Észak-Magyarország, 1995. április (51. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-29 / 101. szám
Április 29., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Költő a költészetről - élőszóban A negyedszázada publikáló Cseh Károllyal beszélget Hajdú Imre Minap, az egri Esterházy Károly Tanárképző Főiskolán - ott, hol hajdanán tanári diplomát szerzett - rendezték meg Cseh Károly költő szerzői estjét. Nem hagyományos író-olvasó találkozó volt ez, úgymond egy a sok száz közül. Sokkal inkább számított ünnepi számvetésnek, egy negyedszázada publikáló poéta összegző számadásának. Igen, a borsodgeszti születésű Cseh Károly negyedszázada publikálta első költeményét Mezőkövesden - hol középiskolás diák volt ~ a Matyófóldben. Azóta persze sok víz lefolyt a Hór-, a Kánya-, az Eger-patakokon és a Hernád folyón, s a pályafutása során Kövesdhez, Egerhez, Halmajhoz, majd újra Kövesdhez kötődő Karcsi barátunk (lapunk Irodalmi rovatának, a Látókörnek is szerkesztője) napjainkra megyénk egyik legtermékenyebb, legérettebb, legismertebb poétájává vált. Költői munkásságának jubileuma alkalmából éppen ezért nem az életút közismert állomásait idézzük fel. Ehelyett munkássága lényegéről, kínjáról és gyönyöréről, a költészetről beszélgetünk. Arról többek között, hogy mit ér az ember ha költő, így a 20. század vége felé itt Kelet-Közép Európában. Q Karcsi! Sainte-Beuve francia író azt állította: Az emberek háromnegyedében él egy költő, aki fiatalon meghal, míg az ember túléli. • Egyre inkább hiszem: mindenki valamilyen, csak rájellemző adottsággal születik, »kozmikus töltetet” hordoz génjeiben, és keresi a teret, ahol az belső, szelíd ősrobbanás folytán, életenergiává alakulhat át. Érzésekben „robban ki” ekkor a teremtés, mely még nem ismeri sem az igazság, sem a tények korlátáit: magáért az öntudatlan szépségért van. A világ még csoda. Olyan álomi réthez hasonlít, melyen váratlanul és egyszerre nyílik ki minden virág egy hajnalon. Később ez a hajnal tágul időtlenné a nagyobb érzékenységgel „megáldkozottaknál”, míg a kevésbé fogékonyaltnál megszokottan követi a nap járását: nappallá unalmasul, estévé szürkül, varázsát vesztetten. A kozmosz, a „szép rend” helyett ők a mindennapok rendjét (vagy mostanában inkább: káoszát) élik - és halódni kezd bennük a költő, 8 van, akikből végleg ki is hal. Legtöbbjük mégis megőriz valamit mindvégig az érzékek fölöttiből, mely úgy dereng lelkűkben tovább, mint a legendás, elmerült Atlantisz fénye néha az óceán vizében. Teremtéshez már kevés ez a világosság, de tűnődéshez - olykor a lét értelmén tűnődéshez is - még olég. Ebben a félhomályban, félvilágosságban nyüzsgő sejtelmeket megvilágítja egy- ogy pillanatra az alkotás, mely helyettük és orettük íródott; s egyben oldja magára maradottságukat és időtlen szorongásukat is. Legnehezebb pillanatokban ezért fordul sokuk a mágiák ősi szellemi kellékéhez, a vershez. Akikben örökre elnémul a dal, azokat kegyetlenebből koptatja az élet, és kegyetlenebből, gyorsabban kopik bennük a többre rendeltetett létezés is. U Mágiát említettél. Szinte minden versben, minden költőben lappang valamiféle titok- zotosság. Lucian Blaga román költő, filozó- tus talán nem is véletlenül hangoztatta: Könyvvel együtt nyílik a világ is Fotó: Fojtán László Alighanem öreg hiba azt hinni, hogy a költők műveikben elárulnak valamit lényük legmélyéből. A fák a dombokon tavasztól mostanáig gyümölcsöt hoztak. Ám ezzel titkuk nem vált érthetőbbé.” • Metaforájával a lényegre tapintott a lírikus, mert a titok az, ami a legősibb időktől izgat bennünket. Fejtegetjük a Teremtő rejtvényét, de megfejteni sosem tudjuk. Adottak hozzá a szavak, és keressük odaillő árnyalataikat. Magunk is ennek a rejtvénynek vagyunk az üres kockái, és tehetségünk mértékében, néhány betűt bele tudunk írni, de egész énünket soha. A részletek áldozatai vagyunk. A teljességnek csak megközelítései vannak. Egy-egy kimagasló alkotó elme, túl a megközelítésen, pár sugarat vetít magából a nagy Egészre, de fénybe borítani nem képes. S egyikük sem tudja pontosan, honnan ered fénye... Továbbgondolva Lucian Blaga példázatát: naponta élvezzük szinte a gyümölcsök látványát, ízét, zamatét, hamvasságát, mégsem ismerjük mélységében az érést, túl a biológiai szinten. A többi mágia. Felülről megszerkesztett mágia, melynek erővonalai „földi lét szeplőzte szemünknek” (Franz Kafka) labirintusok, és elveszünk bennük előbb-utóbb. Néhányan messzebbre merészkednek benne, a szellem Ariadne-fonalát húzva maguk után - de kevesek követik őket. Mind többen megrettennek a vonzó, ám de veszélyes úttól. Mostanában mintha kihalt volna az efféle kalandvágy az emberekből (ha csak nem olcsó fizikai kalandokról van szó), és nemhogy saját útjukat, hanem a kitaposottat sem merik vállalni többé - pedig ezek még csak a „felszínen” vezetnek, és sötétjüket önnön félelmük okozza. Az ezredvég tömegembere a labirintus helyett a síneken gördülés kényelmét választja, nem gondolva arra, hogy a fényesen futó vaspárok is csak ideiglenesek - elrozsdálnak egyszer, és rejtelmeivel benövi mind a fű, a bozót, s az utak az ismeretlenbe futnak ismét... A „nagy rejtvény” fejtegetésének következő mozzanata - vélem - az lehetne: lehajolni ismét egy fűszálhoz, megérinteni egy rügyet, hogy sejtjeinkkel újra tudjuk venni a bennük rejlő örök üzenetet. Talán még súgnának valamit, ami segíthetne. □ A nagy rejtvény, az elérhetetlen, örök kihívás. Minden költő megpróbálkozik vele. Hogy senkinek sem, sikerül? Nem olyan nagy baj ez. Ady Endre azt írta: ...ha a Lehetetten nem tudtuk lebírni, volt egy szándékunk: gyönyörüket írni. • Kísértően szép az elérhetetlen. Sejtjeinkben a kezdetektől ott virraszt a hódítás és a birtoklás ösztöne, akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy reménytelen elérni azt, ami vonz. Létünk másik paradoxona, hogy amit könnyen elértünk, rögtön utána értéktelenné is válik. Hamar megkapható asszonyokhoz ritkán íródnak nagyfényű, lázasan lobogó versek. Marad a késztetés és a cél között tátongó hiány, amit pávázó álmokkal igyekszünk betölteni. A vers mindig is formába szorított, betűtestet öltött vágyakozás, mely a koszlott utcalányt is menyasszonnyá ékesíti föl. A tények magukban kopárak és lelketlenek. Milyen groteszk lenne például egy festményt csak aszerint értékelni, hogy mennyi festéket és vásznat használt fel alkotásához a művész, vagy egy verset annak alapján megítélni, hogy milyen tollal, milyen papírra íródott, és mennyiért vette a tintát a poéta. A tárgyak, akárcsak a tények, önmagukban holt anyagok. Valami mást meglátni bennük: mindig feltámasztásuk is. Alkat kérdése, ki mit vesz észre, és mit álmodik beléjük. Van, aki egy kiszáradt és behavazott fában hatalmas, földre szállt hópelyhet, van, aki tűzifát pillant meg a télben. Egyikük a szépséget, másikuk a hasznosságot tartja szem előtt - s ez már szándékát is meghatározza. □ Az egyik, az álmodozó típus sokak szerint nem e világra való. Sokkal önzőbb, kegyetlenebb, prózaibb ma a világ, mint bármikor korábban. Persze költőnek lenni soha nem volt könnyű. Baudelaire mondja:... itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja, s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép. □ Minden legyintgetés, rémhírterjesztés és mezítlábas mítosz (földhöz ragadt pletyka) ellenére a költők - még - itt élnek köztünk. Talán több türelem és megbocsátás is adathatna e harmatból és sárból összegyúrt fajtának, ha idejét múltnak keresztelik is el őket, újra és újra. Akad amúgy is elég bajuk manapság: a világ a múlandóságra rendezkedett be, ők pedig ódzkodnak a pillanatoknak élni, kivéve a megálmodott öröklét-pil- lanatokat. Túl ezen, többnek is meg-meg- gyűlik a baja a mindenkori földi hatalmakkal, ha olykor rámutat azok esendőségére. „Költőt nem lehet leváltani” - nyilatkozta nyolc-tíz évvel ezelőtt, egy akkor ellenzékinek kikiáltott (s a „rendszerváltozás” óta megint az) József Attila-díjas lírikus. Meg is kapta érte a magáét - mint a többi „hasonszőrű” is. Visszatérve az idézett Baudelaire-i albatrosz-képhez: itt élnek továbbra is köztünk a költők, botladozva, tépázott, törötten lecsüngő szárnyaik, a köznapok hajópadlóján, a divatőrületektől megrészegültek szánakozása, vagy „hahotája” közepett, és egyáltalán nem örülnek annak, hogy a Titanic fedélzetén lehetnek. Cseh Károly versei Téli reggel K-nak Szempilládon hópehely tündököl. Talán egy merénylő angyal ott felejtett ujjlenyomata. Kék-fehér H.I-nek Aláássál húsvétig nyúló telünk - lettek újra kék-fehéren virrasztó ha- va- sa- ink. Christine Busta (osztrák) Különös nagyra telt a hold utolsó éjszakáimon. Gesztenyefám lombja mögül, varázsát vesztve emelkedik: zordon fénylő pajzsként oltalmaz a kétségbeeséstől. . Cseh Károly fordítása Esőmadarak Mezey István rajza •A Fügefalevél képsorai peregnek az éjszakában. Nézem. Csak né- zern> mint a moziban - 29 évvel ezelőtt. (Vajon hányán látják rriost, s hány család otthonában Pereg a soros HBO-film?) Minden ismerős: a halmazi állomás restije éppen úgy,, mint az a kis- nárosi középület, ahol - féltucatnyi hivatallal egy fedél alatt - a szerkesztőség székel. Pályakezdésem forrásvidékén természetesen - s lelki tájain) vagyok; igencsak nehezemre 'tel ne dtjak meg úton-útpjen: 4 30-as évek agyonjátszott Fttnjei után, szükséges volna a . .-as évek alkotásait is előven- ni' Kern, nem a nosztalgia mi- j’ hanem, hogy lássuk: milyen volt az a világ, s hogy hol tar- T-j mos0 Például: erősödött-e erkölcsi tartásunk, eltűnt-e a szervilizmus, a rosszfajta hiva- nlnokszemlélet, s kevesebb-e az e vielen ember, a szélhámos, mintákkor? Mielőtt cinkosan összekacsin- nnánk, sietek kimondani: min- ennek ellenére (mindannak, nmi most bennünket kedvetlenít, lzgal, vagy felháborít) történt °iyan gyökeres változás, le’ty alapja lehet - és lesz is niajd-egy tisztább erkölcsű társadalomnak. Csak azt ne kérdezzek mikor... Nem nehéz kitalálni, hogy a Lukacs György-i meghatározás ellenkezőjéről van szó. Vagyis: a fgtörékenyebb demokrácia is jobb, mint a legpuhább diktatúra. Mert igaz ugyan, hogy a Fügefalevél kitűnő szatírája korának (nagyon fól kellene kötni a textíliát annak, aki jelenünkről hasonlót akarna, csinálni - már persze, ha volna erre pénze...), de mégiscsak olyan mű, aminek köreit a diktatúra futószára határozza meg. Azaz a kicsiny Halmazon (ez legfeljebb járási székhely), lehetnek bornírtságok, lehet státusokra épülő értékrend- szer, lehet korlátolt, bugyután hatalmaskodó s nevetséges a szellemi vezérkar, de egy lépcsővel feljebb már okos és nagyvonalú elvtársak ülnek a kormánykeréknél. A film Gérusz nevű figurája - mint megyei ember- már egész más szellemiséget képvisel, mint a halmazi bunkók, ami pedig az országos vezetést - az ideológiai irányvonalat- illeti... Szóval nevessük ki magunkat az ostoba és kicsinyes halmaziakon (a szocializmus perifériáján lehetnek még ilyenek), de legyünk nyugodtak: a társadalmi fejlődés jó irányba halad. Nahát, ez volt az a bődületes hazugság, amit azonban csak a rendező mert bevallani, szűk - mondhatnám családi - körben. (A fim előtti beszélgetésben Faragó Vilmos is célzott erre, nekem pedig - a miskolci fesztiválok egyikén - Máriássy Judit említette.) Úgyhogy, akik Móricz Zsigmond Rokonok című regényéhez hasonlították a filmet, azoknak „csak” annyiban nem volt igazuk, hogy Móricénál Zsarátnok városa az egész magyar valóságot jelentette (minden romlottságával és bűnével), ahol nem jelenik meg deus ex machi- naként, sem egy okos és tisztességes főispán, sem más... De ha már itt tartunk, nézzük a szocializmus megyei urait! Karinthy Ferenc jegyzi (1969. március 5-én) naplójába: „Külön tanulmányt kellene írni erről a kádervilágról. A nyelvükről, öltözködésükről, beszédükről, szokásaikról, vadászataikról és arról, hogy törvényszerűen szakadnak el az osztálytól, amelyből jöttek. Egy munkáskáderből lett megyei vb-elnök jobban hasonlít - öltözködésben, stílusban, adomában, s abban is, hogy csak saját hangjára kíváncsi - egy régi főispánhoz, mint egy munkáshoz. Vagy legalábbis ahhoz szeretne hasonlítani.” Ami pedig a funkcionáriusok műalkotások iránti fogékonyságát illeti., (legyen szoborról, mint az említett filmben, vagy bármiről szó) egyszer magam is majdnem ráfizettem színházi buzgalmamra. A hatvanas évek végén avatták fel az újjáépített zsarát- jioki színházat, ahol megrendeztem Hubay Miklós: C’ est la guerre című egyfelvonásos tragédiáját. A bemutató április 3-án volt. A mű - mint a címűből is felsejlik - a háború embertelent- tő, lélekromboló hatásáról szól. A fájdalmában szinte meghibbant házmesterné, akinek két fia esett el az orosz fronton, beárulja a házban bujkáló katonaszökevényt. Előadás után a megye első embere tajtékzott. ,A munkásosztály képviselője nem lehet áruló!” - kiáltá. (A szöveg ismerős. Szovjet nő nem szerethet ellenséges katonát! - ezekkel a szavakkal utasították el Örkény István Voronyezs című színművét.) Szóval nem a házmesterné, hanem az író, meg a rendező áruló. De csak a rendező van kéznél - kinyírni! (Mindezt hallomásból tudom; túl kisfiú voltam ahhoz, hogy szóba álljon velem a gazda, aki még Végh Antalt sem engedte színe elé - ama nevezetes pe- nészleki riport után.) A művelődés párt- és tanácsi korifeusai sápadtan hallgattak. Noha ismerték a szövegkönyvet, minden próbát végignéztek, s nem lett volna nehéz érvelniük - de a „nagy emberrel” nem mertek vitatkozni. Nem voltam jobb helyzetben, mint a Fügefalevél ifjú hírlapírója Csikibé. Ám a szorongás (társbérletben két kisgyerekkel) csak egy napig tartott. Mert másnap - vagyis április 4-én - felcsendült a C’ est la guerre (a mű opera változata) a tévében. A felszabadulás ünnepére rendezett díszelőadást a helyszínről közvetítették. Megúsztam. Mi lett volna, ha a két bemutató nem esik egybe? Különben ma már nevetséges ahogyan a hont - kivont szablyával - óvta ellenünk ez a káder. Na jó, egyik keleti követségünkön végezte, mint az operett-béli hülye Leopold Mária, akit eltávolít a főherceg, hogy ne legyen láb alatt. Csakhogy az élet nem operett, bár kétségtelenül vannak benne operettbe, vagy bohózatba illó szituációk. S most fordítsuk komolyra a szót. A Magyar Filmkalauz húsz esztendővel a Fügefalevél bemutatója után jelent meg. Máriássy Félix müvének méltatója a történet fiatal újságíróját elvtelen szélhámosnak minősíti, majd ezt írja: ,A film hitelesíti egy ilyenfajta karrier - és az azt lehetővé tevő közeg - valódiságát.” A karrier közege csak úgy mellékmondatként... Pedig a közegről -ahogyan BibóIstván mondja - a közösségi alkat megromlásának társadalmi talajáról, az ország közösségi életét lenyűgöző hazugságokról van szó - legalább száz évre visszamenőleg! Éppen ezért ne tegyük még le a Bibó-kötetet! A szerzőnek 1948- ban jelent meg egy tanulmánya az eltorzult magyar alkatról, melynek néhány sora ide kívánkozik: „...a régi világ tovább élése, nemcsak annak tudatos hívein keresztül fenyeget, hanem tömegessé vált betegség beidegződésein keresztül is. Mindenekelőtt a társadalom hierarchikus szemlélete, az emberek rangkórsága, a hatalomgyakorlásban, az uralmi szellem túltengése a szolgálat felett, a képesítésben és az állásban rejlő rang- és kiváltságtudat túltengése a feladat és a szolgálat tudata felett: mindezek oly módon át- meg áthatották egész társadalmunkat, hogy politikai fordulatok és személy- cserék magukban el nem törölhetik őket, s ezek számos vonatkozásban akadályozzák, de kompromittálják is társadalmunk folyamatban lévő nagy átalakulását.” Az uralmi szellem túltengése a szolgálat felett... Bibó szellem-kezének érintésére emeltem ki ezt a sort. Aztán elgondolkoztam, hogy vajon mi lehet ma Csikibével? Számításaim szerint még nem élte el a nyugdíjkorhatárt. Lehet, hogy vezérszónok, vagy szóvivő, vagy harcos publicista, Hogy hol? Máma itt, holnap ott... Gyarmati Béla Szószólóban
