Észak-Magyarország, 1995. május (51. évfolyam, 102-127. szám)
1995-05-06 / 106. szám
) Május 6., Szombat Látókör Éftft-hétvége VII AZ ESZAK-MAGYARORSZÁG IRODALMI MELLÉKLETE-SZERKESZTI: CSEH KÁROLY Z uhog, zuhog alá a zongoraszó a nyitott ablakból. Mint egy széles, nagy vízesés. Megfogja az ember lépteit. Az acélbilincsnél is erősebb ez a hangzuhatag. Pedig menni, sietni kellene, de nem hagyja ez a kavargó, zuhogó vízesés-hangözön. Beethoven, Liszt, Brahms? Ilyen lehet a hószakadás a néma hegytetőn, a zsibbasztó csendben. Talán nem lenne ilyen hatása rám, ha nem hagyom abba a zongoraleckéket. De nem volt kitartásom. Kifogásokat kerestem, azokat sorakoztattam fel az anyámnak. Addig ismételgettem, míg a szüleim beleegyeztek, így nem kellett többé járnom. Napokig boldog voltam utána. Most pedig megbilincsel itt a zongorahang, ami kiáramlik a vetemedett, festékét pergető ablakszámyak közül, elzárva előlem a továbbvezető utat. Ez kísérte később is, napok múlva is. Az ember nehezen szabadulhat az emlékeitől, ha azok figyelmeztetni akaiják valamire. Azért van ez, mert nem találom a helyem, mormogja reggelenként. Estére rendszerint elmúlik ez az érzés, de ébredés után megrohanja, újra és újra. Mintha ott vir- rasztana az ágy közelében, reggelig várakozna a sötétben, hogy torkon ragadva figyelmeztessen. Félelmetes ez a csökönyösség! És nem tud mit kezdeni vele az ember, mert mindig érzi a figyelő szemeket, mint akit folytonosan lesnek valamiért. Ellenőriznek minden mozdulatát. En ezt nem bírom tovább, mondta már magának nemegyszer. Felkelek éjszaka, és megölöm. De ahogy rpúlt az idő, egyszer csak váratlanul könnyebb lett. Hogy mi okozta a könnyebbséget, fogalma sem volt róla. Talán a ki- saijadó levelek vagy a napsütés, esetleg a gyümölcsök a fán. Nincs rá válasz. De mostanában nem szorította semmi a mellét, és nem figyelt rá senki az utcán, és ez ágy mellett sem állt senki az ébredésnél. Jó így élni, gondolta egyszer, amikor az ember elengedheti magát. De nem tartott sokáig ez az állapot. Egyik reggel, ébredés ütán újra ott volt a figyelmeztetés. Mint egy kifizetetlen számla az asztalon. Elmegyek, mondta az anyjának, miután felöltözött. Ó tartott csak ki mellette. Ő bírta elviselni. Még csak meg sem kérdezte, mit akarok? Miért csinálom, gondolta később. Pedig most nála volt minden pénzük. Az is, amiből a bútort kellene megvenni, és az is, amiből télire a kabátot, meg vastag pulóvert az anyjának. Az a kép úgy jött eléje a kirakatüvegen ®t> mint egy elhajított harci lándzsa a fák között a dzsungelben, kivédhetetlenül. Az agyát szelte át, mint a forró kés a vajat. Csak a kép maradt meg a maradék sejtekben. Középkorú férfi, vérző sebekkel az oldalán. Őt a változatosság kedvéért nyilakkal sebezték meg. Ez volnék én, bámult rá újra. Talán kétszáz éve történhetett. Vagy kétszázötven? Templom De az is lehet, hogy háromszáz! A férfi szenvedő arcán az üdvözülni készek átszellemült mosolya. Kérem, ez egy védett kép, súgta felé szirupos hangján az eladó. Öt-tíz évenként, ha van egy ilyen nálunk. Tegnap hozták be, azért tettem a kirakatba, hogy mindenki láthassa. Többé ezt nem fogják látni, mondta benne egy hang. Nem látják, mert megveszem és hazaviszem. A belső szobában lesz, amely most üres. Oda kellettek volna a bútorok. Éz a kép éppen jó lesz oda. Talán ezer forintja maradt, miután kifizette. Sem új bútor nem lesz, sem télikabát, sem pulóver, gondolta később. Csak hószakadás lesz a néma dombtetőn. Én is ott di- dergek majd a hóesésben, testemben azokkal a nyilakkal. És talán újra hallgathatom Beethovent, Lisztet vagy Brahmsot, éledt benne a vágy. Az anyjának sokáig folyt a könnye, miután meglátta a képet. Másnap feltette a falra, és kitárta az ablakot. Autótülkök hangja, motorzaj és valamilyen megmagyarázhatatlan sziszegő zaj fogadta odakint. Beóvatoskodtak a hangok, odatelepedtek a kép mellé. És a napsütés is. A fény meg- könnyeztette. Nem értette, valójában mi történt körülötte. Pedig ma reggel már nem volt senki az ágyam mellett. És holnap sem lesz ott, gondolta reménykedve. És talán holnapután sem. Most, hogy megnyugodhattam kissé, talán meg kellene innom egy sört. De bor is jó lesz. Elhaladsz újra egy nyitott ablak előtt. Az előtt az ablak előtt. Várt is egy keveset, de a zongora néma maradt. Egy sör, gondolta reménykedve az úton, továbbhaladva. Esetleg kettő. És az egyikbe talán beleöntve Urbán Tibor grafikája egy feles. Mondjuk rum. Az jó erős. Ha azt megiszom, talán akkor leszek valaki. A semmi ember helyett, leszek... Egy olyan, akire figyelni kell! Akit magasba röptetnek a hangok. Mert eddig csak lenéző mosoly volt a hátam mögött. Tudom. Sajnos a rum sem oldott meg semmit. A legmélyebb pincében sem sikerült kiordítani a feszültséget magából. A vendéglőkben pedig végképpen nem. Pedig próbálkozott többször is. Találkoztam egy csillaggal, mondta valakinek, bátortalanul, majd hangosabban megismételte újra mielőtt felzokogott. Mert úgy érezte képtelen túlordítani a csörömpölést. Senki sem figyelt rá. Később azonban a másik váratlanul felröhögött. Úgy röhögött, hogy a könnye csurgott bele. Ez sem ért meg, gondolta lehangoltam Innen is el kell mennem. Pedig az ágyam mellett újra ott várakozik minden reggel valaki. Már meg is szólít. Én meg nem tudok mit válaszolni rá. Az egyedüllét az félelmetes és borzasztó. Valami miatt kegyetlenül egyedül maradtam, és nem tudom, mit csináljak, mit cselekedjek magammal. Egy pincében talált rá a hang. Talán ezt várom régóta? Sok órája volt már egyedül. Zsongott benne a csend. Arra figyelt. Továbbmehetsz, mondta valaki benne. Meglelted az ösvényt, ami elvezet a Célig! De vigyázz, nagyon vigyázz, hogy újra ne térj le róla! Ösvény? Cél? Motyogta reményvesztetten, hangtalanul. K i vagyok, és mit akarok? Mondd meg nekem ezt Te, aki az ágyam mellett állsz reggelenként. Mert a képen sem látok már semmit. Önmagamat sem. Majd megtudod, ha eljön az idő, folytatta belül a hang. Ha elég érett leszel rá, akkor megtudod. De én, nyüszített fel benne reménytelenül valami, én azt sem tudom soha, mire figyeljek. Mit akarok. Itt vagyok csak egyedül ebben a sírboltban, ebben a szuroksötétben. A csend továbbzsongott a fülében sokáig. És nem jött sehonnan semmilyen válasz. Hajdú Gábor Kép, a testen átfúródó nyilakkal Csak egy út vezet Nem igazán tudom, a ma tizenéveseit mi inspirálja a versírásra, mi röpíti-löki az irodalom felé. S vajon ez eszmék havazta kor ellen elegendő-e tizennyolc esztendő hite, türelme-türel- rnetlensége, ereje. Elegendő-e a azó... Mert - egy pillanatra lebontva, lecsupaszítva a verset, tegezve a lényeget, megfosztva a költészetet misztikus burkaitól — erről van csupán szó. Az Isten áltál megvert-megáldott magyar nyelven leírt szavakról. Ez a mezőkövesdi - egri fiatalember Kosztolányitól Parti Nagy Lajosig jelölt ki magának utat, máris szenvedve a »versben bujdosás” gyötrelmeit-kínjait. Utat keres magának. Eddig - a küszöbig, s vadít a nyomdaszag - sokan eljutottak, eljutnak. Elér szinte mindenki, akinek artikulált mondandója van a világiéi, meg arról a mikrokozmoszról, ami a privát emberi, csak a miénk-élet. Innen azután már csak egy út vezet előre, s megszámlálhatatlan vissza... Magam - bízom abban: M. Papp János köl- , GSÚÍehet. Ocsmány kor következik hamarosan, „lélekcserélő idők” jönnek, s ez - fájdalom - igazán kedvez majd a világ ellen ragaszkodásnak, a költészetnek, ennek az örökeZ- enallásnak. Bányász István M. Papp János M. Papp János versei Egyoldalú szétkent rúzsod festmény volt torz impresszionista ahogy érintettelek csak az álmod riadt rianásra a tested továbbra is vonagló fátyol maradt. Összevetve nem annyira, tulajdonképpen mégis Kicsi voltam ötéves lehettem anyám leoltotta a villanyt én kezét fogtam sírva követtem hogy féltem az árnyék világától eltaposnak ismeretlenek s távol kerülök majd az anyámtól Most hogy talán távolabb vagyok már a világosban is félek már tudom: itt is vannak árnyalakok Körmendi Lajos Hajbalzsam Hajbalzsam, mondtam zavaromban köszönésül, mivel nem jutott eszembe a sambajno szó, s fölöttem a mélykék ég, Isten mosolygó szeme még tágabbra nyílt, s alant, a zöld bársonnyal fedett kopár hegyek oldalában felnyihogtak a füvet hersegtető lovak, dús szőrzetét rázta a jak, kacarászott a didergő patakocska, s a városban kisimultak a gyűlölet ráncai az emberek arcán, a lányok nevetgélve ízlelgették az új szót, az új mongolos szót, hajbalzsam, ízlelgettem én is, hajbalzsam, s mámorosán toltam a nyelvem a magánhangzók ölébe. (Verse közlésével köszöntjük az idei József Attila-díjas költőt.) Fecske Csaba Naplemente Lemenő nap a láthatárt megérintem hűlt helyem mintha lángra gyúlna az erdő hirtelen Amit látok az mind csak van de én emlékezem a remény hátoldalára karcolom nevem Dudás Sándor Egy szerelem története Virágoznak az alma fák. Csak rád gondolok. Hó fed egy árva almafát. Rád csak gondolok. (A vers a költő a Könyvhétre megjelenő Megnő a föld című kötetében található.) Örökkön való szent szépség Raffai Kinga festménye Szabó Bogár Imre Ladányi mezőkön Múltkor apámmal a szőke ladányi határba kimentünk, hol sok százezer ős sarjad a ßben: a lét Kékesszürke kicsiny tócsában vadkacsa perdült • fordult, szórva az új fényt a tavaszba: reményt, Édesapám nyolcvankét éve figyelgeti némán, bölcsen (enyhe mosoly, isteni tiszta derű megfáradt, csupacsont arc), miként fújja a szél át a hűs barna mezőt, s élet-zöld levelű lesz, ami tegnap kóró, száraz tüskebozót volt. Fáccncsendőr rikkant: föld-ég mára behódolt Félek - mondom halkan (nem neki, szinte magamnak) Itt már századok, tán ezredek óta zizeg valami ott lenn, romló-bomló széna alatt van, remeg tőle a szív, s bőrömön ül a hideg. Pedig sok pici angyali kórus zümmög szerte e tájon, messzire hallik, zeng, csattog a gólyakelep. Oly szabad, oly boldog lennék, hisz nincs, ami fájjon, semmi se bánt, kék ég leng a róna felett.
