Észak-Magyarország, 1995. június (51. évfolyam, 128-152. szám)
1995-06-01 / 128. szám
12 ÉSZAK-Magyarország Szólástér 1995. Június 1., Csütörtök. Hallgassák meg a másik felet is! Legnagyobb sajnálatomra, csak most jutott tudomásomra az Észak-Magyarország május 6-i számában a Mályi 1. Számú Óvodáról írt cikk, melyben többek között a Szentpéteriné Kovács Katalin vezetése alatt álló óvodában megtörtént 4 évvel ezelőtti esetekről is írtak. Szerencsésnek tartottam volna, ha az újságíró megszólaltatta volna azon gyerekek szüleit, akikkel az említett esetek megtörténtek. Mert ha egy gyerek sértő módon köpköd egy óvodában, akkor ugye máris másképpen kellene vizsgálni a dolgot. Miért nem írják le \azon gyerekek szüleinek a véleményét is, akik maximálisan elégedettek voltak az óvoda és az óvónők, köztük Szentpéteriné Kovács Katalin tevékenységével?! Mályiban élek, 2 gyerekem van, egyik 10 éves, másik 8. Nagyobbik lányom végig idejárt az 1. óvodába. Kisebbik lányom itt kezdte az óvodát, de amikor a nagyobbik iskolába ment Miskolcra, ő is óvodát váltott, mert nagyon nehéz lett volna a két gyereket kétfelé hordani. Annyira megviselte a kicsit az óvodaváltás, hogy már ott tartottam, hogy visszahozom Mályiba, fogadok egy nénit, aki elhozza az óvodából, és nála lesz a gyerek, amíg én hazaérek. Az óvodaváltás nehézségei véleményem szerint abból adódtak, hogy a miskolci óvodában a gyerekek voltak az óvónőkért. Túlzott fegyelem, sőt katonás rend uralkodott. Az óvónők külső szemlélői, irányítói voltak a gyerekek tevékenységének. Farsangkor az óvónéni félrevonult, mert neki nagyon fájt a feje. (O is ember, neki is fájhat a feje, de orvosság is van a világon.) Mindez a mályi óvodában teljesen másképpen volt. Ott az óvónők voltak a gyerekekért. Tele voltak lelkesedéssel, jobbnál jobb ötletekkel. Nagyon szerettek odajárni a gyerekeim. Megformálták a 4 éves lányom kis kezét gipszből, a meghívók különféle alakokat öltöttek, volt katicabogár, pillangó, kiskosár s sorolhatnám a szebbnél szebb ötleteket. Farsangkor az óvónők is jelmezbe öltöztek és együtt játszottak, örültek a gyerekekkel. A vezetőnő volt kéményseprő, hóember, madárijesztő, az óvónők indiánlány, Pumuldi, Hó- kuszpók, Sziporka, Hófehérke. Az összes óvónő és dajka együtt egy focicsapat. A gyerekek örültek, felszabadultak voltak, mert az óvónénik ugyanúgy maskarában voltak, mint ők. Mindezt csak akkor tudják megcsinálni az óvónők, ha szeretik, elfogadják, megértik a gyerekeket, és teljes odaadással nevelik őket. S ezek az óvónők és dajkák nagyon szeretik a gyerekeket. Kedves Kati, Zsóka, Ildikó, Jutka, Éviké, Mariann, Zsuzsika, Ildikó, Kiskati, Alice, Éva, Aranka, Marika köszönöm Nektek az odaadó gondoskodást, a szeretetet, a sok-sok törődést, s mindazt a felejthetetlen élményt, amit a gyerekeimtől általatok kaptam. Nagyon szerettek idejárni a gyerekeim, s mindig nagy szeretettel emlékeznek Rátok: Drágossyné Zoltai Judit és lányai, Karolina és Judit, Mályi Lejtőn Valamelyik este meghallgattam az Amerika Hangja esti magyar adását, amelyikben egyik ismert politikusunk is nyilatkozott. Azt fejtegette, hogy - megfogalmazása szerint - nálunk kialakult egy Nyugat-Keleti irányú lejtő. Ezt azzal illusztrálta, hogy amíg például Sopronban 2,2 százalékos a munkanélküliségi ráta, amire bármelyik nyugati ország büszke lehetne, és Budapesten is csak 5,5 százalékos, addig a keleti végeken szinte tragikus a helyzet. Élmondása szerint nemrégen járt egy kis szabolcsi faluban, ahol négyen dolgoznak a közigazgatásban, és van három tanár, a falu összes többi lakója munkanélküli segélyből és gyermektartásból él. Én mostanában nem jártam ezen a környéken, de valamikor gyerekkoromban egy háromezer lelkes szabolcsi faluban éltem. Itt volt egy főjegyző, adóügyi jegyző, kisbíró, egy pap és kántor, egy orvos, meg négy tanító. A többiek pedig - mai felfogás szerint - munkanélküliek (?) voltak. Igaz, nem kaptak segélyt, meg családi pótlékot, hanem kora tavasztól késő őszig a földeken dolgoztak. Nem valami fényesen, de tisztes szegénységben éltek. Lehet, hogy most valami nagy ostobaságot és felháborító dolgot kérdek. Ennek a bizonyos kis falunak, amelyikre politikusunk a importban utalt, nincs határa? Nem lehet szántani, vetni és aratni, gyümölcsfákat gondozni, tehenet, sertést, meg baromfit tartani, nyulakat nevelni és méhészkedni? Nem lehet fóliázni, kosarat fonni, vályogot vetni és teknőt vájni? Helyettük nem marad más, csak a kilátásta- lanság, a búfelejtő kocsma és a hiú remény, hogy egyszer talán újra lapátot vehetnek a kezükbe valamelyik távoli iparvárosban? A fejük fölött pedig dúl a soha nem csituló számháború, mert még abban sem sikerül közös nevezőre jutni, hogy valójában hány munkanélküli van az országban. Ha még ez is örökzöld vitatéma, akkor hogyan tudnánk azt kezelni, levezényelni és abból kivezető utat mutatni az egyéni képességek és a helyi adottságok kihasználásával? Kiss József, Miskolc Gondolatok a vasút múltjáról és jelenéről A magyar vasút 1996 nyarán lesz 150 éves. A MÁV vezetése már megkezdte a méltó felkészülést a jubileumra. A magyar vasút nem csupán egy vállalat a többi között, hanem az elmúlt másfél évszázad alatt végbement óriási gazdasági fejlődés hajtómotoija. Az elmúlt időszak első száz évében érvényesült gróf Széchenyinek 1845. január 25-én benyújtott „Javaslat”-ában leírt gondolat: „...lelje csak a haza minden lakosa vágyainak kielégítését, szorgalmának jutalmát.” Széchenyi elképzeléseinek megvalósítói közül ki kell emelni Baross Gábort, aki - az idők szavát megértve, hazafias érzülettől áthatva - cselekedett. Alkotásaiból ma is - nem is egy - létezik. Olyan egységes vasutastársadalmat alakított ki, amelyet méltán tartottak a világ legpéldásabb civil seregének. Helytálló a kortárs Jókai vélekedése: „... Baross korszakot emelt vállán, utat tört a járatlanba, vas keze alatt meghajolt a lehetetlen.” Hol vagyunk ma ettől? A vasutastársadalom a megosztottság jeleit mutatja. A vasutasdolgozók között kb. tíz szakszervezet toborozza tagjait több-kevesebb sikerrel. A vasút hosszú történetében voltak végveszéllyel fenyegető mozzanatok. Az I. világháborút követő tanácskormány bukása után országunkra szabadított román seregek katonái - a Mardarescu tábornok által aláírt fegyverszüneti feltételekben rögzítve - vasúti felszereléseink 50 százalékát nemhogy elvitték könyörtelenül, hanem minden mozgathatót elraboltak, ami megragadta képzeletüket. Erről sokat beszéltek nagyszüleink és szüléink közvetlen, személyes élményeik alapján. Évekkel később, amikor mód nyílott a higgadt mérlegelésre, kiviláglott, hogy az ország megszállásával okozott kár 5,8 milliárd svájci frankra becsülhető. A vasútnak okozott kár pedig - az 1919. augüsztus 19-i korona értékben számolva - meghaladta a 34 milliárd koronát. Hosszú lenne felsorolni tételesen az eltulajdonított vasúti javakat. 1919 őszén mindössze 410 darab gőzmozdonyunk és 615 személykocsink maradt. A csapások ezzel nem értek véget: reánk szakadt a trianoni béke, amelyet 1920. június 4-én, pénteken 12 órakor írtak alá. Ismeretes, az ezeréves Magyarországot ötfelé szakították. Azt már azonban kevesebben tudják, hogy vasúthálózatunk 61 százalékát elvesztettük. A győztes hatalmak olyan önkényes határmegállapításokat hajtottak végre vasúti tekintetben is, amelyek lehetetlen állapotokat szültek. Nem lehet szavakat találni, hogy a gonoszság, az ostobaság, vagy a tudatlanság volt-e szörnyűbb! Nagy vasúti csomópontjaink, rendelkező állomásaink megszállott területre jutottak. Ennek folytán történelmi emlékeinkkel teli városaink szakadtak el. A feléHIRDETÉS.................................................- ....—— B úcsúzom Búcsúzom az Észak-Magyarország- tól. 1957-től előfizetője vagyok az újságnak. Korábban járt a Népszabadság, Sport, TV Újság, Nők Lapja, Képes Sport, Képes Európa. Ezeket korábban lemondtam fizetési nehézségek miatt. Harminchét évet dolgoztam az LKM hengerfejében, nem is akármilyen munkán, váltóműszakban. Szégyellem a nyugdíjamat. 12 100- zal mentem el nyolc éve. Most majd a 11 százalékkal 26 ezer lesz!!! Adtak 11 százalékot. Elvettek legalábbis 40 százalékot! A lakásrezsi tízből kijött, most tizenötből nem jön ki. Gyógyszerek régen 2500 havi - most ugyanez 4000 forint. Napi tejkenyér, meg ami kell enni, 350 forint. Húst ebben az évben még nem ettem. A cigarettát január 1-jén tettem le. Ital: ha esetleg a lyukói telken valaki megkínál. Előzetes költségvetésem. Bevétel: 26 000 forint. Kiadás: lakásrezsi (üzemeltetés, fűtés, meleg víz, gáz, víz, villany stb.) 15 000, gyógyszer (ha élni akarok, ez kell) 4000, egyéb váratlan kiadásra 2000, ennivalóra 5000. Ez összesen: 26 000 Ft. Egynapi ennivalóra 170 forint jut. Zoknira, gatyára már egy fillér se, de még szappanra se. Mi is csődben vagyunk, nemcsak az ország. Egy hengerész bruttó 120 ezret keres túlórával együtt négy műszakban, a gyárvezetők (többen vannak, mint valaha, amikor 18 ezres kollektíva volt) meg havi 800 ezer-egymilliót! Halász Lajos nyug. hengerész, Miskolc OLVASÓINK FIGYELMÉBE! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szólástér rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket terjedelmi lehetőségeinket figyelembe vévé esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg. jük vezető vasútvonalak néhány része a puszta mezőkön, szántóföldeken ért véget, holott pár kilométer változtatással ésszerűbb megoldás is kínálkozott! (Lásd a mellékelt térképet!) A kétségbeejtő állapotok közepette a kormány 90 évre bérbe akarta adni a MAV-ot egy Halmos Károly nevezetű politikai ügynök közvetítésével az antanthatalmak bizonyos pénzcsoportjának, rendkívül kedvezőtlen anyagi feltételek mellett. A végrehajtás azonban meghiúsult a közlekedési blokkba tömörült vasutasok, hajósok, postások, villamosvasúti dolgozók és az ország közvéleményének tiltakozására. Magyarország és benne a MÁV olyan mélypontra került, hogy nem látszott a kibontakozás útja. S mégis... Ha összehasonlítjuk az akkori és a mai helyzetet, vitathatatlan, hogy 1920-ban mérhetetlenül kedvezőtlenebb és kilátástalanabb helyzet előtt állott vasutunk, de a hazaszeretet és a nemzet iránt érzett felelősség és megbecsülés csodákra volt képes. Az akkori honatyák és polgárok orvosolni tudták a katasztrofális állapotokat. A lerongyolódott, kifosztott Magyarország vasútja az 1920-as évek végére, a béke legszebb éveire emlékeztető közlekedést teremtett meg, az évtized végén, a ’30-as évek elején már jeleit bontogató, nagy gazdasági világválság ellenére. S mit tapasztal ma a hivatásszerető vasutas? A 150 év alatt soha nem fordult elő olyan nagymérvű vasútfelszámolás, mint amit az 1968-ban korszakalkotónak minősített Csanádi- féle vasútromboló politika bocsátott útjára. Ez a pusztító tevékenység - a jelek szerint - folytatódik 1995 tavaszán, amelyben megvalósulni látszik a Mercer nemzetközi cég rideg, minden vonatkozásban pénzérdekű felmérése. A vasutasok zöme elkeseredett, mert Magyarország egyik nagy múltú és legfontosabb stratégiai ágazatát nem kezelik jelentőségének megfelelően. Az egyszerű vasutast nem vigasztalja, hogy a törzshálózati fővonalakon ultramodern expresszvdnatok közlekednek, és főúri környezetben lehet utazni, mi több, a 120 kilométeres sebességgel robogó vonatból telefonálni bárhová - ha a mellékvonali forgalom a száz évvel ezelőtti vasutat is alulmúlja. A mellékvonalak - még ma - a felét teszik ki a megmaradt országos vasúthálózatnak, amelyek mentén hazánk lakosságának nagyobb része él. Halas György> Miskolc
