Észak-Magyarország, 1995. július (51. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-08 / 159. szám
Július 8., Szombat Műhely ÉM-Jtétvége VII Magára vessen, aki epigon marad Képzőművészeti alkotótábor - nem(csak) nyelvtanulóknak Munka a fotós szekcióban... Filip Gabriella Hol van ez a tábor?! Hol vannak a műhelyek? És egyáltalán, lehet-e műhely egy kéthetes nyári alkotótelep? Heverhet-e téma az üres asztalon? És lehet-e műterem a nagyvilág?- Mindegy, hogy hol van ez a tábor... A helynek nincs jelentősége - állítja Fajó János, Munkácsy-díjas képzőművész, az ezekben a napokban éppen Szerencsen működő alkotótelep művészeti vezetője. Persze mindjárt hozzáteszi: ebben a városban szívesen fogadták őket, minden feltétel adott a nyugodt munkavégzéshez. Azt tartja a legfontosabbnak, hogy szabadon dolgozhassanak, semmi se zavarhassa meg az elmélyülésüket.- Ilyenkor benne vagyunk egy kútban, és csak néha nézünk ki belőle... Két évvel ezelőtt - akkor még Encsen - a szerzetesek példáját hozta, akik a külvilágtól elzárkózva másolták a kódexeket, festették az iniciálékat, még azok sem nyitották rájuk az ajtót, akik élelmet vittek nekik, csak becsúsztatták az ajtó alatt a tányért.- Mi nem akartunk eljönni Encsiül - bár egyébként itt lényegesen jobbak a feltételek -, de mégis úgy alakult a kapcsolatunk, hogy nem maradhattunk. Egy alkotótábornak szüksége van a függetlenségre, nem lehet engedni, hogy bármilyen módon befolyásolják a munkát... Persze az elzárkózás ellenére is hatással van egy település életére az ott működő alkotótábor. Kiállításon mutatják be munkájukat, a legjobban sikerült alkotásokat ajándékba adják a városnak. A tábor - mint egyesület - már nem kötődik egyetlen intézményhez sem, bár támogatók nélkül nem tudnának létezni. A Nemzeti Kulturális Alaphoz és a Művészeti és Szabadművelődési Alapítványhoz is sikerrel pályáztak, több gazdálkodó szervezettől kaptak segítséget. Szükség is van erre, hiszen ez a képzőművészeti tábor - ahol festő, grafikus, szobrász, keramikus, fotós szekció működik - rendkívül anyag- és eszközigényes. ...és a szobrászoknál Fajó János, a tábor vezetője Szerencsére találnak támogatókat, ismerik ezt a „nevenincs” tábort, és visszajárnak a fiatalok is. Hogy mi vonzza őket? Egyértelműen a tanárok személye. Fajó János 1977 óta irányítja - az előbb abaúji: telkibányai, majd gönci, 1982-től ’94-ig encsi, most pedig már szerencsi székhelyű - művésztelep festő szekcióját, és emellett ’81 óta a tábor művészeti vezetője is. De a többi szekcióvezető: Sturm Orsolya keramikus-, Gulyás Gyula szobrász-, Kéri Ádám grafikus-, Kollányi Gyula fotóművész, és a szervező, Urbánné Tóth Edit szintén régóta kötődik ehhez az állandóan változó, ennek ellenére határozott arculatú táborhoz. A régi táborosok hozzák a barátaikat, ismerőseiket. Mindig jönnek újabbak, fiatalok, idősebbek, tehetségesek vagy „csak” érdeklődők.- Aki idejön, az mindenképpen érdeklődik a képzőművészet iránt - állítják egybehangzóan a tanárok. És persze azt is mondják, hogy nem feltétlenül lesznek mindannyian festők, szobrászok vagy fotóművészek. Nem is ez a cél. Ez az alkotótábor nem felvételi előkészítő. Fotók: Dodos Klára- Két hét erre nem elég. Itt nem a nyelvet tanulják a fiatalok, hanem használják a nyelvet - mondja a táborvezető. Bár betekintve a tantermekbe kiderül: szó nincs arról, hogy itt a szabaságra hivatkozva mindenki azt csinálná, amit akar. A szekcióvezetők személye nagyon is meghatározza a műhelyek arculatát. De van-e értelme annak, hogy azt csinálják, azt az utat jutják be a pályakezdő fiatalok, mint a mestereik?!- A technikát én tanítom meg, az én kötelességem, hogy mindent elmondjak, megmutassak, viszont hogy mit lát meg, mit hogyan fogalmaz meg, az már nem tőlem függ - mondja a fotós-operatőr Kollányi Gyula. - A jó fotósnak nem kell ahhoz kilépnie a teremből, hogy művészi szempontból értékes alkotásokat hozzon létre, akár az üres asztal is téma lehet. Az első nyolc-tíz fotó után meg tudom mondani, hogy ki kicsoda, utána mái' csak ránézek a képre, és azt mondom: ez igen, ez jó, ebbe az irányba menj tovább, vagy azt: vigyázz, ez nem te vagy!- Nem az a fontos, hogy ki a mester — folytatja a gondolatot a táborvezető. - Persze szükség van a jó tanárra, aki természetesen arra tanítja meg növendékeit, amit ő tud, amit ő helyesnek tart. De magára vessen az, aki epigon marad... Hogy kiből lehet művész, kiből nem, vagy hogy biztos lehet-e abban a mester: felismeri a tehetségeket - ebben a kérdésben már megoszlanak a vélemények. Bár, mindannyian azt állítják, az igazi tehetség előbb- utóbb megmutatja magát, mégis vannak, akik a félelmeikről is beszélnek. Hiszen lehetnek olyan tehetségek is a tanítványaik között, akik nehezebben találják meg saját hagjukat, a mester egy-egy megjegyzése elbizonytalaníthatja őket.- Az igazi tehetségnek ereje van - állítja Kéri Ádám -, nem lehet, nem tudom elrontani. Ha akaratom ellenére meg is bántom, mert talán nem értem, mit akar mondani, vagy mert érzékenyebb lélek, akkor sem kell attól félnem, hogy elvész a tehetsége. Éppen az adja számára az erőt, hogy a kudarcok ellenére, azok által megedződve magára találjon. Költő, az út elején Sipos László tizenhat éves fiatalember. Meglepően szép képzivatar zuhog verseiben. írásai felett van ég, van alattuk föld, és embermódra lélegeznek. Tudom, tajtékos az irodalom tengere: én bízok benne. Tiszta szívemből kívánom: segítse őt az indulatos sors is. Horváth Gyula Sipos László versei Gyökerek Didergő estéken a szellőrózsa, szelídgesztenyefa gyökerei alá temeti magányos virágait. Üveghideg bársonycsillag, s kihunyó hold. ... Anya. Hajnalok Hajnalkának Szelek szívében varjakat csábító csípős hajnalok. A falevelet nem öleli már a holdfény. Búcsút intenek a hajnal csillagszerelmesei, Lázadás ... mond, mond miért? a gyásszal mit érsz? ... a fegyverek zaja s a sziréna síró hangja, dobhártyádat szaggatja, s már eltemetnéd magad, ha volna fold, szabad... Legelésző ló Bozsik István grafikája M éltóságos úr érkezik falunkba - valami miniszteriális mufti. Mindenesetre ritka vendég. Apám kalauzolja, s én mindig apámmal, így most is. 1941-42 lehet: hat-hét éves vagyok. A nyári piactéren vágunk őt, a méltóságos sétapálcáját a finom porba böki: Milyen nyomok ezek kérem? - kérdezi apámat. (Majdnem elröhögöm ma- ga.ni, hogy az öreg szivar ezt sem tudja.) ~ Liba lábak lenyomatai - vála- szol apám túlontúl precízen, majd még azt is hozzáteszi: ezek az igazi lúdtalpak. ■A falcainkból többnyire eltűntek a poros terek, utak; a kövön, betonon, bitumenen nem látsza- nak sem a libasor, sem a csürhe, Sem a csorda nyomai. De nincs ls liba az utcán, s egyre több az °lyan helység, ahol már semmi szükség kanászra, csordásra. Cserépfalui szomszédom meséli, fti pincézés közben, hogy mi- tyen volt régen - még legényko- rában - egy majális a Bükk alján. Hány fogat vonult ki a zöld- be fényesre kefélt lovakkal, kiglancolt szerszámokkal, s mit ittak, mit ettek, milyen nótákat húztak a cigányok. 7 Host hány fogat lehet a faluban? ~ Nem ló, de tehén is alig van már - legyint a szomszéd. Talán a két kezemen meg tudnám számlálni. Régen hatalmas ^csordák voltak. Mert volt egy rideg tartású állomány, egy borjúcsorda, s külön hajtották ki a fejősteheneket. A disznók ugyancsak osztályba sorolva... De, mit mondjak neked, még csikóménese is volt a községnek. A háború után meg rákaptunk a kecske- tartásra. Egy egész nyájra valót terelgettek, legeltettek. A jobbszemű ember mindennek még felfedezheti a nyomait, ha betekint a régi portákra. Ámbár az istállókat többnyire elbontották, vagy új funkciót kaptak. Az udvarok gyepesítve, (akárcsak az angolkertek) mindenütt cserjék, virágok, sőt díszkutak, s a mezőgazdasági, meg régi háztartási eszközök (jármok, favillák, gereblyék, teknők és sütőlapátok) csak dekorációul vannak kitéve - mint a skanzenben. A község kezd az idegenforgalomra berendezkedni. Vettek itt már házat németek és hollandok is, a hazaiakról nem is beszélve. S a nyaralni vágyó idegen nemcsak szobát, hanem egész portát bérelhet. Mindez okos dolog. Ki kell használni a vonzó természeti adottságokat, (Suba-lyuk, Odorvár, a közeli hévizek stb.), de azért ne örüljünk annyira. Persze én is híve vagyok a falusi turizmusnak. Ritkán éreztem olyan jól magam, mint a tavasz néhány napján a Tisza-parti Tivadarban, szívesen ellátogatok a szülőhelyemre, Cserépfalu meg második otthonom. Örülök, ha Tivadarban francia vendégeket fogadnak, de annak már nem, ha Franciaországból importált tejjel, lengyel krumplival és prágai sonkával traktálják őket. Márpedig a tivadari nagy trakta közben megfigyeltem, hogy csak a pálinka és a kenyér volt hazai. Na, de nézzük már meg ezt a háGyarmati Béla rom falut kicsit közelebbről. Tehát: Csanádapáca, Cserépfalu, Tivadar. Elég távol esnek egymástól, s első pillanatra semmiben sem hasonlít egyik a másikra. Csak néhány adattal terhelem az olvasót, forrásul az 1933-as Genius Kis Lexikont, illetve az 1991-94-ben kiadott Magyar Larousse-t használom. Magyarán, az elmúlt hat évtized változásaira vagyok kíváncsi 1933- ban Csartádapácán (nagyközség Csanád vármegyében) 4576- an éltek, most 3232 lakosa van. Ugyanekkor Cserépfalunak 2061 lakosa volt, míg most 1310 lelket számlál. Tivadarban (kisközség Beregben) nem ennyire szembetűnő a változás, de a harmincas évek 286 lakosával szemben ma csak 228-an élnek itt Fogyó (és öregedő) lakosság, parlagon maradt földek, az állatállomány tragikus csökkenése, eladó házak - ez jellemző a magyar falvakra. Pali, a közvetlen szomszédom, aki még mindenből tud aranyat csinálni -javítja, meszeli a disznóólát, a két malacra már megalkudott -januárban lesz disznótor. A nyolchetes csirkék vágásra érettek - mélyhűtőbe kerülnek, miként a rengeteg zöldborsó, majd báb, s egyebek. Van 30 kiskacsa, Nagyboldogasz- szonykor már pecsenye lehet belőlük. Minderre azonban van egy hattagú család is! Vagyis Palitól semmi nem kerül piacra. (Cserépfalun nincs is piac.) S mi mindent kell megvásárolni nekik is! Ezt nem sorolom föl. A 84 éves Eszter néni hozza a hátiban a százforintos krumplit - neki szerencsére tisztes nyugdíja van. A másik öregasszony viszont fél- kilónként árulja az epret, - házalva a gyümölccsel - mert neki meg nagyon is kevés a nyugdija. Pedálozok Bogácsra (tucatnyi kölyök előz meg, mindenki márkás bringával), s látom, hogy egy úr - kesztyűvel a kezén - kaszálni próbálja az árokpartot. Nyilván nem bennszülött, nyilván nem őstermelő és soha nem is lesz az. De a bicikliző gyerekek is (a szülőktől tudom) eltávolodtak a földtől. Hattyú - mondja unokám a Paliék kiskacsáira, ami talán még megbocsátható egy ötesztendős városi gyereknek. De mikor egy harmincéves menyecskétől, valahol Abaújban, a húsvéti ételekről érdeklődtem, s azt mondta, hogy ő bizony nem tud főzni - kicsit elcsodálkoztam. (Néhány évvel ezelőtt Végh Antal édesanyja egy könyvrevaló szatmári étel receptjét diktálta le író fiának.) Lapunk a minap egy remek fényképet közölt. Az ilyenre szokták mondani, hogy szinte megszólal. Nekem tényleg megszólalt. A kora nyári határban öreg paraszt „húzatja a kukoricát”, vagyis az ekekapa szarvát fogva (vállán átvetve a gyeplő) halad lovával a sorok között. Jól látható a lóra tett szájkosár is - nehogy a cocó lenyúljon egy-egy zsenge kukoricaszárért. Az előtérben avitt szekér redves oldaldeszkákkal. Eny- nyit Fojtán László dicséretéül, mert tovább akarok menni. Miután a képaláírás csak ennyi, hogy: „Földműves” próbálom környezetem ifjúival megfejtetni a képet. Senki nem tudtad hogy mi a különbség a szántás meg az ekekapázás között. Imrével egyre meghittebben beszélgetünk az esti pincében, s így családi dolgokra is sor kerül. Panaszolja, hogy pesti unokáit három éve nem látta. Mi a csudát csinálhat két kamasz gyerek nyáron, egy fővárosi lakótelepen? Más szívesen fizetne (mint ahogyan fizet is), hogy legalább néhány napra élvezhesse azt a paradicsomi állapotot, amit ez a kedves idős házaspár teremtett maga körük Már az összkomfort (víz, gáz, fürdőszoba) sem kis dolog, de hát ott a kert, ahol most érnek a gyümölcsök. Öreg barátom másnap az én unokámnak hoz egy tálka frissen szedett málnát. Kicsit leül, de most nincs beszédes kedvében... Később mégis elmondja, hogy van egy darab szőlője, amivel már nem bír. Úgy hagyja műveletlenül. De ne kongassuk a vészharangot, hisz a fold nem fut el, a termelési kedv jó intézkedésekkel növelhető. Igen, az előző generációk - akárhogyan megtaposták is őket - még visszatértek a földhöz. Az unokák azonban inkább fogyasztani akarnak, mint termelni. S zívderítőek a virágok a falusi utcák, a remek portalanított utak. De félek, hogy bekövetkezik, mikor már a falusi gyerekek sem ismerik fól a háziállatok lábnyomát. Szószólóban
