Észak-Magyarország, 1995. szeptember (51. évfolyam, 206-231. szám)

1995-09-18 / 220. szám

4 ÉSZAK-Magyarország Levelezés 1995. Szeptember 18-, Hétfő Falra hányt borsó Sajnos mindazok, akik jelenünk visszásságait ostorozzák, szóvá teszik - eredménytelenül szólják falra a borsót. Szélmalomharcot foly­tatnak. Mert akiknek szólna a kiáltás, azok­hoz talán el sem jut, és ha mégis, ugyan kitől tartva mondanának le vandál cselekedeteik­ről?! A személyiség védelme erősebb, elsődlege- sebb az élet védelménél? A gyilkos arcát, nevét csak beleegyezésével lehet a nyilvánosság elé tárni. A jövőjét, egzisztenciáját veszélyeztet­nék? Netán nem tudná folytatni a „szak­máját”? És ki az áldozat? A toleráns, törvény­tisztelő polgár! Ő a balek. Az ő szemébe köp­ködhetik a szotyola héját, elrabolhatják érté­keit, a szeme láttára törhetnek, zúzhatnak esőbeállókat, padokat, közvilágítási oszlopo­kat, KRESZ-táblákat. Piszkíthatják tömeg- közlekedési eszközeinket, parkjainkat. Abla­kon keresztül szabadulhatnak meg a háztar­tási szeméttől. Esztelen „zeneélvezetükkel” megkeseríthetik környezetük nyugalmát. Bömböltethetik hibás kipufogóberendezéssel üzemelő gépkocsijaikat. Az alkoholista dorbé- zolhat, közbotrányt okozhat bárhol és bármi­kor. A semmirekellőké a világ! A feketekeres­kedő, a fusizó élheti világát, nem adózik, gaz­dagodik - az adózók nyomorúságára. Közben a két-három gyermeket nevelő, bérből élő család a tönk szélére jut. Az iskoláztatás, a ruházko­dás költsége - mást nem is kell említeni — a földre tiporja. Nincs értéke a szerzett tudásnak - no és el­fogadható bérezése van? Távozzon idegenbe, ki tudását, találmányát kamatoztatni szeret­né? A „népbetegségek” tizedelik a középkor- osztályt, de kórházakat, egyetemeket akarnak felszámolni, működésüket lehetetlenné tenni, így harcolunk a munkanélküliség ellen? Az er­kölcs már nem érték? A szerelmet a szexuali­tás kényszere váltotta fel? Hová jutottunk? Elvesztettük biztonságérzetünket. A politi­ka ordasok marakodása, hatalmi harca, négyéves ciklusokban ismétlődve. Az ered­mény? A többség nyomora. A közbiztonság? Érzékelhetjük. A csalóké, az ügyeskedőké az élet. Te meg csak hányd falra a borsót... Illés Endre Fiktív meghívás Még a tavasszal történt. Egy gyakorlati árube­mutatóra szóló meghívót dobtak a postalá­dámba. (Bizonyára nem csak én kaptam ilyet.) Mivel még sohasem voltam efféle bemutatón, kedvet kaptam, felöltöztem illendően, és el­mentem a Szárnyas Ételbárba a jelzett idő­pontban. (A helyet és az időpontot rányomtat­ták a színes, csábító ajánlatokkal teli nyomtat­ványra.) Amikor beléptem a helyiségbe, és mutattam az invitáló szöveget, csodálkozva közölték velem, hogy ők semmiről sem tud­nak. Bár hozzátették, hogy az előbb járt itt egy férfi, aki a „Csirke Bárt” kereste. Megszégye­nülve hazajöttem és azon gondolkodtam, hogy vajon miért küldték ki ezeket a meghívókat, ami nem kevés pénzbe kerülhetett. Csak rossz tréfa volt? - töprengtem. Akkor mérges vol­tam, ma már csak azon töröm a fejem, hogy milyen reklám is volt ez, és kinek állt érdeké­ben így becsapni a jószándékú, érdeklődő em­bereket? Szabados Lászlóné Tanulópénzt fizetett Egy elsős miskolci gimnazista kislány édes­anyja' hívta fel szerkesztőségünket, s osztotta meg velünk lánya esetét, mely nem kevés ké­telyt hagyott benne. Történt, hogy szeptember 11-én, hétfőn, lá­nya hazafelé tartott az iskolából a 2-es városi autóbusszal. Félúton felszállt egy ellenőr, aki a diáklánytól is elkérte a bérletet, s amikor észrevette, hogy arra a személyi számot írták rá a tanulóigazolvány száma helyett, kérdőre vonta őt. Az egyébként édesanyja szerint meg­lehetősen félénk gyermek megszeppenve iga­zolta magát személyi irataival, sót még a nála lévő iskolalátogatási igazolványt is átnyújtot­ta az ellenőrnek, aki az iratok áttekintése után a bérleten szereplő személyi számot át­húzta, majd ráírta az immáron helyes azonosí­tó adatot. Majd a tapolcai végállomásig kísér­te a gyermeket, s ott 400 forintot kért tőle mu­lasztásáért. A még mindig riadt középiskolás a füzetekre tartogatott pénzéből kifizette a bün­tetést, amiről azonban nem kapott elismer­vényt. Este édesanyjának elmesélte az esetet, ki az átírt bérletszelvényt kezében forgatva el­bizonytalanodott, mivel a felül írott számsor és mellette az ellenőr 29-es száma, nem volt meggyőző a számára. Mert mi van akkor ha másnap, egy másik ellenőr az áthúzás miatt vonja kérdőre ismételten gyermekét? Mivel bi­zonyítja a lánya, hogy bérlete immáron érvé­nyes? A 29 ugyan ér-e valamit aláírás, meg­jegyzés, a büntetésről szóló elismervény nél­kül? Kételyeivel felhívta a Búza téri jegypénz­tárt, ahol arról informálták, 15 forintért a javí­tott szelvény leadásával újat vehet. Édesanyja nem azt sérelmezi, hogy lányával megfizettet­ték a tanulópénzt, hanem azt, hogy további bi­zonytalanságban hagyták. Legalább egy em­berséges eligazítás - véli - kijárt volna egy kezdő, fiatal buszozónak. Fa.: Az Olvasó jAz k Észak-Hagyarország\ postája,» f Bodnár Ildikó rovata Történelmi emlékszoba Mohinak Nemrégiben az ÉM is foglalkozott a muhi csata emlékművével, mely emlékeztet arra a gyászos ütközet­re, amit IV. Béla királyunk vívott 1241-ben a túlerőben lévő tatárok ellen. Sok érdekességet gyűjtöttem össze Muhival kapcsolatosan az évek folyamán, íme ízelítőként né­hány. Abban az időben a település a Poga nevet viselte. A Muhi elneve­zést történelmi múltjához híven 1928-ban vette fel. Poga névemlí­téssel már 1272-ben találkozha­tunk, mely később Emye bán birto­ka lett, és így a diósgyőri korona­uradalomhoz tartozott. Egyháza a XIV. században 10 garas pápai tize­det fizetett és temploma János evangélista nevét viselte. A község 1760-ban már önálló pecséttel ren­delkezett, melynek felirata: Poga Borsod M. 1760. Ezt a bélyegzőt a vármegyei levéltárba szolgáltatták be, mivel Muhi új lenyomatét ka­pott. A névváltozásra vonatkozó ha­tározat így szól(t): „Állandó választ­mányunk javaslatának elfogadásá­val Poga község határozatát öröm­mel hagyjuk jóvá és a m. kir. Bel­Korábbi miniszterelnökünknek — nyugodjon békében - volt egy olyan elképzelése, álma, hogy az új rend­szerben született „gazdagék” majd támogatják valamilyen formában a kultúrát, amúgy európai mintára. Nos, ez az álom vele együtt egyszer már elhunyt, s a felső tízezernek ki­sebb dolga is nagyobb annál, mint a közösségnek való pénzkidobás. (Akinek nem inge...) Nem azért ha­rácsolták össze vagyonukat (nem egy esetben a mi kontónkra), hogy most könnyítsenek pénztárcájukon. Mostanság megint őket igyekeznek megkörnyékezni, tőlük akarnak ku- nyerálni, koldulni azzal, hogy kü­lönböző adókedvezményeket bizto­sítanának a kultúra támogatása cí­mén a számukra. Nevetségesen na­iv elképzelés egy nemzet kultúráját ilyen elgondolásra építeni! Emlékszem, amikor a Diósgyőri Képzőművész Stúdió (amely mahol­nap 20 éves, hazánk 80 városában mintegy 190 sikeres kiállítással a háta mögött) számára szponzorokat ügyminiszter Úrhoz pártolólag fel­terjeszteni rendeljük. Indoklás: A község mai neve „POGA” nem ma­gyaros és a történelmi hagyomá­nyok ápolása érdekében a „MUHI” névre történendő változtatása indo­kolt, miért is a fentiek szerint kel­lett határozni. Miről a felterjesztés eszközlése végett alispánunkat, az érdekelteket pedig a mezőcsáti fő­szolgabíró útján, kihirdetés végett a vm. Hivatalos lapot értesítjük az­zal, hogy jelen határozatunk ellen 15 napon belül fellebbezésnek van helye, a m. kir. Belügyminiszter Úrhoz.” Szintén a levéltárban bukkan­tam rá Déry István kéziratára, mely szerint Éaay gróf 1829. január 1-jével Muhi ispánjának nevezte ki, s e beosztását 13 évig töltötte be. További érdekességként említem meg, hogy a levéltári bejegyzés alapján 1938. július 5-én a IV.B.901/B/56/1938. sz. határozat­tal vitéz Gömbös Gyula miniszterel­nököt Muhi díszpolgárává válasz­tották. Muhi történelme nemze­tünk tragédiája, melyet azonban a felemelkedés fényes napjai követ­kerestem, neves cégek, gazdag vál­lalkozók úgy „sírtak” a szegénysé­gükről, hogy már azon tűnődtem, csekélyke zsebpénzemet nem kelle- ne-e szétosztani közöttük? (Csak úgy mellesleg, az adócsalásokról sem az egyszerű munkások híre­sek.) Kedves, fiatal, csinos, egyedülál­ló ismerősöm, ki lévén tanult hölgy, önhibáján kívül munkanélkülivé vált. Rettenetesen szégyellte (csak azt nem értem, miért ő, és miért nem azok, akiknek hibájából tízez­rek sínylődnek saját hazájukban hasonló szituációban), és kitartóan próbálkozott iskolai végzettségé­nek, szakmájának megfelelően el­helyezkedni. Hirdetésekre, ajánlá­sokra indulva kopogtatta sorra a „menők” ajtajait. (Akiktől a kultúra támogatását váijuk!?) Nos, napja­ink ajánlatai (kevés kivételtől elte­kintve) így hangzanak: a/12 200 fo­rint hivatalos fizetés, plusz feketén kiegészítés. Táppénz nem ajánla­tos, munkaidő látástól mikulásig; tek. Nincs ma diák és felnőtt, aki ne tanult volna a muhi csatáról és ne szeretne annak történelmi múltjá­val bővebben megismerkedni. En­nek érdekében kívánatos volna leg­alább egy emlékszobát létrehozni a községben, mely bemutatná Muhi történelmi múltját, a csatával kap­csolatos eddigi ismereteket, a felku­tatott értékeket, és nem utolsó sor­ban a lakosság tulajdonában lévő (földben talált) leleteket. A történelmi emlékszoba idegen- forgalmi szempontból is vonzóvá tenné a községet és rövid időn belül zarándokhellyé válhatna, hogy csak az iskolai kirándulásokat említsem. Természetesen anyagi áldozatokkal járna az emlékszoba kialakítása, és függne a képviselő-testület egyetér­tő támogatásától is. Ismereteim szerint többen vagyunk, akik e té­mával foglalkozunk. Történészek támogatásával mint a bükki üveg­huták történelmi múzeumának ala­pítója és vezetője, ezúton is felaján­lom a segítségemet. b/ Nem jelentik be hivatalosan, táppénz, szabadság nincs. Munka­idő 0 órától 24 óráig, ahogy a vállal­kozó szükségesnek találja. Ha rek­lamál, repül; c/ Van munkalehető­ség, szabályos fizetés, csak a szerző­dést a víkendházban, vagy egy szál­lodai szobában kell aláírni; d/ Nincs felvétel jelenleg, de tartani kell a c. pontban sejtetett kapcsolatot, mivel sosem lehet tudni. Hátha... Erkölcsös, becsületes, törvény­tisztelő, előírásoknak megfelelő vá­laszoknak a fentiek aligha nevezhe­tők, de kit érdekel? Tényleg, KIT ÉRDEKEL?! Ismerősöm továbbra is munkanélküli, mert tisztességre nevelték. (Talán rosszul?!) Erre mondotta volt kedves, jő barátom, ezt fesd meg, és add neki azt a cí­met, hogy Morál 1995. Én viszont hozzáfesteném azokat is, akik hagy­ják, hogy így legyen. Hagyaték len­ne az utókornak - legyen mitől pi­rulniuk. Szerencsi buszváró Szinte naponta járok Szerencsre. Már az ÉM-en keresztül évekkel ezelőtt szóvá tettem, hogy talán az országban egyedüli város, ahol az úgynevezett SZTK-rendelő és a szo­ciális otthon előtt nincs egy fedett buszváró. Pedig itt többnyire idős, beteg emberek várakoznak. Igaz, volt valamikor egy kettéfurészelt rönkből készített padféleség, amit biztonsági szempontból betonágyba rögzítettek, de az sem az egészség- ügyi intézmény előtt, hanem a túlsó oldalon. De sajnos az is eltűnt az idők folyamán. Legutóbb egy árok­parton ülő hölgyet láttam a megálló közelében, átvérzett kötéssel, ki pad híján választotta ezt a megol­dást. Pár nap múlva ismét összeta­lálkoztam vele, s elmondta nekem, hogy padügyben panaszt tett az ön- kormányzat illetékesénél, aki azzal hárította el az észrevételt, hogy ők már egyszer intézkedtek, s megcsi­náltatták az ominózus, betonba ágyazott padot, de arról igazán nem tehetnek, hogy ellopták. Vessenek magukra a lelkiismeretlen tolvajok. Ezzel a maga részéről az ügyet le­zártnak tekintette. A párbeszédnél nem voltam jelen, így nem kívánok állást foglalni. Az azonban tény, hogy pad sem az egyik, sem a másik oldalon nincs, s nagyón hiányzik az esővédő fedél is, amely alá behúzód­hatnának a buszra várakozók. Horváth Dezső Három forintért Téma az utcán hever - mondták ré­gen -, az én mostani apropóm a bu­szon, ott hallottam. Két hölgy beszélgetett. Egyikük fel­háborodottan mesélte a másiknak, hogy levelet kapott az egyik szolgál­tató cégtől, hogy 3 forintos garázs­díjtartozását rendezze a mellékelt csekken, de miután az 1994. évi, fi­zessen 36 forint büntető kamatot is. Nem akartam hinni a fülemnek, de a jól szituált hölgy olyan meggyőző­déssel beszélt, hogy elszállt minden kételyem, de megmaradtak helyet­te a kérdések. Mennyibe is került a 3 Ft+36 Ft behajtása? Levélpapír, ablakos, céges boríték, gépelés (fel­tehetően villanyírógéppel, vagy szá­mítógépes nyomtatóval), postai kéz­besítés, csekk (7 Ft), munkadíj. Nem az ilyen parányi eltérések, ha­nem a be nem fizetett lakbérek az igazi veszteségek. Ez már több, mint bürokrácia, és ráadásul nevet­séges is! Vagy csak azért vannak ilyenek, mert mostanában alig szü­letnek viccek? Somossy Katalin Csak Miskolcon Több száz - netán több ezer - nyug­díjastársam nevében ragadtam tol­lat, hogy megköszönjem a miskolci önkormányzat, illetve a polgármes­ter úr szociális érzékenységéről ta­núsított döntését. Jólesik nekünk, nyugdíjasoknak, akik már betöltöt­tük a 65. életévünket, hogy a város villamos- és buszjáratain díjmente­sen utazhatunk. Tudjuk, nem nagy összegről van szó, de egy házaspár egész évi díj­mentes utaztatása a bérlet árát fi­gyelembe véve, megközelíti a tíz­ezer forintot. „Sok kicsi sokra megy” elv alapján ez az összeg nem folyik be a város kasszájába, ahol éppúgy nincs sok pénz, mint a mi zsebünk­ben. Éppen ezért remélem, nyugdí­jastársaim nem veszik rossz néven, ha nevükben is köszönetét mondok e nemes tettért. Hiszen eddig nem hallottam arról, hogy bárhol az or­szágban hasonló intézkedés történt volna. Kívánjuk polgármester úr, hogy az életben továbbra is, bármilyen be­osztásba kerül, legyen érzékeny a rászorulók iránt, és segítse őket a le­hetőségek szerint. Isten éltesse még sokáig erőben, egészségben, hogy folyamatosan vizsgázhasson ember­ségből jelesre, ahogy ezen döntésé­vel tette. Szeretnénk továbbá, ha munkája a gazdasági mutatók nö­vekedésén felül az egymás iránti megértést, megnyugvást segítené elő, hogy az ide érkező bel- és külföl­di turisták azt látnák, hogy az anyagi gondokkal küszködő miskol­ci polgárok vágynak a megbékélés­re, embertársi szeretetre, s ezt meg is akarják valósítani. így egyszer Miskolc országos szinten is a szere­tet, a béke szigete lesz csodálatosan szép kis hazánkban. L.D. miskolci nyugdíjas Kletz László Nimród utcai „tájkép” csatornázás után Nimród utcai olvasónk kereste meg lapunkat panaszával, mely az utca valamennyi lakóját, sőt minden arra köz­lekedőt érint. A nemrégiben befejeződött szennyvízcsatornázás utolsó akkordjaként a kivitelezők betemették az utcahossznyi munkaárkot. Tették ezt oly serényen, hogy a gödröt elfelejtették (?) megfelelő anyaggal tömöríteni, amely szilárd alapot adott volna a legfelső rétegnek. S mert nem így tettek, a közelmúlt nagy esőzései képlé­kennyé tették az útburkolatot, mely gyurmaszerűen belapult az autók kerekeinek a nyomására. A helyzet csak rosszabbodhat az ősz előrehaladtával, a télies idő beköszöntével, amely az autók épségét ilyen „kátyúk" nélkül is kockára teszi. De minek is várni a javítással, amikor már most fél kerékig süllyed az autó! Egyébiránt az is meg­lehetősen furcsa módi, hogy mint akik jól végezték dolgukat, levonultak a kivitelezők, maguk mögött hagyva dombnyi törmeléket. Fotók: Fojtán László Balogh Sándor Bükkszentkereszt Morál ’95, avagy hagyaték az utókornak?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents