Észak-Magyarország, 1995. április (51. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-11 / 86. szám
8 ESZAK-Magyarország Kultúra 1995- Április 11-, Kedd József Attila Április 11 A talló kalászait hányva S a verebek közé belesvén Nagy szél kapott föl egyszer engem Hirtelen, áprilisi estén. Gyerekeit kereste arra S engem talált ott épp az útban. Bömbölt, örült sért mosolyogva Rengeteg mellén elaludtam. Vitt falvan, földeken keresztül, Meghempergetett jó sárosra, Ciháivá és kacagva vitt egy Pesti, csatakos külvárosba. Az uccán vidám jasszok lógtak S még vidámabban verekedtek, Kiabáltak, kiabáltunk és A jasszok végül berekedtek. Mondom, valami nagy ünnep volt, A hívek templomokba, mentek És reszketve, szomorú kézzel Áldották őket meg a szentek. S hogy a harangok búgtak, fólnőtt A szívekben nagy, esti béke. A gyilkos végzett emberével S úgy menekült, kalaplevéve. Reménységnek és tulipánnak Kicsikis deszka alkotmányba 1905-ben ígyen Iktattak be az alkotmányba. A kártyás munkásnak fiúként, S a szép, ifjú mosóasszonynak, Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak, Fejkendőbe kötözött gondnak. A szegényasszony rég halott már, De fiát. a. szél el nem hagyja, Együtt nyögünk az erdőn éjjel S együtt alszunk el virradatra. Szép versek Vass Tibor Költészet és napja. Apraja-nagyjalelke ünneplőt ölt. Inkább apraja, sajna. Mint nagyja, Attila ízleli-hallja napját születésének. Mondják, éneklik verseit, szépek a lelkűkben ünneplők. Valami pír arcukon, s ha igaz: pear. Ott rügyben, körtefák árnya alatt csoszog a fény, szoknyák alá bújik a vers. Forró a szél, április tizenegyedik napján szörnyű, nagy fülekkel legyezzük magunkat, szép verseink erényük teljében hűsölnek. Szép verseink, napban költészet, költészetben nap, vetjük a magot, körte magját, hátha. Ezképp is hasonulunk. Nyelv néha facsar, szerintük rendben az úgy. Olvasó ül, szép verseket olvas. Klasszikust és populistát, népiest, nyugatost, antipoéti- kust. Kissé megkésett születésnapi ajándékként - az Ünnepi Könyvhéten. Fémbódé, napernyő, műanyag székek. Körötte űr. Zűrben a nép, nem könyvben. így kapja a faxot. Magvető Kiadó, Szép versek ’94, szerzői névsor. Alig több mint hatvan. Rengeteg népies, kevés nyugatos és még kevesebb antipoétikus. (Űr)ügy arra, hogy nézhessünk széjjelebb. A népi irányzat koronázott, a nyugatosok hercege számban köz(ép), s gazdag még néhányka klasszika-antipoéta. (Sorrendben mégis: Ágh, Csoóri, Csukás, Tornai, Kányádi; majd Csorba, Rába, Somlyó; végül Tandori, Zalán.) E triászban harminc év alatt csupán öt (kettő név- leg is fontos: Térey, Schein). Ok (is) Pestiek. B.-A.-Z. hol volt, hol nem volt, itt élők ott nem élnek. Tavaly, de inkább sok jóval azelőtt, egy legalább. Névleg tudjuk, fontos (Serfőző). Most úgy sem. Lesz kevéske modern, ficamaikban boldogok. Nem lesz vizuális (hacsak Tandori nem rajzol Lindának), és nem lesz új, egyéb. S nem lesz, mondhatni könnyeikéin: avantgárd. Névleg sem fontosak még. Se harmincon innen, se túl, se pestiek, se vidéki rest(i)ek. Ül és olvas. Szoknyák alatt bizget a vers. Hatvanas évek végétől fontos szokni magot vetők által szépeket. Ha legalább oldalá(g)ban nem mérhetnénk (rang)sorait. Ki-ki fontosabb attól, ettől: kettőben-hétben lapozva mérték. Szoknyák alá bújna. Skótokként mérne ott, ahol ennyi az év, versek minőségében. Lelkiek ismeretében, összegzőn tartja magát szépnek. És mi megvesszük. A sorozat úgy teljes. Évre és napra, ár(r)a úgy (fél)kész, ha felnézve rájuk a polcra, fontosán s pontosan egyek. Ha sznobul úgy, akkor olvasva nem fontos, hogy szépek-e (s mint két évvel ezelőtt:) a szépek is ellen-yersek. Néha tehát facsar, rendben az úgy. így vagy. Ülsz, s ha lelked ünneplőben, örülsz az ő verseiknek, mert szépek. A hiányérzettől fontosabb a színvonal. A Magvetőt megvetők is tudják, hogy versek szavairól beszélni csak versek szavaival lehet: igazuk van. írót, s madarát tolláról, az olvasó embert kedves verseiről. Néha facsar, rendben az úgy. Ünnep van, versek ünnepe, körtefák alatt bizget a vers. A boncorvos is képes a szerelemre A pedagógus-költő, aki megtanítja diákjait a versírásra Filip Gabriella Miskolc (ÉM) - Csorba Piroska minden diákja tudja, mi a különbség a daktilus és az anapes- tus, vagy a spondeus és a tro- cheus között, sőt, ha kell, hexameterben vagy pentameterben írják a leckét. De nemcsak az ő tanítványai, hanem azok is tudnak verset írni, akik az általa írt A vers című tankönyvhői tanulnak. Megtanítható-e a versírás? Költők lesznek-e a jeles tanítványokból? Többek között erről beszélgettünk Csorba Piroskával, a tankönyvszerző-pe- dagógus-költővel. • Hogy megtanítható-e a versírás? Erre kettős válaszom van: igen is, meg nem is. A technikáját tökéletesen meg lehet tanítani. Megnézi az ember kívülről, hidegen, hogy miből is áll a vers. Szavakból, szokatlan szókapcsolatokból, képekből, bizonyosfajta ritmusból és rímekből. Aztán szól valamiről. Vagy nem szól semmiről, hanem érzékeltet egy hangulatot. Azt meg lehet tanítani, hogy valaki az adott szabályok szerint írjon le egy tájat, egy emberi érzelmet. De ez nem biztos, ho£y költemény lesz. A rímelésre könnyen felfigyel a gyerek, ha a ritmust is érzi. Ha megtanulja a mesterség fogásait, altkor örömét leli a versírásban. Kamaszkorában szinte mindenki ír verseket, vagy azért, mert nagy ember akar lenni, vagy mert ki akarja fejezni az érzelmeit. Ha pedig verset ír, miért ne tegye ezt tökéletesen?! A legtöbben nem lesznek költők, viszont megmarad az a képességük, hogy értsék, érezzék, szeressék mások verseit. □ Nem fél attól, hogy becsapja a diákjait? Ha tökéletesen verselnek, miért ne hihetnék, hogy költők? • Ezt azért nem gondolom, mert soha sem hitegetem őket azzal, hogy költők lesznek. Az önkifejezés egyik lehetőségére tanítom meg őket. Ha tud verset írni, akkor nem csak elmondani, leírni, elénekelni, eltáncolni, lefesteni képes, mit érez, mit gondol a tavaszról, az édesanyjáról, hanem mindezt versbe is tudja szedni. □ Attól sem tart, hogy elveszi tőlük a csodát, azt a képességet, hogy rácsodálkozzanak az igazi nagy művekre? Hiszen szétszedik, elemeire bontják a verset, megtanulják a mesterfogásokat, ők is képesek hasonlóra... • Éppen segítek befogadni a csodát. Először és másodszor és sokadszor is csoda van. Egyáltalán nem za- vaija őket a gyönyörűségben, hogy Csorba Piroska tudják, mi a szinesztézia, és mi a szinekdoché. A boncorvos pontosan ismeri az emberi test minden kis részét, mindennek tudja a latin nevét, mégis rá tud csodálkozni az egészre. A boncorvos is képes a szerelemre. □ Ha a nyolcosztályos gimnázium első évében megtanulják a verset, a másodikban a prózát, a. harmadikban. a műnemeket, műfajokat, negyedikben az irodalomtörténetet, mit csinálnak a. következő négy évben? • Olvasni fogunk. Sorra vesszük azokat az alkotásokat, amelyek nehezek lettek volna a tízéves gyerekeknek. Viszont ők már nem úgy fogják olvasni az Odüsszeiát, mint azok az elsősök, akik a hagyományos gimnáziumba járnak. Tanítok olyan osztályban is. Nekik régi szöveget olvasni kín, szenvedés. Nincs is elég idő a műre. Két óra alatt nem lehet megtanulni, hogy mi az antik költészet, mi a hexameter... Úgy kerülnek ki az általános iskolából, hogy tulajdonképpen a verslábakat sem ismerik. A hasonlatról hallottak valamit ötödikben a János vitéz kapcsán, benne volt a tankönyvükben a megszemélyesítés definíciója, egy másik helyen a metaforáé. Ennél többet nem nagyon tudnak. Viszont azok a gyerekek, akik már mindent megtanultak a versről, élvezni fogják a szöveget, érzik a lüktetést, skandálják a sorokat, örömmel fedezik fel benne a szóképeket. Tehát a következő négy évben azt fogjuk csinálni, amire az irodalom való: olvasni, és abból megismerni magunkat meg másokat. Az a gyönyörűség benne, amikor már arról beszélgethetünk a gyerekkel egy József Attila-vers kapcsán, amit az belőle kihoz, amitől emberebb lesz. □ Saját verseit elemeztette már a tanítványaival? • Nem. Nekem az nagyon rossz érzés lenne. Azt sem szeretem, ha mondják a verseimet. Persze, az egészen más, ha nem tudják, hogy én vagyok a szerző. Valószínű nagyon sok exhibicionizmus is lehet bennem, hiszen ha nem lenne, nem írnék verseket. Ugyanakkor megvan bennem a rejtőzködés vágya is. A verseimen keresztül megismerhetnek, de ne tudjanak azonosítani. □ Azt mondhatnánk, könnyű annak verset írni, aki ilyen jól tudja, a mesterfogásokat! • Amikor verset írok, egyáltalán nem gondolok a technikára. Olyankor valami rossz érzés van bennem. Még nem tudom, hogy ebből vers lesz, csak kellemetlenül érzem magam. Furcsa lelkiállapot ez. Nem hagy nyugodni. Napokig hordozom magamban. Aztán éjjel kiírom magamból. Verset mindig éjjel írok. Utána reggel még rosszabbul érzem magam, mert akkor már látom a hibáit is. □ Tehát nem elhatározásból ír? • Dehogy. Sőt, nagyon sokszor éppen azt határoztam el, hogy nem írok több verset. Ez a világ egyáltalán nem fogékony a versekre. Szinte képtelenség kiadatni egy-egy kötetet. Le is zártam már' magamban ezt a korszakot. Utolsó versemben írtam: „Legszebb beszédű hallgatás, te győzz le! Ne újak verset, krétarajzot a pusztulás falára.” Erre mondta aztán Dobrik István művészettörténész: aki ilyet tud írni, mit törődik azzal, hogy megjelenik-e vagy sem, mit számít az, hogy kiadják-e?! Azóta is írok verseket, de nem küldöm el őket sehová. Ezek a versek, ha akarom, ha nem, megszületnek. Függetlenül az elhatározástól és a technika ismeretétől. □ Viszont bármilyen formában, bárkinek a stílusában tud írni. • Éppen a könyvhétre - Esterházy Péter előszavával - jelenik meg egy ilyen kötetem. Ez egyébként rekordkísérlet is. A francia Queneau kilencvenkilenc stílusparódiát út a három gombról, én a kesztyűvel játszom, és már a háromszázon is túl járok. A kötetbe csak százegyné- hány fér, de azt hiszem, ezt életem végéig folytatni fogom. Ez persze csak játék, de nagyon élvezem. □ Hogyan ünnepük meg a tanítványaival a költészet napját? • Ezt nem szívesen árulnám el. Legyen ez meglepetés. Nem szeretem azokat az ünnepeket, amikor úgy használják a verset, mint valami kelléket, amikor úgy húzzák elő, mint az ünneplőruhát. Azt szeretném, ha személyes, bensőséges lehetne ez a nap. Csorba Piroska stílusparódiái a kesztyűről Kiszámolóban Cím nélkül Egyujjas kesztyű. Kétujjas kesztyű. Háromujjas kesztyű. Négyujjas kesztyű. Ötujjas kesztyű. Hatujjas kesztyű. Annyi ujj nincs is a kezemen, beee! Eposzban Kesztyűié a (Invokáció) Múzsa, segíts híven megénekelnem őt, az ötujjast, Kinek sorsa gálád s kit gazdája hanyagul Porba leejtett. Múzsa, segíts sorsát híven elmondani nektek, kiknek kezén csupa bőr, csupa irha; míg hősöm szegény, a kesztyűtlen Istvánosz anyaszülte pucér jobbját fázósan bő zsebébe dugja. Múzsa, segíts megénekelnem őt, az ötujjast, vigaszául s okulásul a kesztyűvesztő hanyagoknak. Ady Endrésen Kesztyúgyász az avaron Útra esünk. Esünk az útra. Kötötten, búsan, meglapulva, Két lankadt ujjú Kesztyűmadár. Új kesztyűi vannak anyámnak. Csattognak új kötőtűk, párak. Bújnak a. fázás Ízületek. Hullunk az útra. Űzve hullunk. Valahol a porban gugollunk, Meredt ujjakkal, szerelmesen. Ez az utolsó gyászunk nekünk, Egymás lyukába belenézünk, S lebomlunk az őszi avaron. Limerick formában Cím nélkül Volt egy srác, úgy hívták Pista, a. keze nem volt nudista. Történ egy baleset: kesztyűje leesett, a jókedvének már nyista. Az anyját úgy hívták Kisné, ideges lett ő egy kissé: bottal addig szidta, míg nem lett a Pista lapossá - és limerickké. ..AZ OLVASÓ: a költészet napjáról M észáros László (74) nyugdíjas Szépnek, jónak és helyesnek tartom, ha az ember a költészetben is megmutatkozik: megmutatja magát, és egy más, határtalanabb világot is képes elénk tárni. Gyülekezeti összejövetelek alkalmával olykor magam is szoktam szavalni. Teszem mindezt azért, mert szerintem az igazi, bölcseleti költemények segítenek azoknak a testi-lelki bajoknak az orvoslásában, amiktől ebben a felgyorsult és elidegenedett világban élő emberek, és maga a világ olyan gyakran szenved. Hívő emberként elsősorban az istenfélő költők munkáit kedvelem. Azokat a verseket, amelyek a nemes erkölcsi tartásról szólnak, jellembeli tanításokat hordoznak magukban. De más költőket is tisztelek és becsülök, ha verseikkel józanságra és emberségre tanítják azok olvasóit. Kristóf Tamás (23) főiskolai hallgató Az igazság az, hogy a versek és maga a költészet nem áll, soha nem is állt különösebben közel hozzám. Ha jobban belegondolok, költeményekkel utoljára igazán csak a középiskolában találkoztam, de már akkor sem voltam jó irodalomból. Talán ezért nem is szerettem ezt a tárgyat. A főiskolán villamosmérnöknek készülök, így inkább a reál tárgyak iránt vonzódom. Az elvont, szimbolikus témák nem nagyon kötnek le, nem okoznak igazán szellemi örömöt. A számítógépes mérnöki munka foglalkoztat, ennek tanulása mellett pedig egyre kevesebb a szabadidőm. Ritkán jut eszembe, hogy verseket is illenék olvasnom. Ennek ellenére fontosnak tartom a költészet ünnepét; hiszen nem olyan sok számottevő költője volt ennek az országnak. Simon Nóra (25) pszichológus Ezek a „napja" nevű ünnepek kicsit mindig gyanúsak. De ha ebből a veszett világból valahogy meg akarjuk mutatni a szépet - például a gyermekünknek -, akkor ünneppé tehetjük. De nem hiszem, hogy egy konkrét nap jobban ösztönözne valakit a versolvasásra. És ha valakinek nem szakmája az irodalom, az általában verssel utoljára a középiskolában találkozott. Pedig a versek által mély érzelemhez jut az ember, úgy, hogy nem kell érte megszenvednie. Másfél éves kisfiamnak sok verset olvasok, kifejezetten szereti Weöres Sándort. Persze nem a tartalom vált ki belőle érzelmeket, hanem a zeneiség, a ritmus, a rím, a vers hangulati színezete hat rá. Nekem nincs kedvenc költőm, sőt kedvenc versem sem, sorok vannak, amelyek élnek bennem. Gáspár László (28) egyetemi hallgató Úgy gondolom, hogy a költészet napja ünnep is, meg nem is. Számomra ez a nap leginkább azokhoz a kitalált megemlékezésekhez hasonlít, amelyek nem sokat mondanak az embereknek. Ez így, egymagában aligha áll meg a többi ünnep sorában. Ma nincs igazán költészet, kapott viszont helyette egy napot, amit persze senki nem vesz észre. A műveltség egyébként sem divat manapság. Meglehet szégyen, de a mai költők közül én is alig ismerek valakit; nem tudnék olyat mondani, aki a kortárs szerzők közül közel állna hozzám. Inkább a nyuga- losok vonzanak. Nekem is kedvenceim a „szten- derdek" - mint lózsef Attila vagy Ady-, akiknek verseit leginkább ismeri az ember, akikhez az iskolai tanulmányok során a legtöbb hagyomány kötődik. Török Zsolt (25) jogász-énekes A költészet csodája számomra abban rejlik, hogy az - az erre fogékony ember számára - mindig bebizonyítja, hogy a mindennapi valóságon túl létezik egy más közeg is, amely nem a tárgyiasult külső valóság világa, hanem az érzéseké és hangulatoké. Egy olyan világ, amelyet néni lehet a szokásos módon értelmezni. A versek szeretető egyébként kisgyerekkoromtól kísér. Ezért pedig köszönettel tartozom mindazoknak, akik ennek kialakulásában szerepet játszottak, ráirányították figyelmemet a költeményekre, jó lenne, ha mindennapi nyitottságunkkal és érdeklődésünkkel nem csak ezen az egyetlen napon fejeznénk ki tiszteletünket az alkotók felé, akik érdemesnek tartanak bennünket arra, hogy lelkünket műveikkel nap mint nap gazdagítsák■
