Észak-Magyarország, 1995. július (51. évfolyam, 153-178. szám)

1995-07-15 / 165. szám

Július 15«, Szombat Kilátó ÉM-hétvége VII Hátrálunk vissza a középkorba. Szlovákia az elmúlt fél évben fél évezre­det curukkolt vissza az időben, ha nem töb­bet, politikusai s e politikusok által megfo­galmazott törvényei által. Uralkodóvá lett a csordaszellem, a hordaerkölcs. Igaz, a nem­zetállam élharcosai a derest, a karóba hú­zást s a kerékbetörést azért nem merték megkockáztatni, ám az, amit a mai Európa szeme előtt művelnek, az felér a középkori vallató- és kínzóeszközök alkalma­zásával. Sőt, bizonyos téren - rafi- náltságuk által - azokat túl is szárnyalja. Mert ugye a tartós tes­ti kínt az ember vagy túléli vagy nem; harmadik lehetőség nincs. Ám a szellemi keresztre feszítés, vagy karóba húzás másféle roncso­lásokat hagy maga után az emberi tudatban - a félelmet. És a mai szlovák kor­mányzat politikája teljes egészében a féle­lemkeltésre épül. Ez egyaránt vonatkozik a politikai ellenfeleikre s az országban élő nemzeti kisebbségek megtörésére is. Mint ismeretes, az Aranyidőről elhíresedett „gőz- henger-program” adta meg a „megfélem- lítési politikának” az alaptónusát. Igaz, Me- ciar első „cársága” idején is körvonalazód­tak ennek az „államfilozófiai” elképzelésnek a gyakorlati kontúijai, ám akkor még azok a pontos irányok nem voltak kijelölve, ame­lyek ma már egyértelműen felismerhetők, s az ország politikai gyakorlatában egyre erő­teljesebben konkretizálódnak. Vladimír Meciar az országosztás kezde­tén az egyik nagyszombati beszédében ki­mondta, hogy Szlovákiának erős hadsereg­re van szüksége. Az időben az ilyen kijelen­téseknek szinte semmi jelentőséget nem tu­lajdonítottak, vélvén, ez nem több egynél a sok politikai blöff között. De amikor a had­sereg rediszlokációja megkezdődött, egyér­telművé vált, hogy milyen gyakorlati elkép­zelés húzódott meg az akkori, s a mostani miniszterelnök kijelentése mögött az „erős” szlovák hadsereg létrehozásával. Mert ha a rediszlokáció térképét megrajzoljuk, akkor kiderül, hogy a „haderő” hová is került, s egyben az is látható ebből, hogy miért s hogy ki ellen. A „vonal”, láthatóan megegye­zik a Benesék által létrehozott valahai „déli” erődítményrendszerrel. A „redisz- lokált” hadseregcsoportok végig ebben a zó­nában működnek, s nem is akármilyen in­i Gál Sándor Vissza a középkorba tenzitással. S mivel nemzetközileg kinyilvá­nított tény, hogy Magyarország minden szomszédjával békében kíván élni, a déli zó­nába rediszlokált haderő egységeinek fő, s kizárólagos feladata - más ugyanis értelem­szerűen kizárt - az itt élő magyar lakosság megfélemlítése. Ázt már mondanom sem kell, hogy ez a módszer sem eredeti Meciar-eszmeszüle- mény, hiszen annak idején Benes a déli ré­gióba betelepített kolonistáknak is hasonló megfélemlítő - esendőn - szerepet szánt a magyarokkal szemben. Ugyanebben a ke­réknyomban halad Meciar, amikor a nem­zetőrség létrehozását - jelesen a „domo- branát” - próbálja áterőszakolni a törvény- hozás húsdarálóján. Mert még a hadsereg­ben, állampolgári kötelességet teljesíten- dón, magyarok is szolgálnak - s ez bizonyos veszélyforrást rejthet -, addig a „domo- brana” nyilván kizárólagosan nemzeti ala­pon szerveződő félkatonai szervezet lenne... Valahányan tudjuk azt is ugye, hogy ahol az erószakszervezetek vannak jelen - ilyen a hadsereg, s a nemzetőrség -, ott a fé­lelem az úr s nem az empátia, vagy az oly gyakorta kívánt és emlegetett tolerancia. Á félelemkeltés és a megfélemlítés uniformi­zált egységei a hatalomnak e térségben ma már számos biztos cselekvési lehetőséget kí­nálnak a párizsi békekonferencián demen­tis által oly fennen hangoztatott „egyéb megoldások” meghozatalára, velünk szem­ben. A kalasnyikovok és páncélozott lövegek védelme alatt már nyugodtan ki lehet sajá­títani a földet, a szépenhangzó reprivatizáció leple alatt el lehet osztani az üzemeket, el lehet fo­gadni és fogadtatni felemelő okta­tási- és nyelvtörvényeket, játszva meg lehet fosztani a nemzetisége­ket, lapjaiktól, kiadóiktól, szövet­ségeiktől, intézményeiktől - és így tovább, egész Bukarestig... Mert ma mindez: belügy. Szlovákia belügye, ahol a kisebbségek amúgy is „többletjogokat” él­veznek. Bizonyára van, aki még emlékszik rá, hogy 1968-ban, az első nagy demokratizáció idején Pozsonyban egy üzlet ajtajára kifüg­gesztett táblácskán ez volt olvasható: „Stekám po madarsky.” (A gyengébbek ked­véért: Ugatok magyarul). Azóta, hogy az újabb „demokrácia” rászakadt a szlovák po­litikára, az „ugatást” most már a második nyelvtörvény követi. A „fejlődés”, mint lát­ható, felemelő, magasztos, már-már éteri; azazhogy inkább középkori és - inkvizíciós! Mert hisz maholnap az állami és a váro­si policájok mellett megjelennek a nyelvi rendőrök is. Kultuszminiszterünk nyilván a Pro Slovakia alapítványból - ahová a ki­sebbségi kultúrára szánt milliókat „átcso­portosította” - már készíti számukra az egyenruhát. Sok mindenre nem vagyok már kíván­csi ebben az országban, de arra igen, mi­lyen lesz a szlovák nyelvzsandárok unifor­misa... Jánosi Zoltán Döbling Ezen a gyarmaton nem Füzesgyarmaton nem Fehérgyarmaton Balassagyarmaton sem se Kürtü-Dzsormatun csak itt e gyarmaton ahol még megvagyunk pironkodva - alázva sárga földig - hazaérkezik most mind: Rodostó Turin Döbling s Dévavár-hazán vi­rágzó árnyékára mered a zászló s közel van London, Messze Zágon merenghetsz síron nőtt virágon nincs itt piros, fehér se zöld ing egy a jelszónk csak: Döbling leng a kifacsart szélben Tarpán vagy Mezőbe- rényben koszorúszalag - rajta rózsák nem lesz hanem volt Magyarország... Tündökölj hát te régi vérfolt ami volt ha volt mégis fény volt dörrenő ég alatt meg­váltó címer ha nincs: te lész a zászló ha már minden fáj, se­bez, ködlik gyémánt fénnyel ra­gyogsz ránk Döbling Vázlat Barczi Pál grafikái Lászlóffy Aladár Pillék és mozdonyok M i most Európához szállunk, mint a pillék az esti lámpá­hoz. Persze az se mindegy, hogy honnan. Valami sötét vidéki ál­lomásról, mozdonytemetőből?... Most kezd úgy alakulni a világ folyása, hogy a bűvészkedés nem lesz elég. Az elkövetkező évtizedek talán egy kicsivel kü­lönb legénységet: emberi minő­séget követelnek majd meg, nem lesznek elégségesek azok a nagy és nemes látszatokat ügyesen eladó, ravaszul meglo­vagoló csiszlikségek, melyek sok trükk mellett egy leszállított áron működő vurstliban jó száz évig beváltak. Különb embere­ket pedig különb otthonok, más fából faragottakat más, jobb műhelyek adhatnak csupán. Vagyis szülőházaik, szülőhazá­ik, a jó régi szülőföldek és orszá­gok, némi módosításával az ősi receptnek, standardnak, öntő­formának: a nemzeti jellemnek. Nosza elkezdődhet az „adj ki­rály katonát” játék békés ver­sengés formájában. Hány de hány nyelven kiabálhatnak a kiképző őrmesterek, anyukák, exportra toborzók és menedzse­rek, a kicsi göbbelszek és nagy külügyminiszterek ezen az óri­ás adok-veszek börzén, mely most alakul, 2000-re! Milyen költői finomsággal nevezte szent fölöslegességeknek Ha­lász Anna egy rádióadásban azt a fontos, öröklött információhal­mazt, melyet aki ignorál, az előbb utóbb országos lesz a pusztulásban, az kiesik a ros­tán! Mert a szólamok nem fog­ják tovább helyettesíteni a lé­nyeget. Lehet, hogy Stephenson egy ezredrészét se tudta annak, amit egy mai mozdonyvezető, de egy mai mozdonyvezető-szinttel sem megy ma már messze ama nagy gőzös. Ahhoz már jobb, al­kalmasabb, sok kicsi Stephen­son kell. Ezért olyan ingerlő az a pocsolya, melyben úgy veszteg- lünk, mint valami vidéki állo­más mellékvágányán Stephen­son szép nagy találmánya. Per­sze, mert nálunk még ami rossz, az is középszerűen rossz, ahogy nemrég a nagy ritkán képernyő­re kerülő M. Dinescu szelleme­sen és melankóliával megállapí­totta. Ezért van ahol a pilléket is mozdonnyal kell vontatni. Sajnos az emberi lénynek is vonzások parancsolnak, vonza- tok mentén vonszolódik. Az em­berek pillanatnyilag egyetlen jelszóra a legérzékenyebbek, mint tornatanár sípszavára a nebulók, úgy rohannak felsora­kozni az (általuk) ismert és leg­jobbnak tartott alakzatokba anyagi érdekek, politikai elvek, de legesleginkább nemzetek szerint: a nyelv mentén osztó­dunk, töredezik még mindig mo­zaikdarabokra az emberiség. Mivelhogy Bábel ide vagy oda, sok nyelvünk alakult ki, s az a bizonyos „kultúra” talán az egyetlen toleráns, potenciális, közös gyűjtőneve ennek a hol kényelmes, hol kényelmetlen sokféleségnek. Tény, hogy a nyelvek nélkül nem így alakul semmi emberi dolog sorsa, de tény az is, hogy mindennek kö­vetkezményei: szövődményei támadtak. A nyelvek olyanok, mint a kü- lön-külön anyukák, este más-más kaszárnyákból külde­nek ki a harcterekre. Viszont egyet már észre kell venni: hogy a nyelv is csak ürügy - nem a Szózatok és Himnuszok szerzői számára, hanem a semmiházi­aknak, akik semmi máshoz nem értenek, mint lehetőleg egynyel­vűül és csak nagyhangon!... Éj­szaka megint telehold lesz és front - meg pilleátvonulás vár­ható. S megint ugatni fognak a magánszorgalmú kutyáik. In­kább ki se nyisd a képernyődet. Erre ne kapcsold be! Nemcsak azok szállnak a fény felé, akik... hanem azok is, akik... Takács József A Felsőmagyarországi Kiadó csmos kis kötetet jelentetett p eg a miskolci születésű Dayka Gábortól, aki - mint középisko­la tanulmányainkból ismere- 168 - a magyar szentimentaliz- ^us legjelentősebb egyénisége ■^lyos Pál és Kármán József mellett. P kötet megjelentetése - a Iph l°ld etikus gesztusa mel- tt - már csak azért is dicsére- s> mivel a szerkesztő - Kovács ferencné Ónodi Irén - a verse- et a költő eredeti kéziratai apján rendezte sajtó alá, az el- > a költő által összegyűjtött úgynevezett „veres kötetet” - zinczy a Virágtól kapott cso- Lph ”veres kordovánjába köt- ít Vj""’ 1*'> eddig minden kiadás Uoldy p. 1833; Abafi L. 1880) íis?o\CZy.. első kiadásának i. szövegét követi, amely­^KíVí,barát> ^ayka lelkének .jobb fele bizony a saját ízlése, ■Jentebb stíl” jegyében itt-ott «igazgatta a verseket. net on VOlt eZ a költó>aki életé­it,* ^ esztendejében Morbus "ungancusban pusztult el? SkSu*? szü!ctett> ahol em- Tswf es utca toráé« emlékét. kerSait ltt kezdi> ma'd Egerbe ,Jfben az egyetemes PNe iVreLdebe’ Pestre. A m ve <!'lmz” feloszlatása után nröH t Egerbe- Felvilágosult ^Prédikációja miatt összeütkö­zésbe kerül az egyház tekinté­lyét védő Szaicz Leóval, ám iga­za tudatában a költő nem haj­landó megkövetni elöljáróit, in­kább szakít a papsággal. E zak­latott napok után barátjához Szikszóra megy, majd Lőcsére, a grammatikai osztályokat taní­tani. (Itt családot alapít, két kis­lánya - bizonyára az öröklött tüdőbaj következtében - még a költő életében meghal.) Végül Ungvárra kerül tanárnak, ahol 1796. október 20-án hányatott és tragikus életét befejezi. Dayka sorsa - e néhány adatból is világos - bizony keserves köl­tősors. Mivel nagyon tehetséges volt, csak hát szegény - apja szabómester -, így csupán a pa­pi pályán volt lehetősége, mint annyi kortársának: Rájnis, Ba­ráti Szabó, Révai, Virág Bene­dek, Dugonics, Verseghy, csak a jelentősebbeket említve - az is­kolázatlanságból kitörnie. (Gon­doljunk Stendhal híres szimbó­lumára, a Vörös és Feketére.) Ám ez a kitörés, a felvilágosodás jegyében feszítő lázongás a föl­nevelő szerzetesrendek - a fel­soroltak és Dayka is eredetileg mind szerzetesek voltak -, az egyház, s bizonyos vonatkozás­ban a feudális társadalom ellen sodoija a költőket. Elég, ha ép­pen a Dayka vagy Verseghy pél­dáját idézem. Dayka költészeté­nek, sőt egész tevékenységének értékét ez a magába fojtott, de nagyon is tapintható lázongás, ez a felfokozott érzékenység, ez a megújító eszmék iránti affini­tás adja. E rövidre fogott kis recenziónak csupán az lehet a feladata, hogy költészetének, tevékenységének - a magyar költészet beható ta­nulmányozása - néhány fontos szempontjára felhívja a figyel­met. Kortársaival összevetve költészetét, feltűnnek Dayka használja. (Természetesen, effé­le gyakorlat más kortársánál is található, elsősorban Csokonai­nál.) Meg kell jegyeznem, Ka­zinczy egy 1815-ös tanulmányá­ban e verselési módot négy cso­portba osztja, különvéve a leoni- nusokat. Régies formában íródott a Me­zei dal Segraisból s a Fels. I. Fe­Egy régi adósság törlesztése (Dayka Gábor kötetének megjelenése alkalmából) tudatos kísérletezései. (Effélék Faludinál, később Kazinczynál és Csokonainál szembeötlőek.) Korában háromféle verselés- mód vagy iskola volt általános: A régies, zrínyit követő négyes - majd párosrímű hangsúlyos 12- es versforma, elsősorban Besse­nyei, Orczy, Barcsay, Ányos, Gvadányi fő kifejezési formája, de Csokonainál is általános; a deákos verselés, _ Ráday, a klasszikus triász, Édes Gergely (leonínusok), Virág Benedek majd Berzsenyi fő verselésmód- ja; s végül az igazi újdonság, a rímes-időmértékes verselés, el­sősorban a kevéssé ismert Szentjóbi Szabó verseiben, ami később igazán Csokonainál tel­jesedik ld. Nos, Dayka mindhá­rom verselési módot tudatosan rentz koronáztatására című vers, amelynek minden máso­dik sora 13-as szótagra ugrik, valamint Hélois (Héloíse) és Abélard „Ámor nyomorékai”- nak herediái, amely Colardeau művéből készült. Érdekes Day­ka megoldása: az egyik strófa 13 szótagos - a francia nőrímet utánozva, ő „asszonyának mond­ja, - a másik 12-es. Nem kétsé­ges, mi indíthatta Daykát e hosz- szú, panasszal teli fiktív levelek fordítására - a kötet egyharma- da -, elsősorban a fennálló, s a belső emberi törvények ütközte­tése; hiszen mindketten legen­dás szerelmespárként a kor ál­dozatai, de egyben a hősei is. A deákos versek szépszámmal találhatók, főként hexameterek és disztichonok, - Lakodalmi versezet, II. Leopold koronázta­tására, Á Tavasz stb., sőt négy latinnyelvű is szerepel. Ezek kö­zül kettőt a latinszakos kollé­Í ;ám, Restás Attila lefordított, me, ízelítő az egyikből, a Mezei dalból: Vége a télnek, s szárnyaival nyu­gat új szele jön már Szép mezeinkre szelíden, s hír­nökeként a tavasznak Elhagyatott lakait, fészkét újítja a fecske. Lám minden mosolyog, zöldellni akarnak a fák most... Egyik verse a Téli dal - nem szerepel a kötetben - mind vers­formájában, mind hangulatá­ban és mondandójában Berzse­nyit idézi. Ilyen kifejezéseket használ: A zúgó Boreas mord szele... Hervadt kelyhe körül dérkoszorút visel... S ahol néma liget csöndes homályiban... Új díszben jön elő a gyönyörű ta­vasz..., s a teljes utolsó versszak A közelítő tél befejező strófáját juttatja eszünkbe. Hasonló meglepetéssel szolgál­nak rímes-időmértékes versei is. Ismeretes, az anakreoni versek első fordítása 1785-ből való, - Kazinczy eléggé leszólja -, ettől fogva szinte divat e verseket for­dítani, utánozni, (Rájnis, Ráday, Kazinczy, Földi, Dayka, Csoko­nai). Nos, Csokonai anakreoni dalaiban Dayka érzékeny, roko- kós képei a példák, s nem kedves barátja, Földi János költóietlen megoldásai. S itt nem az anakre­oni dalok ritmusára gondolok ­ez a szabálytalan fordítást kivé­ve mindenkinél azonos ritmusú -, sem az efféle kifejezésekre, mint Grácia, Amor, Zephyr, Vé- nus, Phyllis stb., hanem ilyen fi­nom szófuzésekre: égi hó, nyár szeplői, tiszta csermelyecske, csókjával harmatozza, játszi napsugárok, feselő bimbó stb., melyek óhatatlanul is Csokonai feledhetetlen szóhasználatát idé­zik. (Tudjuk, Csokonai nagyra tartotta Daykát.) Vagy nézzük Daykának ezt a stráfaszerkezetét: Annya a szép szerelemnek! / 0 enyhítsd hevét tüzemnek! / S meg-fagylalva szí­vemet:. J Átok /, Csokonainál ez így köszön vissza; Mint a hó a nap hevétől,/ Úgy az ó tűzszerel- métől / Mind elolvadva va­lónk.../ A versengő érzékenysé­gek, Az esküvés stb/, vagy Day­ka Bútsú-vételének: Hol űzi vak elmék homályját - ötödfeles emelkedő ritmusa Csokonainál így hangzik: Érted borong éltem tavassza..y Még egyszer Lillá­hoz, Phyllishez stb/. E néhány felvillantott példából azt a következtetést lehet levon­ni, hogy Dayka Gábornak - ed­dig eléggé föl nem tárt - megha­tározó szerepe volt a hirtelen magára találó felvilágosodásko­ri irodalmunkban. Tudatos Kí­sérletező volt, s így mindenkép­pen termékenyítő példakép. Már csak ezért is hálásak lehe­tünk e kis kötet megjelenéséért. (Felsőmagyarországi Kiadó, Miskolc, 1993)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents