Észak-Magyarország, 1995. július (51. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-15 / 165. szám
Július 15., Szombat ÉM-riport ÉM-hétvége III Ez a tizenhatodik Kaláka Folkfesztivál meglehetősen családiassá szelídült. Elmaradt a hátizsákosok szokásos péntek délutáni nagy városátszelése, a hagyományos zápor, zivatar és egyéb csapadék is elkerülte a Diósgyőri várat, és a színpad előtt sem volt olyan nagy a nyüzsi, mint pár évvel ezelőtt, amikor a világot jelentő deszkáktól negyven méterre állva is vigyázzban feszengtünk, egymás tarkójába leheltünk és igyekeztünk ismerőseink szoros közelségében maradni, mert ha valaki szombat délután elkeveredett, arra vasárnap estig csak nagy szerencsével lelhettünk rá. Folk a balkán jegyében Bánhegyi Gabor A legendák általában veretesen kezdődnek, tehát: Történt pedig az elmúlt esztendőbéli folkfesztiválnak megnyitásán, hogy az akkori polgármester köszöntötte a megjelenteket. Ennek részeként pedig bemutattatott a házigazda zenekar. A bemutatás szépen ment, egészen addig, amíg Huzella Péterre nem került a sor. De rákerült, és valamiképpen úgy gondolkodhatott a köszöntő, hogy „Huzella, Huzella, hát ennek így semmi értelme, sőt némely ifjoncok még némi csintalanságra, huncutabb személyek pedig akár pajzán- ságra is gondolhatnának eme név hallatán”, ezért aztán a derék zenész legott elkereszteltetett Puszellának. Ennek értelme is volt, enyhített is a pajzán áttételen, így legott helyükre kerültek a dolgok. Azóta azonban nagyot változott a világ, példának okáért eltelt kerek egy esztendő, és idén már egy másik polgármesterre várt a nemes feladat, hogy köszöntse a résztvevőket. Ő azonban már csalafintább volt mint egyszeri kollégája, számba vette a lehetőségeket, talán bizony még az is megfordult a fejében, hogy ettől a Huzellá- tól bizony jobb lesz tartani, mert lám, tavaly ellágyították a nevét, aztán azóta meg más lett a város első embere, tehát ez a Huzella vagy tud valamit, vagy sem. Ezért áthidaló megoldást kell választani. Meg is született az ötlet, és Huzella Péter neve nemes egyszerűséggel áthidaltatott. A rendkívül kényes szituációkat magában hordó vezetéknév el sem hangzott, így aki szombaton jelen volt a megnyitón, az kicsit szomorúan vehette tudomásul, hogy a Kaláka együttes trióvá morzsolódott. Pár perccel később már csak az okozott némi fejtörést, hogy akkor meg mit keres a Huzella a színpadon, mint konferanszié. Hogy a fenti okfejtésnek van-e Valóságtartalma vagy nincs, az tulajdonképpen lényegtelen, mert ettől függetlenül szegény Huzella-Puszella az ’dón megnevezetten maradt. Folk’ti roll Ettől függetlenül is elindult a fesztivál, mégpedig egy olyan zenekarral, ame^Közönség között... Gerebenék szereplése jelentette a fesztivál egyik „csúcsát1 lyet tévedésnek bizonyult a műsor elejére tenni. Valahol ott tett volna a srácok helye a késó esti fellépők között, amikor a hangulatot már csak picit kell fokozni a robbanásig. Független szem- és fultanúk hiteles beszámolói szerint a fesztivál nagy dobásai közé tartozott a miskolci Vörös Rébék megszólaltatása. A nagy népszerűségnek örvendő fesztiválújságban a társulat bemutatkozó pár mondatában abbéli véleményének ad hangot, hogy a stílusuk elég nehezen meghatározható. Pedig dehogy. A Vörös Rébék zenészei rájöttek valamire. Nevezetesen arra, hogy nemcsak a balkáni, de a magyar folklór is elbírja a rockzenét anélkül, hogy az alapanyag elkorcsosulna. Ezek a nóták egytől egyig magyar népdalok, eredeti ritmikával és olyan rockzenei kísérettel, amelyen érződik, hogy művelői a hetvenes évek rockklasszikusain - Deep Purple, Uriah Heep, Pink Floyd - nőttek fel. Ebben a stílusban békésen megfőtök: Dobos Klára fér egymás mellett a folk és a rock. Néha már az volt az érzése a hallgatónak, hogy a századelőn a falusi korcsmában úgy fakadtak nótára a legények, hogy Jóska rákapcsolta a Gibsonját a Marshall ládára, Sanyi bepattant a dobszerkó mögé, Pista rácserdített a basszgi- tárra, a Ferkó gyerek meg belesüvöltöt- te a mikrofonba, hogy „De az anyád olyan huncut menyecske, kihallgatta, mit beszéltünk az este”, mire a Julcsa, a Maris, meg még az Orzse is irult-pi- rult, csak úgy verdesett a szempillájuk, miközben kacéran illegették magukat a hetyke legények előtt. A szombati nap egyik csúcspontja minden kétséget kizáróan a Vörös Rébék együttes volt, akik nyugodtan kitűzhetik a zászlajukra, hogy megteremtették Magyarországon a folk’n rollt. A keverés közbeszól Mindez annak ellenére igaz, hogy a keverőpultnál mindent „elkövettek”, hogy a zenészek és a hallgatók néha igen kínosan érezzék magukat. Többször támadt az a kényszerképzetem, mintha a szubjektum játszaná a főszerepet a keverőpultos fiatalembereknél, akik egyes hangszereket nem akartak, vagy nem tudtak normálisan kihangosítani. A Nagyszamosi zenekar prímásától például nagyon nemes gesztus volt, amikor közölte velünk, hogy néhány évvel ezelőtt ő volt Romániában az év prímása, mert a hangszerjátékából ez nem nagyon derült ki. Mégpedig azért, mert a társaságból a bőgőn és a brácsán kívül nagy néha a cimbalom hangját tehetett beazonosítani némi torzítások kíséretében, a hegedűst csak láttuk játszani, a hangszert viszont csak ritka pillanatokban volt szerencsénk hallgatni. De ugyanez az átok sújtotta a legtöbb fellépőt, még a hazai népzenélés nagy „öregjét”, Sebő Ferencet is. De ez már vasárnap történt és ott még nem tartunk. A szombati nap sok meglepetést már nem tartogatott, hacsak azt nem. hogy Hobo a szokásosnál is beindultabb volt. Nem volt kedve kivárni a fellépés idejét, a sörsátrak környékén tartott némi bemelegítést, melynek hírére rohamosan ürülni kezdett a várudvar, majd éjfél körüli színpadra léptekor rohamosan ürülni kezdett a várkert. Vasárnap sem következett be a nagy áttörés, igazi hangulatot csak - a szombatról átmentett pocsék keverés ellenére is - Sebő Ferenc és baráti társasága, valamint a házigazda Kaláka tudott teremtem. Meghatározó élmények híján a közönség ezúttal inkább magát szórakoztatta. Szolidulás A várfalon heverészve süttette magát a napon, este meg annak örült, hogy langymeleg ide vagy oda, a szúnyogok távollétükkel tüntették ki a fesztivált. A kevésbé restek pedig szorgosan kerülgették a sörsátrakat, titokban éltetve azokat, akiknek idén eszük ágában sem volt kilátogatni a várba, mert a szomjúhozók sor híján a lassú kiszolgálás mellett is iegfeljebb öt percet vártak a habzó árpalére. A serital kézbevétele után pedig elindult a szolid szórakozás. Ezúttal szinte nagyítóval keltett volna keresni a túlmámorosodott fiatalokat, nyoma sem volt az alig forgó nyelvű he- jehujának, a fix pontot hiába kereső lábaknak, a rendeltetésellenesen használt mellékhelyiségeknek. A fiatalok csendesen beszélgettek, avagy éppen harsányan és kevésbé harsányan dalo- lásztak, mert a romantikának kedvezett az időjárás. Természetesen szövődtek és múltak a szerelmek, jelen volt a leány, aki szombaton éjjel rátalált párjára, majd vasárnap este el is búcsúzott tőle, mert újdonsült barátjának éppen sörért sorba állva jutott eszébe, hogy ő nem is hűséges típus, meg hiányzik belőle a kitartás, meg a tartós kapcsolat- építés képessége, egész egyszerűen nem is érti, hogy ezt eddig miért nem mondta. Ez a csendes, szemlélődésre csábító két este ezen felül alkalmat adott a tisztázatlan kérdések helyretételére is, számos kétnemű párból egy éppen a várárok közelében folytatott figyelemreméltó eszmecserét, melyben a legény hepciáskodott, a leány hallgatott, de nekik úgy látszik ez is elég volt, mert nehány perc múltával békés együtt- hallgatásban libegtek tova. Napmúltával pedig lassan, laza csoportokban indultunk el hazafelé. A bejáratnál még megnéztük az ibolyán inneni és túli fénnyel világító szerkezetet, mely a kézfejre nyomott láthatatlan belépő pecsét láthatóvá tételére szolgált. Természetesen így is akadtak, akik megpróbálkoztak a kézfejről kézfejre történő közvetlen átvitellel, de ez a csel az idén nem igazán akart sikeredni. A rendezők ilyenkor nem voltak agresszívek, szép csendesen megkérték a hopponmaradtat, hogy fáradjon a pénztárhoz, ha esetleg mégis be akar jönni, a felsült pedig vita nélkül kimasírozott a várudvarból és még talán szégyellte is magát. Napisten szereti a folkfesztivált
