNK! Az idős paptanár JL-J mondata szokatlanul keményen csattant. Híres piaristákat - a rend büszkeségeit, meg azok nevessé lett tanítványait - soroltunk fel Dugonics Andrástól (1740-1818) egészen századunk negyvenes éveiig, mikor valaki beköpte: Ortutay Gyula... Róla nem akart öreg tanárunk hallani, noha egykor maga is tanította a későbbi kiváló tudást, mint ahogyan a SZEGEDI FIA- TALOK-ként elhíresült alkotói csoport más tagjait is. A régi tanítványt különben nem lehetett letagadni, hisz azon időkben minden osztályteremben ott függött - az akkor még rendkívül vonzó külsejű - Ortutay fényképe. Nos, éppen ez a tény szította; fel aranykedélyű professzorunk indulatait. 1948-at írtunk, a piaristák hajdani büszkesége - Sík Sándor kedvence - bársonyszékben ült; ő volt a vallás- és közoktatásügyi miniszter, s éppen most készítette elő az iskolák államosítását. Kétségtelenül groteszk helyzet. Az osztály kapcsolt, tudtuk: ez utolsó évünk a piaristáknál. A történelmi szituációt utóbb maga Ortutay is felvázolja, mikor Fényes tiszta árnyak című könyvében szép emléket állít Sík Sándornak. Az akadémikussal - évekkel később többször is találkozhattam; szívesen szereplő, készségesen nyilatkozó ember volt; nem utasított vissza, ha megjelentem nála tollal, vagy mikrofonnal. Soha nem felejtem el, volt egy visszatérő mondata, ami már- már hitvallásszerüen hangzott. Ezt ismételte több fórumon: NEM LEHET OLYAN szegény EGY ORSZÁG. HOGY AZ OKTATÁS ÉS HONVÉDELEM KÖLTSÉGEIN TAKARÉKOSKODJÉK! Ami a honvédelmet illeti, (geopolitikai helyzetünk, kiszolgáltatottságunk, ilyen-olyan szövetségbe való kényszerítésünk) Ortutay szavai csupán gesztusértékűek. Politikus elme volt; megadta a császárnak, ami a császáré. De, ami. az oktatásra vonatkozik, komolyan gondolta, amit mondott! Nagyon-nagyon komolyan. Nem is vitatkoztak vele. Nem volt az a bunkó bolsevik, aki nyilvánosan tagadni merte volna, hogy ennek az országnak kiművelt emberfőkre van szüksége. Történetem kezdete óta éppen két generáció nőtt fel. Úgy ahogy ? Na - valljuk be nem is olyan rosszul! Persze volt származás szerinti kategorizálás, volt kontraszelekció, volt több átgondolatlan reform, s a „szabad- mellű” diákoknak soha nem örültek itt, de mégis... Voltak fiatalok nagyon kedvező helyzetben, akiknek szinte tálcán nyújtották a diploma lehetőségét, s elég soka n voltunk, akik kacska- ringós utakon (partizán ösvényeken) jutottunk el az egyetemi, főiskolai oklevélig. De, aki igazán akart, eljuthatott! Példaként talán elég, ha mostani kormányunk belügyminiszterét említem. Vajon eszébe jutott-e m inisztereink közül, kinek-kinek saját diákélete, mikor letekintettek a Parlamentből, a virrasztó, az „engedetlen” egyetemistákra, főiskolásokra,? Ä politikusok nem empátiájukról híresek, bár folytonosan együttérzésüket hangoztatják. Tudjuk mi történt. Nem történt semmi. Szegény gyerekek - akikért képtelenek a szülök havonta. 20-25 ezer forintot fizetni -, most abban reménykednek, hogy megússzák a kétezer forintos tandíjjal, mert a, miniszterelnök majd tárgyal az egyetemek, főiskolák illetékeseivel. Mintha bizony az egyetemi, főiskolai. vezetők kezdeményezték volna a tandíj, meg a kiegészítő tandíj bevezetését.. Mintha nem az elvonások kényszerítenék a felsőoktatási intézményeket a hallgatók anyagi terheinek növelésére. Itt most megállók egy kicsit, hogy felidézzem, azt az egyetemi oktatót, aki maga is virrasztott a diákokkal. Miért,? Mert a tanár úrnak két egyetemista gyereke van, s attól fél, hogy - takarékos- sági okokból - őt is elbocsátják mindkét felsőoktatási . intézményből, ahol tanít. Tessék már egy pillanatra beleélni, magunkat ennek az értelmiségi családnak a helyzetébe, ha már olyan fene nagy az empátiánk kedves kormányon lévő urak és elv- társak. Gyarmati Béla S most. kérdezek valamit. Ki állt a kormány élén szép kis hazánkban, mikor Szent-Györgyi Albert Nobel-díjat kapott.? Ugye, hogy gondolkozni kell egv kicsit, vagy nyúlni kell a lexikonokért, hacsak valaki nem történész. De hát tegyük szívünkre a kezünket: kit érdekel, hogy 1936-38 között Darányi Kálmán volt a miniszterelnök? És kit fog érdekelni - nem hatvan, hanem hat év múlva - Horn Gyula és kormánya? Nagyon nagyformátumú politikusnak kell lenni ahhoz, hogy valakinek a neve egyáltalán fennmaradjon. Van most nálunk ilyen ? Ám egy-egy rossz intézkedés nemzedékek sorsát - egy ország morális és kulturális arculatát - akár évtizedekre meghatározhatja. Jó, a vadkapitalizmus átmeneti időszakát éljük. Vannak átmeneti intézkedések és törvények. Sok minden ideiglenes. De van-e ideiglenes nemzedék? A most nyugdíjaskorba lépett generációnak egész munkás életében ígérgettek. Majd ekkor, majd. akkor, jobbra fordul. Most még erőfeszítéseket kell tennünk, mert a háború volt..., mert az újjáépítés nehézségei..., mert az iparosítás..., mert megesszük az aranytojást tojó tyúkot..., mert a mező- gazdaság szocializálása..., mert. az imperialisták mesterkedései..., mert az ellenforradalom...., mert a konszolidációs erőfeszítések..., mert az új gazdasági mechanizmus kísérlete... Nem folytatom tovább. Megöregedtünk. Éveken át úgy tanítottam az antikvitás drámáit, a görög színházat, hogy néni jutottam el Görögországba. És még Weimar is milyen tá volinak tűnt a mi nemzedékünknek, Stratfordról már nem is beszélve. Itt éltünk a vasfüggöny mögött, teljes politikai, gazdasági és nyelvi elszigeteltségben, keleti orientációra kényszerítve, mikor mi - már a 16. században - nyugatra küldtük az iskolázandó magyar ifjakat. Ha így haladunk, hovatovább Albániához kell. felzárkóznunk. Bánt ez valakit? Érdekel ez valakit a kormányon lévők közül? ,Az elveiben szocialista kormány megevett két szóvivőt, három minisztert” - írja Paizs Gábor a Magyar Sajtó hasábjain. Folytathatom úgy, hogy már nyitva a száj a negyedik és ötödik miniszter elfogyasztására. A haldokló koalíciónak még van étvágya. De Torgyán József már előkészítette a hintát, hogy befogasson; a lovak felpántlikázva. Istenem hová ragadnak el bennünket? Miközben legjobb tanítványaim egyike - a különben is törékeny kislány - egyre fogy. - Eszik maga rendesen, mit ebédelt, mennyiért tud megebédelni? - kérdezem aggodalommal. De hát neki nem aggodalomra volna szüksége, hanem rendes és rendszeres étkezésre. Csakhogy a hattagú családból ketten egyetemisták, s mindketten más-más városban. Csináljunk költségvetést? Mennyiből lehet, s mennyiből nem lehet megélni egy ekkora családnak? Vagy elfogultak volnánk? Egy Amerikából visszatért cserediák beszámolóját olvasom. Ottani kortársai tanulási, továbbtanulási lehetőségeiről így ír: „18 évesen egyetemre pályázhatnak - ha van elég pénzük. Az egyetemi tandíjat évekkel korábban kezdik el gyűjteni; egyáltalán nem természetes ugyanis, hogy a felsőbb tanulmányok teljes költségét a szülők állják. A tanulni vágyók félreteszik a. zsebpénzt, 15- 16 éves koruktól rendesen végig dolgozzák a nyarat, sőt, sokan az iskola mellett' már munkát vállalnak; étteremben felszolgálnak, mosogatnak, boltban, áruházban eladóskodnak. A leckeírás estére marad, vagy még az iskolában, a speciálisan erre fordítható másfél órában megírják- megtanulják. Korán hozzászoknak idejük és pénzük beosztásához, a felelősségvállaláshoz, sokkal korábban válnak felnőtté, mint mi.” (Utas és világ - 1995/2.) Mindez nagyon szép, csak hát tiszta Amerika. Más morál, más kultúra. Óvakodnék attól, hogy etalonnak tekintsük. Én is dolgoztam 14-15 éves koromtól minden nyáron. Egy-egy öltöny árát, ha megkerestem. Aztán: Kap-e nálunk a többség annyi zsebpénzt, hogy félre tudjon tenni belőle? És talán fölösleges is beszélni az amerikai mechani- zált oktatásról, meg a zanzásí- tott irodalmi művekről, amit az ottani diákoknak kínálnak. S még valami, a magyar cseregyerek befogadó családjáról. Nagy lakás, kényelem, bejárónő. Ar amerikai asszonyok nem rajonganak a háztartásért, ezért az öttagú család sokszor ment étterembe. Aztán nagy kirándulások, irdatlan távolságokra - kocsi, illetve kocsik. Kicsit más világ, mint, a miénk... Vajon mit tudna nyújtani (nem szellemiekben, hanem materiális dolgokban) egy miskolci pedagógus házaspár az amerikai cseregyereknek? Mert a magyar kislányt nem olajmágnások, hanem egy tanár házaspár látta vendégül. Nézzünk szembe a tényekkel. Nálunk a fiataloknak csupán 10 százaléka jut be az egyetemekre. A taníttatás családi terhei már- már elviselhetetlenek. Persze a tandíjak is részét képezik a stabilizációs programnak. Mit nyerünk, mit vesztünk? Állami feladat-e a felsőoktatás? S ha az, megér-e évente 80 milliárdot? Vajon okvetlenül a felsőoktatáson kell megtakarítanunk azt a négymilliárdot? Fiskális szemlélet ? A fenét! A fiskálisok tudnak nagyvonalúak is lenni. A szatócsok soha. A hajdani NDK-ban hallottam egy viccet. Eric, Honecker összebújik szeretőjével, és suttogva közli a nagy titkot: megnyitom a határokat! Mire a lány: Most már világos, hogy egészen egyedül akarsz velem maradni. Már felnőtt voltam 1956-ban, mikor sok-sok tehetséges fiatalember elhagyta az országot, Persze Horn Gyula is eléggé felnőtt volt. De hát mindenki másra emlékszik... Kérdezem: Mi tartson itthon egy fiatal kutatót, aki tanszékén fölöslegessé vált? N yolcezer diák virrasztott. Elképzelem, hogy az égi szférákból Eötvös József, Klebelsberg Kunó, Hómon Bálint, Ortutay Gyula. - s még tucatnyian a fényes (vagy kevésbé fényes) nagy árnyak közül - lenéztek a Kossuth térre.- A tolerancia, a megértés és a részvét hiányzik - mondta Eötvös. - Na. meg egy kis „vágott dohány” - jegyezte meg Arany János. - Vajon fel tud-e nőni ez a nemzedék? - morfondírozott Sík Sándor. - Hat, Fodor Gáborhoz biztosan! - szólalt, meg egy cinikus hang a felhők mögül. Szószólóban
