Észak-Magyarország, 1995. június (51. évfolyam, 128-152. szám)
1995-06-10 / 135. szám
Június 10., Szombat Műhely \ ÉM-hétvége VII Oázis - sivatag helyett - a zongorateremben Zsignár Istvánná Reményi Ede-díjassal zenéről, tanulásról, tanításról Dobos Klára Miskolc (ÉM) - Ami festőművész féljenek a műterem, ugyanaz neki a kedves Ms szoba a miskolci Fazekas Utcai Általános Iskolában. Itt tartja az összes óráját, foglalkozzon bár hatéves vagy negyvenéves „növendékkel”. A templomhoz hasonlítja a helyet. Meg a sivatagbéli oázishoz. A nyugalma miatt, s nzért is, mert nemcsak a tanítást tartja fontosnak, hanem a lelki kapcsolatot is tanítványaival. • Ügy érzem, hogy a gyerekeknek ez a félórái, órai együttlét egy emberrel, egy tanárral óriási pluszt ad - mondja Zsignár Istvánná zenetanár. — Itt kiöntheti a szívét, elmondhatja bánatát, amit esetleg a családban a nagyon elfoglalt szülő mellett nem tehet meg... Ü De ha beszélgetéssel telik az idő, mikor tanít? • Ez egy nagyon érdekes dolog. Fiatal koromban én sem tudtam megtenni, és biztos, fiatal tanároknál ez szintén probléma. Ám az ember egy bizonyos idő után olyan rutinra tesz szert a tanításban, hogy az a negyvenöt perc, ami nem volt elég húsz évvel ezelőtt egy növendékre, most maximálisan elég. El tudom mondani egy fél óra alatt is azt, amit eddig nem. Meg szokták kérdezni a szakiskolai tanárok, mikor jól felvételiznek gyerekeim: „Mondd már, mennyit foglalkozol velük?” Es csodálkoznak a válaszon, hogy hetente kétszer egy órát. Q Nem csak általános iskolásokat tanít. Mégis itt tartja minden óráját? • Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy szinte minden korosztállyal foglalkozhatom, az egész pici, hatévesektől a főiskolán most beindult speciális, levelező tagozaton tanuló negyvenévesekig. A huszonéves főiskolásoknak tanítási gyakorlatot, módszertant tanítok... Hogy minden órám itt adhatom le, ezt a lehetőséget az iskolának köszönhetem. Tulajdonképpen öt napot ebben a teremben töltök. S ez azért jó, mert a szobát is saját képemre tudtam formálni. A zenei nevelésben az is nagyon fontos, hogy a gyerekek milyen környezetben tanulnak. Ü Nem nehéz az állandó váltás? • Ebben a korban az ember már sokat megélt. Tud barát lenni, anya nagymama. És így közelíthet a tanítványaihoz is. Harmincegy éve vagyok a pályán. Legrégebben végzett növendékemmel már együtt tanítunk a főiskolán. Mintegy félszáz kollégát neveltem. Büszke vagyok azokra, akik vállalták ezt a munkát, mert úgy érzem, ez a világ legcsodálatosabb foglalkozása. Persze az is nagy dolog, ha „csak” megszerettetem velük a zenét, és viszontlátom őket a koncerteken. Bár azt hiszem, az itt tanuló gyerekeket elrontani sem lehetne. Tíz éve vagyok ebben az iskolában, de eddig nem éreztem sehol, hogy ennyire körül lennék véve zenével. Szinte benne foglaltatik minden tárgyban. Csodálatos dolog látni, hogy ugyanaz a gyerek népitáncol, remekül balettozik, kórusban énekel vagy furulyazenekarban játszik. Néha kicsit sajnálom is őket, hogy mennyire le vannak terhelve, és úgy gondolom, nem kellene erőltetni. De ezt meg lehet úgy is valósítani, hogy ne tűnjön erőltetésnek, és akkor óriási többlettel hagyja el a gyerek az iskolát. Bárdos tanár úr mondta, hogy az a gyerek, aki kórusban énekel, biztos nem fog a Kék fényben szerepelni... □ Fontosnak tartja azt, hogy a zenét tanuló gyerekek versenyekre járjanak? • Igen, hiszen ezzel is rutint szereznek... És a tanárnak is fontos, hogy leméije a munkáját. Érdekes, hogy fiatal koromban jobban érdekelt a magam sikere is: minél többet versenyre vinni a gyereket, ott lehetőleg díjat kapni. Később jöttem rá, hogy ez a tanári sikervágy. Nem mondanám, hogy ez nem helyes dolog, mert végül is ez ösztönzi az embert a további tanulásra. De mostanában, ha versenyre viszek egy gyereket, ha sikerül neki, azért vagyok boldog, mert ő örül, ha meg nem sikerül, azért vagyok boldogtalan, mert neki szomorúságot okozott... Persze ehhez azt hiszem, kell egy kor is, meg egy olyan családi környezet, zenei közeg, amelyben én éltem kisgyerekkoromtól. A Reményi Ede-díjas zenetanár □ Sok legendás történetet hallottunk szigorú zenetanárokról... Ön szerint ez fontos tulajdonság? • A zongora alaphangszer, segítségével a növendék igazán megtanulhat zenélni. De nagyon kell vigyázni arra, hogy a tanár ne vegye el a diák kedvét a tanulástól. Nekem minden növendékem nagyon jó. Sikerült olyan hírnevet szereznem, hogy a jó gyerekek szívesen jönnek hozzám. Teőke Marian mondta - akinél rengeteget hospitáltam -, hogy „kedvesen, de szigorúan”. Maximálisan bele tudom élni magam a gyerek helyzetébe, hogy elfoglalt, hogy sok más is érdekli, nem csak a zongora. Nem követelménycentrikusnak kell a zongoratanárnak lennie. Persze külön kell választani a pályára készülő gyerekeket az amatőr gyerekektől. Velük szigorúbb vagyok - többet kell, hogy gyakoroljanak. Ma már egyre nagyobb a követelmény, a szakközépiskolában olyan darabokat játszanak, amivel mi diplomáztunk. De inkább magammal vagyok szigorú. □ Láthatunk a teremben okleveleket, amelyek bizonyítják: nemcsak tanított, de játszott is... • Azt hiszem, úgy lehet igazán eredményesen tanítani, ha az ember véges végig, azt mondanám, egészen a nyugdíjig foglalkozik a hangszerével. A kamarazene az egész életemet végigkísérte. Korrepetitorként kezdtem el dolgozni a szakközépiskolában, aztán a későbbiekben nem csak mint zongora- kísérő szerepeltem, hanem voltak kamarapartnereim. Most az iskola kórusát kísérem, de korrepetitoruk is vagyok. Van ugyanis egy remek kórusa az iskolának, éppen most készülünk Arezzóba. Néhány éve már voltunk kint, most újra hívtak. A kóruskíséret igényes munka, nagyon jó, hogy a kórusvezetővel, Halmai Marikával azonosak a zenei elképzeléseink. Szeretnék minél teljesebb körű kapcsolatot tartani a zenével. □ A zenei paletta nagyon széles, ön pedig - mint mondta - ebben a kis teremben tölti a napjait. Hogy tudja megoldani a „kapcsolat- tartást”? 9 Nem akarok nagy szavakat használni, de erre tettem az életemet. Úgy gondolom, sok mindennek kell érdekelnie az embert, de azért egy irányba kell figyelnie maximálisan. És abban az egy dologban mindig tovább kell lépni. A televízióban hallottam Ruha István hegedűművész válaszát arra a kérdésre, hogy mit lehet tenni, hogy valaki igazán nagy legyen a maga területén. Azt mondta, az a lényeg, hogy a tanulást nem szabad befejezni. Én is ezt mondom, különösen a tanárképzős növendékeimnek. Felhívom a figyelmüket, hogy nehogy véletlenül szentírásnak tekintsék, amit én elmondok. Volt nekem is egy nagyon jó zongoratanárom, de hogyha megmaradtam volna azon a szinten, amit tőle tanultam, akkor sehol nem tartanék. Borzasztó fontos dolog, hogy az ember a hangszerével állandóan foglalkozzon, és a pedagógiában is kövesse a „fejleményeket”. Én majdnem húsz évig szak- felügyelő voltam a megyében, ez azzal járt, hogy rengeteg továbbképzésen kellett részt vennem, elvégeztem több tanfolyamot... Majdnem minden zenei intézményben dolgoztam. Elkezdtem a szakközépiskolában, folytattam az Egressy Zeneiskolában, ott voltam húsz évig, most ugye itt vagyok tíz éve, a főiskolán szintén tíz éve, az Erkel Zeneiskolába mint szaktanácsadó jártam. És állandóan visszajárok a régi növendékeim hangversenyeire, nemcsak Miskolcra, hanem Pestre is gyakran elmegyek. De részt vettem a város zenei életében is, különösen, amíg aktívabban zongoráztam. □ Talán ezért is kapta meg idén a város napján a Reményi Ede-díjat... 9 Sokat szidják Miskolcot, pedig én itt mindent megtaláltam szakmai és társadalmi szempontból is. Sok lehetőségem lett volna rá, hogy elmenjek, de soha eszembe sem jutott. Ez a díj meg különösen nagy dolog. Annyi mindenki megkaphatná... Nagyon sok jó zenész van a városban. Cini-cini muzsika —most majd megint megrósz, óveg Barátom, hogy „átvilágítom” magam. Mintha Te nem őzt tetted volna egész hírlapírói életedben. Mintha nem ezt tette volna Marcus Aureliustól kezdve napjainkig mindenki, aki - tisztességes szándékkal - tollat fogott. (A tehetség persze más kérdés. A mi esetünkben rendszerint már a napi szerkesztők is p-l tudják dönteni, hogy érdemes- e kinyomtatni sorainkat - míg oz írók teljesítményéről az utókor dönt.) Különben nem szeretem az »átvilágítás” kifejezést; koptassák csak a politikusok, akik - sok más faramuci dolog mellett ~j.ezt is kitalálták. Köztük meg köztünk az a különbség, hogy Míg ők kénytelen-kelletlen alávetői magukat az átvilágítás pro- Cedúrájának, addig mi önként - 'V-mtegy belső parancsnak engedelmeskedve - vallunk magunkul- Mi ez, exhibicionizmus, Va§y?... Montaigne - az esszé Megteremtője - erre így válaszolt: önmagam ismerem legjob- don, miért, miért írnék másról... Annyira érdekesek, izgalmasak ennénk önmagunk számára? A lenét, csak éppen nem tudjuk Magunkat, kikerülni; naponta szembesülnünk kell korábbi, s Mostani énünkkel. Elég egy érin- es, hogy életre keljenek bennünk helyzetek, s mindazok az eniberek, akikhez valaha közünk volt, Elég a. reggeli lapban egy adat, nagy egy név megpillantá- ,a’ hogy működni kezdjen az a j. lz°nyos mechanizmus. Például: 16 millió forintot kapott bankjától végkielégítésül pénzügyminiszterünk, s ugyancsak 16 millió váltságdíjat követeltek az ózdi gyermekrablók, A két információnak semmi köze nincs egymáshoz - mondaná a számítógép. Milyen jó lenne (vagy legalábbis kényelmes), ha a központi idegrendszer is úgy működne, mint a számítógépek, amelyekből csak adott parancsra hívhatók elő a tények, adatok, vagy akár ki is törölhetök azok... A múltat végképp eltörölni? Nem, ez nem megy... Az elmúlt 30 esztendőben, csak egyetlen egyszer sikerült úgy átutaznom a Hortobágyon (három hengerrel hörögve), hogy nem gondoltam kitelepített családomra; öt legközelebbi hozzátartozómra, akiket - annak idején... Mi az, hogy: „annak idején?” Nyilván mindenkinek mást jelent. Most, hogy indulás előtt (Debrecenből megyünk az unokámmal Tiszafüredre) a FEKETE LEXIKONT forgattam, „azok az évek” nekem nem a közelmúlt történelmének lezárt szakaszát jelentik! Máskor talán igen, de most, hogy névről névre megismerhettem a diktatúra támaszait és a diktatúra áldozatait, nem tudok hideg fejjel mérlegelni. Hát hogyan gondolhatnék én szenvtelenül az árkustanyai táborra? Ahol szüleim, testvéreim, nagybátyám, s még 70 éves öreganyám is átélte azt a két és fél esztendőt... Most nincs baj az autóval, akár Árkusra is elmehetnénk. Vajon megtalálnám-e? Mindössze kétszer jártam ott. Az egykori tábor (táborok) helyét már biztosan benőtte a fű. S mégis milyen valóságosak - menynyire élőek - ezek a táborok! Csak velünk együtt tűnhetnek el... - Miért hallgatsz? - kérdezi a gyerek. A legbanálisabb hazugság jut eszembe: gyönyörködöm a tájban, De hát mit mondjak, mikor éppen arra gondolok, hogy még ezek a telepek, de még a börtönök is, bizonyos védettséget adtak lakóiknak a diktatúra dühöngése idején - a hírhedt internálótáborokkal szemben. Vagy akár a civil élet idegőrlő (csen- gőfrászos) rettegése közepette. Apámnak volt összehasonlítási alapja. Bár az AVH vendégszeretetét csak három hónapig élvezhette, s ott is inkább csak kedvtelésből verték, mert vallomására nem volt szükség, a kék- parolis legényekre nem szívesen emlékezett. Míg a hortobágyi évekről mindig kedélyesen beszélt, mikor is együtt őrizték a birkákat egy Széchenyi gróffal. A Csillag „rabtanári állását” (ezzel kezdődött börtönkarrierje) pedig szinte nosztalgiával emlegette. Másoktól hallottam, hogy - augusztus lévén - az öregem éppen a börtöniskola tanmenetén munkálkodott, mikor azonnali szabadlábra való helyezését elrendelte a Népbíróságok Országos Tanácsa. (Másfél év után kitöltöttnek vették büntetését - hogy precíz legyek.) A fene egye meg - bosszankodott apám -, ha két nappal később jön a végzés, elkészültem volna a tanmenettel. (Szabadulása után még tíz esztendeig nem engedték tanítani.) Hogy mennyiben tartozik mindez önmagam átvilágításához? Annyiban, hogy 13-tól 17 éves koromig mikor az embernek legnagyobb szüksége lett volna a szülői gyámolításra - idegenek jó szivére, meg a magam erejére voltam utalva. Mindazonáltal nem sajnáltattam magam akkor sem - később meg már nem is volt miért. De furcsállható-e, ha most is felkavar egy hortobágyi utazás, vagy Kubinyi Ferenc Fekete Lexikona? A könyvben sok a személyes ismerős. Hogyne volna, mikor a Kát. pol. meg az ÁVH „kivetkőzött embeiei” főleg kulturális posztokon (a rádióban, a. tévében, lapszerkesztőségekben és kiadóknál) találták meg a helyüket. Persze az ember eddig is sok mindent tudott, hallott, de az olyasmi mégis meglep, hogy neves művészettörténészünk a HM katonapolitikai osztályának ügynökeként kezdte pályafutását. (,A Kát. pol. az Államvédelmi (osztállyal) Hatósággal egyenrangú, de sok esetben kegyetlenebb szervezete volt a kommunista diktatúrának" - Kubinyi F.) Na, most képzeljük el, hogy van egy tálentumos ifjú hölgy, aki ötesztendős aktív szolgálati ideje alatt (amikor nyilván rendszeresen jelent és feljelent) egyetemi diplomát szerez, majd szédületes iramban emelkedni kezd mind a tudományos ranglétrán, mind a kulturális főhivatalok vezetői sorában. Vagyis 1945-től a hatalom úgynevezett belső körének leváltha- tatlan embere. Rákosi, Révai eltűnhet, Polbiz-tagok, miniszterek jöhetnek, mehetnek, a diktatúra lehet lágyabb, vagy keményebb -ő (a mi kislányunk) marad. Közben belharcok a pártban (az elvtársak kivégeztetik és bebörtönöztetik egymást), változások a Szovjetunióban, ilyen válság, olyan válság a világban - mindez azonban nem érinti a belső kört. Az ügynökkel elégedett volt első főnöke Pálffy György, aztán Révai, majd több miniszter, s végül Aczél György is. Mit sem számít, hogy Pálffyt kivégezték, hogy Aczél 1949-54- ig börtönben ült, hogy Révai kikopott. a vezetésből... Magyarán: a Kádár-rendszer meglehetősen hosszú időszaka alatt (nem tudott, nem akart, nem inert?) megszabadulni a szocializmus útjára lépett Magyarország első telepítésű ügynökeitől. (Valaki mesélte, hogy Aczél György azért mindig ideges lett kicsit, ha egykori kihallgató tisztjét a képernyőn látta feltűnni - mint népszerű tévés személyiséget.) Mesék, legendáriumok... Sajnos a Fekete Lexikon nem mese. Az áldozatokat meggyászoltuk, meggyászoljuk. Elhantoltuk azokat a hóhérokat, akik maguk is hóhérkötélen, vagy fegyverek csöve előtt végezték. De egy csomó ember él közöttünk Káin bélyegével megjelölve és sokan még jelöletlenül. Mi a teendő? Mit 'mondjak 11 esztendős unokámnak a Hortobágyon átutazóban, mit mondjak a fiatal újságíróknak, a bölcsészhallgatóknak a Fekete Lexikonról? S hogyan próbáljam megérteni azt a 39 magyar írót, akik (a ’80-as évek második felében!) emlékkönyvben rótták le tiszteletüket a Magvető igazgatójának kiváló egyénisége előtt - feledve, vagy elnézve az illető Kát. pol.-os és ÁVH-s múltját... Persze sok minden menthető. A „diktatúra támaszai” közül nem tapad mindenki kezéhez vér. És legyen vége már. És ne kérdezzük ki a bűnös. Tényleg ne kérdezzük ? Egy dologban mindenesetre igazad van, barátom: nem arra van szükség, hogy egy vidéki hírlapíró átvilágítsa önmagát. Gyarmati Béla Szószólóban
