Észak-Magyarország, 1995. március (51. évfolyam, 51-77. szám)

1995-03-18 / 66. szám

Március 18., Szombat Kilátó ÉM-hétvége VII L os Angelesben időzöm - pihennem kell - mond­ják, s hozzáidomulni az itteni időhöz, éghajlat­hoz. Ami nem is olyan egyszerű. Mostanában értem meg az olyan csekélységeket, hogy mondjuk egy világbajnokságra Európából iderepülő remek fo­cicsapat simán elveszíti a biztosnak számító meccseket. Egyszerűen azért, mert nem veszik szá­mításba a szervezet biológiai csapdáját, vagy e csap­da következményeit. A kikelet hűvös, szokatlan, s a tengerről beáramló pára - vagy köd - eltakarja a napot. Márai naplójá­nak bölcsességeit szcmelgetem, s amúgy fél füllel hallgatom a víz monoton zubogását a medence túlol­dalán. Ilyet vagy ehhez hasonlót kellene építtetni Bu- zitán is; napok óta ez jár az eszemben, de hogy mi­ként, annak a módját egyelőre nem tudom kitalálni. Egyébként - ezt töredelmesen be kell vallanom - üres vagyok, s kicsit félek az előttem lévő további utazásoktól. Roppantul kellemetlen, hogy nem értem ezt a bikkfanyelvet; időnként még a repülőtéri alkal­mazottak végtelen készsége és kedvessége is megalá­zónak tűnik. De - hogy hazakerüljek - ezt a „kellemetlenséget” is el kell viselni. Persze próbálok kitérni ezek elöl a gondok elöl, s ehhez az igyekezet­hez most éppen Márai a segítőtárs, aki ilyeneket ír eiTől a tájról és térségről: ,,A házak előtt a gondosan nyírott gyepen a guggoló cserjék, törpe törzsek, tűle­veles, alacsonyan terpeszkedő gallyak. A kaliforniai vegetáció nem „nyugati”, de nem is tropikus. Föld­részközi, amorphL.) A láthatatlan üvegharang, az óceánnal elvegyülő égbolt alatt minden húsos, anya­gias. Az égbolt határtalanabb, mint máshol. A Csen­des-óceánt borítja le - egy térfogatot, amelynek nin­csenek méretei.” Ilyesmikkel traktál egész délelőtt a Kassáról idáig vándorolt notórius naplóíró... Egyébként szokatlanul hűvös van, és még egy kevéske permet is hullott az óceánról erre jött felhőből. Ebédelni J. levitt a Tengerhez. Azért a nagy „T”, mert ez az antik-óceán nagybe­tűs víz. Biztos, hogy látszott rajtam, legalábbis én majdnem biztos vagyok ebben, a megilletődöttség, hi­szen tőlünk idáig eljutni, azért az nem egy délutáni séta. S ez a lábam előtt lévő Oriásvíz, a Pacific, a nyu­galom és az Oserő egyben. Persze hogy bele is gázol­tam, félretéve megrendülést, tiszteletet, s hűvösét, sodró erejét még sokáig őrizni fogom. D e Santa Monicában és Venicében a Parton „rendbesétáltam” magamat, úgy, hogy élvezni is tudtam a látottakat. Itt a parton akad min­den elképzelhető és elképzelhetetlen, amit ez a világ megteremtett; kínai, néger, koreai, mexikói, aztán ezek keveréke... Jól öltözött üzletember, homokos né­ger, japán lotyó (vagy akármilyen, a bőség mint a part homokja), aztán jósok, jósnők, narkósok, alkoho­listák, be nem fogadott menekültek, festők, fotósok, s mindenféle kóceráj, s ahogy láttam, minden eladható s minden meg is vásárolható, csak dolcsi kell hozzá. Együtt van minden, amit az emberi képzelet elérhet; sőt az is, ami annak határán túl hever. Gyilkosok, rablók, kisstílű tolvajok, zsebmetszők - Amerika leg­nagyobb szeméttelepe. Gyanítom, néhány év múlva nem a mai európai háborúk lesznek majd a politika fő tisztázandó gondjai, hanem az az itt látott hemzse­gő homo-áradat, amelyet sem emberi, sem isteni tör­vény nem képes korlátok közé rendezni. A parti szemle után a magas parton lévő Getty Múzeum következett. Ide fel rendszeres mikrobusz­járat szállítja az érdeklődőket. Kocsival csak az me­het fel, áld előre lefoglalt egy parkolóhelyet. Koráb­ban már voltam egy természettani múzeumban, amelyben huszonötezer éves csontvázakat láttam, ez a mostani közelebbi idők emlékeit idézi, de valahogy nem ide illően... Getty J. Paul igen gazdag ember le­hetett, mert egy görögországi ókori épületegyüttest megvásárolt, hajókra rakatott, s itt az óceán színe előtt újra fólépíttette. Ez a mostani Getty Múzeum, képtár, tele antik szoborral, görög vázával, festmé­nyekkel, s óriásméretű gobelinekkel, amilyeneket még soha sem láttam. (A három darabból álló Don P ortland és Seattle, az eddigi távolságokat véve alapul, szinte amolyan két szomszédvárnak számít, bárha más-más államban lévő városok is. A repülés alig tart egy rövidke óráig, éppen csak arra elég, hogy a Delta Airlines gépein szokásos obii­gát sört, vvhyskit, szendvicset stb. az ember elfo­gyasztja. Megérkezés után azonban egy kicsinyke meglepetés ért, ugyanis J. P. helyett, aki a Seattle-i magyarok soros „prezidentje”, két hölgy várt - anya és lánya -, egykori Kassaiak. S e „kassaiság” révén most az ő vendégük leszek, aminek persze örülök, hi­szen így egy kicsit otthon lehetek. Csak az a baj, hogy az éjszaka megint nem sikerült aludnom, s így komo­lyan össze kell szedni magamat, hogy hallgatni és be­szélni egyaránt tudjak. G.-ék csinos földszintes ház­ban laknak, s a feleség, Szilvia még néhány tyúkot is tart, meg - miért is ne, hiszen ez így dukál - mellet­tük két kakast, amit - mert hajnalonként fújják a ka­kasnótát - a szomszédok egyáltalán nem kedvelnek. S ennek törvényszerű következménye, hogy a kaka­sokat ki kell vonni a forgalomból; egyrészt, hogy a szomszédok megbékéljenek, másrészt, hogy holnapra igazi kakasleves kerüljön az asztalra. Szép, tágas szobát kapok, s folyamatosan mondjuk mindazt, ami Kassától idáig megtörtént , a gondokat - az ittenieket - s az ottaniakat is természetesen. Délután végre megmutatja magát J. P. úr is, aki, amiként az imént már elmondtam, az itteni magyar egyesület elnöke; mérnökember, a helyi magyar lapot is ö szerkeszti. Zömmel magyarországi hírösszefoglalókat, részben a szervezeti életről szóló tudósításokat találtam benne, de akad egy-két vers is - otthonról. A házigazda G. F., akit még a bárcai szervizből is­mertem, délután egy kisebb autózásra invitál, üzleti ügyeket is intézve eközben. Seattle a Washington öböl partján fekvő nagyváros; a központ, mint a többi amerikai városban is, meg van tűzdelve „magas házakkal”, a lakónegyedek is az eddig látot­takra hasonlítanak. Egyébként itt van az Államok legnagyobb kikötője, amit magam is tapasztaltam az öbölben zajló hajóforgalomból. Még azt is el kell hogy mondjam, hogy szinte egybenőtt egy másik várossal, a szép, indián nevű Tasomával. Jártam ott is, a két várost az öböl egyik ága felett átívelő híd köti össze... Egyébként J. P.-vel a holnapi s a holnaputáni műsort beszéltük meg, de ebben a megbeszélésben mindent valami „feltételes mód” lengett be. De: ha isten napja süt felettünk, van miben reménykedni. Aztán igye­keztem az egészet egy kicsit elfelejteni. S ez nem is volt valami nehéz, mert estére a „szomszédból” - a kanadai határ közeléből - vendégek érkeztek, még­hozzá egy másik kassai házaspár. így az egész este - mert a feleség nem beszél magyarul - szlovákul folyt a társalgás; de ezek az estéli vendégek már amerikai szlovákok, az otthoni eseményeket úgy-ahogy isme­rik, bár ugyanazt másként látják s ítélik meg, mint az otthoniak; szemléletük tágabb, nyilván már oda­haza is az volt. M ielőtt a fáradtság ehitt volna az ágyig, házi­gazdámmal abban állapodtunk meg, hogy ko­ra reggel vele megyek „üzleti útra” fel, egé­szen a kanadai határhoz. Korán keltünk tehát, ha­raptunk valamit, s már ültünk is az autóba, hogy egy órányi autózás után az öböl partján még G. rövid ta­nácskozást tartson megbízójával, aki egyébként szin­tén tőlünk való, s építkezési vállalata van. Most vala­mi iskolaépítési pályázat miatt utazunk tehát. G. ko­csiját itt hagyjuk, s átülünk egy igazi terepjáróba; még egy telefonpróba a kapcsolattartás végett, s már megyünk is tovább északnak. Új ismerősöm egyéb­ként S.-ből került ide a világ másik végére, sikeres embernek tűnik, jól beszél még magyarul, s azt me­sélte, hogy szándékában volt megvenni az egyik ott­honi fürdőt, de aztán elállt a vásártól, mert a tulajdo­nos „túl sokat kért érte”. A maga módján az ilyen ma­gyar - tudom - a saját családját megsegíti, ám - s ezt is tapasztalatból mondhatom - az olyan kérdések, mint a nemzetiségi kultúra, netán annak támogatá­sa, óceáni távolságra van tőle. De azt hiszem, ezt „ter­mészetes” magatartásnak kell elfogadni. Itt, mondom el, hogy ebből a szempontból még ennél is különö­sebbnek tűnik a ’48-as és az ’56-os emigrációs ma­gyarság magatartása közötti ellentmondás, netán „áldozatvállalása”. Tisztelet a kevés kivételnek. Az a gyanúm, hogy' zömmel ezeknek a koros ’48-asoknak alig is van reális ismeretük arról, hogy az óceán má­sik felén, s főjeg a mi tájainkon mi zajlott le az elmúlt öt évben, s hogy mi történik ma. Csupán a szidalmak utcája egyirányú, meg hogy ki melyik oldalán áll a barikádnak. Holott azt kéne elvégezni végre, hogy a közöttünk lévő szellemi és egyéb gátakat végre le tudjuk bontani. De: mondják a semmit - magyarul. Az ’56-osok ezzel szemben a lehetőségek korlátái kö­zött megpróbálnak cselekedni is, az „ahogy lehet” szorításában. Mindezt G.-nek is elmondom, s csak bólogat, meg egy-két alkalommal lemondóan legyint. „Nézd meg akármelyik névkártyáját. Azt hihetnéd, hogy leg­alábbis a fél Amerikát ók irányítják. Ha azonban egy kicsit megvakarod a papírt, kiderül, hogy a sok „prezident” mögött alig van 10-15 „nem-prezident”. De azok java része meg „volt-prezident”, mert azt is feltüntetik. Amikor ide jöttünk, csak csodálkoztam, mert fárasztó volt az egésznek az elviselése, főleg ha még mosolyogni is kellett hozzá.” Egyébként az itteni táj, mintha Kassán a Bankó felé fordulnék: majdnem otthoni. Az ablakokban muskátli, almafák az udvarokban, aztán az utak mentén jegenyék, nyárfák, tölgyek, fenyvesek, s az égen igazi szeptemberi fátyolfelhók. És ezek látása csakhamar elfeledteti a másik oldal emberi sivárságát... M iután megérkeztünk a tetthelyre, tapasztal­hattam, hogy Amerikában miként kötik meg az üzletet. Velünk együtt az iskola igazgató- sági épületéhez még vagy öt kocsi érkezett. Pár perc­cel a kitűzött időpont előtt G. telefonon megkapta megbízójától a végleges ajánlatot, gyorsan beírta az előre elkészített pályázat megfelelő rubrikájába, s nyargalt vele befelé, s az utolsó pillanatban leadta az ajánlatot. Ugyanezt tették a többi várakozó kocsiban lévők is. Mire visszaértünk Seattle-ba, kiderült, hogy hiába való volt a mai utazás. Visszafelé G. még megmutatta az itteni óriási re­pülőgépgyárat, amelyben a holdutazás különböző gé­pei születtek. De valami nincs sehol, s ez a kultúra otthoni tudata és tudása. Gyakran az az érzésem, hogy ami itt múlt, az nem történelem, hogy ami lesz - az a történelem, bárha ez teljesen abszurd. Ámbár a jövőnek is van történelme, csak meg- és túl kell élni... Tari István Soha ennyi madár (Glossza) Soha ennyi madár nem esengett még a ligetben, ahol lobban a sólyom. A halál koponyát beütő vendég oda kinn, hol a lég kivesző ózon Katonát fal a zöld valahol - mondom. Nagy a szárnysuhogás - odafónn toll ég. Idelenn, hol a fold csupa új láb­nyom, soha ennyi madár nem esengett még! Fiatalkori képed akadt nemrég a kezembe: az álmodozás ódon siratófala már motyogó emlék a ligetben, ahol lobban a sólyom. Mi maradt ? A remény kilukadt kondom, hebehurgya beszédbe szorult hétvég: kidühöngi magát a szokott mó­don ­a halál koponyát beütő vendég. Fütyülő lövedéket edző kékség, poroló nyomokig repülő ólom! Soha ennyi madár nem esengett még odakinn, hol a lég kivesző ózon. Odakinn, hol a lég kivesző ózon, a halál koponyát beütő vendég. A ligetben, ahol lobban a sólyom, soha ennyi madár nem esengett még. Kilátó Szerkesztőségünk a mostani lap­számmal kezdődően indítja útjá­ra a havonta egyszer megjelenő Kilátó című új rovatát. Képet kí­vánunk adni ebben a határokon -átlépő észak, északkeleti régió­ban (Felvidék, Kárpátalja), s az attól délebbre eső térségekben is (Párcium, Erdély) türemló politi­kai, társadalmi kulturális mozgá­sokról. az ezekhez való viszo­nyunkról. Szeretnénk odaát, s idehaza dolgozó élvonalbeli írókat is megnyerni ügyünknek: tudósít­sanak mi történik, zajlik körülöt­tünk, bennünk. Azok az ellent­mondások, amelyek szomszéda­inknál, s a tágabb világban ta­pasztalhatók, fóllelhetóek ideha­za is. S mi magunkban is vívó­dunk velük. Ebben a rengd időben nagy szükség van a tisztázó mun­kára - mindannyipnk érdekében. Az oldal szerkesztője, Serfőző Simon (Részlet a Magyar havas című írásból) Itt élned Tiszaújlakon a lakosság nyolcvanhét százaléka magyar, a könyvtárban a kötetek tizennyolc százaléka hunn. Működik idegen osztály az ungvári könyvesházban, az idegen könyvek négyötöde valóban magyar. A 85 ezer beregiből 60 ezer magyar, a járási könyvtár köteteinek a huszonhét szá­zaléka kínál az idegen nyelvű több­ségnek anyanyelvi olvasnivalót. Be­regszászban a gyermekkönyvtár 39 ezer kötetéből 8 ezer a magyar többségé. Ez tetszik álliberális úrelvtársaink- nak: előnyben a kisebbség! „Az idegen: szép!” Nyilván ezért hív­ják — kedveskedésből — idegennek Kárpátalján a magyart. Hogy min nevet ma (remélhetőleg utólag) Ruszinszék magyarja? Olvas­hatod a beregszászi Szivárványban. A sebész, az építész és a kommunista azon vitatkozik, hogy kinek a szak­mája a legősibb. Évát Ádám egyik bordájából alkották, ez pedig sebészi műtét, mondta a doki. Lehetséges, egyezett bele az építész. De előtte a káoszból létrehozták a világot! Ez pe­dig természetesen az építész dolga. Ne feledjétek (szólt közbe a kommu­nista), hogy valaki előzőleg létrehozta a zűrzavart. Mondja, kérem, ez már a kommuniz­mus, vagy lesz még rosszabb is? Rabinovics a Kremlben dolgozik, a Szpaszkij-toronyban ül és a távolt fürkészi, hogy idejében jelezhesse a kommunizmus közeledtét. Az ameri­kaiak igyekeznek átcsábítani, hadd jelezze, mikor jön a gazdasági válság. Nem (mondja Rabinovics a moszkvai Kreml Szpaszkij-tornyában), nekem állandó munka kell! Szavanként huszonöt év a Gulag lá­gereiben. Független lap, Itt élned, hal­nod kell. Hogy kik sírják vissza a kom­munizmust? Azok a kétkeziek, akik kedvükre lophattak meg, akiket az állam tartott el, mert a munkájuk lócitromot sem ért, meg azok az értelmiségiek, akik annyit hazudhattak, amennyit nem szégyelltek. Kaput jeszty? A cseh időkben már Szegényország­nak hívták az Erdőskárpátokat; ha a Lajtánál húzzák meg a szovjet biro­dalom határát, mi is itt tartunk... Pe­dig e táj sem lehetett elmaradottabb a tiszántúlinál! A Szent István-i Magyarország törté­nelmi bemutatóterem; mutasd gyer­mekeidnek: Kárpátalján a (fél-ázsiai) proletárdiktatúra, Burgerlandban a (nyugati) polgári rend tarolt. Hogy ég és föld? Na ja... Munkácsi szabadság „Már jobb, de még ihatatlan” a mun­kácsi sör. Német Palánkén társasko­csink beleakad a lelógó villanydrótok- ba (se előre, se hátra, mert leszakítja, úgyhogy kerüljük el az egészet). Lieb Mihály - ki Aradon lett Munkácsy - Latorca-parti szülőháza helye, varjú­fészek Rákóczi-vár, hol Rákóczi tér fölirat a Rákóczi-palotán, melynek fa­lára cirill nacionalisták is firkálgat- nak. Zrínyi Ilona varjúvára, a kis Rá­kóczi Ferenc fölnevelő dajkavára (Dayka szobra Ungvárott), mi mássá válhatott az ember, árulóvá vagy hős­sé, ha e helyt neveltetett. Az ott a Latorca, mely a Vereckei-ha- vas vizét hozza Tiszának. Dunának; Beszkidekét, Halicsét! ínség bilincsejét kerölő magyarság, / Egy Munkács várában szorult az szabadság, / Kit egy Zrínyi szívű tar­tott meg asszonyság, / Hol vagy s há­lát adsz, az egész magyarság. Az épp naggyá emelkedés előtt álló (labanetúzben edzett) kilencéves kis Rákóczi köszöntötte anyját Ilona napján ezzel a költeménnyel. Jó Muncas, ma mely várba szorul a szabadság s hálát ad-é a magyarság? Mondottam volt; Leninből semmi sem elég! A Fő utcából Lenin tér, Su­gár útból Lenin út maradt. Kitehet­nék az emlékeztető táblára: ő volt az az úr, aki penzai kommiszárjainak írt levelében azt parancsolta, akasszák fel a város s környéke száz leggazdagabb emberét, szed­jék el a gazdák vagyonát es ejtsenek túszokat. Kinek Rákóczi, kinek Lenin az Istene. Hej, Rákóczi! A vár fokáról - labanc módra, de már e században - turult taszajt a meg­szálló cseh, mai nap a vármúzeum legsötétebb zugában kap helyet a ma­gyar anyag. Hajh, Rákóczi, Bercsényi, / Régi magyawk vezeti, I Bezetédi Ma nem három, egy sem kerül. Hová lettek országunknak / Ekés csillagai; / Nemzetünk­nek érdemei: / Vitéz hadna­gyi; / Bocskay? / Az ellenség mindenfelül / Őket emészti, / Űzi, kergeti, / Búval epeszti; / Közelikbe sem ereszti. / Jaj, hát szegény nemze­tünket / Miképpen veszti! A belvárosi kakasos templomnál or­ra bukik a legszebb munkácsi leány. Fekete harisnyája (párizsiasan?) combja tövéig - éppen addig - mu­tatja, mily kecses a lába; nézik-nézik a magyar fiúk a félig üres (szinte már szexüzlet jellegű, tehát kéthar­mad részt pucér) vegyesbolt magaslépcsején lefelé feszítő leányt, míg a váratlan örömében hasra nem esik.- Jaj, kislányom - kapna utána az édesanyja, akit igyekezett lerázni magáról a csinibaba. Montecuccoli hada ellen kellett volna bevetni e Latorca-parti szépséget! S Rákóczi mellé állt paraszt és úr, magyar és nem magyar. Szerencsére akkoriban még nem voltak liberósok meg osztályharco­sok. (Jegyezd meg a nótát: más a pe­lenka és más a szabadság!) Magyarok rezén Rákóczi, kiről jó Bercsényi Miklós csudálkozva és vigaszt nyerve észre­vette, hogy Bécsben ráöltött tokos gönce alatt magyar és valóban hazafi­as szív dobog. Rákóczi, ki tudta, hogy ha a szenvedésbe beleunt és feltüzelt nép könnyelműen és az ő parancsa el­lenére meggondolatlanul hadba in­dul, a biztos vereség miatt nem ma­gát, hanem őt fogja okolni. Akiben bí­zott, s aki ím cserbenhagyta... Megindult hát a mi Rákóczink Len­gyelhonból a Kárpátokhoz össze­szedni a szétvert kurucokat. Milyen jól ismerte népét! S nem elége­dett meg azzal, hogy belássa, népe szem­befordulhat vele; kifiindálta, hogyan ál­líthatja a haza ügye mellé az ingükre ve­res keresztet rajzoló pórleventéket. Kossuth óta nem volt ilyen feje a nemzetnek. Ki nem csügged! S jött elé a Kárpátokba - az ígért sok ezer gyalog és lovas helyett - pár száz rongyos élén Esze kománk. Hogy nemsokára tízezerrel meneteljen vé­gig a Felföldön Bécs felé. Becs várában sír a német, jaj, / Bécs várában könnyen éri baj. / Bús a né­met, mert a Lajtán / Hetek óta / Át­hall ik a Kossuth-nóta. Ez már másik nóta. Ámbár. Athallik a kuruc nóta! Ámbátor, mondják, később is ót várta haza (vissza) a szegény magyar nép. Sarusi Mihály A sztyeppe gyöngye X Quijote-sorozat egyenként lehet legalább 5x5 méte­res, de inkább nagyobb - selyem és bársony). Amerikát mindig a lehetőségek és a csodák orszá­gának mondták. De van ezen túl még néhány olyan jelző, amit nyugodtan odafércelhetnénk az előbbiek­hez. Én legelőször az erőt mondanám, aztán valami­lyen tágasságot és a szépséget. Pontosabban a látott táj szépségét. Olyan valóságát a természetnek, amely mindennek biztonságot ad, s érezhető az egész felett valami olyan tiszta sugárzás, amely azt az egészet beborítja. Kalifornia egén alig látni néhány csillagot... A tengertől hazafelé egy jót kerültünk J. javasla­tára, mondván, hogy nézzük meg egy kicsit a hegye­ket is. Ez a „jó kerülő” körülbelül azt jelenti, mintha mondjuk Kassáról Eperjesen, Poprádon és Rozsnyón keresztül jöttünk volna vissza a Nagyságos Fejede­lem nyugvóföldjére. A hegyek is hasonlítottak az imént leírt otthoni tájhoz, csak alacsonyabbak, s raj­tuk a növényzet kiégett-szürke; csak néhány facso­port zölded, meg azok a területek, amelyeket öntöznek. Gál Sándor Két óceán között (Útijegyzetek)

Next

/
Thumbnails
Contents