Észak-Magyarország, 1995. március (51. évfolyam, 51-77. szám)

1995-03-15 / 63. szám

, Üdvözlöm a lapot, mely a magyar szabadság napjának évfordulóján születve, czímében fejezi ki nyíltan és határozottan törekvésének czélját, azt a czélt, mely felöleli e nemzetnek - de az egész emberiségnek is - legszentebb jogait, mely amidőn összeforrasztja a társadalmat, kiegyenlíti a különbségeket, üdvös működésre hívja a közjavára a társadalom erőit, megtartja az egyesített társadalmat egyszersmind a haladás útján is, mindnyájunk nagy és közös czélja ez: a szabadság.” (Szabadság - a miskolczi függetlenségi és ’48-as párt közlönye, 1892)

,A legvéresebb leszámolás, a legborzalmasabb kataklizma viharának zúgásában ért bennünket nemzeti szabadságunk örök jelentőségű ünnepnapja, március idusa.

A szabadságért rajongó és a nemzeti kincsért már sok vérét hullató nép most is nagy érzésekkel hódolt az ünnepnek, most is Istenéhez fordult imádságos szavakban, áldozatos könyörgésben adjon a magyarnak ragyogó múltja, nehéz jelene után boldog jövendőt.”

(Miskolczi Napló, 1915)

„Március 15. Gyermekkor. Iskolai ünnepélyek. Telve hamis nacionalista érzelgősségekkel. Ennek vége és ennek örülhetünk. Az októberi forradalmat ünnepeljük most márciusban. Azt az októberi forradalmat, amely még sok korrigálásra szorul. El kellett telni egy pár hónapnak, amíg a nemzeti színű lobogótól eljutottunk a vörös lobogóig.” (Reggeli Hírlap, 1919)

„Trianon óta régi soknyelvű Magyarországunk megszűnt. De húsz éri cson- kaság után végre várva várt jelek mutatkoznak. (...) Ausztriában pár nap óta dübörög a föld. Egy új földrengés van keletkezőben. Ez az űj földindulás talán a mi házunk táját is megtépázza, de talán megindítja a mai határok lassú leomlását, megrecsegteti az államépületet, melyet a világtörténet legnagyobb hazugságaiból tákoltak össze. Es talán a romokon megindul majd egy új szentistváni birodalom felépítése.”

(Lichtenstein László ny. főispán, a Nemzeti. Kaszinó elnökének beszéde, 1938)

„...A mi országunk nem rés a béke frontján, hanem erős bástya... A magyar nép harca önállóságáért, gazdasági és kulturális újjászületéséért, mint történelme legfényesebb napjaiban, újra egybe esik az egész haladó nép küzdelmével. A magyar dolgozó nép minden fia egy emberként álljon zászlónk mögé és tömör sorokban, megingathatatlanul kövessen bennünket a népi demokrácia útján újabb sikerek, újabb győzelmek felé.”

(Rákosi Mátyás beszéde 1949. március 15-én a Magyar Függetlenségi Népfront első országos kongresszusán)

Üzenetek I

„Márciusi évfordulón felszabadult győzelmes, bizakodó nép jelenti: Petőfi polgártárs örökségedet valóra váltottuk. Amit a költő megálmodott, nekünk már nevünk is van: szocialista társadalom; tervünk is van rá: az ötéves terv; s erőnk is van a megvalósításra: az egész szabad magyar nép... Van a munkásosztálynak olyan élcsapata, amely rettenthetetlen harcosa a szabadság, a haladás ügyének, elöljáró serege az új haza felépítésének, a kommunisták pártja, a Magyar Dolgozók Pártja. S van népünknek olyan vezére, akiben olthatatlan lánggal ég a haza- szeretet és az internacionalizmus nagy eszméje, s akiben a forradalmi lendület államférfiúi bölcsességgel párosul: Rákosi Mátyás.”

(Darvas József miniszter beszéde a miskolci Petőfi-szobor avatási ünnepségén, 1951)

,Az ellenforradalmi felkelés 1848 tiszta zászlaját újból sárral mocskolta be. A magyar reakció: a tőkés és a nagy- birtokos osztály évtizedeken át a magyar polgári demokratikus forradalom és nemzeti szabadságharc eszmeinek meghamisításával a történelmi tények elferdítésével, s a forradalom vezetőinek. Kossuth. Petőfi és Táncsics alakjának megrágalmazásával igyekezett 1848-49 valóban világraszóló történelmi művét szalonképessé tenni, s a maga áruló és népelnyomó politikája szolgálatába állítani.”

(Kállai Gyula művelődésügyi miniszter beszéde, 1957)

,A Nehézipari Műszaki Egyetem diákjai részére szerdán délután és az esti órákban az egyetem hangos híradója közvetített műsort. Este a diákotthonok KlSZ-szervezetének rendezésében ünnepi megemlékezést tartottak, amelyeken az egyetem marxista-leninista tanszékének oktatói méltatták 1848. március 15-e jelentőségét.” (Észak-Magyarország, 1962)

„1848 a polgárosodás, a nemzeti függetlenségért vívott küzdelem nagy állomása; 1919 már a szocializmus győzelméért egy a huszadik századi törekvést hozó eszme megvalósításáért küldte harcba a nemzet legjobbjait; 1945 a fasizmus feletti győzelem, egy új szocialista rend megteremtéséért folyt a harc...”

(Ződi Imre, a Hazafias Népfront megyei titkára a Forradalmi Ifjúsági Napok 1985-ös megnyitóján)

„Nem baj, ha másként gondolkodunk, de népben és nemzetben gondolkozzunk, hogy gondolataink hasznos társadalmi cselekvésre ösztönözzenek, hogy ne leszámolni, hanem számotvet- ni és elszámolni akarjunk, mert el kell számolnunk önmagunknak, el kell számolnunk a népnek, akiknek felelősséggel tartozunk.”

(Kovács László miskolci tanácselnök beszéde 19891

Új márciusok

Buidos Attila

N) alván szép beszédek lesznek, kanyargós körmondatokba zárt nemes gondolatok értelmes politikusoktól, bölcs íróemberektől, akik egy ország szemébe fúrják majd tekintetüket, miközben mondják: mit kellene gondolnunk az ünnepről. Hogy valójában mit gondolunk, az más kérdés.

Furcsa múltú ünnep ez a miénk. Skizoid cinkosság: mondjuk egy évtizede még számtalan magyart vitt az utcára a Forradalmi Ifjúsági Napok. De sokan vonultak a fáklyás tömegben olyanok, akik messze nem hittek az akkori szónokoknak, akik egyszerűen éltek a lehetőséggel, hogy masírozhatnak a házak között, mint 1848-ban, akik egy kicsit talán azt is el hitték, hogy nem a rendszert igazolják, amint ott menetelnek a KISZ-es fáklyáikkal, hanem a nemzet függetlensége mellett tesz- nek épp hitet egy olyan állam ünnepségén, amelyik nem akart rebelliót, ellenkezőleg, nagyon is elfogadta a realitásokat: orosz katonákkal területén, egy szövetségi rendszer tagjaként csak lázas rémálom lehetett számára a nemzeti szuverenitás. Hagyta tehát, hogy pártfogásával rendezzenek látványos előadásokat temérdek „talpramagyarral", tömegdemonstrációkat, azokon mindenki gondoljon, amire akar. De félt is a rendszer. És erről mindenkinek vannak történetei.

Például a KISZ-titkárról, aki engedélyt adott egy maroknyi csoportnak, hogy koszorúzzon kedvére, a hivatalos ünnepségen kívül. Kérjen bocsánatot a párttól - erre akarták rávenni mindenféle kihallgatások után. Vagy ott van a reformista pártvezető esete, aki a vidéki egyetemen beszélt - a fővárosi megemlékezésen nem volt kívánatos a jelenléte. S az ünnepség után a szervezőt legszebb álmából zavarták fel a titkosrendőrök, mondaná el, volna szíves (nem pont ezekkel a kérlelő szókkal): miről folyt ottan a beszéd. De mesélhetnék a falusi férfiról, aki megvárta a megemlékezés végét, hogy egy szál maga hajthasson fejet Petőfi szobra előtt - szinte felolvadt a civil ruhások vakuinak fényében.

Hogy kit érdekel ma már a félmúlt? Nem tudom. De mintha elmulasztottuk volna kibeszélni ezt a részét az életünknek, hogy hogyan is állunk saját márciusainkkal, hogy tényleg önámítók voltunk-e, amikor gondoltunk, amit gondoltunk; gyávák voltunk-e, amikor a KISZ szavára tűztük fel a kokárdát, gyávák-e önmagunkhoz képest, s főleg azokhoz képest, akik a „lánchídi csatában" gumibotoztatták magukat. Vagy azokhoz képest, akik az első alternatív megemlékezéseket szervezték - mely megemlékezésekről az akkori lapok tudósítóiként legfeljebb szőrmentén számoltunk be (csekély mentség, hogy szerkesztőnk akarta így) -, és akik közül jó néhánynak azért szintén összeszorult a gyomra. Összemérhető-e mindez - morálisan? Vagy másként: elbliccelhető-e, hogy összeméressék?

Lehet, hogy tényleg hagyni kellene ezt már a szöszbe, volt, ami volt, most már más a helyzet, a nemzet - pillanatnyilag - független, szabad, sokkal inkább az lenne a feladat, hogy megfogalmazzuk viszonyunkat a jelenhez: miről szólnak az új márciusok?

Ha például politikus lennék, bizonyára igyekezném meggyőzően elmagyarázni, hogy nem egyszerűen a majd másfél száz évvel ezelőtti lázadó fiatalokra emlékezünk, a közel másfél évszázad - mit másfél évszázad, ezer év! - arra is inti a maroknyi haza lakóit: meg kell maradnunk magyarnak, függetlennek, szuverén államnak, szabadságunkból nem engedhetünk egy jottányit sem. Az ünnepi ugye az mégiscsak emelkedett pillanat, az ember ilyenkor nem kérdi :egyetértünk-e mindezzel, ugyanazt értjük-e szabadságon, magyarságon és így tovább, és így tovább.

Mindez talán - az egy nyelvet beszélők tragédiájaként - sohasem tisztázódhat igazán. Lehet, a dolog természete olyan, hogy nem is tisztázódhatna, ha száz évig élnénk, akkor sem. Ha tehát nem csupán politikus lennék, hanem okos politikus, igyekeznék nem kisajátítani az ünnepet, s legfeljebb arról beszélnék: én mit gondolok róla.

Elvégre is, nem lehet kizárni, hogy a szabadság sokaknak egyszerűen :egy bágyadt márciusi napsugárban melegedni, eggyé válni a széllel, csöndben maradni, amikor beszélni nem muszáj, meredni a felhőkre (nézd, hogy hasonlítanak egy vágtató ménesre); s magyarnak lenni: ülni akár egy bonni parkban, a torontói Philipp Náthán téren, egy párizsi utcácskában, Tampere belvárosában, a poros magyar pusztán és nagymamánkra gondolni, aki simogatta buksi fejünket, aki haraggal emelte meg a hangját, ha elragadta az indulat, gondolni a házra, ahol gonosz leckéket kaptunk a felnőtté válásból, és összefüggéstelenül motyogni holmi régről ismerős szavakat: bárány, motor, apa, hiányzol, révület; ha akarnánk, se tudnánk már megszabadulni ettől.