Észak-Magyarország, 1995. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-14 / 38. szám
6 Z ItT'Hon 1995. Február 14., Kedd SIPOS NATÁLIA és JUDIT Kisrozvágy 21. születésnapotokon szeretettel köszöntünk mindkettőtöket Szüléitek KOVÁCS ZSANETT Taktaharkány, Attila út 16. 9. születésnapod alkalmából nagyon sok boldogságot kíván neked: LINDI PÉTIKÉ Sátoraljaújhely Születésnapodon szeretettel gondol rád: Lindi mama, hindi papó és kisöcséd Imike Kesznyétenből. ÚJ, INGYENES HIRDETÉSI FORMÁT SZERETNÉNK ÖNNEK BEMUTATNI Ha családjában gyermek született, névadóra vagy keresztelőre kerül sor, s erről szeretné értesíteni közeli és távolabbi rokonait, ismerőseit, írjon nekünk, küldjön egy fényképet. Az Ön lakóhelyén megjelenő ITT-HON mellékletben jelentetjük meg. Címünk: ITT-HON SZERKESZTŐSÉG Sátoraljaújhely, Dózsa György út 12. sz. Tel.: 47/321-926. testvéred Dezső és szüleid . 1995. Február 14., Kedd Itt-Hon Z 3 Tudósítások - hazai tájakról Priska Tibor Kár volt reggel borotválkozni. Ez a kemény, éles szél, mely a végenincs rétek, síkságok fölül érkezik, belemártja a Bodrog szürkés vizébe méginkább élesítendő pengéjét, majd a folyó innenső partján bambuló, nehány magamfajtán végigsuhint, hát ez a szél vígan leszedte volna most a borostát. A vízbe is kár volt belenyúlni, amolyan kézi kóstolásképpen, hogy milyen. Olyan, mint amilyennek látszik.. Szürke, barátságtalan, hideg, megharapja az ember ujját. Hát most üyen a Bodrog, egyéb évszakokban legbarátságosabb, legszebb fo- lyónk, mely nyáron nevető kékséggel fogad, hívogat, pihenésre csábít bennünket, és csobog- locsog mindenféléről mindazoknak, kiknek föl adatott a meg- hallásra. Sokaknak adatott, hiszen éppen itt, a bodrogkeresztúri kanyarban, barátságosabb időkben bringások, kajakosok pihengetnek, pecások mérik a vizet, külországiak fényképezik a különös szépségű virágokat, a tájat, kiket aztán az általában itt üldögélő Mészár Mihály bátyánk invitál odább. Neki a folyó fölötti dombon él a szőleje, áldatlan, kegyetlen forró napokon éppen a Bodrogból hordja vedérrel tövükre a vizet, szóval Mészár bátyánk tessékeli őket birodalmába. Onnan, fent- ről aztán kedvükre nézhetik, fényképezhetik, filmezhetik ezt a sehol sincs szépségű tájat, ahol is az alföld a zempléni vulkánokkal találkozik, köztük pedig a még szebb megjelenülés kedvéért kanyarog az igenis kékes színű Bodrog. De hát most a Bodrog nem örül látogatásunknak, kedvetlen, elutasító, nyilván megvan neki is a maga baja. Talán az, hogy nem ülnek partján a pecások, nem mártóznak meg benne a kajakosok, nem énekelnek partján a kiránduló gyerekek, nem lebegtet fölötte az akkor nagyon is kívánatos szél nyárson sülő szalonna illatát, meg ilyesmi. Jég roppan ellenben lábunk alatt a parton, mélységüket el nem áruló pocsolyát kerülgetünk óvatosan, és gyanakodva nézegetjük az öreg, odvas füzeket, amint szájukat eltátva, karjukat leengedve úgy tesznek, mintha nem is élnének. Ámbár... Ámbár, hajói odafigyelünk, mintha horkolnának is. Dehogyis a szél, mi átfúj sok-sok odvukon! Az nem így fúj. Ez igenis horkolás. Alvás. Mivel ennek van itt az ideje. A baltával megcsapkodott fa, mely továbbra is élni akar Fotó: PT Az egyik kedvenc fa viszont... Hát igen. Ezzel valami nagy baj esett meg. Az a bizonyos kétkarú, ki tudja mily ősi fa, melynek teteje, ágai nincsenek is, csupán vastag törzse, meg úgyszintén vastag, két karja. Tisztáson áll, jól elkülönülve a többitől, hogy köré lehessen gyűlni, innen is, onnan is megnézni, szemügyre venni, vagy... Vagy hallgatni. Az öregek is ilyennek látták mindig. Vastag törzs, két vastag kar. Bizonyos, hogy nem ilyennek született, de valamikor, ki tudja az idők mely mélységes faltjában ilyenné vált. Dehogyis elszáradt, dehogyis kipusztult! Elő, eleven most is, tavasszal aprócska, újabb zöld gallyakat ereszt, levelekkel díszes hajtásokat, mintegy zászlóként, hogy ezzel tisztelegjen az induló életnek, de egyébként marad: a törzs, a két kar. Ki tudja miért, de a környező településekről a fiatalok az esküvő napján szívesen jönnek éppen eme fa elé fényképezkedni. Mi lehet vajon ennek az oka...? És kérnek-e valamit a Fától? Mond-e nekik valamit a Fa? Van-e olyan varázsereje a Fának, melyből átadhat a hozzá fordulóknak? Van ilyen életereje? A fiatalok mindenesetre hallhattak valamit erről a Fáról, vagy megérezhetik erejét. A fák tisztelete különben is ősidőkből való. A tölgyet, a diót Zeusz fájaként tisztelték az ókori görögök. A germán népek a hársfának hódoltak. Az oroszok szépséges énekeket költöttek a nyírfáról, kiváló népi együttesek viselik nevét. Mi, magyarok a tölgyet is, a hársat is megkülönböztetett becsben tartjuk, meséinkben, történéseinkben gyakorta szerepelnek. Ennek a Bodrog-parti fának viszont, melyről most szó van, megcsonkították az egyik karját. Jól láthatók rajta a durva baltanyomok, miként a közeli fákon is. Valaki úgy vélte, hogy éppen ezt farikcsálja le, otthoni befótésre. Valakinek semmit nem jelent ez a Fa, nem tartja becsben sem mint jelképet, sem a fényképezkedni idejárókat. Valami véglegesen eltűnt, megsemmisült. Kicsit egy mese, kicsit egy legenda, kicsit egy valóság. Soha nem tudjuk meg a barbár elkövetőt, sem tettének indokát. Ha meg is tudnánk, akkor sem lenne semmi. Nem volt védett fa. Csak ott állt, és minden évben jelezte: él. Ennyi. Menjünk inkább tovább. Szerencsre, Leona asszonyhoz. Leona asszony Mór Menyhért- né, okleveles tanítónő a hozzá illő környezetben, szépséges, régi bútorok között, vendégvá- róan öltözve csendben szunyókál, pihenget. Ráfér. Most kezdte meg a százhetedik évét. Igen, a 107.-et! Megyénk legidősebbje, de az országban sem lehetnek sokan előtte. Nem panaszkodik, nem szól, csendben pihen. Ellenben lánya és gondozója, Katika védőnő, aki elmondása szerint nyolcvanva- lahány — miszerintünk hatvanéves -, panasszal él. Az orvos ugyanis állandóan megtiltja neki, mármint Katikának a biciklizést. Pedig ő védőnőként mindig is, bringázott, most is szereti. És ha elesik? Hogyhogy elesik? Miért esne el? Különben pedig édesanya, azaz Leona néni is elesett nemrég, amint jött-ment. Sajna el is tört a lába, de az orvos javallatára nem gipszelték be, mert az talán ártott volna, és íme! így az ágyban magától szépen összeforrt, begyógyult. Valami vidámság költözik a szobába, likőr is kerül az asztalra. Mindenki édesszájú volt a családban, szegény apa is, cukros is lett, nem is élt olyan soká, alig tíz hónappal élte túl a századik évét. Ezek szerint itt mindenki hosszú ideig él. Hangzik el részünkről. Hát, ha hagyják... Teszi hozzá vidáman Katika, mint tavaly is tette. Elköszönve pedig mégis Leona asszony szólal meg: Jöjjenek el jövőre is! Várom magukat! HETI IIÍGV/FT Nem ér a neéem Priska Tibor Mennyiért adja? Húszért. Húszért? Ezt a három szál petrezselymet? Annyiért igen, mert nem az enyém, csak megbízásból vállaltam. És itt vége is' a párbeszédnek, patthelyzet állt elő. A petrezselymet, a babot, a csicsókát, a nagynéném térde kalácsát most már nem alkudhatom le, mert az árusító igazából nem árusító, nem a tényleges tulajdonos, hanem a megbízott, bérmunkára felvett egyén, aki az áruért egy bizonyos összeget köteles elszámolni a tulajnak. Nyilvánvaló, hogy nem passzióból múlatja az időt, valamicskét szintén keresnie kell, ezért a tulaj által kikötött összegnél többet kér. Rátesz egy lapáttal, megnöveli az árrést, legalább annyira, amennyire ő ezt elfogadhatónak tartja. Valójában nincs is ezen semmi fennakadni való. Csak hát mégis különös, hogy a piacokat járva mind gyakrabban halljuk ezt a „nem az enyém” megjelölést, mondhatjuk úgy is, nem ér a nevem, hiszen csak megbízást -parancsot - teljesítek. Mindezt tudomásul véve aztán a vásárló vagy megveszi a megjelölt árért, vagy odább lépked, keres valakit, aki a saját készletét, termékét kínálja, akivel már csak a rend kedvéért a piac örök, vonzó törvényeként is lehet alkudozni. Azért valahol mégiscsak marad valamiféle szomorúság az emberben. Mert mi az, hogy nem az enyém, én csak... Igen én csak éppen itt vagyok, rám bízták, amúgy semmi közöm az egészhez, lehet, hogy az egész napi rostokolásomért egy fülért sem kapok, mert nem kel el semmi, mégis rákényszerülök az itt-tartózkodásra, a téblá- bolásra, mert... Mert jól jönne bizony az a nehány forint, vagy fillér is, ami mégiscsak megakadhat. Bérmunka. Hát hogyne létezne ez ma is, miként létezett mindig is. Mondhatjuk: valaki szorgalommal, törekvéssel megteremtette magának azt a gazdaságot, mely megtermeli ezt, meg azt, de a gazda már nem kényszerül rá az időpocsékoló árusításra, ezért a gyengébb kapacitású egyént, akinek nem megy valami jól, megbízza az ilyesmivel. Majd odalök valamennyit, hogy annak a pi- pogyának is kuncogjon a zsebében a krajcár. Meg az is lehetséges, hogy valaki ügyeskedve, kupeckodva, hol ezt, hol azt átverve teremtette meg a gazdaságot, és bizony végképp nincs andung- ja pepecselő, időrabló árusításra, ezért odalök valamit... „Nem az enyém” Mondja ilyenkor is, amolyankor is a piaci árus. Nem ér a neve. De azért bízik benne, hogy hátha mégis csurran- cseppen valami. Ha pedig valakinek eme fejtegetés nem tetszik: nem ér a nevem! Csupán megbízott valaki, hogy mondanám el ezt is, hátha akad rá vevő.
