Észak-Magyarország, 1995. április (51. évfolyam, 78-101. szám)

1995-04-08 / 84. szám

Április 8., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Szakmai ősöktől a szárnyas oltárokig „Ahol lehet használni kell, és senkinek nem ártani" T. Nagy József Mint annyian mások, Máger Ágnes is messziről érkezett Miskolcra. Első ki­állításán Dante-parafrázisokkal jelez­te, hogy „Jelen”. Neve és művészete ha­marosan ismert lett szűkebb pátriánk­ban. (Volt egy színházas korszaka is, alapító tagja a Miskolci Nyári Fesztivá­loknak.) Áz első kérdés a régi: miért kezdett el rajzolni, ki mondta az első biztató szavakat? • Nem nagyon mondta senki apámon kívül, ő remekül rajzolt. Hirtelen halt meg bal­esetben 1957-ben. A baleset körülményei, a haláláig eltelt pár óra életem meghatáro­zója lett. Nem tudtam feldolgozni a sok miért-et. Lázadó, magányos kamasz lettem. Bújtam a könyveket, verseltem és bőszen rajzoltam. Az amerikai „üzenetek”, az új hullám a bennem lévő sejtéseket igazolni vélte. A summája az egésznek, hogy érettsé­gi előtt kivágtak az ország összes középisko­lájából, mert röpcéduláztunk, elküldtük az oroszokat... Priuszom lett, így évekig „vi­gyáztak” rám. □ Sok hátrányát szenvedte el? • Talán még előnyömre is vált. Kétszer kel­lett felvételiznem a főiskolára, meg kellett küzdenem mindenért. Ezzel csak azt aka­rom mondani, hogy az ember életében ha történnek tragédiák, amiket nem tud feldol­gozni, az nagyon sokszor a javára válik. Van, akinek megadatik a könnyű siker, mint Rubensnek; és ott van ellenpéldaként Rembrandt, aki nagyon sokat szenvedett. A máról szólva, ez számomra azt jelenti, hogy semmilyen jelentőséget nem tulajdonítok annak, hogy kinek mikor adtak díjat., miért adták. Egyedül és legfontosabbnak tartom, hogy az ember dolgozzon. □ A parasztem ber létezését is az jelenti, hogy dolgozik, nem vár senkitől elismerést, dijat. Ám a művész számára, úgy gondolom, nél­külözhetetlenül fontos a visszajelzés. Legyen az taps, díj, elismerés... • Ez valóban így van, nem vitatható. Csak én már nem így gondolkodom. Én már nem akarok másoknak megfelelni, az az időszak elmúlt az életemből. A szakmát tudom, úgy érzem, nyugodtan mondhatom, hogy bármit meg tudok csinálni. Engem az említett vilá­gi hívságok már nem nagyon izgatnak. Van annyi anyagom, hogy kiállítanék szívesen Pesten, ott éppen tíz éve szerepeltem utoljá­ra. Ha már a konkrétumoknál tartunk, el­mondhatom, hogy rendszeresen megjelenek a nagy hazai kiállításokon és csináltam Svájcban egy nagy szárnyas oltárt. Szom­bathelyen - szülővárosomban - a pápai lá­togatás idején volt kiállításom, onnan ke­rült el egy munkám a pápai auditóriumba; a svájciak így hívtak meg dolgozni Eglisauba. Miskolcon az új Avasi Katolikus Templom­ba is készítettem egy szekrényes szárnyas oltárt; viszonylag elég változatos, van rajta stukkó, táblakép, vannak bronzreliefek... Szóval, dolgozom folyamatosan. Máger Ágnes □ Mostanában mi foglalkoztatja ? • Nagyméretű - 130x130-as - képeket sze­retnék festeni. Eddig úgy voltam vele, hogy ha bélyegkép is az, csak jó legyen. Bemáth Auréltól kérdezte egyszer egyik növendéke, hogy mit csináljon, mire a Mester azt felel­te: „Mindegy az, csak fessen apró remekmű­veket.” A szakma most mega-őrületben van, nagy méretekben dolgozik mindenki. A kis képeket észre sem veszik a kiállításokon. □ Elképzelhető, hogy ha megállók egy 130x130-as kép előtt, azt fogom észlelni, hogy tele van apró remekekkel? • Nagyon is meglehet. Ha megnéz például egy Rembrandtot, azt fogja tapasztalni, hogy minden négyzetmilliméteren ugyan­arról szól. □ Mindig fölvetődik a kérdés: hogyan készül a mű? • Erről iszonyú nehéz beszélni, mert én na­gyon szeretem a társművészeteket; a zenét, az irodalmat. Nagyon sokszor úgy adok ma­gamnak feladatot, hogy valamit átírok. Az egyik gondolat hozza a másikat maga után. Előfordul, hogy amikor befejezek egy anya­got, akkor érzem, hogy most kellene,elkez­deni; most már eléggé feltöltődtem. Én pél­dául tisztelem az elődöket; szeretem, ha vannak szakmai értelemben is őseim. Ala­két ha megnézek, elolvasok vagy meghall­gatok, akkor elindul bennem valami és fel­töltődök. Ez olyan, mint egy nagy folyamat, amibe talán bele fogok én is szervülni egy­szer, valamikor... Nem igazán az a fontos kérdés, hogy mi miért és hogyan születik meg, ha alkotásról van szó. Nagyon nehéz azt nyomon követni, hogy az álom hogyan születik meg. Azt elmondhatom, az ember odaáll a festőállvány elé és áll ott szeren­csétlenül, mint áld nem tud semmit - nem ismeri a szakmáját. Pláne, ha kimarad fél év a szakma gyakorlásából! Ilyenkor végte­lenül tehetségtelennek érzem magam. Ha múzeumokba megyek régi képeket nézni, sokszor érzem: mindent megcsináltak előttem. □ Mintha csupa „dézsavüt” csinálna? • Igen, de ezek a déjá vu-k nagyon jók, mert inspirálnak. Van még valami, ami nagyon fontos, ez a férjemmel való mindennapi kap­csolatom. Nem tudtam szellemileg eltu- nyulni mellette. Nem mintha feltételezném, hogy eltunyultam volna, de ki tudja... □ Esetleg lusta lett volna... • Nem, én nem vagyok lusta, de hogy az em­bernek a fejét mindig használni, mindig tor­náztatni kell, ezt mellette megtanultam, és ez engem sok mindentől megóvott. Olyan­fajta hefeléfordulástól, ami a magunkfajtá­val gyakorta megesik. Rengeteg emberrel találkozunk, akik az ö köréből valók. Ezek a jó dolgok. A rossz az, hogy nincs a saját ko­rosztályommal kapcsolatom. Sajnos, ez egy elemezhetetlen dolog. Amikor 1971-ben Miskolcra jöttünk, úgy nézett ki, hogy lesz, de aztán szembefordult velünk a világ. Én voltam az a fiatal feleség, akit a férje tol felfelé. UNem zavarja, ha beszélünk erről az újság­ban? Miért gondolják egyesek, hogy a férje, Végvári Lajos művészettörténész, ny. egyete­mi tanár révén szerzett nevet? Miért nem sze­retik önt? • Nem tudom, fogalmam nincs. Nekem olyan tapasztalataim vannak, hogy a hét­köznapi életben az emberek szeretnek, a ta­nítványaim szeretnek, de a szakma vala­hogy... Abszolút meg lehet írni, hogy én úgy gondolom, azt gondolják rólam, hogy amit én elértem, azt a féljem révén értem el. Fáj­dalmas pont, hogy ezt a témát úgy kerülik, mint a kását, de a szemembe nem monda­nák egyszer sem. Már ennek se tulajdonítok nagy jelentőséget, mert a művészvilág már csak ilyen; egymást bántjuk, nyíljuk, ahol tudjuk... Én azért igyekszem a kollégák dol­gaihoz úgy hozzáállni, hogy a jót nézzem először. □ Tanítványokat említett az előbb. Hol tanít? • Nem intézményben tanítok, főiskolai fel­vételire készülő fiatalokkal foglalkozom. És ha már itt tartunk, egy számomra roppant fontos témáról szeretnék szólni, Gömörsző- lősről. Ötödik éve járunk oda táborozni ezekkel a fiatalokkal, most szerveztem ne­kik egy kiállítást. Gömörszólősön és vidé­kén nagy a Tompa-kultusz, így ha ott va­gyunk, adok minden gyereknek egy kötetet, elolvassuk a verseket, megbeszéljük; meg­hívok érdekes embereket, felfedező túrákat teszünk. Járnak a táborba erdélyi, felvidéki fiatalok, pályázatokat csinálunk, biztosí­tunk nekik egy kis pénzt a jelenléthez. □ Nagyon sommásan, mit „festene” szavak­kal önmagáról; az emberről Máger Ágnes? • Azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel el­mondhatom: én embernek nem ártottam. Mindig is nagyon fontos volt a számomra: ahol lehet használni kell, és senkinek nem ártani. Fecske Csaba A kerten át Tiétek volt, ti voltatok a kert, telt-múlt, talán bennetek is az életem, ami valaha olyan áttetsző, tiszta volt, bepárásodott velem. Láthatatlan kéz törli le, ahova láttok, az hűlt helyem - Azt, hogy mit, mindenki tudja, sejti, de hogy hová, azt senki sem. Sokat veszítettem, hát tudom, túlságosan is sok van egy helyen. Néha jó volt, néha nem. Megtörtént, ami megtörtént, végérvényesen. Kalász László Sosem-volt jelvény-amőbáim vörös lá nggal leégtek most mellemen téglák függnek s ha lépek verdesik öklökként s nem dicsekvőn a mellem Füzes László Tavasz Nagyot kortyolt a tavaszi füstből, kigombolkozva jár a szél. Égnek a gazból fellobbant máglyák Tavasz-kisasszony újra él. A gazból kigyúlt tüzek nyomán sarjad az élet, fut a tél, a csillagnárcisz dárdái állnak Őrségben mint a március s a fény. Fűzöld szoknyáján virágok gyúlnak sárgák, fehérek, ibolyák. - Talán segít az Isten minket is,-és ha esővel áztat, siiat is - tavaszba hajlik nekünk a világ. Jezsuita gimnázium az Avason Bozsik István rajza Álmatlan éjszakáimon meg­meglátogat egy krétatestü em­berke, akinek pálcika végtagjai vannak, s fején a magyar szent­koronát viseli. Ez a groteszk kis figura nem más mint a NAT. Legalábbis számomra. Mert-az álom és az ébrenlét határán - így személyesíti meg fantáziám a Nemzeti alaptantervet. Na már most, ha felébreszt, s az ágyam szélére ül NAT uraság, kénytelen vagyok vele beszélget­ni. Hogy oldódjék közöttünk a hangulat, néhány gesztussal próbálkozom. Dicsérem, hogy mekkora sajtója van, hogy tőle hangosak az iskolák és így to­vább... A kis embert azonban nem lehet hízelgéssel levenni a lábáról. Válasza rövid, lakoni- kus. Azt mondja csak muszájból foglalkoznak vele, s csak a szak­emberek. Azoknak van igazuk, akik afféle gumicsontnak tekin­tik a NAT-ot, amit odadobtak a pedagógusoknak, hadd rágódja­nak rajta. És, hogy jobb, ha én sem foglalkozom vele. Ebben egyetértünk. Dehogyis akarok én a NAT-tal foglalkoz­ni. Mint unokái jövőjéért aggódó nagyszülőnek persze lehetne né­hány kérdésem, de a hivatalos és hivatalnoki válaszok csak fel­bosszantanak. Az egyik korifeus példáid így nyilatkozik: „Meg­győződésem, hogy politológia, a szociológia és a kulturális antro­pológia szakos hallga tók belépé­se a tanárképzésbe jelentős segít­séget jelen thet, akár a társadalo­mismeret, akár az állampolgári ismeretek iskolai oktatásával kapcsolatos kompetenciák ,lefe­dése’...” Ezzel azonban még nincs egé­szen „lefedve” a téma - a szerző így fejezi be gondolatait: „...meg­győződésem szerint a NAT imp­lementációs folyamatában - kü­lönösen az első években - a kom­petenciák szükséges módosításá­ban a hangsúlyt a továbbképzés­re, a kompetenciák részleges áta­lakítására, felfrissítésére kell he­lyeznünk.” Azt hiszem, az a Kazinczy Fe­renc nevű úr - ki szűkebb ha­zánk tanulmányi felügyelője volt egykoron - most forog a sírjá­ban. De hát ki gondol Kazinczy- val? A KOMPETENCIA a fontos itt, és most... Még az a szerencse, hogy a gye­rek az apa meg az anya kompe­tenciájába tartozik, s az értelmes szülők ezt mondják: Hadd vitat­kozzanak a tanügyi bácsik, té­ged kisfiam szépen fölvétetünk a nyolcosztályos gimnáziumba, (esetleg a jezsuitákhoz), de leg­rosszabb esetben is be fogsz ke­rülni a hatosztályos gimibe... Hogy az általános iskolában nem örülnek ennek, mert meg kell válniuk a jó tanuló gyere­kektől - kit érdekel? Amíg mi bírjuk magunkat, addig áldo­zunk a gyerekünk jövőjére... Rám is áldozott az apám! A há­ború után természetben kellett fizetni a nagyvárosi internátu- sokban. Tucatnyi - különböző korú, állású, helyzetű - magán- tanítvány tandíjából (apám késő éjszakáig okította ezeket) hozták össze szüleim azt a tetemes mennyiségű zsírt, szalonnát, lisztet, mákot, krumplit, lekvárt stb. amit az én ellátásomért kel­lett „beadni”. Mindezt megspó­rolhatták volna, ha otthon - a saját falumban-járok iskolába. De nem! Tízéves koromban csi­náltatott az öregem egy nagy lá­dát, s feladta a váltamra... Elbí­rod? - kérdezte, de nem várt fele­letet. El kell bírnod! - mondta szokatlan keménységgel. Egyéb­ként rendkívül engedékeny, lágyszívű ember volt, tele együtt­érzéssel - és humorral is megál­dotta az Isten. Néhány dologban viszont kérlelhetetlen. Az érdemjegyeim kevésbé érde­kelték, de az nagyon fontos volt számára, hogy hol (kinél, kiknél) szerzem az osztályzataimat. Mert, teszem azt, a szegedi pia­risták mégiscsak jobban hitelesí­tették az emberfiát illetve a tu­dását, mint az N. községi általá­nos iskola. Hát ilyen meggondolásból fog­lalkozik most a szokásosnál ke­vesebbet ékszerteknőseivel az én kis ismerősöm is; készülnie kell a felvételire. Ha minden jól megy, tízévesen már gimnazista lesz! S miért ne menne jól, hi­szen eddig sem okozott csipetnyi gondot sem a tanulás az elit is­kolának tartott általánosban, így hát. a gyerek pályafutása ki­számítható. Ha váratlan esemé­nyek nem zavarják meg életét - jól képzett értelmiségi ember vá­lik belőle. Azzal, hogy a nyolc- osztályos gimnáziumba kerül, mintegy megnőnek az esélyei, azon tanulótársaival szemben, akik majdan a NAT 6+4+2 pá­lyaívét követik, illetve követni kényszerülnek. De ki beszél már itt esélyegyenlő­ségről? Egyébként az elmúlt öt- ven esztendőben is legfeljebb csak beszéltek erről. Mert a szár­mazás szerinti kategorizálás év­tizedekig megkeserítette sok-sok család életét (az 1956-os forra­dalom után rengeteg tehetséges fiatalember távozott emiatt az országból), és soha nem. volt az sem mindegy, hogy ki, hol (mi­lyen szellemi, gazdasági, családi környezetben) látta meg a napvi­lágot. Kell-e magyarázni, hogy a budapesti Madách Gimnázium növendékei mennyivel nagyobb eséllyel indultak az egyetemekre, mint a szerencsi vagy mátészal­kai diákok. (Kitűnő barátom - aki Fehérgyarmatról indult, s a miniszterhelyettességig vitte - sokat tudna erről mesélni.) Egyszóval apám az esélyeimet akarta növelni, mikor a vállam­ra adta a nehéz diákládát, s alig tízesztendősen (mert augusztus végén születtem), útnak indított. S noha sok mindent nem lehetett, előre kiszámítani - bizonyos kacskaringók után - mégiscsak értelmiségi lett belőlem. (Ami ta­lán kicsit többet jelent annál, mint hogy itt meg ott sikerült diplomát szereznem. Mert első­sorban nem a diplomáról, ha­nem a lélek pallérozottságáról van szó.) B. Böbe, elemi iskolai osztálytársam, viszont még az érettségiig sem juthatott el, noha (ezúttal nem túlzó a minősítés) zseni volt -Isten áldotta ritka te­hetség. S ezzel a talentummal hosszú-hosszú ideig jegyeket lyu­kaszthatott egy távolsági autó- buszjáraton. Böbével szemben lelkiismeret- furdalást érzek: őt kellett volna Szegedre (Moszkvába, Párizsba) indítani gyerekként - akkor most eggyel több Nobel-díjasunk volna. És hány Böbét nem ültet­tek fel a vonatra a népi tehetsé­gek felkarolásának idején sem... És hányán maradnak most is otthon - kiteljesedni nem tudó tehetségükkel - olyan fiúk és lá­nyok, akik potenciálisan tudó­sai, művészei lehetnének ennek az országnak. Régóta figyelem a hozzám közel álló pályákat. A gyerek - von Haus aus - tudogat valamit, és színész lesz, meg hírlapíró lesz. Es miért ne lenne, hisz’ azoktól a kedves néniktől és bácsiktól függ a sorsa, akik őt - nem is olyan- régen - a térdükön lovagol tat- ták. A tanár úr ugyan pontosan tudja, hogy milyen az eredeti te­hetség, s időnként emlegeti is Sós Imrét, de azért a rostavizs­gán nem fogja kivágni Bubukát, hiszen estére egy színpadon lép fel a gyerek mamájával.- Van-e kontraszelekció a hazai tudósképzésben? - kérdeztem egykoron az akadémia főtitkárát. - Igennel kell válaszolnom fiatal­ember - nézett rám a professzor, majd másról kezdett beszélni, A fiatalemberből azóta öreg szi­var lett, de elévült-e a kérdés? Nagy - talán legnagyobb! - nem­zeti. kincsünkről, a tehetségről van szó. A tehetségről, amit min­denféle rendszerben és oktatási struktúrában fel kell kutatni, és gondozni kell, és kivételként (igenis megkülönböztetett mó­don) kell kezelni Ugye nem szüksé­ges magyarázni, hogy miért! És tetszenek tudni a tehetség ter­mészete már csak olyan, hogy Nagyszalontán, Balmazújváro­son és bárhol megteremhet. Na most, ha éppen akkor, és ott nem lesz az önkormányzatnak isko­lája vagy csak hatosztályos lesz az az iskola... És a megszülető új kis Kocsis Zoltánnak még mu­tatni sem tudnak a közelben zongorát... Nem folytatom. A NAT-vita egyik rokonszenves résztvevője, aki - igazi pedagó­gushoz méltóan - soha nem adja fel, ezt írja: „Eötvös, Apponyi, Klebelsbcrg sem volt könnyű helyzetben, mégis sikerült új pá­lyákat találni a közoktatás szá­mára, nekünk most miért ne si­kerülne?” Nem kívánhatunk mást, mint azt, hogy sikerüljön! Talán azért lesz egy kicsit nehéz, mert. nem látok a magyar horizonton Eöt­vösöket, Apponyikat s egyetlen Kúnót sem, nemhogy Klebelsber- get. Csak azt a bizonyos kréta- testű emberkét látom, akinek pálcika végtagjai vannak, s fején a magyar korona lötyög. Gyarmati Béla Szószólóban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents