Észak-Magyarország, 1995. május (51. évfolyam, 102-127. szám)
1995-05-27 / 124. szám
Május 27., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Szűk lehetőségek szorításában Beszélgetés Laki Lukács László edelényi könyvtárossal, népművésszel Fecske Csaba Laki Lukács László az Edelényi Városi Rendezvények Háza és Könyvtár igazgatója. 1992 őszén pályázta meg a városi könyvtár ~ Slezsák Imre nyugállományba vonulása miatt megüresedett - igazgatói székét, ám 1994-ben az ifjúsági házat, a városi könyvtárat és a Borsodi Tájházat összevonták, s az egyesített intézmények igazgatói posztját végül szintén ő nyerte. Ll Hogyan érintette az összevonás? • En ezt a dolgot szükséges rossznak ítélem meg. □ Az ifjúsági házat és a könyvtárat „örököl- te a tájházat viszont ön hozta létre. • Igen, a tájház az én szívem csücske. 1987- oep az akkori városi tanács vásárolta meg az épületet, egy borsodi kisnemes családi Portáját. 1988-ban bízták rám a múzeum szervezését. 1990 májusában nyitottuk meg. Néprajzi, helytörténeti, ipartörténeti anyagát a Bódva völgye településein gyűjtöttük össze. Törekvésünk, hogy élő múzeu- 111 ot hozzunk létre, ide szervezzük például az Edelényi Hét számos rendezvényét, táncos családi összejöveteleket tartunk, sütünk, főzünk, van táncház, csűr-színház, szóval élet költözött a falak közé, az edelé- nyiek és nemcsak az edelényiek otthon érzik itt magukat. Időnként kiállítások, nép- művészeti vásárok is várják az érdeklődőket. Amikor 1992-ben megpályáztam a könyvtárigazgatói állást, feltételem volt, n°gy a tájházat „magammal vihessem”. Vihettem. És ez nagy öröm számomra. Q Min változtatott és mi maradt a régiben? • Példásan működő intézményeket vezettem át, igyekeztem csorbítatlanul hagyni mindent, amit érdemes. A tájházzal a könyvtár csak gyarapodott, a két intézmény egyesített iratanyaga - gazdag okirat- és fold gyűjteménye - nagy értéket képvisel, tudományos kutatások forrásául szolgálhat. Szívügye a tájház • Az Edelényi Füzetek-sorozatban eddig megjelent többek között Slezsák Imre: Ede- lény és környéke, Béres János: Kiöntött a Bódva vize messzire, Kis Benedek János: Edelény monográfiája a 20-as évekből, Demjén István: Kemény úton (versek), Reviczky Gyula: Edelény, a holtig hú szerető című munkája reprint formában. Olykor a Hazatérők elnevezésű ünnepi estjeink alkalmából is jelentetünk meg füzetet; például Gyülvészi István vagy Gyárfás Ágnes munkásságának tiszteletére. Feladatunknak érezzük a szülőföldhöz való kötődés fontosságának hangsúlyozását. A könyvtár nyomdájában számos kiadvány készül bérmunkában, szellemi élményt jelent az ezekkel való foglalkozás is. Könyvkiadásunkkal kapcsolatban itt utalok M. Takács Lajos nevére, aki ennek a munkának egyik motorja. □ Minek örül, mi szomorítja a munkája soián? • Én örülni tudok minden kis sikernek. Talán alaptermészetemből adódik: minden jónak, szépnek nagyon tudok örülni. Ha valami nem sikerül, újrakezdem. Naponta. Ebben segít hitem, kálvinista nyakasságom. Es erőt ad az a biztonság, nyugodt családi háttér, amely nélkül ez a munka nem volt végezhető. Feleségem ebben is igazi társam. Nagy szívfájdalmam viszont, hogy nem sikerült történelmi emlékhellyé alakítani a Borsodi földvár és a tájház együttesét. Óriási lehetőség veszett el, különösen ha a közelgő millecentenáriumra gondolunk. Sokszor fölösleges, megalázó bürokratikus tortúrának vagyunk kitéve. □ Miért éppen Edelény? Mikor és hogyan került ide? • Azért jöttem Edelénybe, mert ide is kötnek a gyökereim: (apai nagyanyám edelényi származású). Gyerekkoromat Nyomáron és Lakon töltöttem, ott végeztem az általános iskolát, 1966-ban költöztünk Edelénybe, itt végeztem el a gimnáziumot, 1972-ben a városi könyvtárban helyezkedtem el, levelezőn elvégeztem a tanítóképző népművelés-könyvtár szakot Debrecenben, majd a SZOT-fóiskolát, azután pedig az EL- TE-n a könyvtár szakot. 1974-ben Kuri- tyánba kerültem, ahol tíz évig dolgoztam a művelődési házban. Életem talán legszebb időszaka volt ez. ’84-től ’86-ig az SZMT központi könyvtárát vezettem, akkor lemondtam, és az edelényi gimnázium könyvtáros tanára lettem, míg 1992-ben el nem nyertem a városi könyvtár igazgatói állását. Nagy László szavaival élve, „ez a föld az én éltetőm, én itt dobogok!” A csábítások szirénhangjaira én süket vagyok. Itt akarok, mert csak itt tudok élni, akár rosszabb körülmények között is csinálni azt, amit szeretek. Terveim? Inkább álmaim vannak, vágyaim. Személyesek. Szeretném, ha három gyermekem továbbtanulhatna, hogy majd dk is azt csinálhassák, amit szeretnek. És szeretnék végre egyszer nyugodtan a szövőszékembe ülni - lassan három éve nem tehettem meg. Ehhez tudni kell, hogy Lukács László népi vászonszövó, a népművészet ifjú mestere címet 1986-ban kapta meg. • Befejezésül; majd elfelejtettem, szeretném minél jobb eredménnyel elvégezni a néprajz szakot a debreceni egyetemen; most a második évfolyamnál tartok... Laki Lukács László □ A közművelődési intézmények vezetői panaszkodnak a pénzhiány miatt. Hogy van ez Edelényben? • Hál’ istennek nagy baj nincsen, az alapműködéshez a pénzt eddig még mindig megkaptuk. Nem jut viszont a könyvállomány gyarapítására, fejlesztésekre, rendezvényekre, s a betörések miatt megcsonkult zenei eszköztár pótlására. Nem panaszkodom, tesszük, amit lehet; pályázunk, koldulunk, szellemi kurválkodásra adjuk a fejünket, tanfolyamokat, vásárokat, vagyis pénzt hozó rendezvényeket engedünk a házba ami mára már bevett szokás a hasonlójellegű intézményekben. □ A műsorfüzetek gazdag programokat kínálnak... • Sok öntevékeny kisközösség működik intézményeinkben; az Edelényi Férfikórus, Hozsanna Vegyeskar, Miklós Gyula Kertbarát Kör, GyeiTnek Fúvószenekar, Gyermek Citerazenekar, Gyermek Számítógépes Kör, Bábcsoport, Hagyományőrző Kör, Díszítőművészeti Kör munkájának köszönhetően eleven szellemi élet van a városban, az egyre romló életkörülmények ellenére. Ezekben a kisközösségekben csírázik a jövendő kultúrája. Önművelés és szórakoztatás kettőssége jellemzi őket. Sajnos nagy gond a szükséges pénz előteremtése, jobbára saját lelkesedésük és áldozatvállalásuk tartja életben őket. □ Az egykori járási székhely tud-e, akar-e a régió szellemi központja lenni? • Igen, de lehetőségeink szűkösebbek, mint egykor voltak. Vannak a régióban szakmai és emberi kapcsolataink, ezeket igyekszünk felhasználni céljaink eléréséhez. Olykor vádak érnek, hogy intézményeink munkája túlságosan nép-nemzeti jellegű. Vállalom. Fontos feladatnak tekintem a népi kultúra ápolását, a népi hagyományok felelevenítését. Olyan szellemi kincsről, olyan kulturális értékekről van szó, amelyeket egyszerűen bűn volna veszni hagyni. Egyetlen igazi vagyonunk van, népi kultúránk. □ A könyvtár 1987-től könyvkiadás- Fotó: Fojtán László sál is foglalkozik... Demjén István Gallyak ereiben Levélen két esőcsepp: szépasszony két csillogó szeme, a hegy fátyla: kifehéredett felhő, lobog az esőáztatott szélben. ' Gallyak ereiben csordogálok: fényt, meleget álmodok a rügyekkel - s ujjúimra óriás almafavirágot. Pap Katalin Egyedül Egyedül, de nem elátkozottam., vagyok, és lassan minden régit - otthonit - elhagyok, mint annyian... kik itt karikatúrák ábrái vagyunk, megtaláljuk végül otthonunk?! Geneve, 1995. március Mama Bozsik István rajza Pázmándi László Látogatók Nem a nevetésed jön hozzám látogatóba Nem a mosolyod érkezik hajnalonta, Mikor a csapzott ébredés öröm, hogy nem igaz az álom. Es sötét szobám körvonalát, nehezen találom. Álom-szakadékban végződnek ballépéseim. Éjszakáimra telepszenek szenvedéseim, S a lámpafényben is ottmaradtak velem, És végigkísérnek már az életemen. Kamikázék utolsó imáját mormolva, Mosolyod helyett, ők jönnek hozzám hajnalonta. (A költő most közölt verse az Ünnepi Könyvhétre megjelent Szavak alkonya című kötetében található.) »Kiszöktek a kisdisznók”-mondta ü'iyáni, s mi pukkadoztunk a röhögéstől. Mert legfeljebb kicsi disznó van, kisdisznó nincs - csak malac. Mindebből látható, hogy anyám városi lány volt, s °ar életéből jó negyedszázadot egy nagyközségben töltött - ahol yúkot ültetett, baromfit nevelt, s°t még libát tömni, is megtanult " egész mentalitásában, a tenné- szethez, az állatokhoz való viszo- nyóban, városi maradt. én - hál’istennek - falusiak születtem: félszázados váro- S,1 ét sem tudta kikoptatni belő- e>n a földdel, a jószágokkal való dJdani együttélés érzés-emlékezetet. Minden ló megérzi ezt, ha hegveregetem a nyakát, vagy heghúzogatom az üstökét. Mert , érintés - a mozdulatot ve- cnylő százados reflex - nagyon fontos. ,Az élőlények - még azok s’ Qkik beszélni tudnak - igazi zeretetüket a tapintással értetik leß,’ azzal, hogy egymáshoz ér- e e - i,ja Kosztolányi.. Ámbár a Pásztor -aagy parasztember nem- gén simogatja a kutyáját. Ez ; e'h ''idegség: közöttük annyira fhenzív a „lelki érintkezés”, g £y érintésre nincs is szükség. fjVan nu’g valami: a szemérem, h °'^ festene az> ha egy öreg ju- babusgatná, cirógatná a IntNem játékszer az az ál- l ’ hanem - társ, akivel lehet nm -tni, de főleg együtt hallMindezt azért bocsátottam előre, hogy indokát adjam ama mali- ciózus megjegyzésnek, mellyel - pár esztendővel ezelőtt - fogadtam a hírt, miszerint. Dobos Marianne könyvet ír a híres emberek állatairól.- Hát akkor lesz alkalmunk megismerni S. akadémikus professzorképű kutyáját is - mondám, amivel némi derűt keltettem a társaságban. Aztán - Eg- ressy Ákos nyomán - elmeséltem, hogy Petőfi mennyire utálta a korabeli Pest. ölebeit, s hogy pálcájával bizony rá is húzott egyikre-másikra, ha útjába akadt az efféle„gazdi kedvence” állat. Ne csodálkozzanak és ne háborodjanak fel: a költő - minden megnyilvánulásában - maga volt a természetesség, a Kiskunság pusztai kuvaszai után persze, hogy dühítették a nagyváros felpántlikázott ebecskéi. Nyilván bennem is valamiféle falusi gőg ágaskodott, mikor a tudós macskájáról és a művész kutyájáról készülő könyv hírét vettem. Most meg félre teszem Németh G. Béla kitűnő esszékötetét, mert annyira érdekel, hogy mit mond a professzor az égből pottyant kutyájáról. Es az éjszaka csendjében körül rakom magam a még bekötetlen lapokkal, s utazom Szántó Piroskától Cserépfalvi. Imréig, és vitatkozom Kertész Áliossal, mert szerintem a pulit nem nehéz megtanítani a szabadon követésre, és igyekszem Orbán Ottó hatására feleleveníteni a magam Kipling élményeit., aztán visszatérek Deme Gábor és Csomós Mari levélhordó kutyájára. (Közben persze megjelenik előttem az első gimGyarmati Béla nazista Cs. Mari - nyíregyházi színjátszóm, s mindjárt utána azt kezdem számolni, hogy hány éve távozott közülünk Gábor...) Mikor aztán kicsit elszenderiilök Schéner Mihály (egyébként ő tervezte a kötet címlap kollázsát is) másfél méteres szöcskéiről álmodom, meg a sáskákról, amik tulajdonképpen gyönyörű szerkezetű bogárkatedrálisok, ahogyan a denevér is (ezt Szántó Piroska mondja) csodálatos kompozíció. Ami. ezután következik, azt tulaj-, dánképpen engesztelésül írom: szeretnék nyilvánosan megkövetni minden embert és állatot, akik Dobos Marianne könyvében megjelennek, s akiket dórén, nyeglén megsértettem a könyv első kiadása előtt. Nos, 1986 óta (ekkor jelent meg „Világ tenyerén katicabogár” címmel a gyűjtemény) újabb interjúk születtek, de nemcsak bővült a kötet, hanem valahogyan más lett számomra az akusztikája is. Talán azért, mert - annak idején - felületesen olvastam, vagy mert időközben a mi családunk is átélt egy kutyás korszakot a hetedik emeleten, (s alkalmam volt a szabálysértési bíróságon is védeni Lindánkat), a dolog nyitja azonban mégiscsak az lehet, hogy nagyobb szükségem, szükségünk van a könyvre, mint pár évvel ezelőtt. Miért? Mert egyre természetide- genebb lesz ez a világ, mert egyre rosszabb hírbe keverik az emberek az állatokat. Mert - miként Schéner Mihály - én is „bársonyos jóságú és angyali szelídsé- gű embereket szeretnék egyre nagyobb számban” magam körül, de mindenütt önzés, hűtlenség, s éledő farkastörvények. És megjelentek az újmódi „kutyás emberek.” Számukra már nem társ, nem családtag, még csak nem is játékszer a kutya, vagy státusszimbólum... Manapság egyre több üzem, telep, lerakat kerítésén olvasható a felirat: VIGYÁZAT! A TERÜLET KUTYÁVAL VÉDVE! A figyelmeztetést komolyan kell venni. Ugye emlékeznek, hogy a sportpályán futó diáklányt, csaknem széttépték az „őrző-védő” kutyák, hogy kisgyerekek esnek áldozatul vérszomjassá vadított ebeknek, hogy Ózdon és Miskolcon már kutyaviadalokat rendeznek, hogy a közelmúltban egy rendőr fegyverét volt kénytelen használni, hogy elhárítsa a harci kutyák marását... Csak nem jön divatba a dotnesz- tikált állatok visszavadítása? Nem, nem jöhet! Maga a természet tiltakozik ez ellen. Nos számos természetellenes dolgot művel az ember... Dobos Marianne kézirataival a hónom alatt lépek be abba a középületbe, ahol pár évvel ezelőtt, még munkásőrök strázsáltak a portán. Most két fiatalember állja utam egy német juhász társaságában. Látom mindhárman be vannak idomítva, nincs mese, igazolnom kell magam. A kutya egyébként barátságosan néz rám -az őszéniében van valami emberi. Szívesen kölcsön adnám neki a kéziratot, ámbár ő mindazt tudja, amit írók, költők, képzőművészek, tudósok - valamennyien igen széles látókörű emberek - elmondtak a könyv írójának a természetről, s az állatokról: „az anyag csodálatos virágairól’'. A másik két cerberusnak inkább hasznára válna a könyv... S persze nemcsak nekik, hanem mindannyiunknak, akik itt élünk Isten tenyerén (ez az interjúkötet második kiadásának címe) s egy levegőt szívunk az állatokkal. Ami a műhelymunkát illeti - tudniillik, hogy miként lehet ennyi híres, meg aztán elfoglalt, s köztük több zárkózott embert szóra bírni - arról nem beszéltem a szerzővel. Van azonban egy emlékezetes tapasztalatom. A már halálosan beteg Darvas Józsefet interjúvoltam egyszer készülő színművéről. Az író rendkívül udvarias volt, de fáradt, kedvetlen, levert. S akkor eszembe jutott az a kis puli-személyes ismerősöm - „akit” Miskolcról vitt férjének Nyilassy Judit. A kutya említésére Darvas egycsapásra fólderült, s aztán beszélt etológiáról, az állat szerepéről a család szocializálásában, a pásztoréletről, s ki tudja még mi mindenről. Soha nem láttam jobb formában. Mert az emberek beteg bezárt szívét olykor talán csak egy kicsiny állat tudja megnyitni. Egyszer egy kiskutya, másszor azok a „kisdisznók”, amik megszöktek anyámtól, s lám - ötven év múlva - most visszajöttek... Szószólóban
