Észak-Magyarország, 1995. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-18 / 194. szám
12 ÉSZAK-Magyarország Szólástér 1995. Augusztus 18., Péntek Anyanyelvűnk védelmében Az egykori nyugati nagyhatalmak okozta embertelen, bosszútól táplált békeszerződések következtében - amit az okosabbak már előre megjósoltak - 75 év alatt sem gyógyultak be az ejtett sebek, és ha Közép-Európában a jövőben sem jelennek meg igazi államférfiak, akkor a helyzet tovább fog mérgesedni, míg a régi döntnökök utódai asztalhoz nem kényszerítik újból az összes érdekelt ország képviselőit... Hiszen ma szinte nemzetiségellenes láncreakció van kialakulóban az új akiokba beterelt véreink ellen. Most az iskolák kerültek napirendre, mert ezek egy nemzet jövőjének zálogai! Azt az ostoba felfogást igyekeznek egyesek besulykolni a kisebbségek agyába, hogy az államnyelv elsajátítása nélkül a magyar ifjak nem juthatnak egy szintre a többségi polgárok gyerekeivel, és nem tudnak majd az új hazájukban érvényesülni. Uraim! A magyarok nem is akarnak a későbbiekben Liptóban, Túróéban vagy a romániai Regátban letelepedni, hiszen azok a vidékek legfeljebb csak turisztikai szempontból érdekesek számukra. De ha kell, nem ijednek meg attól, hogy iskolán kívül elsajátítsák azt az államnyelvet, melynek külföldön semmilyen hasznát sem veszik. Saját környezetemből említek erre néhány példát. Állami magyar tanító volt édesapánk, élete végéig sem tudott (nem is akart) megtanulni tótul. Két bátyám még magyarul érettségizhetett Rozsnyón, én már Jánosik nyelvén, öcsém megint magyarul érettségizett. Egyik bátyám 1930-ban az első republika legfiatalabb járásbírója lett Besztercebányán (akkor még Kárpátalja is láncra volt fűzve), saját szememmel olvastam a hivatalos lapban és később, Dél-Szlovákiában egymás után kétszer nyerte el járásbírósága a köztársaság bíróságainak vándorzászlaját. Közben mindhárom gyermeke is magyar középiskolát végzett. A másik bátyám történelemből szerzett ugyancsak Pozsonyban doktorátust, és később Kassán úgy tanította tantárgyait, hogy volt diákjait nemegyszer vizsga nélkül vették fel az egyetemre, amikor bejelentették, ki volt tanárjuk. Két évfolyamtársam magyar érettségivel jött Prágába, csak magyarul beszéltek akkor, és a kezdeti nehézségeken túl - a megértő cseh professzorok segítségével - egyhamar elsajátították ők is a cseh nyelvet úgy, hogy minden zökkenő nélkül folytathatták tanulmányaikat. Egyikük a főiskola eminens hallgatója lett! És ami sokak számára érdekes lehet, a cseh diákok szívesen barátkoztak a magyarokkal, mert megértették, hogy anyanyelvűnk miatt nem kell szégyenkeznünk, és nagyra értékelték, hogy igyekszünk minél több nyelvet megtanulni. Csodálkozom azon, hogy sokan nem érzékelik, hogy minél jobban szítják otthonukban a nemzetiségek elleni gyűlölet tüzét, ezzel ők, igen ők engedik ki a palackból a nacionalizmus csíráit. Es ha ilyen ténykedésük mellett még demokratáknak is képzelik magukat, akkor azt ajánlom nekik, hogy nézzenek a tükörbe, és köpjék szembe magukat! Derm Dezső, Miskolc Ipari Park a „csemetekertben” ? Hónapok múltán ismét előbukkant a Miskolci Ipari Park helykiválasztását bíráló írás az Eszak-Magyárország hasábjain. Rövid és szakszerű tárgyilagossággal aggódva emelte fel szavát építész pályatársam, ám félő, hogy figyelmeztetésének kevés foganatja lesz. Az urbanista kollegának valós az érvelése: „köny- nyebb és egyszerűbb zöldmezős megoldást keresni, előkészíteni és megvalósítani, de finanszírozni és működtetni már nehezebb.” Nagyságrendileg talán kisebb, ám hatásaiban mégis jelentős városgazdasági, városüzemeltetési zavarokat okozó példáinkból érdemes felidézni néhányat. A második világháborút követő évek állami lakásépítései Miskolcon lényegében „zöldmezős” beruházások voltak. A szanálás nélküli területek a hatvanas évek közepére elfogytak, és az új lakótelepek egy torz lakóterületi struktúrát eredményeztek. Városrészek épültek össze, egészültek ki, míg a történelmi községek központi területei, maga Miskolc belvárosa is rekonstrukcióra vártak. De a nagybani piacokkal kapcsolatos szakmai ismereteikről is keveset árultak el azok a hivatalnokok, akik pár éve, még a rendszerváltozás előtt, magabiztosan állították városházi pozíciójukból, hogy azt a Búza téren kell megvalósítani. Pedig csak a fővárosiakat kellett volna megkérni, hogy a telepítés problematikáját tanulmányozhassák az oda készített számos tanulmányterv valamelyikéből. Szimpatikusabb, ahogy az Ipari Park-kérdést Ózdon is látják. ,A megmaradt, infrastruktúrával ellátott terület felbecsülhetetlen értékű, és a város vezetői szerint éppen erre alapozódhat a jövő... a volt metallurgiai üzemek területén.” Ott a kohók helyén létesül az Ipari Park. Ilyesfajta megoldással értenék egyet a nagy múltú Diósgyőr-Vasgyár területén is. Iglói Gyula, Miskolc Vegyük komolyan a demokráciát! Fotó: Nagy Gábor (ISB) Azt hiszem, ebben az országban kevés olyan ember van, akit ne foglalkoztatna a jövő. Nem elsősorban a holnap, hanem a távolabbi jövő képe. Sokszor halljuk: végre igazi demokráciában élünk, kezünkbe vettük sorsunk irányítását. Pedig a valóságban sorsunk a politikusok kezében van. Megnyugtató-e ez? Beszéljenek a tények! A jelenlegi ellenzék a választások után konstruktív ellenzéki magatartást ígért. Csakhogy a jogos bírálatokat egyre inkább a minősíthetetlen kirohanások váltják fel, egyre több a tudatos gáncsoskodás, sőt, már az uszítás sem ritka. A szellemileg gyengébbek nemzetárulásról, népirtásról szónokolnak. Nem az a fő gond, hogy bírálják a kormányt (ami természetes jelenség), hanem az, hogy a kifogásolt intézkedésekkel szemben egyetlen reális javaslatuk sincs. Vagy azt hiszik az ellenzék vezérei, a választóknak csak annyival tartoznak, hogy demagóg módon elutasítanak döntéseket, de ésszerű alternatívákat nem terjesztenek elő?! Persze nem véletlen, hogy nincs javaslatuk, mert tudják, hogy ha ők lennének kormányon, ugyanezeket kellene tenniük. A Világbank ugyanazokat a kikötéseket tenné velük szemben is, tehát egyszerűen nem tehetnének mást. Ami a mostani kormányt illeti, tevékenysége nem éppen mintaszerű. Sok elkerülhető hibát követ el. Késlekedik, bizonytalan, olykor kapkod, ami jogos bírálatot eredményez. Nem is az a hiba, amit tesz, hanem az, ahogyan teszi. A társadalom sok kényszerítő körülményt képes megérteni, de a kiütéses módszert nem tudja elfogadni. Jogosan igényeljük az indoklásokat, a felkészítést a szigorításokra, de nem kérünk a mélyütésekből, ami után az ember levegő után kapkodva görnyed össze. Politikusaink többségére az emlékezetvesztés a jellemző. Ezalól nem kivétel az MSZP sem. Annak idején, az Antall-kormányt több esetben szociális érzéktelen- séggel vádolták, ma pedig szemükre vetik, hogy ezeket az intézkedéseket már akkor meg kellett volna tenni. Mit mondtak volna az esetben, ha valóban megtörténtek volna? Az ellenzék, a kormányt bírálva, elvesztegetett időről beszél. Azzal viszont éppen azt ismeri be, hogy ők is mulasztottak. Hiába tiltakoznak a vád ellen, hogy a jelenlegi helyzetért felelősek. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a gondok csak az utóbbi tíz hónapban keletkeztek. Az túlzás, hogy mindenért az előző kormány a felelős, de az tény, hogy rátettek jó néhány „lapáttal”. Jogosan ostorozták a pénzügyminiszter 16 milliós végkielégítését, de arról bölParlamenti életkép csen hallgattak, hogy ők hozták a törvényt, ami ezt lehetővé tette. Amnéziára utal az is, hogy amikor a szellemi élet alvilága többmilliós végkielégítéssel távozott az országos médiától, azt „elfelejtették” kifogásolni. Persze nem ez ma a legfontosabb gondunk. Sokkal inkább a már említett jövőkép. Sok derűlátásra nincs okunk. Egyre több olyan ellenzéki javaslat hangzik el, hogy a kormány mondjon le. Nem hiszem, hogy ezt túl komolyan venné az MSZP- SZDSZ koalíció, de játsszunk el azzal a gondolattal, hogy ha ez mégis megtörténne, mire és kikre számíthatna a társadalom. Az MDF láthatóan még nem heverte ki a választási kudarcot. Nehezen talál magára, nincsenek igazán karakteres vezetői. Messze van a vezetőszerep megvalósításától. A Fidesz ifjúsági klub szintjén, komoly bázis nélkül működik. Nagyhangú megnyilatkozások gyakorlati tettek nélkül. Az emberi jellem látványos metamorfózisa. Politikai erőként önmagában nem jöhet számításba. „Indultak még” kategória. A KDNP a leghangosabb a lemondásra felszólítok körében. Eddig is az MDF szélárnyékában lavírozott. Kár, hogy az előző kormányzati időben inkább a csendestárs szerepét vállalta, és csak utólag mondta el észrevételeit a hibákról, amiket állítólag akkor is észlelt (?!). Maradt az FKGP, amely egykoron szebb napokat látott. Tiszteletre méltó múltját olyan nevek fémjelzik, mint Eckhardt, Bajcsy-Zsi- linszky, Tildy és még jó néhányan. Ok ma alighanem sokat forognak sírjukban. Ez a jobb sorsra érdemes párt, ma olyan vezetőket kénytelen elviselni, mint például a jelenlegi elnök. O ma külföldön, enyhén szólva, nem elég szalonképes, itthon pedig egyetlen komolyabb párt sem hajlandó vele szorosabb együttműködésre. Megnyilatkozásai megfelelően minősítik őt itthon és külföldön egyaránt. Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki azt mondja: Isten óvja meg az országot attól, hogy ez az ember hatalomkörzetbe kerüljön. Pedig minden idegszálával ezért küzd. Nos, itt az egész „választék”, ami a politikai kilátásainkat meghatározhatja. Hát nem valami biztató. Hogy mit tehetünk? Nem sokat. Hacsak... Hacsak nem vesszük komolyan a demokráciát, és meg nem fordítjuk a politikai irányokat. Jelenleg ugyanis a politikusok határozzák meg, hogy mit tegyen a társadalom. A változtatás az lehetne, hogy ezután a társadalom szabja meg a politikusok számára, hogy mit tegyenek. Tudom, nem egyszerű dolog ez, de nem is lehetetlen. Csupán annyi kell, hogy a választók végre vegyék „kezükbe” a választott képviselőket. Nem arra gondolok, hogy ezután minden közkívánatra történjen, hanem arra, hogy a demokrácia ne csak üres szólam legyen, hanem valóság. Adám Mátyás, Bogács A Phralipe - avagy Osztojkán és a puccsisták Az együttélés követeli meg, hogy e pár sorban kifejtsem gondolataimat közös sorsunk, a cigányság és a szervezetünk fennmaradása érdekében. Mivelhogy mást nem hallunk, csak a rossz véleményeket (vádakat), amelyek nem fedik a valóságot, legalábbis vidéki tagszervezetek részéről. Először is, hadd kezdjem a jó tulajdonsággal, azaz Osztojkán Béla országos Phralipe-elnök tevékenységével. Ö az az ember, akinek minden tagszervezet-vezető csak köszönetét mondhat azért, hogy 1994. őszi önkormányzati választásokon mennyit segített abban, hogy létrejöjjön minden településen a Cigány Kisebbségi Önkormányzat. Minden egyes megyében külön-külön felkészítő tanfolyamokat szervezett, ami nem kevés energiába (már betegen) és nem kevés pénzbe került szervezetünknek. Legalább 10-15 kg írásos tájékoztatót kaptunk a kampány ideje alatt, hogy mit és hogyan tovább, ez bizony mind forintban mutatkozik meg, ne számoljuk csak a posta költségeit. Továbbá támogat és közbenjár érdekünkben, hogy pályázatunkat támogassa bármelyik minisztérium vagy alapítvány, továbbá meg vannak a jóbaráti kapcsolatai a parlamenti képviselőkkel is, ami nem kevés. Hat éve minden erejét csakis szervezetünknek szenteli, és azon van, hogy továbbra is fennmaradjon a Phralipe. Ezt az embert csak dicsérni és tisztelni lehet, mivelhogy munkáját csakis sikerek koronázzák. Én a szolnoki választásokról csak annyit szeretnék mondani, hogy szervezetünk alelnökei, ügyvivői és a jelöltek nem is próbáltak hatni az emberekre, nem folytattak kampányt. De azért örülni kell(ene), hogy szervezetünk országos elnöke ilyen rövid időn belül bekerült az országos cigány kisebbségi önkormányzat tagjai közé. Hozzá kell tennem, hogy nem a szervezet pénzén került be, aki hallgatja és olvassa a sajtó híreit, akkor olvashatta a Belügyminisztérium választási iroda vezetője, azaz Tóth Zoltán nyilatkozatát. Éhhez csak annyit, hogy a háttérben vannak olyan irigy személyek, akik nem tudják elviselni, hogy Osztojkán Béla Szolnokon az 54. helyet szerezte meg. Osztojkánnak nagyobb esélye is lehetett volna, ha vannak munkatársai, akik segítették volna munkáját. Úgy gondolom, hogy szervezetünk országos elnökeként - kimagasló munkájáért kedves barátaim - más személyt nem tudok elképzelni, sőt olyat, aki a tejfölt leveszi és nem tesz az asztalra semmit, még kevésbé. Mert Osztojkán még a megszavazott tiszteletdíját sem veszi igénybe. Ő az az ember, az a cigány politikus, aki képviselheti Magyarország cigányságát és ügyét. Mindazon tulajdonságokkal rendelkezik, amikre egy jó politikusnak szüksége van, így a megjelenés, tárgyalóképesség, politikai ismeretek, jogismeret. Tisztelt Alelnök és Ügyvivő Urak - tisztelet a kivételnek - PUCCSISTÁK! Kérdezem én Önöket, hogy ezt az ügyet nem lehetett volna házilag megoldani? Tudatni a tagszervezetekkel is, együtt tisztázni a rémhíreket? Lehet-e, törvé- nyes-e, hogy bélyegzőket és okmányokat eltulajdonítsunk bizonyítékok nélkül? Volt-e határozat, vagy felhatalmazás e cselekedetre? Tisztelt Uraim! Ez rablás, hatalomvágy. Tisztességes ügyvivői testület ilyet nem tesz tagszervezet-vezetők összehívása nélkül. Gondoljunk bele, hogy ahol Phralipe-szervezet működik, milyen nagy szégyen ez. Sőt Önöknek is, ha ez a rémhír bebizonyosodik, hogy Osztojkán Béla tiszta, mint a fehér galamb. Ez már akkor csak az Önök nagy szégyepe. Ekkor is szeretnénk hallani magyarázatukat, főleg azt, hogy kik uszították és milyen célból Önöket erre a cselekedetre. Nagyon nagy izgalommal várom ezek után, hogy ki is a vétkes e nagyon felelőtlen tettért. Á leírtakat nemcsak Osztojkán védelmére, dicséretére szántam, de tanúságtételnek is az érintettek számára. Mert lehet egy embert tisztelni, becsülni, de lehet utálni, megvetni is, és ez a kettő nem ugyanaz. És hogy kit, hogyan ítél meg, ezt mindenki döntse el maga. Rontó Attila, Miskolc A rakodópulton Elmentem a múltkor a nagy ABC- áruházba, megtörtént a „nagy” bevásárlás, utána jött az „ügyelet” legkellemetlenebb része: a bolti kosárból a cekkerbe-szatyorba történő átrakodás. Elég nagy a forgalom, szűk a hely, a „rakodó” keskeny, és egyszerre csak jön egy „hölgy”, és a körülbelül másfél éves gyerekét egyszerűen csak felülteti a rakodópultra. Nóta bene: a „purdén” csak egy kis szoknyaféle volt, így a rakodóhely lapja a „meztelen valóság”-gal került közvetlen kapcsolatba. Persze, ezt nem lehetett szó nélkül hagyni. Viszont a reklamációmra adott válasz még Grétsy László professzor úr szívét is megdobogtatta volna! Augusztus 9-én, délelőtt megint megtörtént a nagy „shoping”, az árak „rendezésének” megállapítása is, egyszer csak mit ad Isten? - jön egy formás „úrnő”, felhajtja a miniszoknyáját, és felül az elrakásra váró kenyerem mellé! Namármost: paprika, paradicsom, szalonna, sőt még szőlő is - nagyon passzol a lágy kenyérhez, ám - bármilyen formásgusztusos is legyen az a „popsi” -, azért már megbocsássanak, mégsem illik a mindennapi betevőnk mellé! Ezt sem lehetett szó nélkül eltűrni! Bilit az asztalra tenni vagy az élelmiszer rakodására való pultra felülni, ez bevett szokás lehet a „tajgá- ban”, vagy Indiában! (G. Hajnóczy Rózsa: Bengáli tűz.) De mi - már szíves elnézésüket kérem - mégiscsak Európában vagyunk! Legalábbis, úgy gondoljuk! És vajon az ÁNTSZ ellenőreinek mi lenne erről a „kedves epizódról” a véleményük? Csörnök Jenő, Miskolc Nincs munka... Egy megszívlelésre méltó idézet szerint: „Ha mindenki azt teszi, amit ezen a meredek úton tennie kell, akkor az eredmények hamar mutatkoznak. Nem rögtön mindenkinek, de minél előbb minél több embernek. Az esélyek megvannak, a többi rajtunk múlik.” Már hallom az ellenvéleményt is; de nincs munka! Aki figyelemmel kíséri az újságokban naponta megjelenő állásajánlatokat, az meglepődve tapasztalhatja, hogy egyes szakterületekre olyan régen keresnek munkatársakat (ács, állványozó, kőműves, lakatos, hegesztő stb.), hogy azóta már ki lehetett volna tanulni. Keresnek többek között 30 parkgondozó segédmunkást nap mint nap, de ez a szám - legalábbis.eddig' - még véletlenül sem csökkent 29- re! Mennyivel lenne más a helyzet, ha nem harmincat, hanem háromezret keresnének? A stabilizációs törvényjavaslatban olvasom, hogy általában az egygyermekes családok a gyermek hatodik életévéig lennének jogosultak családi pótlékra. Attól a ténytől füg" getlenül, hogy a gyermeknevelési költségek éppen akkor ugranak meg, amikor a gyerekek iskolás korba lépnek, ez a tervezett intézkedés pont az ellenkező hatást fogja kiváltani. Nem a több gyerek vállalására ösztönöz majd, hanem még az egyet is kérdésessé teszi. Ha valóban - és nem csak szavakban - Európához akarunk tartozni, akkor egy olyan ösztönző rendszert kell kidolgozni, hogy az átlag három gyermekes család legyen a kívánatos és mindenki számára elérhető családmodell es ezek a gyerekek megfelelő neveles- ben-képzésben részesüljenek. Többek között a hat éves gyerekek családi pótlékát nem elvenni, de emelni kellene, ha azok iskolába járnak- De azt azonnal megvonni, ha az iskolából kimaradnak. Ha nem ezt tesszük, akkor igaza lesz azoknak, akik szerint nem Európa, hanem Dél-Amerika felé tartunk. Mert ki fog alakulni egy állandóan szűkülő elit és egy rohamosan növekvő, teljesen leszakadó réteg, akiket akár tankönyvvel, akár lapáttal ki lehetne zavarni a világból. Kiss József, Miskolc Olvasóink figyelmébe! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szólástér rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket terjedelmi lehetőségeinket figye embe véve esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg. ...................................................“
