Észak-Magyarország, 1995. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-23 / 46. szám
14 ÉSZAK-MAGYARORSZÁG Regélő 1995. Február 23-, Csütörtök, Telefon Vásárhelyiért Balassa Zoltán Újságíróként az ember már megszokta, hogy különböző kérésekkel, ötletekkel vagy javaslatokkal ostromolják. Nem mindig és nem mindenben lehet segíteni, sőt néha el kell hárítani a javaslatot, különböző nyomós okok miatt. Ám vannak helyzetek, esetek, amikor feltétlenül segítenünk kell! Szombaton délelőtt csöngött a telefon, és egy szepesolaszi (Szepesolaszi szlovákiai település - szerk. megj.) vállalkozó, Ivan Curilla jelentkezett a vonal túlsó végén. Előadta, abban a házban lakik, melyben kétszáz évvel ezelőtt, 1795. március 25-én született az a Vásárhelyi Pál mérnök, aki kimagasló érdemeket szerzett Magyarország folyóvizeinek - főleg a Dunának és a Tiszának - feltérképezésénél és szabályozásánál. Munkássága magára vonta gróf Széchenyi István hajózási és közlekedési királyi biztos figyelmét. Megbízta Vásárhelyit az al-dunai hajózás biztosítását szolgáló tervek elkészítésével. 1833 végén már angliai tanulmányúton vett részt Széchenyi társaságában, hogy ott megismerkedjen a legmodernebb technológiákkal, és műszaki berendezéseket szerezzen be. 1837-ben fejezte be az al-dunai építkezést, és rögtön ezután az országos építési igazgatóságra nevezték ki, első hajózási mérnökké. Ettől kezdve az országban nem történt nevezetes mérnöki munka, melynek szakvéleményezését ne bízták volna rá. 1838-ban a pesti árvíz alkalmával értékes műszaki tanácsokkal szolgált, majd részt vett a Lánchíd előkészítő munkálataiban is. Később a Száva, majd a Tisza szabályozásának előkészítéséhez fogott. A Tiszavölgyi Társulat értekezletén érte fiatalon a halál, 1846. április 8-án. Vásárhelyi Pál születésének 200. évfordulója közeleg. Munkássága márványba vésett jelet követel! Az idő sürget, ám a szepesolaszi önkormányzat adósságokkal küszködik. Jóindulatán és segítőkészségén kívül mást felajánlani az adott helyzetben képtelen - tudtam meg beszélgetőpartneremtől. Szívet melengető volt viszont a kezdeményezés gondolatát hallani, különösen most, amikor naponta lehetünk szem- és fültanúi a nemzeti türelmetlenségnek és acsarkodásnak. Azokra kellett gondolnom, akik rendszerint kérdik, mire jó a múlttal foglalkozni, törődjünk csak a jövővel, ne az elmúlt eseményekkel és emberekkel. Ez az eset is bizonyítja, a múltnak máig ható jótékony üzenete van, és segítheti a megértést, ha értő módon, jó szándékkal nyúlunk hozzá. Nagyon reméljük, hogy néhány hét, vagy egy-két hónap múlva jó hírről számolhatunk be. Arról, hogy a határokon átívelő segítőkészség és szolidaritás - minden nagypolitikai fon- dorkodás ellenére - segít, s ennek a személyiségnek, aki teljes energiáját, lelkesedését és tudása javát a haza, a köz szolgálatába állította rövid életében, méltó emléket állíthatunk Olasziban, ebben a történelmi levegőt árasztó szepességi kisvárosban. Ott, ahol több neves magyar személyiség bölcsője is ringott. Megjegyzem, Vásárhelyi Pál Miskolcon járt iskolába. Talán ez a város is hozzájárulhatna lehetőségei szerint, hogy a szepesolasziak nemes terve megvalósuljon. • In memóriám Mezey István grafikája Reneszánsz játszóház Budapest (MTI) - Reneszánsz játszóházba invitálja az érdeklődőket szombaton a Budapesti Történeti Múzeum. A játékteremben a vendégek kipróbálhatják ügyességüket például tekézésben, célba gurításban, valamint gyakorolhatják a gúlára dobást. Az intézmény helyszíne lesz kézművesmesterek — fazekasok, bőrmívesek, faesztergályosok, ruhakészítők, perecesek, mézeskalácsosok, üvegesek - bemutatójának és portékáik vásárának. Az ódon falak között koncertet ad a Camerata Hunga- rica, illetőleg a Musica Historica együttes. A „reneszánsz” forgatagot szórakoztatják mindezeken kívül bohócok, dalnokok, zsonglőrök, énekmondók. Pápai serleghez járhat e drága nedű Híres-nevezetes Tállya mezőváros évszázadainak hiteles krónikája Fotó: Laczó József Hajdú Imre A fénykorát a 16-17. században élő Tokaj-Hegyalján Tállya mindvégig az első, tehát a rangos települések sorába tartozott. Sőt, a lélekszámot tekintve, még a 18-19. században is Tállya nagyobb településnek számított, mint Abaújszántó, Szerencs vagy Tokaj. A hajdani mezőváros jó híre ország- ban-világban messzire és méltán jutott el. S ezt nem csupán a világhírű bora terjesztette, hanem történelmünk kiemelkedő, Tállyával szoros kapcsolatban álló személyiségei is. Minderről rendkívül sok ismeret- anyaggal gazdagodhat az az olvasó, aki kezébe veszi az elmúlt év végén megjelent, Frisnyák Sándor földrajztudós szerkesztésében, egy nagyon nagy tekintélyű szerzőgárda közreműködésével készített, Tállya című könyvet. Annál is inkább, mert ez a mű - és ezt bátran állítom - a megyénkben eddig megjelent településmonográfiák közül talán a legrangosabb. Tállya kapcsán a legtöbb magyar embernek a bor jut eszébe. Már Anonymusnak, III. Béla király jegyzőjének krónikájából a Gesta Hun- garorumból tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok e tájon szőlővel betelepített hegyoldalakat találtak. To- kaj-Hegyalja, s ezen belül Tállya természetesen nem ekkor vált híressé. Erre sokkal később került sor, nevezetesen a 16. században. Amikor az addig első magyar borvidéknek számító Szerémség török kézre került, majd pedig méginkább a 17. században, amikor is megjelent a nevezetes aszúbor. Tokaj-Hegyalján belül a tállyai bornak mindig különleges rangja volt. Egy régi epigrammagyűjteményben, mely minden hegyaljai bort minősít, a következő olvasható a tállyai nedűről. „Élne, virulna e bor dicshíre örökkön örökké! Pápai serleghez járhat e drága nedű!" Ennek az állításnak, miszerint pápai serleghez járhat a tállyai bor, természetesen van történelmi alapja. A tridenti zsinatra Draskovics György pécsi püspök, majd kalocsai Ahol a pápák bora terem érsek és bíbornok mint a zsinat magyar résztvevője vitt magával tály- lyai bort is (egyes állítások szerint szamorodnit), s ott az egyik ebédnél, ahol egyébként a világ sok nagy borát kóstolgatták a bíborosok, elsőként a pápa őszentségét kínálta meg ezzel a borral. A pápa őszintén meglepődött a bor kiváló zamatát megtapasztalván, s azt minden mást meghaladó nektárnak nyilvánította. Latinul azt mondta: sum- mum pontificem talia vina decent! Ami annyit tesz: tállyai bor illik a pápai asztalra. Való igaz, a bor virágkort hozott egyes évszázadokban Tállyának, ám az is igaz, hogy a szerencse sokszor elpártolt ettől a településtől. Sok bajt, szerencsétlenséget is átélt ez az egykori mezőváros. Ezek közül meg kell említeni az 1710-es és az 1739-es pestisjárványt. Ez utóbbi megnegyedelte a tállyaiakat- . S alig egy évre rá földrengés volt, 1742-ben pedig egy újabb, szerencsére enyhébb lefolyású pestisjárvány. De volt itt tűzvész 1810-ben és 1813-ban, egy hatalmas kolera- járvány pedig 1831-ben. A harcok, a háborúk sem kedveztek a békés gazdálkodásnak. Az 1848/49-es szabadságharc során, például a császáriak és az oroszok egyaránt sanyargatták, sarcolták az ittenieket. A század végén pedig meg érkezett a filoxéra! A filoxéra, a szőlőgyökértetű több ismert változatából nálunk a szárnyatlan alakja telepedett meg a szőlőgyökéren, s olyan intenzitással szívta el a növénytől a tápláló nedvet, hogy a szőlő levelei gyorsan sárgulni kezdtek, majd elszáradtak, s a tőke kipusztult. Nos, ez a filoxéra- vész természetesen Tállyát sem kímélte. Itt is kipusztult a szőlők nagy része 1885-90 táján. Az összes korábbi csapást is figyelembe véve, ez volt a legszörnyűbb tragédia. S nemcsak itt, hanem egész Hegyalján. Nem csoda, hogy akkortájt így panaszkodtak: „38 érdekelt községben 60 ezer tősgyökeres magyar ember szájából esik ki a kenyér.” Tállya szerencséje, hogy az idő tájt ott élt Bártfai Szabó Gyula, aki maga is földbirtokos, szőlőtulajdonos volt, s aki nem csupán kesergett, hanem francia példák alapján megtanította a helybélieket védekezni a filoxéra ellen. Amerikai vadalanyokra (riparia portalis) oltotta a nemes szőlőt, amelynek így már nem tudott ártani a gyökértetű. ? Szobra ma Tállyán nemcsak Bártfai Szabó Gyula emlékét dicséri, méltatja, hanem a tállyai emberek makacsságát, kitartását, szorgalmát is. Aki ma a településre látogat, a jó borok kóstolgatása mellett tegyen sétát a zegzugos tállyai utcákon! A házak egy jó része megkopott, ám még így, megkopottan is patinásak, és idézik a 16., 17., 18. század hangulatát. Feltétlenül felkeresendő a háromhajós, bazilikás felépítésű, gótikus, de később barokk átépítésű római katolikus templom. A berendezése a Trautson hercegek költségén készült. A hatalmas barokk főoltárt például a magyar szentek szobrai díszítik. Külön kiemelendő Franz Anton Maulbertsch híres osztrák festőnek a Szent Vencel szüretel című oltárképe. A tállyai evangélikus templom afféle kegyhely. Itt keresztelték meg a vidék máig legnagyobb fiát, Kossuth Lajost. Jeles személyek, a reformáció nagy alakjainak emlékét idézi a harmadik tállyai templom, a református, melynek tornyát tűzórsé- gi erkély öleli körül. Ez az értékes műemlék épület megtekintésekor olyan hírességek emlékét idézhetjük fel, mint az itt lelkipásztorkodó Szkárosi Horváth Andrásét, vagy Károlyi Gáspárét. És találunk Tállyán szép kastélyokat, kúriákat is, így a Rákóczi- kúriát (Lórántffy Zsuzsanna építette), a copf stílusú Balogh-kúriát, amelynek tervezője 1761-ben Gras- salkovich Antai, a Magyar Építészeti Kamara elnöke volt, aki jelentős tállyai szőlőbirtokkal rendelkezett. A tervezője pedig nem kisebb mester, mint Franz Anton Hillerb' randt korának egyik legnagyobb osztrák építésze volt. Tállyai látogatásunk során keressük fel a temetőt is! Itt nyugszik a híres muzsikus, zeneszerző Lavot- ta János. Ez a nyughatatlan természetű zenész élete során sokfelé barangolt. Kóborlásai során már betegesén jutott el barátjához, Eőry Fú- lep Gábor tállyai orvoshoz. Itt Tály- lyán halt meg 1820. augusztus Inén. Nagy pompával temették e*. Vármegyei urak kísérték utolsó útjára, miközben Bihari János, a híres cigánykirály bandájával muzsikált neki. • • ; , Mindezek egy szép kilátásúi rendkívül igényes monográfia kapcsán jutottak eszembe Tállyár0/' Ennek természetesen százszorosa olvashatják az érdeklődők a Frisnyák Sándor szerkesztette könyvben, amelyet Tállya község önkormányzata adatott ki, önmaguk es mások okulására, mindannyiunK tanítására. Műemlék - (szín)szépséghibával Hajdú Imre Történetünk főszereplője egy magtárépület. Hajdanán arra a célra épült, amire egy magtárat általában építeni szoktak: mezőgazdasági termékek, mindenekelőtt szemes termény tárolására. Mindebből következik: magtárat soha nem építenek erdőbe, szőlőhegyre, ellenben annál inkább oda, ahol bőven termett az árpa, a búza, a kukorica. Mint például a Hemád völgyében, mert hogy a Hernád völgye, azon belül is például a vi- zsolyi határ ilyen adottságú. Vizsolyban tehát volt értelme a 18. században magtárat építeni, mert gondolom, volt mit benne tárolni. Meg is épült a kor akkori stílusának, s persze a terménytárolás praktikumának megfelelően. Kétszintesen, kőfalazattal, csonkakontyos, cseréppel fedett tetőszerkezettel. Magtárnak épült anno ezerhétszázvalahány- ban, s nem műemléknek. Egy épület soha nem születik műemléknek, sokkal később érdemli ki ezt a címet. Mint a katona az obsitot. Ez a vizsolyi magtár, amely alig változott az elmúlt kétszáz év során (mindössze egy faoszlopos színt építettek hozzá praktikumból, de esztétikailag rondítóan), egyszer csak védetté lett nyilvánítva. Hivatalosan műemlék jellegű épületté. Úgy informáltak, hogy 1960 táján történt ez az átminősítés. Akkorára már - igaz szerkezetében nem változott - állaga korántsem őrizte a hajdani építtetők vigyázó gondoskodását. Magyarul elég kopottas külsőt mutatott. Az új gazdának, a Lenin nevével fémjelzett szövetkezetnek a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy erre akár egy fillért is költsön. S hát a szakmai felügyeletet ellátó szerv, az Országos Műemléki Felügyelőség sem dúskált soha az anyagiakban. Úgyhogy a magtár védett lett papíron, ám nem ezért nem dőlt össze, hanem azért, mert hajdanán rendkívül stabilan megépítették. Rendbe kellene hozni! A cél, a feladat - amióta én ismerem ezt az épületet - és ennek már húsz éve - permanensen megfogalmazódott évről évre. Mint ahogy az is: de jó is lenne valamire hasznosítani. Például idegenforgalmi célokra, hisz van rá sok jó példa. Megőrzött külső, részben átalakított belső formával lehetne belőle például étterem, panzió. A tsz-nek voltak is ilyen álmai, ám pénze és partnere soha nem volt az álom megvalósításához. Természetesen lehetne belőle más is, mondjuk újra magtár. Ezt már később és másvalaki gondolta, nevezetesen Kertész István, a kiváló agrárszakember, aki Vizsolyban él, s akit érzelmi szálak is fűzik ehhez az épülethez, ugyanis hajdanán szüleié, még korábban nagyszüleié volt ez a terménytároló. S Kertész István nemcsak kigondolta ezt, hanem cselekedett is! Előbb kárpótlási jegyeiért földeket vásárolt, arra a célra, amire ősei is használták a földet, vagyis termelésre. S hogy e várható termésnek biztos helye legyen, árverésen megvásárolta (pontosabban visszavásárolta) az ősi jussot is. Igaz, romos állapotban, beszakadt, beázott tetővel. De ez már éppúgy múlt, mint a korábbi két évszázad! Mert a magtár ma már nem ázik be, tetőszerkezete is ép, és falait friss vakolat díszíti. Sőt, sokévnyi Csipkerózsika-álom után újra funkcionál. Magtárként! Ám mindez nem ment ingyért! Pénzbe került, nem is kevésbe. Már pedig ilyen esetben az ember nem bolond, hogy ne keresse a spórolás lehetőségét. Kertész István is kereste, s talált is ilyet. Ismerőse tanácsára, a magtár két véghomlokzatának nem olcsó felújításáért, a szigetelést biztosító lefestéséért, valamint a drága festékanyagért cserében átengedte a két falfelületet a festéket gyártó üzemnek reklám céljára. Ok le is festették a két végfalat a szivárvány minden színével s persze a reklámozott festék nevével. A vak is észreveszi, ha Vizsolyban jár! De nyilván ez is volt vele a céljuk. Csakhogy nemcsak a vak, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal Műemlékfelügyeleti Igazgatóság megyei irodájának szakembere is észrevette ezt, s érthető, nem az örömét fejezte ki a látottakon. Most szokott .az jönni, amit általában szigorú hatósági fellépésnek nevezünk. Amikor a hivatal minden tekintélyét latba vetve, kemény szigorral fellép, és büntet kegyetlenül. Ám ez esetben nem ez történt. Hanem az, ami a leglogikusabb, a leghumánusabb, ami jó értelemben mégis szigorú, ám igazságos. Mindenekelőtt a tulajdonos figyelmét felhívták arra, hogy a műemléki védelmet élvező épületeken soha nem lehet reklám. Ez alól.semmi és senki nem lehet kivétel(ezett)! Következésképp Kertész Istvánnak is el kell tüntetnie a reklám- feliratokat. Ám erre a nyár elejéig kapott haladé- kot, méghozzá úgy, hogy az elkövetett „tettét sem szankcionálják pénzbírsággal. Talán azért sem - és ezt már én teszem hozzá -, mert a műemlékeseknek is nagy szükségük van jó partnerekre. Akik velük együttműködve, anyagiakat sem sajnálva áldoznak az ország értékeiért, legyen az vár vagy magtárépület. Márpedig Kertész István ilyen ritka ember. A történtekből ezek után én azt a tanulságot is levonom: a „műemlék-felügyelet” olyan hatóság, szerv, amellyel nemcsak hogy kell, de érdemes is együttműködniük mindazoknak, akik regi, értékes épületek birtokában vannak, illetve valamikor is ilyennek birtokába jutnak. Ugyanis nem csupán a „mit lehet, mit szabad” információt szerzi meg így az ember, elkerülve ezzel a későbbi hatósági bonyodalmakat, hanem olyan szakmai tanácsokhoz (az építőanyagok kiválasztásától a kivitelezőig) is hozzájuthat, amelyek birtokában a pénztárcája kevésbé érzi meg a felújítást, a renoválást. S ez, akárhogy is vizsgálom, nem semmi! Mellesleg egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen hivatal létezik ma Magyarországon. Műemlék magtár, egyelőre tarkán Fotó: Farkas Maya
