Észak-Magyarország, 1995. július (51. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-31 / 178. szám
1995. Július 31-, Hétfő Szólástér - Hirdetés _ ÉSZAK-Magyarország 11 Négy (vagy negyven) év közművelődése közelről Felmérés készült megyénk közművelődéséről. A tanulmány rövidített változata a Eszak-Magyarországban is megjelent Nagy érdeklődéssel olvastam Mezei István: Megyénk közművelődéséről az »első” négy év ürügyén című cikkét Többet is, és kevesebbet is kaptam. Többet mert a szerző széles kitekintést nyújtva közelítette meg a témát és következtetései, megállapításai, mint cseppben a tenger, ágy tükrözik közművelődésünk jelenlegi helyzetét de kevesebbet is, mert egy csepp tenger nem egészen a tengert jelenti. Jómagam gyakorló népművelőként, több évtizedes tapasztalattal a hátam mögött, nemcsak felülről, félig-meddig kívülállóként, hanem közelről, a közművelődés „frontembereként” szeretném megközelíteni gondjainkat és az azokat kiváltó okokat. Az első, amit hiányolok az, hogy Mezei István nem említi a közművelődés többszektorúsá- gát. A szervezésben, támogatásban, irányításban és értékelésben az állam, illetve az önkormányzatok mellett továbbra is részt vesznek a szakszervezetek, egyes ipari-, mezőgazdasági termelő üzemek, vállalatok, és egyéb szervezetek, egyházak, alapítványok, egyesületek, sőt magánszemélyek is. A jelenlegi helyzet azt mutatja, hogy a „sok bába között elvész a gyermek”. Olyan ez, mint egy futballcsapat rossz védelme, ahol mindenki a másikra vár a felszabadító rúgással, és közben az ellenfél nyugodtan lövi a gólokat. Az állam a költségvetéséből kiutal az önkormányzatoknak lakosonként 250 forintot egy évben, hogy abból fedezzék a település közművelődési kiadásait. Ez mire elég? Pestiesen szólva: mire hármat számolunk. Különösen abban az esetben, ha az önkormányzat ezt az összeget szüreti bálra, aratóünnepségre, válogatott focimeccsre való utazásra, vagy netán egy máriapó- csi búcsún való részvételre használja fel. Nem általános, de itt-ott sajnos megtörténik. Mint ahogy az is, hogy egy-egy község kultúrháza a legrosszabb állapotú épület, nem úgy, mint a községháza. A két épület berendezése közötti különbségről már nem is beszélek. Az önkormányzati irányításnál nagy gondot jelent még az is, hogy különösen a községekben a képviselő-testületekben nagyítóval is alig lehet közművelődési szakembert találni (aki nem egyenlő a pedagógussal). így aztán, még jó szándék esetén is, az irányítás ötletszerű, személyi szimpátián alapul, és legtöbbször csak alái’endelt szerepet kap a község többi és egyre nagyobb problémája mellett. Most nézzük a közművelődés másik irányítójának, a szak- szervezetnek a szerepét. A rendszerváltás előtt a szakszervezet a munkásosztály legnagyobb ereje, a bérből és fizetésből élők érdekképviseleti szervezete volt. (Az más lapra tartozik, hogy ezzel az erővel nem tudott élni, és az MSZMP hű kiszolgálója volt minden vitás kérdésben.) A rendszerváltás után megkezdődött az egységes szak- szervezet szeletelése, a „szalámi taktika”. Az Antall- és Boroskormányokra mindent lehetett mondani, de azt, hogy szakszervezetpárti, azt biztosan nem. Ugyanez vonatkozik a Hom- kormányra is, pedig az MSZP parlamenti frakciójában jó néhány szakszervezeti vezető is ott ül. Fura egy helyzet! Az egységes, nagy szakszervezet hónapok alatt sok önálló, kisebb-na- gyobb szervezetre bomlott szét, s ezek egy része még ideológiailag is távol áll a többségtől. Amíg a rendszerváltás előtt körülbelül ötszáz szakszervezeti irányítású művelődési intézmény működött, mára már a kétszázat sem éri el a számuk. Addig, amíg a rendszerváltás előtt a szakszervezet az üzemekkel, vállalatokkal összefogva tervszerűen - és nem kis összegekkel - támogatták intézményeiket (gondoljunk csak a vállalatok éves költségvetésének .jóléti” sorára, amelyet az ott működő szakszervezeti bizottság, tanács, küldöttértekezlet stb. hagyott jóvá), súlyos anyagi problémák nem merültek fel. Mára a vállalatok, üzemek jelentős része csődbe ment, felszámolták, külföldi vagy magyar cégek megvették, és ma Magyarországon a vállalkozásoknak nem divat a kultúrát támogatni. A szakszervezetek pénzügyi támogató ereje is jelentősen megcsappant, mivel állami támogatás híján csak a tagdíjbevételekből tartják fenn magukat, s ez az összeg a működésre, szociális kiadásokra, segélyezésekre is nagyon kevés. Siránkozik az „állam bácsi”, hogy nem jut több a kultúrára. De a politikai pártoknak bezzeg jut! Miért nem tudják a pártok is tagdíjakból eltartani magukat? Miért kell az állami költségvetésből súlyos százmilliókkal támogatni a pártokat? Kevesebb nem lenne elég? Miért támogatja az én befizetett adómból az állam azt a pártot, amelyiknek a működésével, elveivel, céljaival nem értek egyet? Igaz, hogy ráférne egyik másik pártra, pártvezérre egy kis műveltség, de véleményem szerint a rájuk pocsékolt pénz jelentős részére sokkal nagyobb szüksége volna az egészségügynek, az oktatásnak és a közművelődésnek. Az állam kultúrával kapcsolatos magatartása egyébként is ellentmondásos. A támogatások mértékének csökkenése melletr egyre nagyobb terheket rak az ilyen jellegű intézmények nyakába. (Társadalombiztosítás, különféle adók, járulékok, rohamosan emelkedő fenntartási költségek, infláció stb. stb.). Nem csak a háborúhoz kell pénz, de mindenhez. A kultúrához is. Elcsépelt mondás, de igaz: a kultúra a legkifizetődőbb beruházás. De sajnos, csak hosszú távon. És ma Magyarországon mindenki csak rövid időszakokban gondolkodik. A holnapban. Hogy mi lesz holnapután, az már csak nagyon keveseket érdekel. Szent meggyőződésem, hogy van nálunk pénz, van nálunk tőke, csak nem ott, ahol szükség lenne rá. Nem alakult még ki a kulturális mecenatúra rendszere sem. Az állam csak kis részt vállal a közművelődés fenntartásából, a pártok, társadalmi szervezetek vagy nem tudnak, vagy nem akarnak táníogatást nyújtani. A nagy- és kisvállalkozók mindennapos fennmaradási harcukat vívják. A különböző alapítványok hirdetnek ugyan közművelődési pályázatokat, de ezek csak egy-egy kiválasztott cél megvalósítására használhatók fel, és ott is csak a költségek egy részére adnak fedezetet. Az intézmények legtöbbjének azonban a mindennapos fenntartás, működtetés okozza a legnagyobb problémát. A fűtés, világítás, víz, csatornadíj, bér, adók, közterhek stb. Ilyen címen pályázni általában nem lehet. Erre mondja a magyar: nem szemeteltem a kútba, csak a kávájára. Aztán belesepertem. Maradt „a nép, az istenadta”. A nép pedig sem anyagilag, sem szellemileg nincs felkészülve a mecénási szerep betöltésére. A csökkenő életszínvonal, az egyre emelkedő árak, az infláció, a munkanélküliség az anyagi oldalt erőteljesen befolyásolja. A családok csökkenő jövedelmük miatt legelőször kulturális kiadásaikat csökkentik. A szellemi oldal már egy kicsit bonyolultabb. Már régen nem a művelt, hanem a gazdag ember az ideál. Az elmúlt rendszer többé- kevésbé kötelezően előírt kultu- rálódása (lásd: szocialista brigádok kulturális vállalásai, és azok teljesítése) megszűnt, a szabadművelődés lehetőségeivel pedig az ideálisnál jóval kevesebben élnek. Részben nem tudnak, részben nem akarnak, részben nincs igényük rá. Ezek után milyen lehetősége marad egy közművelődési intézménynek a fennmaradásra? A saját bevétel növelése. Ezt pedig kulturális tevékenységből a fizetőképes kereslet híján nem lehet megoldani, így más utat kell választani: az intézmény nélkülözhető helyiségeinek a bérbeadását. Ez akármilyen nagyságban és formában is történik, a művelődés rovására megy. Itt tartunk most. A fennmaradással kapcsolatban van itt még egy másik nagyon súlyos probléma is. Az az igazság, hogy mi népművelők nem voltunk felkészülve a megváltozott körülményekre. Éveken át egészen mást tanultunk és vittünk véghez a gyakorlatban (legtöbbször felsőbb parancsra), mint amit ma kell csinálni. Nehezen alkalmazkodunk a megváltozott körülményekhez. A múltban sok minden az ölünkbe hullott, megkaptuk a szükséges támogatást, megteremtették a működés alapvető feltételeit, de az érvényben lévő párt- és szakszervezeti határozatokkal előírták, hogy mit kell csinálni. Vetélkedőt, színészműsort, oktatást, politikai továbbképzést, ünnepséget, vagy bármi mást, ami a rendszer ideológiáját erősíti. Ma nincs parancs, de pénz sincs. Parancsvégrehajtóból menedzserré kell átalakulnunk, ami nagyon nehezen megy. A közművelődési intézmények nem csak megyénkben, de az egész országban súlyos helyzetben vannak. De van megoldás, sőt megoldások. Az első a túlélés. Nem szabad megengedni egyetlen intézmény bezárását sem. Különösen ott nem, ahol az az egyetlen művelődési lehetőségét jelenti. Egy esetleges újranyitás sokkal többe kerül, mint a korlátozott működés. A kulturális alaptevékenységet (könyvtár, klubok, szakkörök, művészeti csoportok, hagyományőrző együttesek működtetése) meg kell tartani, sőt öntevékenységen alapulva lehetőleg fejleszteni kell. A népművelőknek fokozottabban kell igazodni a megváltozott társadalmi körülményekhez. Előtérbe kell állítaniuk a gazdasági menedzserszemléletet, de nem a közművelődés rovására, hanem segítésére kell használni. El kell érni, hogy a támogató szervezetek, elsősorban az állami vezetés, felismerje a közművelődés fontosságát, és az eddigieknél hatékonyabban támogassa erkölcsileg és anyagilag egyaránt. Ebből következik, hogy meg kell szüntetni a köz- művelődés támogatásánál az úgynevezett „maradék elvet”, ami azt jelenti, hogy a kultúra csak azt kapta, ami megmaradt a költségvetésből. Fel kell karolni a lakosság körében egyre több helyen, és egyre erősebben jelentkező önszerveződési folyamatokat, az azonos igényű és érdeklődésű emberek csoportokba tömörülésének igényeit. Ha ez mind megvalósul, talán meglátjuk majd az alagút végét. De az még nagyon messze van, és nagyon rögös az út odáig. És addig? Addig ki kell tartani. Még akkor is, ha egyelőre a pénzügyi helyzet kilátástalan. Mert mit várhatunk a közeljövőtől ott, ahol ma sorozatosan mennek csődbe a kórházak, ahol padlón van az oktatás, a mentők, a tűzoltók, a rendőrség, a honvédség, az önkormányzatok, a pályakezdők, a nyugdíjasok, a dolgozók és nemdolgozók, az ipar, a mezőgazdaság, egyszóval: minden! Van egy Murphy-mondás: Mosolyogj! A holnap rosszabb lesz a mánál! Igen. Rosszabb! És még talán a holnapután is! És azután? Ki tudja? A népművelők mindenesetre optimisták. Papp András, az alberttelepi Hunyadi János Művelődési Ház igazgatója Magyar Államkötvény 1997/V és 1997/W Figyelembe vesszük igényeit Most egy időben, kétféle Magyar Államkötvényt kínálunk, melyek közül az egyik egy egészen új lehetőséget biztosít. Magyar Államkötvény 1997/V 2 év futamidő, évi fix 31 % kamat. Kamatfizetés fél évenként. És most egy eddig ismeretlen lehetőséget kínálunk Önnek, hiszen egy év elteltével ön dönthet hogy megtartja-e a kötvényét vagy azt kamataival együtt az év lejártakor visszaváltja. A részletes feltételeket megismerheti a forgalmazóknál. Magyar Államkötvény 1997/W 2 év futamidő, évi fix 31% kamat. A kamatok a futamidő alatt félévente tőkésítésre kerülnek, így ezzel a kötvénnyel nagyon magas hozam érhető el. A kamatos kamat kifizetésére a futamidő végén kerül sor. Jegyzés: 1995. július 31-től augusztus 11-ig. Jegyzési érfolyam: 1995. július 31-augusztus 4.: 99,4% 1995. augusztus 7-11.: 100% Befektetése mindig biztonságos A Magyar Államkötvény visszafizetéseire és kamataira az állam teljes körű, soha el nem évülő garanciát vállal. így pénze tökéletes biztonságban van. Pénze mindig elérhető A Magyar Államkötvény 1997/V és 1997/W - mint az eddig kibocsátott államkötvények többsége - a jegyzést követően másodlagos forgalomba kerül. Ez azt jelenti, hogy futamidő alatt is napi árfolyamon adható és vehető, ön eladhatja a tőzsdén, a Magyar Nemzeti Bank és az OTP Bank fiókjaiban, valamint egyes forgalmazóknál. Megvásárlása pedig a tőzsdén, a Magyar Nemzeti Bank fiókjaiban, valamint az értékpapír forgalmazóknál lehetséges. További aktuális információk: 266-6044 Forgalmazó- és kifizetőhelyek: MNB Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Igazgatósága Miskolc, Hősök tere 3. • OTP Bank Rt. 3501 Miskolc, Szemere u. 5., Árpád út 2., Győri kapu u. 51., Széchenyi tér 15-17., Edelény, Kazincbarcika, Mezőkövesd, Putnok, Sajószentpéter, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Szerencs, Tiszaújváros, Ózd • Magyar Hitel Bank Rt 3800 Szerencs, Rákóczi u. 109., 3602 Ózd, 48-as út 1. »«SSSääSäSSSss«. A TÖBBSZÖRÖS BIZTONSÁG
