Észak-Magyarország, 1995. április (51. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-15 / 90. szám
ÉM-interjú Amikor globális világgazdaságról beszélünk, nem lehet közgazdászokat képezni a világban végbemenő folyamatok, a tudomány eredményeinek ismerete nélkül II. oldal ÉM-ripor* ÉM-történelem Meszelni akartam, húsvét előtt úgy szokás, de most az egyszer elmarad. Kinek van kedve ebben a vad időben? —méltatlankodik Ruszkai Benjáminná. III. oldal Ebben az összeállításban azokat a minisztereket mutatjuk be, akik. a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén születtek, illetve kötődtek e megyéhez. IV.-V. oldal Húsvét Fotó: Gergely Sándor A hét embere Mészáros Attiláné tojásfestő Dobos Klára Mi volt előbb? Hát persze, hogy a tyúk meg a tojás között kellene választani. Bár Romhányi óta azt is tudjuk, hogy „a tyúkot ez a kérdés soha sem bántotta, csak hogy mi lesz előbb: pörkölt vagy rántotta?” De mi most ne ragadjunk le ennél az ősrégi problémánál, elég lesz nekünk a tojás is. Hiszen - húsvét közeledtével - mi másért kerestük volna fel Mészáros Attilánét, aki Mezőkövesden él, s tojásfestéssel foglalkozik. Abban mindjárt egyet is értünk, hogy óriási ötlet volt valakitől, alti annak idején ldtalálta, hogy ő most tojáshéjra fog festeni... „Úgy olvastam a Varázserejű hímes tojás című könyvben, hogy nagyon régi hagyománya van a tojásfestésnek - mondja Marika. - És azt hiszem, tényleg van varázsereje is, hiszen olyan sokszínű, olyan szép lehet egy-egy megfestett tojás.” Igen, már a kereszténység előtt is hittek mágikus erejében. A tojás a világ keletkezésének, az újjászületésnek, a természet tavaszi ébredésének egyaránt jelképe. S a húsvét szintén a feltámadásról, új életről szól. „Számomra a húsvét nem csak egy ünnep a sok közül, olyan értelemben jelenti nekem az ünnepet, hogy Krisztust, keresztre feszítették és feltámadt. Mi reformátusok vagyunk, ám teljesen mindegy, hogy az ember milyen vallású.” A tojásfestő Baktakéken született, 35 évvel ezelőtt. Mondja, akkoriban a tojásfestés még nem nagyon érdekelte, sokkal inkább a tájképfestés foglalkoztatta. Általános iskolás korában nagyon sokat raj- zolgatott, szerette így lefoglalni magát. És szívesen emlékezik most is rajztanámőjére, aki a rajzszakkör keretében vitte őket kirándulni. „Ültünk a dombon és rajzolgattunk. De legnagyobb sajnálatomra nem tettem el ezeket a gyermekkori alkotásokat. Akkor nem tartottam annyira fontosnak. Nagyon kedves emlékek lennének ma, mert emlékeztetnének a gyerekkoromra, felidéznék a régi rajzórákat.” A húsvétokat mindig nagy izgalommal várta, hányán jönnek majd locsolkodni. Meséli, nagyon szép volt akkor a falu. Tojást nemigen festettek, azaz csak beszínezték őket. De legyint, hogy ez már nagyon régen volt... Az általános iskola befejezése után Hollóházára került, ahol porcelánfestést tanult, majd egy évig ott is dolgozott. Aztán olvasott egy hirdetést az újságban, hogy Mezőkövesden tányérfestőket keresnek, s vállalta a munkát. így 13 éve ott él családjával együtt. „Folyamatosan tanultam meg a matyó motívumokat. Miután a tányérfestést megszüntették, én is az itt nagy hagyománnyal rendelkező tojásfestéshez fogtam. Szép és érdekes ez a munka, nagyon megkedveltem. De nem is mondom munkának, és a hobbinál is több: nálam ez a festés szeretete. Az tény, hogy nagy türelem kell hozzá, ám ha az ember szeret valamit, akkor megvan .a türelem is...” Hogy alkotás-e ez a folyamat? „Nem hiszem, mert ezt megtanulhatja bárki. Ha van egy kis kézügyessége, megtanulhatja az ecsetvonásokat, a színeket. Az alkotás ott kezdődik, mikor a saját világát viszi rá az ember egy tojáshéjra vágj' papírlapra, amikor attól függően, hogy éppen milyen a hangulata, elgondol, megtervez valamit, a saját Ids boldogságára.” Valaha a szövetkezet értékesítette a kész darabokat, sokat szállítottak külföldre, ám a piac itt is beszűkült. Most maszek kereskedőnek adják el. Azért meg mindig van kereslet, hiszen ez Mezőkövesdnek jellegzetes tárgya. „Persze vannak olyan emberek, akiknek ez nem jelent értéket. Viszont én nagyon sok emberrel találkoztam, akik évek óta őrzik polcukon ezeket a szép dísztái'gyakat.” Ja, hogy az ő lakásukban nemigen taíálni egyetlen festett tojást sem? „Ennek nincs különösebb oka. Volt egy kis polc, de lekerült, mert én inkább elajándékozom, amit készítek.” Természetesen érdeklik a tojásfestőt a népművészet más területei is. Bár nem tagadja, hogy nem tud például hímezni. De annak nagyon örül, hogy itt viszont sokan tudnak, s őrzik is a hagyományokat. „Szeretnék egy szobát, amelyik tele van gyönyörű népművészeti tárgyakkal. Csak hogy az nagyon drága lenne, és olyan lakás kellene hozzá. Giccsekkel pedig nem akarom telerakni a házat... Az jó dolog, hogy a gyerekek most is festenek tojást, még ha csak a boltban vásárolt tojásfestékkel is. De még jobb lenne, ha megpróbálnák ók is elővenni a temperát, kis ecsetet, és egyrészt saját magukat rávinni, másrészt az eredeti motívumokat. Mert ezt meg kellene tanulniuk, akár az iskolában. Hiszen megvan a veszélj'e annak is, hogy elveszti az eredetiségét ez a művészet, elfelejtődnek a motívumok. Pedig fontos, hogy megmaradjon, egyrészt mert nagyon szép, másrészt pedig mert ehhez az országhoz tartozik...” Levél barátomnak Csörnök Mariann Tudom, barátom, te hiszed az Istent. És te tudod, én nem, vagy legalábbis nem úgy, nem azt... Most mégis el kell mondanom neked valamit. Annak idején, jól emlékszem, te szigorúan vetted a böjtöt is. Lélekben és testben tisztultál, talán sanyargattad is magad, hiszen hamar kiütközött rajtad a böjti komorság. Már ahogy mi hívtuk. Mi, akik csakis a tavaszra készültünk. Mit készültünk? Ott mozgott az ujjunk hegyében, ott szimatoltuk a levegőben, és alig vártuk, hogy élezhessük, mint feszül és libeg térdünk fölött a szoknya, és persze láthassuk, mint dagaszt rakoncátlan hurkákat a fiúk hátán ingből a szél. Nem csoda hát, hogy ha én húsvét táján mindig vakító kéknek látom az eget. Még nagypénteken is. Tudom, a „tavaszi Niszan hónap tizennegyedik napjához" a vihart ellő sötét illik. De hát már ismerem a folytatást. Meg kell hogy érts, hiszen te is meghatódsz, amikor ágat viszel a szobádba, és rájössz, hiába figyeled állandóan, nem tudod elcsípni a pillanatot, egyszer csak ott van a könnyű szirom a halottnak hitt ágon. Ha a hús- vétra gondolok-talán mindezért-mindig szemből süt a nap, virágos ágakon keresztül, mégis hunyorognom kell, és a kereszttel egybeolvadt korpusz széle fehéren izzik a fényben. De most szürke maradt a húsvéti ég, és tompák a fények. Butaság, hangulat - szinte hallom, ahogy mondod nyugtatön. De azért hallgass meg, kérlek. Tudod, eszembe jutott a feltámadás. Azoké, akiknek nem adatik meg. Ne mondd azt, hogy mindenki feltámad! Most nem erről van szó. Te sem jársz csukott szemmel a világban. A politika, a kultúra hírei mellett, amikre vadászol, nem kerülik el a figyelmedet a „lezuhant", „elsüllyedt", „rengett a föld" hírek sem. És hallottál Ruandáról, Csecsenföldről, biztosan nem feledkezel meg az itt, a szomszédunkban dúló háborúról sem. És a bűncselekményekről még nem is beszéltem. Persze nem is akarok. De eszembe jutott: a katasztrófákban, az embertelen mészárlásokban elpusztultaknak vajon lenne-e kedvük föltámadni? Nem visszatérni a maguk életébe, hanem folytatni ebben a világban - van különbség. Profán vagyok? Lehet. De körülöttünk a halál táncol. És mi még csak meg sem rezdülünk. LJgye nem értesz félre? Sem a halál ellen nem lázadok, sem nem várom el senki embertől, hogy magára vállalja a világ összes szenvedését. Hiszen mindenkinek megvan a maga gondja, a maga tragédiája - a maga keresztje. De az a pillanat is eljön mindenkinek, amikor legalább önnönmagának számot kell adnia a kimért időről. Amikor nem csak azokat kell elősorolni, amikért egy életen át küzdött: a házat, a kocsit, az utazásokat, minden javat, és hogy mennyi pénzért mennyit dolgozott - a családjáért. Nem, akkor el kell számolni a szeretettel is. De mondd, miként számolhatunk el azzal, hogy képesek vagyunk tudomást nem venni a Ruandában legyilkolt ártatlan milliókról - csak mert talán nem találnánk meg elsőre a térképen; és miként számolhatunk el azzal, hogy bár jóval közelebb történt, mégis csak legyintünk a Tarom-gép katasztrófájára, mert félszáz áldozat nem számottevő. Az Estonia és Kobe, az igen, ezer áldozat körül, no és fölötte már oda- figyelünk-de a számok bűvöletében élünk, csak a szenzáció izgalma fut át rajtunk, és nem a döbbenet. Pedig én hiszem azt, amit nem én találtam ki. Hogy ha nem zárjuk magunkat körül a mindennapok apró gondjaival, ha nem hagyjuk, hogy mi maradjunk magunknak az egyetlen fontos tényező ezen a földön, ha tudunk emberként nézni az ismeretlenekre, és hagyjuk, hogy megérintsen minket az ő fájdalmuk is - akkor többet adhatunk, és ezáltal többek lehetünk. Hiszen más fájdalma láttán megmozdul bennünk a segítés ösztöne. Es ha a távoli névteleneknek nem segíthetünk, ez az ösztön a mellettünk élőknek juttat több figyelmet, több mosolyt. Azt pedig már régen tudjuk, mosolyra szinte mindig mosoly a válasz; és ha valaki sokat mosolyog vissza, az előbb-utóbb belül is nevetni kezd... Ivlondd hát, barátom, megengedhetjük-e magunknak az önzés rövidlátó luxusát? Tudom, Auschwitzban ledől a tér és az idő fala. Ott kézzelfoghatóvá válik a távoli, ismerőssé - hiszen ember! - az áldozat. Onnan mindenki megrendülve és nyitottabb szívvel tér haza. De nem zarándokolhat oda mindenki, hogy lerombolja a közöny falát. És mondd, nem lehetne..., mi kellene ahhoz, hogy föl se épüljön az a fal?! Hát persze, tudom, különösen most, húsvétkor, Pili nszkyt vennéd elő. ...Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszűnhetett dobogni szíve - Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die... És én várom a lelkek föltámadását.
