Észak-Magyarország, 1995. április (51. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-22 / 95. szám
Április 22., Szombat Kilátó ÉM-ftétvége VII Nemesik Pál v Farsang, Húsvét, Pünkösd egymás után járnak” A néphagyomány nem ismer országhatárokat H a naprakész akartam volna lenni, azt is választhattam volna írásom címéül: „A halál-tél kivitelétől a nyár behozataláig”. Talán a magyar-szlovák nyelvhatáron még a leg- magyarabbak is megértenék, ha így vezetném be mohdandómat: „Fasianske, turíce, Vel'ka noc pride”, vagy „Uz kisela viniesli, uz nebude zima.” A népi tudatban ma is fellelhető mozaikok politikai érdekek által megrajzolt országhatárok ellenére éltek és élnek a két nép hagyományában. Békésen megférnek egymás mellett. A Gömör megyei Murány-patak évszázadokon keresztül befogadta a belévetett égő szalmabábut, a Morénát ha az „Uz kisela viniesli...” csendült fel a vidám leánysereg ajkáról, vagy ennek magyar megfelelője: „Kivitték már a kiszét, nem lesz már tél.” Nem kellett ahhoz schengeni egyezmény, hogy a két nemzetiség türelemmel forduljon egymás felé a néphagyományok ünneprendjében. Felvidéki barangolásaim, népzenegyűjtő kőrútjaim alkalmával azt tapasztaltam, amit Bartók. O így summázta benyomásait: „A parasztok között békesség uralkodik, gyűlölködést másfajtájúak ellen csak a felsőbb körök árasztanak!” - írta 1942-ben. De jó is lenne Bartók szellemét megidézni akár a budapesti, akár a pozsonyi parlament plenáris ülésein! De ez a rövid eszmefuttatás nem az azonnali kérdések órájára készül, nem interpelláció, csak szerény emlékeztető. Ha már ünnepelünk, illik figyelnünk arra, hogy tavaszi ünnepeink milyen emlékeket őriznek a néphagyományban, s milyen tisztelet övezte a tavaszt köszöntő embert lett légyen az magyar vagy szlovák. * Mondandóm mottója az is lehetne, hogy az ünnep egyesíti, közelebb hozza a nemzetiségeket egymáshoz. Kossuthtól a mai politikai élet szereplőiig sokan kísérleteztek a nemzetiségek megbékél- tetésével. Próbálkoztak egyezmények, alapszerződések megkötésével; olykor az Endlösung-ra emlékeztető dekrétummal akartak tabula rasa-t csinálni. A népek nagy összeölelkezésének korszakában az internacionalizmus eszméjét próbálták politikai ünnepkör meghonosításával szolgálni. Kísérletet tettek arra, hogy az egyházi ünnepkört stomírozzák, s új kor nyitányaként mindent meghatározó tájékozódási pontokat jelöltek meg, legújabbkori történelmünk sorsfordulóit. A magyarnak április 4., augusztus 20., és november 7- e adatott meg, a szlováknak 1918. október 28., majd 1944. augusztus 29-e, a szlovák nemzeti felkelés napja vált ünneppé. A magas politika mit sem törődött azzal, hogy a győzelem napja a másik nép számára a legyőzetéssel volt egyenértékű. A politikai ünnepek felgerjesztették az indulatokat mindkét népben 1848 óta napjainkig. * A nép, a népek pedig a feltüzelt ultranacionalizmus és internacionalizmus acsarkodó légkörében józan eszére hallgatott; kereste, ápolta azt a magatartási formát, amely az egyházi ünneprendben és a vele szoros kapcsolatban álló néphagyományban nyújtott humánusabb megoldásokat a nemzetiségi problémákra. Néprajzi gyűjtéseim során én is azt tapasztaltam, hogy nyoma sem volt a békétlenkedésnek vegyes ajkú adatközlőim emlékeiben. Nem volt kiközösítés, csúfolódás, gyűlölködés. Érdeklődéssel fordultak egymás felé. A néphagyományban gyakran összefonódtak a szokások; cserélődött a két nép kultúrkincse. Magyarajkú falvak gyűrűjében, a palócföldi Borsodnádasdon szlovák köszöntőt jegyeztem föl Sperka Anna (sz. 1900) emlékeiből: Fasianske, turíce, Vel’ka noc pride, Farsang, Pünkösd, eljön a Húsvét, Kto nemá kozuchku, zima me bude! Akinek nincs bundácskája, arra hideg lesz! Ja némám, ja némám, len tak ma trasie, Nekem niiws, nekem nincs csakúgy reszketek, Dajte mi slaninku, ak sa vyprazie! Adjatok szalonnát, amint kisütöttétek! A szlovákság körében élő népszokás, ünnepköszöntés még magyar környezetben is élt Nádas- don 1910-ben, ugyanakkor a Rozsnyó vidéki magyar- falvakban ennek magyar változata szólalt meg: Farsang, Húsvét, Pü nkösd egymás után járnak, Kiknek nincs bekecsük, bizony meg is fáznak. Nekünk nincs, nekünk nincs, nagyon is di- dergünk, Adjatok szalonnát, hogy megmelegedjünk! A nép olyan gazdag volt a szellemi hagyományt illetően, hogy az egyházi ünnepek mellett „illegális” jeles napokat is tartott. Ezt a hagyományt sem lehet elkülöníteni, szembeállítani, csak megkülönböztetni. A szlovák néphagyományban a halál-tél kivitele a szalmabábu felöltöztetésével, annak levetkóztetésével, a démonok elűzésével, és patakba dobásával hosszú évszázadokra nyúlik vissza. A szokást a prágai szinódus már 1366-ban tiltotta. A kiszebábu vízbe vetéséről a liczei (Licince) származású Kovács István (sz. 1904) életszerű élménybeszámolót adott, mert dacára az évszázados tilalmaknak, a szokás magyarlakta falvakban is elevenen él az I. világháború előtt. Többek között Liczén, mert ott is, mint Felső-Sajón már 1599-ben tiltották Laetare vasárnapján a kiszehajtást, a ha- lál-kihurcolást. Vitték is a Murán’ka patakhoz a bábut, és hitték, hogy a halál ezután már nem árthat nekik, mivel határaikból elűzték. A télteme- tésból napjainkra már a kisze vagy savanyú leves is eltűnt. De van másik: KnoiT és a Maggi! A tavaszi ünnepeink idején mennyivel emberibb a két nép hagyományaira emlékeznünk, mint a népeket elválasztó gyűlölködésre. Itt van az ideje, hogy a böjti időszak után végre az újjászületés, megbékélés korszaka is be- köszöntsön! Látomás Koscsó László rajza Az ember ifjúkorában meg akaija váltani a világot - ez természetes dolog. De hogyan? - ez már évezredek kérdése. Magam is e kérdéssel viaskodtam „kölyökkutya” koromban. Az idézőjeles jelző Hemingway-től való, aki amerikai író, s aki afféle „rossz példaként” szerepelt előttünk, középiskolás diákok előtt (amerikai, imperialista, stb...). Mi - akkor: Kádárfénykor! - csak botladoztunk. Hallottuk, hogy milyen rossz volt a szüléinknek (de soha nem a szüléinktől): Horty-rend- szer, háború, Rákosi...- és milyen jó nekünk! És örüljünk! Örültünk is volna, de örömünk legalsó fokán is jött a figyelmeztetés: nana! Pedig csak élni szerettünk volna. Csak úgy egyszerűen. Szeretni barátainkat, barátnőinket. De nem lehetett. Bűn volt a szeretet. És elkezdtünk írni (festeni, zenélni...). Annyit tudtunk, hogy ezen a FAL-on csak a művészet eszközeivel lehet rést ütni. (Rés és bástya: most lett fontos számunkra - persze nem Rákosi elvtárs értelmezésében.) S akkor még nem sejtettük, hogy a legnagyobb, legvastagabb falak bennünk vannak: a lelkűnkben. S ez a fal, ez a „kőtömeg” gondot okozott. Bátrak voltunk nagyon, de vezér híján. Volt persze Ady, meg Móricz, meg Illyés és a többi nagy, de - az ifjúság vehemenciájával ezeket eleve elutasítottuk! - óh, mi ostobák... Mentségünkre az szolgáljon, hogy nekünk minden NAGYOT készen tálaltak, s így ösztönszerűen irtóztunk tőlük. (A HATALOM régi aranyszabálya: ha valakit meg kívánsz gyűlölteim - parancsszóra szerettesd meg! Ugye, ismerős?) - Várat kell megvívnunk! - jelentette ki Vezérünk (azóta Hollandiában él). - Most még kő alatt lakunk! — Ezzel célzott Ratkó Józsefre, akinek én akkor hallottam először a nevét. 1 Ez a sírás a kő alól, a szó alól, a fény mögül szökőkút függönye mögül hány éve szól, hány napja szól Mindenki megdöbbent s a gyönyör simogatta meg szíveinket.- Nincs olyan vár, amilyet be ne vennénk! - lelkesedett másik hívünk (azóta Peruban él).- Be kell vennünk MINDEN várat! - kiáltotta egy barátunk (jelenleg USA-állampolgár). Én csak ültem, és, már akkor rosszat sejtettem. És most is csak ülök (itthon Magyarországon), és egyszerű krónikás lehetek: látom a várvívó lovagot - Ratkó Józsefet aki fejjel ront a kőfalnak. Nehéz eset: a kő kemény, a fej puha. De Ó - mert hite van! - újból és újból nekiront a FAL- nak. (A berniünk lévőnek is). És láss csodát: a vár meginog, győz az ostromló! Most aztán mindenki boldog - gondolhatnánk... Az ostromló elégedetten megpihen - hosszú harc áll mögötte -, a feje ugyan véres, valószínűleg meg is hal, de MIÉNK A VÁR! Nagy lyuk tátong a várfalon, ugrálnak be rajta a „győztesek”. Mert győztes mindig van elég. Örömükben azt sem veszik észre, hogy közben meghalt a „kotoró”. Ha élne, nem bánná a tolongást, hisz az életét tette föl a győzelemre. Csak mi - korai rajongói és kései siratói - vagyunk szomorúak. Mert látjuk, hogy benn a Várban már zúg az undorító Élet: lacipecsenyét mérnek jó pénzért, s hozzá frissen habzó sört... Kimegyünk hát az emlékké vérző lyuk elé, s egy verssort mormolunk (csak csendben és „magunknak”): „...és sír, csak sír és kéregét a halottak hátamögül, a szó alól." Tg vágtató világban olykor a JAj legjobb csengésű nevek is feledésre ítéltetnek, méltánytalanul és meg nem érdemelten. Ki emlékszik ma már például Zám Tibor íróra, szociográfus- ra? Midőn e sorok napvilágot látnak, éppen tíz éve lesz, hogy a több mint féltucatnyi infarktus által agyongyötört szíve végképp fölmondta a szolgálatot. Ötvenöt éves volt mindössze. Kemény szellemi pengeváltások estek meg közöttünk, Tibor okos es kitartó vitapartnernek bizo- nyult, bár olykor az indulatai is magukkal ragadták. S amikor úgy érezte, hogy kifogyott az érvekből, a maga részéről egy-egy rögtönzött bölcselkedéssel zárta rövidre a témát. Egy ízben az emberi magányosság volt a terítéken. Tibor tiszántúli kálvinista volt, determinista a végtelenségig, s az egyén csorbílha- tatlan, szent jogait védte körömszakadtáig. Ezúttal is azzal■ vágta el a vita fonalát, hogy márpedig a. magány a leginkább emberhez méltó életforma. Kacagva, figyelmeztettem hetedik házasságára, s arra a tudomásomra, hogy amikor éppen az elvált férfiak boldognak tetsző legényéletét élte, bizony rajzottak körülötte a nők. Tibor egy percig sem. volt magányos, talán épp ezért is élt benne nosztalgia a szerzetesi magány iránt. A magánnyal kapcsolatos Zám-féle aforizma aligha tarthat igényt a folklorizálódás rangjára. Sajnos a kijelentésnek épp a fordítottja igaz - pontosabban vált igazzá az elmúlt egynéhány évben. A mai magyar társadalom a kényszerűségből elmagányosodott tíz- és százezrek gyűjtőmedencéje. Annak, aki önként vállalja fel a magányt mint életformát, szíve és lelke joga így cselekedni. Önként vállalni a magányt, ez a deviáns magatartás legszolidabb megnyilvánulása. Egy egészséges társadalomban a deviánsok csoportja egyet jelent a törpe kisebbséggel. Jogaikat illik tiszteletben tartani - legalábbis amíg azok törvénybe nem ütköznek látni- és tudnivaló azonban, hogy a társadalmi önépítkezésnek a deviánsok, ideértve a magányosokat is, nem részesei. Szemlélői csupán. A kényszeres magányosság, legalábbis a jelenlegi magyar töHatvani Dániel már az elmagányosodottak számát gyarapítják napról napra. A logikai sorbakap- csolás művelete meg nem kerülhető. Emberhez méltatlan magány megméretekben, új keletű jelenség. Még a konszolidált kádári korszak szolid gulyáskommunizmusa is a jelképes nagy közös asztal mellé tudta terelgetni az egyedülmaradottakat. Más kérdés, hogy ennél az asztalnál igazán senki sem érezte jól magát. Nemcsak az ülésrend változott meg - ha egyáltalán megváltozott -, de eltűnt az asztal is. Maradt a szűkre szabott játéktér, s a kívülre- kedt milliók. Igen, a kívülre- kedtek, akik potenciálisan A költő József Attila idézésre érdemes sora jut eszembe;,Aki szegény, az a legszegényebb." Tegyük mindjárt hozzá, a legmagányosabb is. A szegényeket kerülik a jómódúak, mint a leprásokat. Bizony sokszor még a közvetlen rokonságbeliek is. Nehogy felbátorodjék a kölcsönkérésre, a pumpolásra. S a szegény, ha megengedi magának az önérzet fényűzését, garantáltan és visszavonhatatlanul magányossá válik. Társra is nehezebben talál, aki koldusszagot áraszt magából. Még emlékezhetünk azokra az időkre, amikor a növekvő életkornak megvolt az önmagában való tisztessége. Némely közép-ázsiai országban az „öregek tanácsa” bár nem hivatalos, de köztiszteletben álló hagyományos intézmény. Ma és nálunk az állás- hirdetések majd mindegyikében szerepel: 40 vagy 45 éves korig. Mit ér az ember, ha öregszik? - kérdezhetjük ezek után. Költői kérdés ez is. A korosodó, megfáradó ember az, aki elszegényedik és el is magányosodig Alkonyodván kénytelen úgy visszatekinteni életére, mint egy romhalmazra. Átkozott sors, rühes kutyának való sors. Nyolcszázezer-egymillió közötti a magyarországi magányosok száma. A becsült adat szerint minden tizenkettedik ember magányos! S hatszor-hétszer annyi a nő, mint a férfi. Előbbiek kottásként kuporognak ösz- szekapirgált, ringy-rongy javaik felett, melyekből azonban már nem csipog elő semmi. A férfiak helyzete talán a társválasztás szempontjából tűnhetne előnyösebbnek, ám de mégsem igazán: az ő helyzetük valóban drám ai. Többségük potenciális, vagy már tényleges hajléktalan, s avult családjogi intézményünk szégyene, hogy több évtizedes komfortteremtő munkálkodás után épp a teremtésben leginkább érintetteknek kell távozniuk egyszál ruhában. Csoda-e, ha életük újjáépítéséhez se kedvük, se energiájuk? A magány éppúgy méltatlan az emberhez, mint a szegénység. Itt hiábavaló a szociális intézményrendszer hiányaira és a társadalmi lelkiismeretre apellálni. Célravezetőbb lehet a figyelmeztetés: a világ olyan, hogy bárkiből lehet szegény, s bárkiből lehet magányos. Aki ezt mélységében érti és átérzi, attól már nem idegen a szolidaritás tudata sem. A kényszeres magány csak egyedeiben sorscsapás, társadalmi méretekben: megoldandó feladat. An M Kiss Dénes A kő alól ^ i t ~ «tMt "«** • i • s In memóriám Ratkó József Tanulmány Gulyás Csaba rajza
