Észak-Magyarország, 1995. március (51. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-13 / 61. szám
14 ÉSZAK-Magyarország Szólástér 1995, Március 13., Hétfő Vándorútra keltek a gránitlapok Megvalósítása óta figyelem a miskolci Hősök tere és környezete állapotát. Itt is, mint szerte a városban a meglévő értékek védelme megoldatlan. Mintegy három éve kezdődött a folyamat. Először a posztamens nyugati oldalán egy gránitlap tűnt el. Megtorlás és ellenőrzés híján a folyamat nem állt meg, hanem felgyorsult. A kőburkolat értékes svéd gránit, jól hasznosítható és értékesíthető az orgazdaságban is. Napjainkra az északi oldalán és a posztamens tetején immár tetemes a hiány. Kérdezhetné az olvasó, miért szükséges ehhez széles körű nyilvánosság. Válaszom, hogy levelek, bejelentések, közmeghallgatáson elmondott hozzászólások keretében sem tudtam elérni e pusztítás megakadályozását. Legutóbb, amikor a Városgondnokság éber fiimezői a tilos parkolókat fényképezték a Nemzeti Bank előtt, kértem, örökítsék meg a hiányos burkolatot is. Megtették. Ennek immár több hónapja. Reménykedtem, hogy az előhívás után ebben is történik intézkedés. Sajnos nem, de a gránitlábazat egyre fogy. Kérem az arra illetékeseket, tegyenek már valamit a rend, az állagvédelem, a jó ízlés, az épített környezet védelme érdekében. Ha ezt megteszik, nézzenek szét a téren, és állítsák helyre a feldöntött kőpadot, amelyet egy éve döntöttek le, pótolják a színházhoz vezetett kábelek miatt tönkretett növényeket. Ha mindez megvalósul; érdemes utánanézni, hová is vándorolnak e súlyos gránitlapok, mert az anyag el nem vész, csak... Horváth Béla Miskolc Pontos híradás Több hete már annak a hímek, amely egy beteg agyú katonatisztnek a bírósági tárgyalásáról tájékoztatta a híradó képsoraiban a tévénézőt. Már az előző rádiós híradás joggal keltette fel a tisztességes állampolgárok haragját, a lapok hasábjain az erről szóló közlemények újságolvasók millióit botránkoztatták meg, s nincs épelméjű ember, aki ne kívánná, hogy a katonafiainkat így megalázó, emberségükben sértő, erkölcsi szemléletüket, neveltetésüket, műveltségüket, elveiket semmibe vevő „elöljárót” felelősségre vonják. Eddig rendben van a dolog. A nyílt tárgyalás a tévé jelenlétével, a tanú- kihallgatások közvetítése azonban egészen más. Annyira más, hogy félrevezető. Nemcsak megenged, hanem szinte sugall lehetőséget valamely általánosításra, ami hamis következtetésekhez juttat. A magyar hadsereg mindig tisztelettel övezett, honvédő, állampolgárokat védelmező testület volt. Ezt a sereget ma sem teheti hírhedtté, az iránta való tiszteletet nem rombolhatja le néhány istentől elrugaszkodott torz jellem, mint ahogy nem tehette a régmúltban sem sok hatalmával visszaélő jutási őrmester vagy „magas lóról” intézkedő, basáskodó tiszt sem. Ugyanis nem ez volt, s ma sem ez a jellemző! Tudom, a bíróságon minden részletet tartalmaz a vádirat. Előszóban mindezt el kell mondani a tanúknak is. Amikor azonban ezeket a részleteket úgy tárják a nyilvánosság elé, hogy kuriózumot keresnek benne, a riporter és operatőr egyaránt Judas” abban, hogy a tanú- vallomást tevő kiskatona újfént átéli megaláztatását. Valósággal szenvedő az arckifejezése amikor beszél, s már éppen csak az hiányzik, hogy a szerencsétlen áldozattal, az alig húszesztendős, kiszolgáltatott ifjú emberrel megismételtessék a nagy nyilvánosság előtt a „parancsot”! Mintha valami perverz kéjelgés. hatná át a „hiteles híradást!” S ebben a legdöbbenetesebb az, hogy szülő, testvér, menyasz- szony nézi és hallja a tévében a személyes, szégyenteljes történetről tanúskodó adást. Ez azonban a dolgok egyik oldala. A másik - bár magyarázható - józan gondolkodású állampolgár számára érthetetlen. Törvényeinkkel magyarázható ugyanis, hogy a bűnvádi eljárásban csak az kerül tárgyalásra, és vonja maga után a bíróság ítéletét.- legyen az katonai, polgári vagy büntető per -, amely vád a vádiratban szerepel. Jelen esetben egy egyenruhájához méltatlanná vált főhadnagy úr bűnösségének bizonyításáról volt szó. Érthetetlen azonban a jogtudományi ismeretekkel ugyan nem, de természetes jogi érzékkel igenis rendelkező állampolgár számára, hogy ebben a bűncselekményben valóban csak és kizárólagosan ez a kétségtelenül kóros személyiségű főhadnagy az egyszemélyi felelős?! Huzamos időn át hogyan folyhatott ez a sok fiatalt megalázó, perverz cselekvéssor? Ki ellenőrizte a kiadott parancsok minőségét? Hol voltak azok a felettesek, akiknek a laktanyában folyó életet, „szemünk fényének”, rájuk bízott fiainknak sorsát kellett volna felügyelniük? Talán délután kettőkor lejárt a munkaidejük, és sietni kellett saját dolgaik után, miközben a laktanyát egyetlen ügyeletes tisztre hagyták? Ez a felelőtlenség már nem belső fegyelem ügye, hanem ez igazán a nyilvánoságra tartozó erkölcsi kérdés! A kérdés azonban itt motoszkál a fejemben: miért nem jutott eszébe az ügyésznek, hogy egy-két ilyen mulasztóra is kiterjessze a vádat? Gáspárné Bartha Sarolta Miskolc Az erdélyi magyarok és a politika Magyarország és Románia viszonya sohasem volt felhőtlen, de még kevésbé az ma, az alapszerződés előkészítésének időszakában. A neuralgikus pont Erdély, illetve Trianon óta a Romániában élő több mint kétmillió magyar helyzete, sorsa. E kettő egymástól elválaszthatatlan történelmi tényező. Erdély több mint ezer éven át volt Magyarország része, egész Európára kiható történelmével, kultúrájával. Az első világháború után, szinte példátlan módon, gyalázatos kegyetlenséggel darabolták szét az országot, és kényszerítettek mintegy hárommillió magyart embertelen sorsra Erdélyben. (A többiről most ne beszéljünk.) Románia, máig hangoztatott „ősi jogon” tartott igényt Erdélyre. (A „művelt” Nyugat elfogadta ezt az érvelést, és eszükbe sem jutott, hogy ezen a jogcímen egész Európa térképét' át kellene rajzolni, sőt, az Amerikai Egyesült Államokat nemlétezőnek kellene tekinteni.) Ha itthon, hivatalos szinten elhangzik Trianon neve, a román politika hisztérikus hangzavarban tör ki: „íme a magyarok igényt tartanak Erdélyre”. Még a gondolattól is rettegnek. Mi más ez, ha nem a tolvaj rossz lelkiismerete? Ezért olyan fontos nekik az alap- szerződés, amiben ki kellene nyilvánítanunk, hogy Erdélyt megváltoztathatatlanul Románia örök részének tekintjük. No és, hogy a külföld előtt e szerződéssel javíthassanak egyébként gyászos megítélésükön. A magyar kisebbség helyzetét ők „Európában is példás módon” rendezettnek tartják. Hát nem furcsa? A magyar kisebbség mégis tiltakozik, jogokat követel, vagyis azt, amivel (állítólag) már most is rendelkezik. Miért? Azért, mert a román hatalom, híven eddigi gyakorlatához most is hazudik. Régi jellemvonása ez a román politikai „elitnek”. Példázza ezt számtalan történelmi tény, sőt, a jelenkori események is. Románia kormánya ugyanis rendszeresen kifejezi készségét, hogy a kisebbségi jogokról tárgyaljon, amivel pontosan azt igazolja, hogy tudja, nincs minden rendben. Mert ha példás kisebbségi politikát folytatna, akkor miről kellene még tárgyalni (a logika szerint!). Ami pedig a tárgyalási készséget illeti, ismét a tényeket kell figyelembe venni. A mindenkori román vezetés csak a neki hasznot jelentő kérdésekben volt hajlandó tárgyalni, és akkor is csak úgy, ha az álláspontjuk érvényesült. A kisebbség helyzetén nem akarnak változtatni, mert úgy gondolják, hogy például egy autonómia akadályozná az „egységes, nagy nemzeti Romániát”. Milyen mérhetetlen ostobaság, nacionalista elvakultság motiválja őket, hogy ilyesmitől rettegnek? A román vezetés valójában azt akaija, hogy a kétmillió magyar felejtse el anyanyelvét, kultúráját, nemzeti tudatát, vegye tudomásul, hogy megtűrt csoport ezeréves szülőföldjén. Kifelé pedig azt mondják, csak lojalitást és a törvényes, alkotmányos rend betartását követelik meg. Igen, az előbbiek az ő szótárukban így hangzanak. Igaz az a mondás, hogy minden országnak olyan a kisebbségi politikája, mint az általános kulturáltsága. Minden magyar ember aggódva figyeli a fejleményeket, és egyben jogos elvárásokat támaszt - még kimondatlanul is - a magyar kormánnyal szemben. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a magyar kisebbség sorsáról tárgyalni kell. De csak határozott álláspontból kiindulva. Abból tudniillik, hogy nemcsak a nemzetközi gyakorlat igényli a kisebbségek jogainak biztosítását, hanem az a történelmi tény is, hogy Erdélyben ezer év óta él a magyarság, és akkor a földhöz, a nyelvhez, a kultúrához és ezek autonómiájához elvitathatatlan joga van. Még akkor is, ha azon a földön ma a román a hivatalos nyelv. A magyar politikusoknak figyelembe kell venniük azt is, hogy Románia eddig szinte egyetlen megállapodást, szerződést sem tartott be maradéktalanul történelme során. Vagy csak annyit, amennyit érdekei megkívántak. Éppen ebből kiindulva, ha vállal is bármit a kisebbségek jogait illetően, azt nem fogja betartani. A magyar kormány követeljen konkrét biztosítékokat a szerződés végrehajtására. Ami a határok kérdését illeti, nyilvánvaló, hogy a mai, de még inkább a jövő Európájában nem lehet szó határmódosításokról. De az Európa-tagsággal ez teljesen értelmetlen is lenne. Ugyanakkor a magyar kormány határozottan érzékeltette, hogy Trianon Magyarország számára az embertelenség és igazságtalanság szimbóluma marad örökre. Határok nélkül is! És még valami. A í'omán politikusoktól gyakran elhangzik: „Románia útja Európába Budapesten át vezet, Magyarországé pedig Bukaresten át...” Azt hiszem, jelen helyzetben Bukaresten át az út csak a Balkánra vezet. Európa más irányban van. Adám Mátyás Bogács Sáros utakon - Romániában Fotó: Dobos Klára Képviselők és képviselői tiszteletdíjak Olvasom az Eszak-Magyarország 1995. január 27-i számában megjelent tudósítást a miskolci képviselő- testület döntéséről. Nem hatott meg a cikk bevezető sora, mely szerint: kellemetlen kötelességének tett eleget a képviselő-testület akkor, amikor döntését meghozta. Kit is érint kellemetlenül a döntés? Engem és sokan másokat, akik B.-A.-Z. megyében élnek, dolgoznak (ha ván munkahelyük), a pályakezdő fiatalokat, a gyermekes családokat, a munkanélkülieket, a nyugdíjasokat, a kistelepülések önkormányzatait, ahol nincs pénz tiszteletdíjra. Sőt, pénz hiányában kénytelenek iskolai szünetet elrendelni, hogy a pedagógusok bérét ki tudják fizetni. Annál kellemesebben érintette a képviselő urakat és a tiszteletdíjban részesülőket, amikor saját maguknak megszavazták a tiszteletdíjat, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a főállásuk után is megkapják a megérdemelt (vagy meg nem érdemelt) fizetésüket. Sajnos, igaza lett Sutóczky Zoltán képviselő úrnak, amikor azt mondta: „Ne érhessen bennünket olyan vád, hogy először egymás zsebeit töltjük meg.” A 40 képviselőből 36-an megszavazták maguknak az alapdíj maximumát (milyen szerények), ezzel összefüggésben a tiszteletdíjukat is. Minden tiszteletem és megbecsülésem annak a három képviselőnek (Sutóczky Zoltán, T. Asztalos Ildikó, Tóth István SZDSZ), akik nemet mertek mondani a szavazásnál. Ók hárman az igazi képviselők, akik szívükön viselik a nehéz anyagi körülmények között élők sorsát, azokét, akiknek minden nap meg kell küzdeni azért, hogy életben maradjanak. Önök 36-an a képviselők közül figyelmen kívül hagyták, hogy B.-A.-Z. megyében élő sok tízezer ember tengeti életét, a létminimum alatt él. Próbáltak már megélni munkanélküli segélyből, szociális támogatásból, vagy ne adj’ isten 10-15 ezer forintból? Nem hiszem. Lehet, hogy tisztában vannak az általam leírt problémákkal, csak közömbösek, lelketlenek. A közös teherviselés csak a bérből és fizetésből élőkre vonatkozik, Önökre nem? A képviselő urak közül (csak, akik igennel szavaztak) senkinek nem jutott eszébe az, hogy a 48 millió forintot kitevő tiszteletdíjat célszerűbben is fel lehetne használni? Például: szociális, kulturális, oktatási intézmények támogatására; pályakezdő fiatalok támogatására; munkanélküliek és hajléktalanok támogatására; az önkormányzat adósságának törlesztésére; az MVK Rt. támogatására. Az sem jutott eszükbe, hogy a „tiszteletdíj helyett” minden év decemberében a választókerületekben élők döntsék el, hogy melyik képviselő érdemel Jutalmat”, és ez milyen összeg legyen. Ebben az esetben rá volnának kényszerítve a lakosság ügyes-bajos dolgainak intézésére. (Kint a kerületben és nem a fogadóórán). Valószínű, hogy nem csengene olyan hamisan Tóth Pál (MSZP) képviselő úr kijelentése, mely szerint: a tiszteletdíj csak egy mozzanat, és a legfontosabb feladatuk a választópolgárok szolgálata. Akkor miért szavazták meg maguknak a 30, 45 illetve 60 ezer forintos tiszteletdíjukat? Mentségükre szolgáljon a 36 igennel szavazó képviselő uraknak: 1. a választási kampány során nem ígérték meg, hogy a megválasztásuk esetén lemondanak a tiszteletdíjukról, 2. az országgyűlési képviselők közül senki nem terjesztett elő olyan törvényjavaslatot, amely eltörölné a tiszteletdíjak odaítélését. Nekik első dolguk volt a saját fizetésük, tiszteletdíjuk, fizetésemelésük megszavazása. Bezzeg a nyugdíjak emelésének mértékén napokat vitatkoztak, holott - véleményem szerint — semmi közük nincs hozzá, annál is inkább, mert a tb önkormányzatát mi, a választó- polgárok választottuk. Az országgyűlési képviselők is lelkiisme- ret-furdalás nélkül veszik fel a fizetésüket és a tiszteletdíjakat. Nem tudom (pedig szeretném tudni), hogy éves szinten hány száz millió forintot vesznek ki az állampolgárok zsebéből az országgyűlési képviselők. Egyes országgyűlési képviselők még a fizetésüket sem érdemlik meg (tisztelet a kivételnek!). Sokat hiányoznak, újságot olvasnak, útszéli hangon vitatkoznak - szerintem feleslegesen - az Országgyűlés időszaka alatt. D. Sz. T. rokkantnyugdíjas Miskolc Fogyasztás és elszegényedés Hazánkban, kormányzati szinten már évek óta a fogyasztáscsökkentés politikája érvényesül. Ezt a vásárlóerő mérséklésével kívánják elérni. Az Észak-Magyarországban olvastam, hogy 1994-ben „a fogyasztói árak átlagosan 18,8 százalékkal voltak magasabbak, mint 1993- ban”. Ezen belül igen jelentős volt az élelmiszeripari termékek drágulása. A hús- és húskészítmények 35-50, a zsír- és szalonnaféleségek 42-45, a tojás 47, a burgonya 56 százalékkal került többe, mint egy évvel korábban. A tej- és tejtermékek ára is hasonlóan emelkedett. Nem nehéz belátni, hogy az alacsony jövedelmű családokat - akik szinte minden pénzüket élelemre és lakásfenntartásra kénytelenek költeni -, nem 18,8 százalékos infláció érinti. Őket 30-40 százalékos infláció sújtja, miközben jövedelmük csak 10-15 százalékkal növekszik. A közgazdász erre rábólint, hogy igaz, de a célt elértük, a fogyasztás csökken. Igen, a kérdés csak az, hogy milyen áron? Kialakult hazánkban egy szűk, gazdag réteg, tagjai anyagi téren mindent megengedhetnek maguknak. Őket az átlagosnál kisebb infláció érinti. Jövedelmük nagy részét luxuscikkekre, főleg import árura költhetik. Szemben áll velük a szegények, a létminimum alatt élők tömege. Akik munkanélküli segélyből, rendszeres szociális juttatásból, családi pótlékból, kis nyugdíjból élnek. Akiknek mindennapos gond a megélhetés. Hogy hányán vannak? Egyes becslések szerint több mint 3 millióan, és számuk növekszik. E két véglet között van egy napról- napra vékonyodó középréteg. É réteg tagjai mindent vállalnak, hogy helyüket megtartsák, a tisztességes megélhetés feltételeit megteremtsék. Ide tartoznak a kisvállalkozók is, akik a hazai piacra termelnek, helyben kereskednek. Ők a tudatosan csökkentett belső fogyasztástól függnek, tehát a középréteggel együtt szegényednek el. A hat parlamenti párt ígéretei 1990 óta három célkitűzésben fedik egymást. Mind a hat párt polgárosodó társadalmat, virágzó kis- és közép- vállalkozásokat, piacgazdaságot ígért. Öt év alatt a hat pártból már ötöt hatalmi helyzetben kipróbáltunk, és minden év a gazdagok további gyarapodását, a középréteg elszegényedését hozta magával. A fogyasztást csökkentő politika a kisvállalkozót a termelés visszafogására ösztönzi, a piac beszűkülése a termelőket elbizonytalanítja, tehát nem növeli a belső fogyasztás árualapját, következésképpen nem fékezi az elvárt módon az inflációt sem. A fogyasztást csökkentő politika a kiskereskedők forgalmát, jövedelmét a fogyasztás beszűkülésénél nagyobb mértékben csökkenti, mert a kereslet pénzhiány miatt az olcsó áruk irányába tolódik el, sőt, a vásárlók egy része a feketepiacra kényszerül. Ha ezen az úton akarunk eljutni Európába, a gazdasági stabilizáció ára társadalmi és politikai bizonytalanság, szociális válság lesz. Akkor kellünk Európának? Nem hiszem. Magunkra maradunk a latinamerikai mintájú kapitalizmusunk minden ellentmondásával együtt. Banka Mátyás Nyékládháza Olvasóink figyelmébe! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy á ■ 1 Szólástér rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek
