Észak-Magyarország, 1995. július (51. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-27 / 175. szám
SZABADIDŐ .................. Idegenvezető ~m A z Észak-Magyarország CSÜTÖRTÖKI MELLÉKLETE 1995. JÚLIUS 27. Muhi község jövője, reménye Muhi és a hozzá hasonló kisközségek jövője, reménye a falusi vendégfogadás, a falusi turizmus. Kérdés, hogy élnek-e a lehetőséggel... A megmentők jutalma A muhi csatából szinte a csodával határos módon tudott megmenekülni IV. Béla király. Hívei között sokan voltak, kik segítették - mégpedig életük kockáztatásával is - menekülését. Például a Fáy-család őse, Rugacs vitéz. Amikor a király lova kidőlt, Rugacs odaadta neki saját lovát, ő pedig a halottak közé feküdt, s holtnak tettette magát. Csak az éj leple alatt tudott elmenekülni a csatatérről. Nemes tettét és fiainak az ütközetben tett szolgálatait a király később elismerte, s jutalmul Rugacs két fiának, Donnak és Barnabásnak adta a Fáj nevű földet Abaújban. A család címerében az a jelenet látható, amikor Rugacs IV. Bélának átadja lovát. A király a diósgyőri völgyön, a Bük- kön át menekült Bélapátfalván, Nyitrán keresztül Pozsony irányában. A Bükkben Bélkő alatt üldözői utolérték, s ott megint hű követői hősiessége mentette meg a fogságba eséstől. Ott, Bélkönél György ispán fiának, Sándor mesternek a hősiessége segített a királyon. Az egri káptalan levéltárában található királyi okmány szerint: a „tatárok veszedelmesen közeledtek, kockára téve életét, magát martalékul dobta oda szabadulásunk érdekében a bé- lyi monostornál, súlyosan megsebesülhetett volna az istentelen tatároktól...” Tettéért cserében Sándor mester megkapta a Borsod várához tartozó Polcuna, vagyis a mai Pal- konya nevű földet. (Mindezekről is részletesen olvashatnak Ágoston István 1991-ben megjelent Muhi csata 1241 című kitűnő könyvében.) Régi helység új temploma énr,,, n,' Poga e8yik leRszebb P lete a közelmúltban épült kato- "kus templom Magyar Golgota a Sajó mentén Ott a 35-ös, nagy forgalmú országút mellett minden erre utazónak szemébe ötlik. Azt hiszem, 1991 óta áll itt ez a másik emlékmű. A hivatalos. A hivatásos művészek által megálmodott, megtervezett, kivitelezett mű. A mesterséges domb a messze- futó síkságon, így térformájával, önmagában is jel, figyelemfelkeltő. S rajta a keresztek, a spirális rámpát kísérve, olyan ez, mint a Golgota. Magyar Golgota. Miközben haladunk felfelé a kanyargó rámpán, fel a csúcsra, a kereszt-harangtorony- hoz, emlékeztet „elevenekre és holtakra”. Múltra, jelenre s a jövőre. S ott fenn, a Golgota csúcsán, miközben körös-körül kitárul előttük a muhi sík, közvetlenül a lábunknál egy mély kráterbe tekinthetünk. Emelkedés és zuhanás, ez az életünk. Figyelmeztető, emlékeztető ez a jelen embere számára is. Igen - Muhi emlékét, a hajdani tragédiát hirdetve -, elsősorban nekünk „üzen” ez a Golgota domb. Kiss Sándor, a szobrászművész, aki a kereszteket és szobrokat alkotta nem is tagadja ezt a célt. „Sok-sok keresztet raktam a dombra, hitet adó jel a múltból-jelenbe, hogy figyeljenek a könnyen feledők, figyeljenek a közömbösök, figyeljenek az idegenek. Él a nép, emlékezik nagy tragédiájára, megerősödve általa a jelenben. Figyeljenek a. széthúzok, az irigyek, az akadékoskodók, a megváltást hirdető kereszterdőre. ” Figyeljenek, figyeljünk - kéri, parancsolja a szobrász. Igen, de ne csak arra figyeljünk, amire kér. Hanem például apróbb dolgokra is. Amelyekkel elsősorban magunkat tiszteljük meg, magunkat minősítjük. Például arra, hogy alig néhány év telt el ezen emlékmű megnyitása óta, de már hiányoznak a dombot este megvilágító lámpák, a dombot körülvevő bekerített parkot felveri a gaz, a szárnyas angyal egyik kezét „elvitte a tatár”, s néhány kereszt ma már nem kereszt, hanem „keresztjét vesztett” felkiáltójel. S núndent, mi itt fából van, festeni, tartósítani kellene már! Mintha az avatás óta egy újabb tatárjárás lett volna e tájon, olyan árva ez az emlékmű. A hivatalos, amelyet Göncz Árpád államfő avatott fel nem is oly rég. Fenn a kereszt-harangtorony- ban a hirtelen feltámadt szélben megkondul a kisharang. Lélekharang. Mintha figyelmeztetne: Muhi nem egy az emlékhelyeink, jeleink sorában! Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Voronyezs egy-egy sorskérdés, kihívás, egyben döntés- kényszer: akarunk-e, s ha igen, hogyan akarunk tovább, magyarként élni? Kiss Sándor: „Sok-sok keresztet raktam a dombra" Fotók: Fojtán László A mi „illegális” emlékművünk Állok a Muhi csárda mellett, nézem a kis mesterséges dombot, rajta a különböző formájú és állású kopjafákat, melyek „jclfünkciójáról” egy sajnos már korhadó „fatábla” felirata ad magyarázatot: Tatáijárás 1241-1242. Mindenki láthatja ezt, aki erre téved, meg azt is, hogy mintha ez a dombocska, s rajta a kopjafák mostanság elárvultak volna. A faragott fák igényelnék az időjárástól védő konzerváló szereket, miként a domb is a kaszát, mely a füvet és gazt kordában tartaná. Sőt, még a szemetet időnként összeszedegető emberi kéz hiánya is feltűnik. Szóval ezeket mindenki észreveszi, aki idetéved, akár véletlenül, akár tudatosan. Akár sört inni érkezik a Muhi csárdába, akár egy koszorúval a kézben, hogy lerója részvétét a „nemzet első nagy hazai temetője”, Muhi sírjelei előtt. Állok a csárda mellett, nézem a dombot, a rajtameredő faragványo- kat, és Kiss Tóth Istvánra gondolok, meg Szegedi Miklósra és lelkes fafaragó csapatára, sőt még Grósz Károly, a hajdani megyei első titkár is eszembe jut. 1981 tavaszát írtuk akkor, mikor Debrecenből jövet társaimmal betévedtünk a sajószögedi tanácsházára az akkori vb-titkár- hoz Kiss Tóth Istvánhoz. A bemutatkozáskor, amikor megtudta, hogy újságíró vagyok, rögtön nekem szegezte a kérdést: miért s meddig jeltelen még a muhi sík? A „muhisi lakos” Kiss Tóth István jó lokálpatrióta módjára ott, akkor kifakadt a muhi csata jeltelensége miatt:- Az ország különböző részéből jönnek ide kirándulók, iskolák, s csalódottan távoznak, mert csak kukoricaföldeket találnak, és semmi jelét a hajdani tragikus csata- vesztésnek. Még egy kopjafát sem, ahová a koszorúkat, virágcsokraikat elhelyezhetnék. Egyetértettem szemrehányó szavaival, melyeket az e kérdésben közömbös, érzéketlen megyei és országos illetékeseknek címzett onnan, Muhiból, Sajószögedról. Ő is, én is jól tudtuk a „kutyaugatás” bármilyen figyelmeztető is, nem hallatA „bátorság" emlékműve szik az égig. De hát az ember tegye azt, amit a maga területén megtehet, bármilyen jelentéktelen, bármilyen haszontalan cselekedetnek is tűnik. Abból a sajószögedi találkozásból 1981. június 28-án - tehát 14 éve - született az Észak-Magyaror- szágban egy címében számonkérő és vádló cikk: Miért (s meddig) jeltelen a muhi sík?Magam sem hittem, hogy lesz valamilyen hatása. Ám megtörtént a csoda. A cikkre jelentkezett Szegedi Miklós a Miskolci Közlekedési Vállalat fafaragó szakkörének vezetője azzal az ajánlattal, hogy ők bizony megfaragják saját terveik alapján a muhi csata emlékművét. Csakhát akkor 1981-et írtunk. Nem lehetett csak úgy uk- mukfukk bárkinek köztéri alkotást készítenie, s főleg nem köztéren elhelyeznie. Ekkor ehhez az Országos Képzőművészeti Lektorátus járulhatott hozzá, s ók akárkinek, főleg ha az illető nem „kebelbeli művész”, még akkor sem adtak engedélyt, ha .ángyért” csinálja. Ennek ellenére Szegedi Mikló- sék megszállottan, naivan hozzáláttak a fafaragáshoz. Ennek propagálásához, kellő hazafias ráhatással sikerült rávennünk a televíziót, s a párt legfőbb lapját a Népszabadságot is. Mindkét médium mint pozitív példát adta közre a miskolci fiatalok munkálkodását. El is készült a mű, melyről már az egész ország hírt szerezhetett. Már csak fel kellett állítani a nyílt téren, ám ekkor a bürokrácia az asztalra csapott, márpedig itt - hiába „a Népszabadságban propagált jé példa” -, senki sem állít fel az ő jóváhagyásuk nélkül emlékművet. Szerencsére Szegedi Miklósék nem voltak anyámasszony katonái, sőt még vaj is volt a fejükön. Elmentek az akkori megyei első titkárhoz Grosz Károlyhoz, s meggyőzték róla, hogy kell a jel. S Grósz Karoly kompromisszumos döntést hozott. Engedélyezte a kopjafák felállítását, mindaddig, amíg a muhi csatának nem készül el művészek által kivitelezett, lektorátus által jóváhagyott emlékműve. Állok a Muhi csárda mellett. 1995 júliusa van, meleg nyár. A kopjafák ma is állnak - igaz kissé kopottan -, s hirdetik egy nemzeti tragédia emlékét. Időközben elkészült a hivatalos muhi csata emlékmű, de szerencsére ezt mégsem bontották le. Miért is kellett volna lebontani? Nem volt ennek a történelmi eseménynek jele századokon át, hát akkor legyen most neki kettő is! Mert Muhi nem csupán egy vereség színtere volt. Sót, elsősorban nem az, hanem az eszmélés helyszíne. Miért? Makkai Sándor fogalmazta ezt meg nagyon találóan. ,A nagy nemzeti csapásokban mindig rejlik valami csodálatos áldás. Felismeri a nemzet bűneit, rádöbben hibáira, észreveszi elpuhultságát, széthúzásának átkát, próbálja meglátni feladatát, s teljes erőfeszítéssel igyekszik felismert hivatását betölteni. Legtökéletesebben sikerült a válság megoldása Augsburg és Muhi után. Augsburg után a letelepedés új életformája, Muhi után az új haza felépítése valósult meg, vagyis a második honalapítás következett be.” Nem térkép e táj: Muhi „Elővették a tatárok szokott mesterségüket, és őelőtte (mármint TV. Béla király előtt - a szerk. megj.) mindaddig hátráltak, míg ót a Sajó vize mellé egy Mohi nevű helyre csalogatták. Ez a Mohi térség Borsod vármegyében Ónod, Keresztár, Bába és Papi helységek és a Sajó vize közt fekszik. Annyira tettették a félénkséget, hogy még a Sajó vizén is átköltöztek. A magyarok annak innenső partján táboroztak. Egy éjjel visszaszöktek a tatárok a Sajó vizén, hogy reggelre kelve megtámadják a magyarokat, és köztük szörnyű vérontást tettek”. Egy 18. századi magyar szerző ekképpen summázta az 1241-es muhi csata történetét, azét a csatáét, amely a királyi Magyarország első, ám majdnem halálos traumája volt. Azt, hogy a viszályokkal terhes, szekértáborba zárt magyar sereget hogyan mészárolták le a mongol hordák, majd azt követően milyen pusztítást végeztek szerte az országban, mindenki, már az általános iskolában megtanulja. Muhi (Mohi) neve minden magyar tudatában fogalom, mindenekelőtt a tragédia fogalma, de egy kicsit az újjászületésé, a talpra állásé is. Mementó arra, hogy bármikor jöhet vesztett helyzet, de arra is, hogy a legreménytelenebb helyzetből is van kiút. E táj, e vidék „hozománya”: a történelme. Az a história, amely minden magyarban legalább egyszer az „ide zarándoklás kényszerét” kiváltja. S ez napjainkban tőke is lehet. A csata, s emlékművei persze legfeljebb félórás néRégészek kutatják Muhi mezőváros „romjait" zelődésre késztetik az idelátogatót, már pedig a cél itt is a vendégmarasztalás lenne! A néhány száz lakosú Muhi község nem bővelkedik műemlékekben. Sőt, egy sincs neki, még az egyébként bájos kis temploma is új keletű. Viszont vannak e községnek tiszta, virágos utcái, vendégszerető emberei, a porták tele háziállattal, a kertek zöldséggel, gyümölcscsel, mely „értékelvre” sokfelé a világon a falusi vendégfogadás épül. S körös-körül a környék tele bányatavakkal, melyek ilyenkor nyáron kedvelt kirándulóhelyek, legalábbis az e tájon élők körében. Muhi és a környező kis községek jövőjét nézve ez, a falusi vendéglátás látszik egyedüli, reális kitörési pontnak. Sajnos, egyelőre hiányoznak innen az „úttörők”! Azok a vállalkozók, akik elsőként belevágva vállalják az új minden kockázatát. Mert a többségnek mindenhol, így Műhibán is példa kell. Csábító, pozitív példa, a jó üzlet biztos reménye. Viszont, ha mindenki a másiktól várja a kockázatot, az úttörő szerepet, akkor sajnos annak a veszélye is fennáll, hogy a mai Muhi úgy jár, mint a 16. század közepén Muhi mezőváros. Azt ugyanis, gazdasági okok miatt - hallom a város „romjait” ezekben a hetekben feltáró Pusztai Tamás régésztől (a majdani M3-as útvonalán végzik a leletmentő munkálatokat) - ott hagyták lakói, s a hely pusztává vált. A mai Muhi nem az a Muhi. A hajdani Muhi, mely Batu kan idejében létezett, a 16. század második felében elpusztult, mint azt hallottuk Pusztai Tamástól. A mai Muhi község 1928-tól viseli ezt a nevet. Korábban Poga volt a neve, ám jeles hely volt ez is, hisz az első okleveles említése 1272-es keltezésű. Ezen a településen is többször átvonult a történelem pusztító vihara. El-elpusztult, majd újraéledt. 1794-ben például 70 katolikus lakta, 1849-ben pedig már 87 katolikus és 44 görög szertartása Igazából a 19. század 70-es éveiben vált kisközséggé. Ma sem nagy lélekszámú hely, talán ezért is bájos, ezért is kellemes, nyugalmas. A csend az erénye. Persze kár, hogy csendje ilyen nagy csendben van! Az oldalt írta és összeállította: Hajdú Imre
