Észak-Magyarország, 1995. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)

1995-08-12 / 189. szám

Augusztus 12., Szombat ÉM-írótábor ÉM-hétvége V A z irodalmi világértelmezés elválaszthatatlan az esztétikai önértelmezéstől - és fordítva. Az irodalom szellemi minőségének, a terem­tett világ autonóm modellszerűségének nemcsak tartozéka, hanem létformája is az egyetemes és időtlen érvényességű értékállítás. Az esztétikai ön­reflexió világképi feltételezettsége tehát nem vo­natkoztatható el azoktól az értékeszményektől, amelyek a művészi létezést egyáltalán lehetséges­sé teszik. A magyar irodalmi hagyománynak az a vonulata, amely a történelmi és közösségi, erkölcsi és nemzeti sorstudat dilemmáival és fájdalmaival küszködött, legmélyebb elemzésben a mindenkori adottság értékelvű bírálatát, közvetíthető megne­vezését és spirituális meghaladását jelentette. Úgy, hogy az követhető mintát szolgáltatott az egyénen túli társadalmi szférák számára; a maga­tartás ajánlat volt és példa.Azt a különbséget de­monstrálta, amely a „van” és a „kell” között húzó­dik, vagy - mai érték - és érdekviszonylagossága­ink korában úgy is fogalmazhatnók - a „van” és a „lehetséges, hogy másképp legyen” között. Az irány az értékkel telített szabadság volt. < Bertha Zoltán Értékvesztés, önetveszejtés Ettől eltérően a ma is dívó uralkodó irodalmi ízlé­sirány meghirdette a képviseleti, értékközvetítő, szemléletirányító, sorsmagyarázó meggyőződés - bizonyos szempontokból tényleges - idejétmúltsá- gának elméletét, a sorslátomásos beállítódás és hi- vatottság lebontásának szükségességét. Az iroda­lom, az írócsoportok zöme volt az az egyedüli szel­lemi övezet, amely tudatos önlefokozással, funk­ció- és szerepcsökkentéssel törekedett valós vagy vélt társadalmi rangjáról lemondani. Az irodalom morális befolyásoló képessége - mondhatni - radi­kálisan megszűnt, a művészet szellemi realitásá­ban konstituálódó értékeszmék, erkölcsi ideák, mi­nőségelvek, sorsismereti feladatkijelölések, szem­léletorientációk hatása megzsugorodni, sőt ki­hunyni látszik. Most már természetesen nem a törvényszerű folyamatok illuzórikus visszaforga­tásáról lehet szó; legfeljebb olyasféle önérzetről, amely versenyre kél valóban kiváltságossá (egy­szerre politikafüggővé és politikadiktálóvá) lett ér­telmiségi, társadalmi, gazdasági rétegek önbizal­mával. A helyzet elfogadása az irodalom lelkületé- től idegen igazodás vagy alkalmazkodás a fennálló uralmi - egyszersmind általános politikai - viszo­nyokhoz, körülményekhez, sőt hatalmi előnyöket konzerváló szerkezetekhez. A protestáló akarat hi­ánya például az önmérsékletet nélkülöző, diktató­rikus médiahatalmat kiépítő mediokrácia törekvé­seivel szembesülhet. Az értéktelenség tobzódása torz közösségiségbe fonja az atomizált társadal­mat, amelyet nemes eszmények nem tudtak a mi­nimális értékfelismerő szolidaritással feltölteni. Erről megbizonyosodni elég egy pillantás egy bár­mely közönséges újságosbódéra vagy a televízió műsorpolitikájára. Miért lehet irritáló a tiszta ér­ték, miért volna eretnekség azt kérdezni: a tömeg­kommunikációból olyannyira kiemelkedő - az iro­dalmi értékeket is tisztelő - Duna TV szellemisé­gét például mi miatt nem lehet általánossá tenni? Cs. Varga István „Gondolkodj, török!" Az idei tokaji írótábori tanácskozás témája: Az irodalmi köztudat dilemmái. Irodalomértelmezés, -értékelés, -közvetítés. Mintha ma ismét Witt­genstein bölcsessége hódítana:,Amiről az ember nem tud beszélni, arról hallgatni kell.” Pedig bizo­nyára Szent Ágoston igazával juthatnánk csak előbbre: „Jaj azoknak, akik hallgatnak! Hiszen még a beszélők is némák.” Vajon melyik intelmet követi az idei írótábor? Az irodalom meghosszabbított emberi tapasz­talat. Amit megtanulhatnánk belőle, azt nem kel­lene az élet keserű tanulságaiból elsajátítanunk. Óriási érték mindaz, amit a magyar szellem az irodalomban létrehozott. Ezt a mérhetetlenül nagy értéket még az értelmiség sem, csak az egész magyarság képes tudatosítani, megújító­megőrző örökségként éltetni. Fontos, hogy litera- túránk üzenetei.ne maradjanak csupán éteri esz­mék, hanem beépüljenek az élet valóságába és szemléletünkben alakítsák, elviselni segítsék napjaink zorduló valóságát. Ä Horthy-korszakban kevesek kiváltsága volt a műveltség, ezért is érték készületlenül az 1945- ös, majd pedig az 1948/49-es változások a magyar értelmiséget. Tudatosan egy keleti birodalmi, ate­ista-materialista hatalmi és kultúrkörbe akartak bennünket átléptetni. Az általános, a közép- és a felsőoktatás múltja is bizonyítja a politika ez irá­nyú hibáit, torzításait, egyben az újraértékelés sürgető feladatait. Általában a szakrális-spirituális vonulat az irodalomtanításban vagy kimaradt, vagy mellő­Vass Tibor Tu Cseng kóborlásai- Részletek a Hazatérés című meseciklusból ­,A parkban Dzsi Szingre gondolok. Pálmák virrasztó karjaival lázas homlokát törölgeti a Hold. Ilyen virágillatban gyönyör az elmúlás, béke a betegség.” (Tu Cseng emlékkönyvéből) A fák fullasztó rendje. Szárnyak megszökött illata a délután. Két ismerős ág fészke a kőpadon. Hátak meztelen szimmetriája. Foltos a sírás és hangtalan. Akár a kövek igeragozása: meghajigálsz, meghajigállak - úgy állsz ott, mint szén a kályha előtt. Hosszú a perc, foltos és hangtalan. Meddőn a pocsolya markában. A test buborék, a kő szeplő, csecsemők a légüres fénytörésben. zött, esetleg futólag érintett kérdéskör volt. Pedig a méltán világhírű magyar poézis 1300 körül egy Stabat Mater típusú Mária-himnusszal, az Óma­gyar Mária-siralommal kezdődik. Költészetünk­ben a Mária-kultusz és az anyakép csodálatos vo­nulatot képez. De hol tanították, hogy a csodála­tos figura etimologica, a „Világ világa, virágnak virága” milyen gazdag változatokban él tovább? Ennek utóélete József Attila Kertész leszek... cí­mű versének zárlatában - „ha már elpusztul a vi­lág, / legyen a sújára virág” - éppúgy fellelhető, mint Radnóti Nem tudhatom... című versében: „... messzeringó gyermekkorom világa. / Belőle nőt­tem én, mint fatörzsből gyönge ága...” Műfajteremtő, irányszabó mű az 1200 körül keletkezett Halotti Beszéd. Gondoljunk csak Kosztolányi Halotti beszédére, Reményik Sándor Halotti beszéd hulló faleveleknek című művére, avagy éppen Radnóti Babits Mihályt elsirató, Csak csont és bőr és fájdalom című verses rekvi­emjére. A tudatos hamisítás is tetten érhető az egyes művek tankönyvi értelmezésében. Janus Panno- niusnál mindig hangsúlyozták a Galeotto Marcié­nak fiatalon dedikált vers sorát: „Mert hívő ember költő nem lehet.” Az sem zavarta az elfogult értel­mezőket, hogy a versben nem az istenhitről, ha­nem a vakbuzgóságról van szó, és a latin eredeti ferdítésével létrejött állítást éppen Janus Panno­nius cáfolta meg pécsi püspökként és költőként. A középiskolai tankönyvek sokáig Ady „Hiszek hitetlenül Istenben” paradox vallomását úgy idézték, mint a költő ateizmusának, hitetlenségé­nek perdöntő bizonyítékát. Pedig itt az őszinte­ség mélységdimenziójáról, a „hitetlenül hívő” ember kételyeken át kiküzdött hitéről van szó. Az idézet folytatása egyértelművé teszi az in­terpretációt: „Hiszek hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sohse volt úgy rászorulva / Sem élő sem halott.” (A versben ilyen sorok ol­vashatók: „Szépség, tisztaság és igazság, / Leka­cagott szavak, / Óh, bár haltam volna meg ak­kor, / Ha lekacagtalak.”) Való igaz, Kosztolányi felnőtt fejjel sokáig csak abban hitt, amit látott, megfoghatott, de azt is ér­telmetlennek tartotta. A Boldog, szomorú dalban Berzsenyi Osztályrészem című versének önelé­gültségét fogalmazza újra modern változatban: „Van már kenyerem, borom is van, / van gyere­kem és feleségem (...) és énekes ifjú fiának / vall engem a vén Magyarország.” Az eszmei lényeg azonban a verszárlatban szó­lal meg: „De néha megállók az éjen, / gyötrődve, halálba hanyatlón, / úgy ásom a kincset a mély­ben, / a kincset, a régit a padlón, (...) Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / a kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben.” Másfél évtizeddel ké­sőbb a Számadás kötetben, a Hajnali részegség­ben bevallja: ....a porban, / hol lelkek és görön­g yök közt botoltam, / mégis csak egy nagy isme­retlen Úrnak / vendége voltam.” Alighanem kevesen értelmezték hitelesen pél­Serfőző Simon Hová leszek? Szakadnak falombok, zuhannak a földre. Dérverten dermednek fájdalmas vörösre. Zuhanok magam is, fagyütve hányódom, dühödt szelek nyomán fóldhátakon, úton. Ifjúság ágáról, szerelem fájáról, hová, merre leszek mindenektől távol? Ha énbelém senki, kibe kapaszkodjam? Vihet az ősz, vissza nincs mért vágyakozzam. dául Radnóti Levél a lútveshez című versében a hitves, Gyarmati Fanni költői definícióját: „... ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár...” Valószínű, hogy József Attila gyönyörű Ódáját elemezve is csak néhányan hívták fel a figyelmet arra, hogy az „... orcádon nyíljék ki a szerelem / s méhednek áldott gyümölcse legyen” az Üdvözlégy...-ból vett, szakrális magasba emelkedő parafrázis: Áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus”. A Reménytelenül lírai hőse a XX. századi koz­mikus magányt éli át: Á semmi ágán ül szí­vem...” Julow Viktor mutatott rá ennek a József Attila-motívumnak Csokonai Dr. Földiről egy tö­redék című versében megtalálható előzményére. Az ősforrást a Biblia - Jób könyve 26.7. - jelenti, amely „Istennek kikutathatatlan felségét” bizo­nyítja: „Ó terjeszti ki északot az üresség fölé és függeszti föl a földet a semmiség fölé.” A semmi­ség fölé függesztett Föld pedig lóg „a semmi ágán”. A műveltség, benne az irodalmi köztudat leg­főbb letéteményese ma is az iskolai képzés, külö­nösen a magyar nyelvi és irodalmi oktatás. Elfo­gadhatatlan, hogy a Nemzeti alaptanterv választ­hatóvá, vagyis Idhagyhatóvá degradál olyan első­rendűen fontos értékeket, mint Berzsenyi Dániel, Katona József és Vörösmarty Mihály életműve. Nagy vétek, hogy némelyik egyetemen magyar szóbeli felvételin már nem önálló tétel Radnóti költészete. Miközben a határainkon túli magyar­ságot sújtó nyelvtörvényeket szövegeznek, ideha­za - a „Semmi ágán” lebegő oktatásügyben - is akadnak, akik szeretnék elérni, hogy a kötelező érettségi tárgyak között ne szerepeljen édes anya­nyelvűnk és irodalmunk. Pedig a nemzeti nyelv és irodalom kultúránk, emberi és szakmai önmegvalósításunk legfőbb zá­loga. Erősíti bennünk a nemzeti azonosság, az iderendeltség tudatát: a patriotizmust. A magyar literatúra históriánk során gyakran volt fontos problémajelző. Üzenete ma is: sapere aude! Vagyis merd használni az eszedet, legyen bátor­ságod használni az értelmedet! Kemal Atatürk lo­vasszobrán olvasható üzenet ránk is érvényes: „Gondolkodj, török!” A tokaji Takács József A tokaji írótábor több mint két évtize­des működése során, az irodalomnak, a közéletnek mindig egy-egy fontos prob­lematikáját vette górcső alá, hogy azo­kat megvizsgálva, át- és átgondolva né­minemű megnyugtató ajánlással lete­gye a közvélemény asztalára. Az idei felvállalt téma — az irodalmi köztudat dilemmái - a kelevényes problemati­kák közé tartozik, hiszen mértéktartó szemmel, megbízható ítélettel egy kor­szak irodalmi értékeit felmutatni, szí­vós küzdelemben közkinccsé tenni so­hasem volt könnyű vagy éppen egyér­telmű. Pedig a törvényszerűség mindig a lehető legegyszerűbb: kiválasztani, felvállalni a jót, az értékeset, s támad- m, megsemmisíteni a rosszat, az ósdit, az értéktelent. Csakhogy a kritikának ez a nemea küzdelme az igazi értékekért sem a múltban - 1817, az elvi kritika megje­lenése óta -, sem a jelenben mégsem ' yen egyszerű. Pontosabban a legke­gyetlenebb dilemmák közé tartozott, mivel mindig benne volt és benne van a mindenható tévedés kockázata. Vegyük csak mindjárt a már emlí- fett, úgynevezett elvi kritika megjelené­st,Kölcsey magabiztos, már-már öntelt kezéseit, amelyekben a már halott Rokonait s az élő Berzsenyit kérlelhe- . énül elmarasztalja - még ha egy-egy ^■életkérdésben máig érvényes igazsá­got mond is ki -, viszont a jelentéktelen *üs Jánost a mennybe viszi. , A kritika nyitánya tehát - mi taga- aas -rosszul kezdődött. íoldy Ferenc 1826-ban megfogal- azza a kritika érvényes alaptéziseit, 'szerint: „Kritika nélkül nincs litera- , ra' lehetnek könyvtárak - de litera­túra nincs... A literatúra státus... s a kritika igaz­gatószéke az írói státus­nak. Nélküle a sokezer író... nem egyéb, mint széjjelhányt tag; nem te- szen egy testet, s így egy lelket sem; s enélkül — nincs literatúra.” Ám ezt az „igazgatószéket” bi­zony kétarcúként jellemzi: olykor lesúj­tó „diktátor”, amely a kontárt pusztítja, olykor a józan szabadság” megtestesí­tője, amely „önszárnyán” hagyja repül­ni a géniuszt. Toldy Ferenc tehát a kritika közve­títő és ítélkező szerepét hangsúlyozza, ami máig érvényes. Azt is tudjuk, e szépen kigondolt el­veket megvalósítani, a géniuszt és a kontárt örök érvénnyel megítélni, csak látszatra egyszerű. Láttuk, még az európai felkészültségű Kölcseynek sem sikerült. Marad örök tanulságul az ér­tékosztó elmélet, s az érdekek, indula­tok fűtötte gyakorlat. Álljon itt elgondolkodtató példaként a Petőfi föllépése idején -1844 - fellán­golt kritikai pergőtűz, amelyben újra nem a géniuszt ismerik föl, hanem a rendetlen kontárt marasztalják el, méghozzá efféle minősítésekkel: aljas, pórias, zagyvalék, botrányos. Vélet­len-e, hogy a költő - ami példanélküli irodalmunkban - kegyetlenül éles ver­sekkel védi az igazát, s támadja az elfo­gult kritikus hadat. Még szerencse, hogy akadtak néhá­nyan, akik a költő nagyságát - eredeti­ségét, természetességét - fölismerték, s ha álnéven is - Dobrossy István, Erdé­lyi János, Pulszky Ferenc -, de letették voksukat a költő mellett. Tanulságos viszont, hogy a közön­tanácskozása elé ség a költőt választja, veszi, olvassa kö­teteit, nem törődve a kritika minden­ható uralmával. E kérdéseket elemezve, Eötvös Jó­zsef - aki a legemberibb bírálatot úja róla 1847-ben, nagyon is a lényegre ta­pint: „De honnan van, hogy a kritiká­nak egy része, mely nálunk dicséretei­ben fűkar lenni nem szokott, s annyi nevet és álnevet egekig emelt, a közvé­leménnyel éppen Petőfire nézve helye- zé magát ellentétbe?... Petőfi népszerű a közönségnél, mert magyar; nem nép­szerű kritikusaink nagyobb része előtt, mert kritikánk eddig minden művet egészen idegen szempontból és szabá­lyok szerint ítélte meg, miben egyszers­mind okát találjuk azon csekély hatás­nak, melyet kritikánk eddig irodal­munkban gyakorolt.” Az olvasó azt gondolja, a más termé­szetű Arany János kritikusaival bizo­nyára sokkal szerencsésebb volt. Mit mondjunk, némiképp igen’ hiszen a Toldiról s a Toldi estéjéről többen írtak értékelő, sőt magasztaló kritikákat - köztük a kor legnagyobb írója, Kemény Zsigmond is -, ám Ä nagyidai cigányok fogadtatása hasonlatos a Helység kala­pácsáéhoz: ez is pórias, üres, triviális, frivol, aljas. A legkeményebb elutasítók egyike éppen irodalomtörténet-írásunk atyja, Toldy Ferenc. Vagy mit szóljunk a nagy Erdélyi János elfogult bírálatá­hoz - Kisebb költemé­nyek (1856) - amelyben az itt-ott helytálló érté­kelések mellett ilyen melléfogások találhatók: a kritikus a Katalin né­gyes jambusát ősi nyol­casnak véli, s erősen megrója a költőt e „lökdösődő” ritmusért, hogy egyes versértelmezésekről és verstani problémákról ne is szóljunk. Arany egy hosszú magánlevélben — 1856. szeptember 4. - kénytelen vála­szolni e „kisszerű... gáncs”-okra. Húsz év múlva a fiatal Reviczky Gyula szinte mindent helyretesz, ami­kor leírja: „Toldi legművészibb, Csaba legnagyobb szabású, A nagyidai cigá­nyok legzseniálisabb - mivel a nép ke­servének, fájdalmának visszhangja -, s Bolond Istók legjellemzőbb műve Aranynak...” Hasonló részletességgel végig lehet­ne kísérni Ady vagy éppen József Atti­la kritikai fogadtatását és célzatos el­utasítását, akkor is efféle tanulságok­hoz jutnánk: mindig volt, aki valami­lyen érdeket szolgálva támadott vagy éppen pártolt. S az elmúlt évtizedek nagy kritikai mozgásai? Amikor az ér­vek, az értékelés fegyverei helyett oly­kor az ellentmondást nem tűrő fegyve­rek érvei és filozófiája volt az irányadó. Gondoljunk csak a polgári, majd a népi irodalom teljes lefejezésére. S mégis - e keserves kiszolgáltatottságban, a legsi- várabb évtizedben - milyen remekmű­veket tudott ez az irodalom teremteni: Weöres Sándor, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes versei, Ottlik regénye, az Iskola a határon, valamint Németh László Ga­lilei, Illyés, Nagy László, Juhász Ferenc versei. Olykor még az is vigasz volt, ha a kritika félelmetes ex cathedra kije­lentései között akadt egy higgadt, re­ményt adó villanás, amely mindig az értékekre utalt, aesopusi nyelven a lé­nyegit, az értékeset csempészte a köz­tudatba. Ezek a villanások a ’60-as években egyre erősödtek, még ha ekkor is - sőt, egy évtized múlva, az ízlésváltás után is - meg kellett adni.a „császárnak”, ami a császáré. Néhány nagytekinté­lyű kritikus olyan máig eleven műve­ket vállalt fel s vitt a köztudatba, mint Déry, Szabó Magda, Mészöly Miklós, Sánta Ferenc, Konrád György, Ester­házy regényei és drámái, valamint Pi­linszky, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Csoóri vers- és esszékötetei. Egy egészséges irodalomban az is természetes, hogy az egyik kritikus - vagy kritikuscsoport - Nagy Lászlót vagy Csoórit tartja fontosnak, a másik viszont Pilinszkyt vagy Esterházy! Némi baj akkor kezdődik, amikor a kri­tikusi érdek, magabiztos és ellenvéle­ményt nem tűrő ítéleteivel egy-egy mű­vet vagy írót túlontúl a piedesztálra emel - még ha az értékes mű után gyönge utánzatok is következnek -, más műveket viszont - most ne részle­tezzük a másságot - kanonizáltnak tartott ítéleteivel denunciál vagy biztos kézzel semmisít meg. Van tehát téma bőven a tanácsko­zás asztalán, mint annyiszor, lesz mit körüljárni, végiggondolni, s mint haj­dan, némi megnyugtató ajánlással le­tenni a közvélemény még mindig érzé­keny, vagy netán elvetemedett, de min­denképpen ingatag asztalára. Mit is kívánhatnánk, mint okos kö­rültekintő érvelést, megnyugtató lezá­rást e különösen érzékeny vagy annak tartott témában.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents