Észak-Magyarország, 1995. május (51. évfolyam, 102-127. szám)

1995-05-20 / 118. szám

Mójjws 20., Szombat — ..................................... Kilátó iftjdiMBSMMMMiraMMHwamBMjjmwMtsMWMMMfMitMww^flw.wm^g^^t^^^^^^TOwsBii.ssgsKwsTOs^sgsCTfiSB^wsgTOssi.^s EM-hétvége VEI He tvenedik születésnapja óta emlékmű jelzi - azzal a mo­numentális nyugalommal, mely a természeti képződmények sajátja hogy immár Horváth István is beállt az örökös szellemi szolgá­lattevők sorába. A sírjelként állí­tott öttonnás bazaltsziklát a ter­peszét erői annyira jelképsugal­lóra csiszolták, hogy a szobrászvé­sőnek nem sok dolga akadt a fö­lösleges rétegek lefejtésével. Ez a súlyos tömbszerűség vala­miképpen a Horváth ístván-i al­kotóerőjellegére is utal. Nemcsak abban az értelemben, hogy az írói működése szem­pontjából kedvezőtlen idő­járás sem tudta őt annyi­ra megviselni, hogy válsá­gaiból is erőt merítve ne kiemelkedő alkotásaival dacoljon a rettegett idő íté­lő szemével. Némi túlzás­sal azt is mondhatnánk: azért történhetett minden ekképpen, mert úgyszól­ván a faluja dolgozott he­lyette századokra visszamenően; neki „csak” megfelelő piedesztál- ra, megfelelő távlatba kellett állí­tania mindazt, ami értünk és fő­ként ellenünk történt a történe­lem alatti századok mélyrétegei­ben csakúgy, mint a történelmi mozgások feszítő erőitől felszínre vetetten. Számtalan kétely gyötörte, ám pzzal tisztában volt végig, hogy modalmunk rendkívüli jelensége; tadta, hogy egyedi és megismétel­hetetlen költői sorsa olyan tanul­ságokkal szolgál, amelyek nélkül nem érthétnők meg legújabb kori történelmünket sem; mindazt, pmin a történelem alakítójaként, illetve főként annak elviselése­ként századunkban átment tája­inkon az ember. Talán azért várta élete utolsó éveiben annyira, hogy pz irodalomtörténészek is feltár­ják, és nagyobb összefüggések kö­zött értelmezzék rendhagyó élet­pályájának törvényszerűségeit. Eredetileg ugyanis nem állt szándékában önéletrajzot, visz- szaemlékezést írni. Miután a Ma­gyarózdi toronyalja Amerikáig visszhangzó sikere újból meghoz­ta íráskedvét, attól kezdve min­dennél fontosabbnak tartotta, bogy a költészetét megújító-kitel- Jesító termékeny korszakának él­jen. Közben egyre türelmetleneb­bül panaszolta: nem érti, hogy pem akad valaki, aki kifaggatná °t íróvá válásának izgalmas törté­netéről, illetve írói működésének sajátos törvényszerűségeiről. Nem a halhatatlanságra kacsint­gatva igényelte, ezt; szintéziste­remtő korszakába n önmagát sze­dette volna jobban megismerni az Nödalomtörténeti távlatból feltett kérdések fényében. Honnan in­dult és meddig jutott - élete utol­só éveiben írt összegző-számadó verseinek ez az alapmotívuma - titokkereső útjain a népi líra ván­dorlegénye, az erdélyi nehéz szán­tások sokat szenvedett, ám végül is megkerülhetetlen költői univer­zumot teremtő embere? Azt hiszem, hogy döntő módon ezeknek a kérdéseknek köszönhe­tő, hogy irodalomtörténésszé pró­báltam átképezni magam az utób­bi két évtizedben. Kezdetben be­vallottan azzal a szándékkal tet­CSEKE PÉTER tem ezt, hogy a diktatúra idején az újságírói pályával óhatatlanul együttjáró ideológiai mérgezések­kel szemben magamban a nélkü­lözhetetlen szellemi immunanya­got kitermeljen. Horváth István váratlan halála döbbentett rá 1977 legelején, hogy mekkora fel­adatot vállaltam magamra ezzel. De hát miként is kerültem én az O közelébe? Édesapám egyik legjobb szom­szédfalusi barátjának köszönhe­tem, hogy amint bejutottam a ko­lozsvári egyetemre, nyomban megismerkedhettem vele. A böl­csészkar akkori gondnoka - nem­zedékek hosszú sorának felejthe­tetlen Balázs Pali bácsija - annyi mindent mesélt nekem Horváth István írói indulásáról (a negyve­nes évek elején ugyanis együtt voltak egyetemi altisztek), hogy az - óralátogatás nélkül is - felért számomra egy megíratlan iroda­lomtörténeti fejezettel. Látván - később riporteri kíváncsisággá fejlesztett - érdeklődésemet, és tapasztalván íráskedvemet, így történt, hogy Pali bácsi 1963 októ­berének első hetében máris felkí­sért a kolozsvári Görögtemplom utcába, s ott tapintatosan ma­gunkra hagyott. Azaz: szó nélkül is a Horváth István gondjaira bízott. Meglepett, hogy egy egészen más Horváth István állt szóba ve­lem, mint akit eddigi tanulmá­nyaim során megismertem. Ku­darcokról, művészi félsikerekről beszélt, önvád kínozta, s mintha maga a megtestesült Kétely állt volna előttem. Mint legközvetle­nebb hozzátartozóját, úgy avatott be már első találkozásunk alkal­mával alkotói gondjaiba. Azóta is így él bennem: élő, ele­ven sebként jár közöttünk, az örö­kös fenyegetettség tragikus han­gú költőiéként. Jó tudnunk: vívó­dásokkal, kételyekkel terhes alko­tói korszakának írói győzelmei a veszteségtudat művészi foglalatá­nak bizonyultak. Alkati fogékony­sága tette volna ilyenné? Az egyé­niségét meghatározó, az „ősök üze­netét” hordozó gének predeszti­nálták erre? Egyéni sorsának hul­lámverései vagy pedig a rendkí­vüli történelmi sorsélmények ha­tározták meg alapvetően a látás­módját? Annak a közös­ségnek a sorsdrámái, amelynek belső megrendü­léseit az idegeiben hordozta? Igenlő vagy tagadó vá­laszai ott vannak „befalaz­va” az életművébe. Önma­gunkat sem értenék iga­zán, ha nem tudnánk pár­beszédet folytatni vele, azaz: a kényszerű befeje- zetlenségében teljessé lett életművével -, amely al­kotójától függetlenedve is tovább perel értünk az időben. Hogy mit sikerült eddig tör- lesztenem a most 85 éve született Horváth István iránti adóssága­inkból? Költői életművének átfogó válogatása, prózája maradandó értékeinek sajtó alá rendezése, és néhány tanulmány megjelenteté­se után immár készen áll a mun­kásságának kijáró első nagyobb szabású irodalomtudományi érte­kezés is. Aminek a megalapozását húsz évvel ezelőtt kezdtem el Ma- gyarózdon - egy irodalomszocioló­giai felmérés során. Akkor mon­dotta nekem a kapálásból szusz- szanásnyi időre felemelkedve özv. Kocsis Ferencné Kertész Erzsébet (sz. 1913-ban), hogy ő nem sokat olvasott ugyan a Magyarózdi to­ronyaljából, de jó, hogy megvan a kötet. Mivelhogy ő tudja, miért ír­ta meg Horváth István a rendha­gyó falurajzot. Azt akarta kifejez­ni ezzel - mondotta -, hogy ő nem maradt a porban; mert a toronyal­ja népének a megírásával „úgy ki­emelkedett közülünk, mint a to­rony a faluból”. P ista bácsi, nyugtalan lelked jól sejtette, hogy az ezredvég megpróbáltatásai közepette is toronyiránt kell vernünk az ös­vényt, és biztos lehetsz abban, hogy akik a mainál is bonyolul­tabb korokban az emberség, szépség és igazság útját keresik, azok mindétig eltalálnak Tehoz- zád is. (Elhangzott a Horváth István-na- pok rendezvénysorozaton a költő sírjánál.) Gál Sándor A méltányosság békéjét K ülönös történéseket sodornak magukkal a ta­vaszi szelek ebben a kies Kárpát-medencé­ben. Fagyoldó várakozásainkra havazás, szélvi­har, hajnali didergés szakad. Hogy miért? Csu­pán csak azért, mert az a kevéske remény, amely a nemzetiségi létezés horizontján felderengeni látszott, eltűnt, mintha soha sem lett volna. Ugye, megvan az alapszerződés, amely körül akkora porfelhő kerekedett, hogy szinte a fél Európát beborította. Aztán ahogy e porfelhő lassan leülepedett, s ahogy újra látni lehetett az itteni valóságot, a reménykedő magyar nemzetiségi ha­landó Szlovákiában arra döbbent rá, hogy az ég­világon semmi, de semmi nem változott. Sőt! Ami megvolt, ami a miénk volt, lassan az is kicsúszik markunkból. S maradnak a makacs, s feloldha­tatlannak tűnő vádak és vádaskodások. Az alapszerződésen még jószerével meg sem száradt a tinta, amikor Vladimír Meciar kijelen­tette, hogy a szlovákiai magyarok jogai az euró­pai átlag felettiek, s azt is e jeles politikus mondta, hogy Szlovákia már az alapszerződés aláírása előtt teljesítet­te az abban egybefogott kötelezettségeit. Az már szinte mellékes jelzés­ként értékelhető, hogy a kolozsvári Funár zsol­nai szellemtestvére, Slo- ta úr kijelentette: ez az alapszerződés nem egyéb egy darab papír­nál, ami semmire sem használható. Hogy e kis führerecs- kéknek igazuk van, azt a mai szlovákiai törté­nések egyértelműen igazolják. Mert nézzük csak, miként is állunk. Az amúgy is csak vergő­dő szlovákiai magyar nemzetiségi intézmény- rendszert a jelenlegi szlo­vák kormányzat igyek­szik teljes egészében el­véreztetni. Ugyanis mind­máig visszatartja azt a megígért állami dotáci­ót, amely ezen intézmények működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges. Ez méltánytalan, megalázó és igaztalan állapot, mégpedig azért, mert a szlovákiai magyarság gazdaságilag aktív népessége az ország gazdaságához jelentős téte­lekkel járul hozzá. Csak egy példát említenek meg ezzel kapcsolatban. A szlovákiai magyarság­nak mintegy 80 százaléka a déli agrárzónában él és dolgozik, s e térségben több mint félmillió hek­tár mezőgazdasági terület tulajdonosa. E terüle­ten a szlovákiai magyar parasztság termeli meg Szlovákia élelmiszer-szükségletének a háromne­gyedét, ami többmilliárdos nagyságrendű állam­gazdasági tétel. A magyar munkavállalók, alkalmazottak adó­ja ugyancsak jelentős tételként jelenik meg Szlo­vákia államháztartásában. A konkrét termelési mutatók, valamint a gazdaságilag aktív magyar polgárok adórésze egyszerű számítás alapján sta­tisztikailag is dokumentálható. S itt ismét milli­árdos nagyságrendű pénzeszközökről van szó. Ez a gazdasági teljesítmény és folyamatos prosperi­tás egyértelműen bizonyítja a szlovákiai magyar­ság lojalitását, amelyet szinte naponta megkér­dőjeleznek. E cáfolhatatlan tények alapján joggal várhatnánk el, hogy a mindenkori szlovák kor­mányzat e javak azon hányadát, amely a szlová­kiai magyar intézmények működéséhez elenged­hetetlenül szükséges, a költségvetésben törvény által garantálja. A jelenlegi szlovák kormányzat azonban erre a célra a költségvetésnek még a fél ezrelékét sem biztosítja. A 160 milliárdos állami költségvetés­ből mindössze 58 millió koronát szán a Szlovákiá­ban élő közel 1 milliós létszámú nemzetiségek ré­szére. A jelenlegi provizóriumból azonban mind­máig egyetlen fillért sem utaltak át számunkra. Ezt a megalázó kormányzati politikát egyéb aránytalanságok is bizonyítják. Például Szlováki­ában ma 14 felsőoktatási intézmény működik, ami azt jelenti, hogy hozzávetőlegesen minden 430 ezer lakosra jut belőle egy. Ennek fenntartá­sa és működtetése a nemzetiségek által előállított javakból is történik. E statisztikai összegzés alap­ján a közel 600 ezres magyarságot alanyi jogon il­letné meg legalább egy felsőoktatási intézmény. Ezzel szemben a szlovákiai magyar oktatás­ügy teljes felszámolása évtizedek óta folyamato­san napirenden van. Ezt bizonyítja az ún. „isko­laintegráció”, amelynek keretében több mint 240 magyar kisiskolát számoltak fel a hetvenes évek­ben. Ezt követte 1984-ben az „alternatív” oktatás bevezetésének mái- paragrafált törvénytervezete, s e tervezet újraindításának vagyunk ma ismét tanúi. Akkor, amikor a szlovákiai magyar gyer­mekek 45 százaléka szlovák iskolába jár. S hogy ez a szándék nemcsak szólamokat jelent, arra bi­zonyság, hogy Dunaszerdahelyen az egyik iskola- igazgató kötelezővé tet­te, hogy a magyar gép­ipari szakmunkásképző intézetben a szaktantár­gyakat szlovák nyelven oktassák. Nemrégiben Rozsnyón tanácskozott a Szlovákiai Magyar Pe­dagógusok Szövetsége, s e tanácskozáson a Szlo­vák Oktatásügyi Mi­nisztérium együk hiva­talnoka azt követelte, hogy jelenlétében a ta­nácskozást szlovák nyel­ven folytassák. Amikor ez nem történt meg, tá­vozott, s másnap a rozs- nyói magyar iskola igaz­gatója megkapta a fel­mondást... Ugyanakkor a Szlovák Parlament el­fogadta azt a törvény­módosítást, hogy az is­kolaigazgatók kinevezé­sébe az iskolatanácsok nem szólhatnak bele. Ennek lényege, hogy . a meglévő magyar isko­lákba „felülről” kineve­zett igazgatókat helyez­hetnek le, akik minden további nélkül végre­hajtják majd az „alternatív” tanítás bevezetését, amelynek lényege a magyar tanítási nyelvű isko­lák likvidálása. Mindezen túl egyéb gondok is felmerülnek, s ezek megoldása sem lesz egyszerű. Ma már is­mert tény, hogy a szlovákiai magyar pedagógus- állomány elöregedett, s az ezredfordulóig mint­egy 1300 magyar pedagógus éri el a nyugdíjkor­határt. Az utánpótlás megoldatlan, mert a nyolc­vanas években a magyar pedagógusképzést foko­zatosan leépítették. A Csemadok, a lapok, a folyóiratok, a kiadók gazdasági helyzete is kritikussá vált. Holött az alapszerződésben foglaltak alapján mindezen intézményekre a magyarságnak joga volna. Ab­ban ugyanis ez olvasható: ,A nemzeti kisebb­séghez tartozó személyeknek joguk van egyéni­leg vágj' csoportjuk más tagjaival együtt szaba­don kinyilvánítani, megőrizni és fejleszteni sa­ját etnikai, kulturális, nj'elvi vagy vallási iden­titásukat és megőrizni, illetve fejleszteni kultú­rájukat, annak minden vonatkozásában”. S eh­hez, olvashatjuk egy másik bekezdésben „a két kormány a maga részéről biztosítja a törvényi feltételeket”. Ezt igen, csupán az anyagiakat nem, s főleg nem azok garanciáját. A garanciák egyébként simán kimaradtak ebből a jeles ok­iratból. Am ennek a szlovák-magyar alapszerződésnek van még ennél hátborzongatóbb valósága is. Az ugye köztudott, hogy a történelem során eddig még minden szerződést megszegtek valamilyen módon. De azt hiszem ez az első szerződés, ame­lyet már az aláírás előtt megszegtek, s így meg­történhet, hogy a Szlovák Nemzeti Párt zsolnai führeijének lesz igaza... Holott ideje volna már megélni a megtorlás békéje helyett a méltányos- ság békéjét. Mákszem alatt Barczi Pál rajza Mostanában, ha Közép-Kelet-Európa útjait rovom, körülöttem röpköd egy madár, és rám kiált: „Ki vagy? Mi a neved? A neved?...” Ez a madár a valóságban természete­sen nem létezik. Ez a madár, ez a Dö- nenbrtj-madár Csingiz, Ajtmatov regé­nyében létezik. Talán nem is röpködne teost fölöttem, ha nem beszélgettem vol­na egy ifjú emberrel. De beszélgettem. A szüleiről faggattam: csak általánosságo­kat, közhelyeket tudott mondani. A nagyszüleiről megdöbbentően keveset tudott. Egyéb őseiről pedig fogalma sem volt. Csodálkozásomat látva magabizto­san fejtegette, hogy nem a múlt a fontos, hanem a jövő. A jövő! A múlt nem érdekes. A jövő? Először egy kaukázusi, lezg nyelven író költő, Abutalib szavai jutot­tak eszembe: „Ha a múltra pisztollyal lö­völdözöl, ágyúval lő vissza rád a jövő.” Aztán Csingiz Ajtmatov imént emlí­tett, Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényéből ugrott elém egyetlen szó: mankurt! Kik voltak a mankurtok? A válaszért évszázadokat kell hátrálnunk a múltba. A kínaiak által zsuanzsuanoknak neve­zett avarok midőn meghódították Közép­Ázsia pusztáit, igen sok foglyot ejtettek. Ezekből a foglyokból próbáltak mankur- tokat csinálni. Hogyan? Ajtmatovot idé­zem: „Előbb teljesen lekopaszították az áldozat fejét, tövig csupálva minden egyes hajszálat. Mire a bo- rotválással elkészültek, ügyes zsuanzsuan mészáro­sok levágtak a közelben egy jól megtermett tevét. Frissi­ben megnjúzták, és első­ként a tevebőr legsúlyo­sabb, legszívósabb részét, a nj'akbőrt választották le róla. Darabokra vágták, s még gőzölgő állapotában ráfe­szítették a fogoly leborotvált fejére. A bőr egy pillanat alatt ráragadt, mint a ta­pasz - a mai úszósapkához hasonlóan. Ez volt a siri. Aki ezen a procedúrán ke­resztülment, az vagy nem élte túl a kín­zást és meghalt, vagy életére elvesztette az emlékezetét - mankurt lett belőle, rab, aki nem emlékszik a múltjára.” A zsuanzsuanok a mankurtnak szánt foglyokat kalodába zárva kitették a pusztába. „Öt-hat emberből egy vagy kettő maradt életben. Nem éhen haltak, nem is szomjan, az elviselhetetlen, em­bertelem gyötrelem végzett velük, amit a fejükre tapasztott, száradó és egyre szűkülő nyers tevebőr okozott. Könyör­telenül zsugorodott az égető napsuga­rakban, vasabroncsként szorította a rab borotvált fejét. A kínzottak leborotvált haja már két-három nap múlva nőni kezdett. A kemény szálú, egyenes ázsiai haj néha belenőtt a nyers tevebórbe, leg­többször pedig, más utat nem találva, visszahajlott és a vége újra belenőtt a fejbőrbe, még szörnyűbb szenvedést okozva. Ezt az utolsó kínt az ítélőképes­ség teljes megzavarodása kísérte. A zsu­anzsuanok csak az ötödik napon mentek oda megnézni, életben maradt-e vala­melyik fogoly. Ha a megkínzottak közül legalább egyet életben találtak, elérték céljukat... Éz lett a mankurt rab, akit erőszakkal megfosztottak emlékezeté­től, ezért nagyon becses volt, annyit ért, mint tíz egészséges fogoly... A mankurt nem tudta ki ő, milyen törzsből-nemzet- ségből való, nem tudta a nevét, nem em­lékezett gyerekkorára, apjára, anyjára - egyszóval nem ismerte fel magában az emberi lényt. Mivel tulajdon énjét nem * tudta felfogni, gazdasági szempontból számos érté­kes tulajdonsággal rendel­kezett. Egyenértékű lévén a szótlan állattal, tökélete­sen engedelmes és veszély­telen volt. Sohasem törte szökésen a fejét. Minden rabtartó szemében a legfélelmetesebb - a rablázadás. Minden rab potenciális zendülő. A mankurt a maga nemében az egyetlen kivétel volt - tökéletesen ide­gen volt számára a lázadásra bujtás, az engedetlenség. Ezeket a szenvedélyeket nem ismerte. Ezért vigyázni se kellett rá, őriztetni se, titkos gondolatokkal pe­dig különösen nem gyanúsíthatták. A mankurt, akár a kutya, csak a gazdáit ismerte. Mással nem is érintkezett. Minden gondolata hasa megtöltésére irányult. Más gondot nem ismert. De a rábízott feladatot vakon, buzgón, hajt- hatatlanul elvégezte... Csak élelemmel kellett ellátni, s akkor pihenés nélkül, télen-nyáron végezte a munkáját, nem nyomasztotta, hogj' elvadult az embe­rektől, nem panaszolta nyomorúságát. A mankurt számára a gazda parancsa létezett mindenekfelett. Magának, éte­len és rongj'on kívül, hogy a sztj'eppen meg ne fagyjon, nem követelt semmit...” Ajtmatov regényében a mankurttá . tett fiút fölkutatja édesanyja, de az nem ismeri fel. Az anya így jajong: „El lehet venni a földet, el lehet venni a va­gyont, el lehet venni az életet is..,, de ki­csoda találta ki, hogy merényletet kö­vessen el az ember emlékezete ellen?!” Gazdái parancsára a regénybeli man­kurt lenyilazza saját anyját. A holtan le­zuhanó asszony nyakából szárnyra kap a fehér kendő, madárrá változik. „Úgy mondják, azóta röpköd éjszakánként a Sárga Homok fölött a Dönenbáj-madár. Ha utasembert lát, odaszáll a közelébe, és rákiált: „Ki vagy? Mi a neved? A Ne­ved?...” Ezt hallom Berlinben, Prágá­ban, Varsóban, Budapesten, Bukarest­ben, Szófiában, sőt Tallinnban, Rigá­ban, Vilniuszban, Alma-Atában, Jere­vánban, Tbilisziben és még sok-sok he­lyen. És a mankurt emlékezni kezd. Körmendi Lajos A fellázadt mankurt Irodalmunk rendkívüli jelensége

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents