Észak-Magyarország, 1995. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-04 / 30. szám
ÉM-interjú ______________________ H uszonegy> éve foglalkozik a cigánysággal, rajta kívül kevesen ismerik, ilyen alaposan a roma etnikumot. S nem íróasztal mögül II. oldal ÉM-ripor* Egy kiálló vasrúdban megbotolva elvágódok. Azonnal hozzám ugrik két katona. Azt hiszik, hogy eltaláltak, berántanak az épületbe. III. oldal Műhely A műteremként használt hátsó szobában sem duruzsol kályha. Megfagyna itt a legforróbb vérű modell is. De a művész nem panaszkodik... VII. oldal Auschwitzi mementó A hét embere Fotó: AP Lukács László főfalugazdász Balogh Andrea Tipikus paraszti családból származik. Hangácson született, de a család hamarosan átköltözött Nyomárra. A zilizi völgy szépsége örök nyomot hagyott lelkében, akárcsak a föld, amivel nap mint nap megküzdöttek. Tizennyolc holdon gazdálkodott ngyanis a család, s bizony korántsem könnyű körülmények között. Az édesapa hadirokkanton tért haza a háborúból, s mert szántani, vetni, aratni keltett, hamar megtanulta, miként kell a tehenet az eke elé kötni. „Emlékszem, édesapám, mert fél lába volt, ott jött mellettem a barázda mentén, s mondta, így csináld fiam, meg bgy, hogy a jószág is tudja merre kell haladnia. Tízéves voltam csupán, de ahogy kifordult a mid az eke mentén, a jó illata megcsapott, én pedig roppant büszke voltam magamra, hogy a munkát becsülettel el tudom végezni.” A második nagy korszak életében a hatvanas évek elejéhez kötődik. Fekete Volgák járták a falut, agitátorok mentek házról bázra, adják be földjüket, tehenüket a közösbe, alakítsanak szövetkezetét. ,A család is összeült, gondolkodtunk, tervezgettünk. Adjuk be mindenünket, amiért nagyszülőink, őseink megküzdöttek, vagy maradjunk egyéni gazdák? Végül édesanyám szava döntött, bevittük a tehenünket a közös istállójába, földünket a többiekéhez csatoltuk, és így tag- sági jogot szerzett édesanyám.” Lukács László hamarosan elkerült a családtól, hiszen gimnazista lett Mezőkövesden. De hogy több zsebpénze legyen, hétvégeken a kertekben ásózott, s mindenféle paraszti munkát elvállalt. .Amikor leérettségiztem, eszembe nem jutott más pálya, mint a mezőgazdaság. De hova? Debrecenbe szerettem volna menni, de az anyagi helyzetünk ezt nem tette lehetővé. Az eltelt időszak alatt szüleim sem lettek fiatalabbak, egyre nagyobb szükségük volt segítségemre, így Putnokra jelentkeztem, majd amikor végeztem, még ráhúztam egy félévet Gyöngyösön, és üzemmérnök lettem.” Diplomaszerzés után az ede- lényi szövetkezethez került, s az ott töltött majd’ két évtized alatt bejárta a „szamárlétra” minden fokát. Volt növénytermesztési ágazatvezető, háztáji agronómus, foglalkozott a gépesítéssel, végül főmérnök lett. Közben tanult, képezte magát. „Valami hajtott, hogy itt nem hagyhatom abba. Jelentkeztem a Debreceni Agrártudományi Egyetemre, hogy annak kiegészítő szakán okleveles agrármérnök lehessek. Kemény három esztendő volt, hiszen már volt családom, a munkámat is el kellett látnom, s állandóan azon járt az eszem, ezt meg kell csinálnom, lei kell tartanom, mégpedig a lehető legjobb eredménnyel. Akkor növesztettem szakállat, amit azóta is megtartok. Minden reggel, amikor belenézek a tükörbe ez emlékeztet arra a három évre, az állandó ingázásokra, küzdelmekre, s ez egyben biztatást is ad, ha akkor kibírtad, veled már soha nem történhet olyan nehézség, amit ne tudnál legyőzni.” A mezőgazdaság átszervezése új lendületet adott az életének. Hirtelen feléledtek benne gyermekkori emlékei, s hajtotta valami megfogalmazhatatlan vágy, hogy itt, és most valami újnak, nagyszerűnek, kissé patetikusan „történelminek” részesévé válhat. Lakóhelyén, Edelényben gazdakört szervezett. Néhány társával együtt összeállva pedig Gazdaszövet- kezetet. Földet bérelnek, vesznek, a növénytermesztéssel foglalkoznak. „Néha a feleségem azt mondja, ha a nap több mint huszonöt órából állna, neked az is kevés lenne. Ebben nagy igazság van, hiszen állandóan csak dolgozom, szervezem a saját munkámat, s agitálom gazdatársaimat is, hogy fogjanak össze, mert csak együtt érhetnek el eredményeket. A jó értelemben vett szövetkezésnek hatalmas ereje van. Nemcsak a sikerekben, de abban is, ha egy esztendő - a mezőgazdaságban nem ritka az ilyen - nem hozza meg a várt eredményt, egymást is biztatnunk kell, hogy ne csüggedj pajtás, tarts ki.” Lukács László ma minden elfoglaltsága mellett is elsősorban mint megyei főfalugazdász dolgozik. Gyakorlatilag ő koordinálja a többiek tevékenységét, segíti társait, hogy a falugazdász-hálózat valóban a mezőgazdasági kis- és középvállalkozók hathatós szolgálattevője legyen. Meggyőződése, hogy az egyéni gazdáknak nagy szükségük van a szaktanácsra. Véleménye szerint tehát a falugazdász elsődleges dolga e feladat ellátása kell, hogy legyen. Azon ritka emberek közé tartozik, aki sorsa alakulásával elégedett. ,A föld szerelmese lettem már gyerekkoromban. Gazdálkodni, ez az én véremben hordozott örökségem. De soha semmit nem értem volna el, ha nincs mögöttem feleségem, aki megért, támogat, sohasem morog, s ha nem is látványosan, de mindig érzem, milyen gondoskodó szeretettel nyújtja felém segítő kezét. Noha engem is értek kudarcok, mégis életem delén azt mondom, boldog ember vagyok...” Végjáték Görömbölyi László Bevallom, nem vagyok avatott ismerője a sakknak, így azt sem tudom, hogy meghatározható-e pontosan a játszmának azon lépésé, amellyel kezdetét veszi a végjáték. Lehet, hogy a hozzáértők számára teljesen egyértelmű a fogalom, ám laikusként van bennem némi kétkedés. Még akkor is, ha jól érzékelhető a döntő, a kiegyenlített taktikázásnak véget vető, s a játszma közeli végét sejtető húzás - hisz' ki tudja megmondani, melyik korábbi állásban gyökerezett ez utóbbi lépés lehetősége. Nos, így vagyok én most ezzel a közéleti sakkjátékkal, amely- lévén szó az ország sorsáról - rendkívüli tétekben folyik, s amelynek főszereplője a koalíció maga. Érzem én, itt kezd el sántítani a hasonlat, hiszen egy normális koalíciónak a fennmaradás, a működőképesség (tehát a győzelem) a célja - hogyan lehetne hát a koalíció egyetlen főszereplője egy szemben álló feleket feltételező sakkjátszmának. Hacsak... Hacsak nem arról van szó, hogy ez a koalíció nem felel meg a normalitás követelményeinek. S valljuk be, ennek lehetőségét a jelen helyzetben nem zárhatjuk ki. Felemlíthetnénk ennek igazolására a '89-90-es időszakot, amikor is a majdan parlamentbe jutott pártok közül éppen az SZDSZ utasította el legradikálisabban, legegyértelműbben az MSZP-t. Igaz, változnak az idők, változnak a pillanatnyi érdekviszonyok - hagyjuk hát a „régmúltat". Elég a tavalyi választások két fordulója közötti időszakra visszatekinteni, amikor Magyar Bálint, az SZDSZ egyik vezéregyénisége, ma is funkcióban lévő ügyvivője jelentette ki: pártja nem hajlandó részt venni olyan koalícióban, amelynek miniszterelnöke Horn Cyula. Hogy e házasságban (látszólag legalábbis) a tűz és a víz kötött egymással szövetséget, annak érzékeltetésére számos további esetet említhetnénk (hogy mást ne mondjak, például a hetente-kéthetente megismétlődött Horn-Pető polémiákat). De nézzük meg inkább, , nem le- , het-e másutt is felfedezni a ma zajló végjátékhoz alapot teremtő gyökereket. Mondjuk, magában az MSZP-ben. Abban a pártban, amely létszám és szervezettség szempontjából a ma létező pártok között méltán pályázhat a vezető helyek egyikére - ha nem éppen a dobogó legmagasabb fokára. De amely párt egy kérdésben - nevezetesen a Békesi-ügyben - mindig is megosztott volt. A párt vezetői - kiváltképp maga az elnök, Horn Gyula - rendkívüli energiákkal (s tegyük hozzá, mindmáig rendkívül sikeresen) munkálkodtak azon, hogy hatástalanítani próbálják ezt az időzített bombát. Ismét példák sokaságát említhetnénk ennek igazolására - csak egy ezek közül a szak- szervezetek és Békési összebékítése -, ám ezek sorolása helyett személyes élményt mondok. A választások előtt, a kampány időszakában magam voltam tanúja, amint egy vitafórumon az MSZP jelöltje (ma képviselője) mély meggyőződéssel vallotta, hogy a pártnak egyetlen, elfogadott gazdasági programja a Békesi-féle. S mindeközben konkrét kérdésekben (foglalkoztatás, válságkezelés) sorra tett olyan kijelentéseket, amelyek nehezen hozhatók összhangba az említett programmal. Egészen biztos vagyok abban, hogy ez a képviselő ma helyesli a kormányfő döntését, helyesli a miniszter távozását. D biztos vagyok abban is, hogy ez a képviselő nincs egyedül. Nincs egyedül az imént említett kettősségben, s nincs egyedül a menesztés helyeslésében. Amin egyébként semmi csodálkoznivalónk nincs. Mert nyilvánvaló, hogy egy szociális érzékenységet, biztonságot zászlajára tűző szocialista pártba nem illik bele a Békési-program. Aligha volt véletlen a kormány beiktatása utáni időkben a meglepetés örökös hangoztatása (tudtuk, hogy nehéz helyzetben van az ország, de hogy ennyire, azt nem gondoltuk) - hiszen így ideig-óráig el lehetett fogadtatni a választókkal: a megszorításokat nem mi akarjuk, a váratlan örökség kényszerít bennünket rá. Fél év, háromnegyed év után már nem lehet hivatkozni az elődökre - most el lehet hitetni sokakkal, hogy minden baj okát úgy hívták: Békési. A hozzáértők persze pontosan tudták, hogy milyen helyzetben van az ország - tessék csak elővenni a '94 elején még ellenzéki MSZP-s és SZDSZ-es gazdasági szakértők nyilatkozatait, vagy éppen a független elemzők értékeléseit. Egyáltalán nem véletlen, hogy az SZDSZ részéről mindvégig hangoztatott (máig fenntartott) koalíciós feltétel volt a Békési-program megtartása. Némi túlzással mondhatnánk: a koalíciót Békési és az SZDSZ tartotta össze. Az SZDSZ még ott van, Békési viszont már nincs. Kérdés, mennyi kohézió, összetartó erő maradt a kormányszövetségben, meddig tart még a végjáték. A végjáték, amelynek befejeztével nemigen hirdethetünk győztest. Ha kilép az SZDSZ, ki tudja, talál-e még magának társakat az ellenzék soraiban? S az MSZP képes-e alig-többségben kormányozni az országot, egyedül vállalva annak minden felelősségét? A legfőbb vesztesek alighanem mi leszünk, tízmillió állampolgár. Akiknek határozott, biztos kormányra, belső stabilitásra és nemzetközi elismerésre; politikai szócsaták és presztízsharcok helyett kiegyensúlyozott építkezésre, perspektívát adó döntésekre lenne szükségünk. Mindez persze csak feltételezés, nem több egyszerű esélylatolgatásnál. Békési távozásával azonban a végjáték elkezdődött. Nem tudni még, hogy gyors befejezést hoz, vagy elhúzódó, akár hónapokig, évekig tartó állóháborúhoz vezet; s nem tudni azt sem, hogy a megfáradt küzdő felek képesek-e még váratlan, meglepő lépésre.
