Észak-Magyarország, 1995. február (51. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-14 / 38. szám
12 ÉSZAK-Magyarország Regélő 1995» Február 14», Kedd Nemzetünk történetéből Balogh Sándor Közel 100 évvel ezelőtt, 1901-ben megjelent Kincses Kalendárium igen érdekes adatokat közölt a társadalmunkban végbement változásokról, mely 100 év múltával is közel azonosan ma is léteznek nemzetünk életében. Egyik leírását így kezdi: „Valaha még nem is oly rég, a külföldi ember úgy beszélt Magyarországról, mint ahová csak fegyveres kísérettel és mindenféle védőeszközökkel ellátva lehet utazni, títonállókról és betyárokról beszéltek, akik vakmerő bátorsággal támadják meg az utast, s fosztják meg vagyonától és életétől.” Valami kevés igaz volt a híresztelésből, amikor Bakony irdatlan rengetegeiben és az Alföldön még szegénylegények tanyáztak. Ma már csak bosszankodásra késztet ez a vád, mert bízvást elmondhatjuk, hogy nálunk aránylag kevesebb embernek oltják ki erőszakos módon az életét, mint a nyugati kultúrában. Hazánkban 1898-ban 866 embert gyilkoltak meg, mely a lakosság 0,19 százalékát teszi ki s ezzel a számmal az európai államok között a hatodik helyet foglaltuk el. Rendkívül nagy az öngyilkosok száma. 1898-ban 3031 ember vetett erőszakos módon véget életének. A statisztika a szeszes italok, a fényűző cikkek termelése és fogyasztása, valamint a bukások és csődök számából magyarázzák az öngyilkosság gyarapodását. A baj nemzetközi, s a megváltozott életviszonyok hozzájárultak, hogy az ember elveszítse kedvét a létért való küzde- lemben. Egy másik veszteségünk a vasút és a gyáripar fejlődése, mely magában hordozta a baleseti veszedelmet. Evenként sok ezer embert gázolnak el a közlekedőeszközök és ölnek meg gépek, vagy vesztik életüket az építkezéseken és bányákban. Hazánkban 1898-ban 5531 ember halt meg baleset következtében. A számok évek múltával változtak a technika fejlődésével az életkörülmények változásával. A nemzetiség tekintetében 1890-ben országunk 15 millió lakosa közül 7 426 730 vallotta magát magyarnak,, míg 1840-ben 4 807 608 volt a magyar. Otven esztendő alatt majdnem duplájára emelkedett a magyarság. A nemzetiségek közül legtöbb a román, 2 591 905 fő, akik Erdély bércein és a déli vármegyékben éltek. A németek száma 2 107 577 fő, akik Vas, Sopron és Moson varmegyében élték nagyobb tömegekben. A tótok Pozsonytól Ungvárig 1 910 279 eltek nagy tömegben. Az 1 544 000 horvát közül hazánkban csak hétezren eltek, a többiek Horvát és Szlavóniában éltek a szerbekkel vegyesen. A 383 392 rutén Ung-Bereg és Má- ramaros vármegyében él összefüggő tömegben. Hazánk fölötte kevert ország, melyben a nemzetiségek összefüggő területeken élnek. Ä magyar faj 28 megyében abszolút többség- ben van, míg a román tizenegy, a tótok kilenc és a németek egy vármegyében teszik ki a népesség nagyobbik részét. . A kivándorlásról is érdemes szót ejteni. Ennek elindítója a nyomorúság, a munkanélküliség, a bizalomhiány és a keserűség, mely vándorbotot nyomott a lakosság egy részének kezébe. Eladva ingatlanát, hátán kis bugyorral és kevés pénzzel elindult az ismeretlen nagy világnak, hogy elpusztítsa erejét, azután saját magát. Az onnan érkezett levelek bizonyítják, hogy Amerika nem az a Kanaan, ami hajdan volt. Évről évre növekedett a kivándorlók száma és 1881-ben 6756 ember vándorolt ki, mely szám 1898-ra már 20 920- ra emelkedett. Legtöbb volt köztük a tot. A11. világháború után a gazdasági nehézségek megismétlődtek és a hivatalos kivándorlást felváltotta az illegális disszidálás. A kivándorláson az akkori államvezetés úgy próbált segíteni, hogy a népfölösleget az ország más vidékeire telepítette át, melynek sikeres eredményei is voltak. A foglalkozásokat tekintve Magyarorszag földműves állam révén, a lakosság közel tizenegymilliója őstermeléssel foglalkozott Utána következtek a napszámosok, 1 AM Am fővel Az ipar 913 010 főt foglalkoztatott, a kereskedelem 174 925 embert, míg az értelmiségi kereső 128 663 fő volt. A közlekedést 66 787 ember bonyolította, a föld gyomrában 48 412 ember dolgozott. 129 362 ember volt, akiket az anyagi gondok nem érintettek. ^ Minden társadalomnak velejárója a bűnözés, melynek kialakulásához az okokat az adott társadalom hordozza magában. Az 1881-es években 34 193 személyt ítéltek el, mely szám 1898-ra már 95 529 főre növekedett. A legtöbb elítélés az oláhokat éri, 1888- ban százezer lakosra 760 főt jelentett, utánuk a szerbek következtek 670 fővel, míg a magyarok 619-el és a tótok 612 fővel. A legkisebb létszámmal a németek állnak, 361 fővel. Az állam biztonságát 114 393 katona és csendőr biztosította. Ha a fentieket összevetjük a közel száz évvel későbbi helyzettel, megállapíthatjuk, hogy azok jelenleg is léteznek a létszámhoz viszonyítva hasonló számban es a kiváltó okok ugyanúgy megtalálhatók. Minden társadalom a maga módján alakítja gazdasagát, melyben mindig vannak jobban elok es anyagi gondokkal küzdő rétegek. Bánhidi Antal budapesti légihidja Duwalovszky Zoltán 1944 karácsonyán szomorú napok zúdultak Budapestre. Szörnyű megpróbáltatások kezdődtek. December 24-én a szovjet csapatok gyűrűje bezárult a főváros körül. Megkezdődött Budapest ostroma. A lakosság pedig 1945. február 13-ig a poklok poklát élte át. Volt azonban a pápai repülőtéren egy JU-52-es szállítórepülőgépszázad 16-18 üzemképes géppel és kiváló hajózó személyzettel, akik légiűton élelmet és gyógyszereket juttattak ejtőernyővel a körülzárt főváros lakosaihoz. A század parancsnoka, a világhírű pilóta Bánhidi Antal tartalékos repülőfőhadnagy volt. 1902-ben született. A kiváló képességű szatmárnémeti diák 1920-ban kalandos úton, a Szamost éjjel átúszva jött Budapestre, hogy tanárainak javaslatára a Műegyetemen gépészmérnöki diplomát szerezzen. Mint mérnökhallgató, hamarosan bekapcsolódott a sportrepülők életébe. Egyik alapítótagja a Műegyetemi Sportrepülő Egyesületnek, és egész életén át rabja maradt ennek a sportnak. Repülőgéptervei és a motoros sportrepülésben elért rekordjai nagyon hamar világhírűvé tették. A műegyetem elvégzése után tanársegéd lett, ezután pedig a magánpilótaság sanyarú kenyerét ette. Berepülőpilóta, majd légiforgalmi pilóta lett. A világháború alatt mint tartalékos főhadnagy szolgált, szállítópilóta, majd 1944. decemberétől a második világháború befejezéséig a pápai repülőtéren a JU-52-es magyar szállítószázad legendás hírű parancsnoka volt. E sorok íróját mint húszéves repülőhadapród őrmestert két évfolyamtársával együtt 1944. december 16-án vezényelték a pápai repülőtérre. Mikor szolgálatra jelentkeztünk nála, nem mondhatom, hogy valami kitörő örömmel fogadott bennünket. Otven év távlatából is visszacsengenek melegszívű, fiatalokat féltő mondatai: „Jól figyeljetek kölykök. Nekem nem zöldfülű, húsz-huszonegy éves tapasztalatlan hősi halottjelöltekre, hanem több éves frontszólgálatot teljesítő harcedzett repülőkre van szükségem. Majd kaptok tőlem kisebb feladatokat. Főleg ügyeleti szolgálatokat fogtok ellátni.” Ezzel befejezte a parancsnoki eligazítást. Ekkor még nem gondolta, hogy a JU-52-be maga mellé ültet néhány hét múlva egy zöldfülűt, hogy beavassa a Budapest légterében éjszakánként megismétlődő élet-halál harcba. Ezt a világhírű, mégis puritán, beosztottjait nagyon féltő, határozott, hazaszerető, önfeláldozó embert nagyon megszerettük. A még élő néhány száz veterán pilótával együtt még ma is példaképünknek tekintjük. Miért példakép? Sok hőstettéből egy örökre felejthetetlent elevenítek fel. 1944. december 30. délután 3 óra. A pápai reptéren két JU-52-es szállítógépet készítettek elő felszállásra. A gépeket a terhelhetőség határáig megpakolták gyógyszerekkel és élelmiszerrel. Feladatuk a Keleti pályaudvar melletti lóversenytéren, a bombatölcsérek között leszállni. Az élelmet és a gyógyszereket ott lerakni. A kipakolás után a legsúlyosabb sebesülteket a gépben elhelyezni és a pápai repülőtérre szállítani. Conrád repülőtábornok a német szállítóezred parancsnoka délután két óra után ugyanezen feladattal indított útjára húsz darab JÚ-52-es gépet. Az egyik magyar gép kapitánya Újváry volt, ki a gép négytagú személyzetével együtt startolt. Bánhidi személyzet nélkül, egymaga indult ennek az életveszélyes feladatnak a végrehajtására. Már akkor gondoltuk, hogy Tóni bá (mert így becéztük) valamit forgat az agyában. A start előtt a gép személyzetének súlyával azonos mennyiségű gyógyszert rakatott a gépébe. A már megszokott elhárító tűznél sokkal nagyobbal fogadta a szovjet légvédelem a szállítókat. A két magyar pilóta látta, hogy a húsz német gép visszafordulva menekül Pápára. A két magyar gép pilótája azonban nem fordult vissza. Újváry gépe hamarosan súlyos találatot kapott, ezért mégis kénytelen volt visszafordulni. Bánhidi az erős zárótűz ellenére berepült Budapest légterébe és a lóversenytéren a bombatölcsérek között sikeresen földet ért. Bravúros repülés volt. A feladatra elindított huszonkét gép közül egyedül ő landolt a lóversenytéren. A pápai repülőtér irányítótornyával a rádióösszeköttetés megszakadt. Pápán, hosszú várakozástól terhes órák következtek. Végre ismerős gépzúgás hallatszott. A sötétség leple alatt Bánhidi sikeresen landolt. Fáradtan szállt ki a gépből egy ejtőernyős zászlós kíséretében. A szanitécek a tizenhét személyes gépből harminc súlyosan sebesült magyar katonát emeltek még ki. Mi volt az oka az időben elhúzódó repülésnek? - kérdeztük Tóni bát. Nem a repült idő volt sok, hanem a lóversenytéren haszontalanul eltöltött két óra. Majd folytatta. Mikor a lóversenytéren a bombatölcsérek között szlalomozva nagyon nehezen leszálltam és a gyógyszereket és az élelmet kipakolták a gépből, legalább húsz-huszonöt tábornok megszállta a gépet. Én ezen nagyon meglepődtem, és a gép elhagyására szólítottam fel őket. Azonban többszöri felszólításomra sem voltak hajlandók a repülőgépet elhagyni. Startoljon azonnal főhadnagy úr, szólt erélyes parancsoló hangon az egyik tábornok, mert ellenkező esetben parancsmegtagadás címén perceken belül főbe lövetem. Erre az agyamat elöntötte a vér, és erélyesen válaszoltam. Jól figyeljenek uraim. Én nem gyáva tábornokokért, hanem sebesültek kimentéséért kockáztattam az életemet. Most a tábornok én vagyok. Tehát parancsolom önöknek, azonnal hagyják el a gépet. Közben a szanitécek hordágyakon már hozták a súlyosan sebesült magyar katonákat. Ez a Bánhidi Antal Fotók: ÉM-ardvY helyzet végül is a gép elhagyására késztette a tábornokokat, annál is inkább, mert látták, hogy fegyveres magyar katonák közelítenek a gép felé. A szanitécek utasításomnak megfelelően helyezték el a sebesülteket a túlterhelt gépen a biztonságos start érdekében. A sikeres visszarepülés- hez szükségem volt egy géppuskát kezelni tudó katonára. A gép közelében egy bepólyázott fejű ejtőernyős zászlóst találtam, és megkértem, hogy legyen a géppuskás lövészem. A zászlós örömmel tett eleget kérésemnek, és így megszabadult a földi pokolból. Visszafelé Pápára olyan szerencsés útvonalon repültem, ahol elkerültem a szovjet légelhárítás lövegeinek tüzét. Fiúk, ti mindannyian tudjátok, hogy a repüléshez szerencse is kell. Ezen a repülőutamon a jó isten és a szerencse is mellém szegődött. A mentésre Pápáról elstartolt huszonkét gép közül egyedül csak a Bánhidi Antal gépe hajtotta végre sikeresen feladatát, ezért a lóversenytéren több száz magyar és német sebesült katona került szovjet hadifogságba. Sztálinnak politikai okokból szükséges volt Budapest mielőbbi elfoglalása, a németeknek pedig az volt az érdekük, hogy minél elhúzódottabb harc alakuljon ki a budapesti gyűrűben. Még januárban is nagyon sok német katona bízott a nem létező csodafegyverekben. Budapest lakosságára pedig napról napra nagyobb szenvedés várt. Fokozatosan megszűnt az áram- és vízszolgáltatás, Az emberek éheztek és fáztak. Az elhullott lovak húsát ették. Már akiJU-52-es szállító-repülőgép nek abból is jutott. A vár alatti alagútban sok száz sebesült várta az ejtőernyőkkel érkező életmentő gyógyszereket. A pápai szállítórepülő JU-52 gépek minden éjszaka berepültek a vérmező fölé, hogy ejtőernyővel gyógyszert és élelmet dobjanak le. Ez ugyan csak csepp volt a tengerben, de azt a cseppet is nagyon várták, mert sokaknak az életet jelentette. Az ejtőernyőkhöz csatolt ejtőtartályokat a hangárban tárolták. Ötven év távlatából még jól emlékszem, az élelemtartályok kék, a gyógyszertartályok pedig piros jelzéssel voltak ellátva a gyors felismerhetőség érdekében. Bánhidi Antal már 1943-ban bizonyos volt abban, hogy Magyarország a németek oldalán a II. világháborúból csak vesztesként kerülhet ki. Budapest ostromakor katonai esküjéhez híven példamutatóan látta el életmentő feladatát. Célja volt, hogy a lehető legkisebb vérveszteséggel oldja meg a gyógyszerek és az élelem Vérmezőre juttatását. A legtöbbször ő repült be Budapest fölé, és a legveszedelmesebb feladatokat vállalta magára. Óvta és védte embereit, ezért mindennap komoly összeütközésbe került a német szállítóezred parancsnokával Conrád repülő tábornokkal, akinek nem volt drága a magyar repülők élete. Az éjjeli bevetésről szerencsésen visszatérő gépeket a Pápa környéki falvak legelőire irányította, hogy a repülőtér elleni mindennapos bombatámadásoktól megvédje őket. A legtöbb JU-52-es a Pápához közeli Vaszár legelőjén vészelte át a nappali bombázásokat. Leszállás után a gépek személyzetét gépkocsikon hozták be a pápai reptérre. Az esti szürkületben a pilóták gépkocsin visszamentek a gépekért, visz- szarepültek Pápára, ahol feltankoltak és felvették szállítmányukat, majd elindultak éjszakai bevetésükre. A szovjetek a főváros légterét állandóan fényszórókkal pásztázták, hogy a fénycsóvák sugarába kerülő gépeket könnyebben le tudják lőni. A szovjet légelhárítás sajnos nagyon pontosan célzott. Ennek következtében hétről hétre megkönnyezhettük lelőtt bajtársainkat. 1945. január 5-én az S-202 lajstromjelű gép is éjszakai bevetésre készült. Rakományukkal felpakolva utolsónak startoltak. A gép négyfős személyzettel emelkedett fel a reptérről. A repülőszázad lejL összeszokottabb személyzete repült együtt. Ok már az 1945 előtti magyar polgári légitársaságnál is évekig együtt repültek, egymás gondolatát is ismerték. Mindenki biztos volt abban, hogy feladatukat sikeresen fogják végrehajtani. Végtelennek tűnő hosszú órák teltek el szorongó várakozással, de a gép nem tért vissza. Másnap jelentés a magasabb parancsnokságnak- Az S-202 lajstromjelű gép ötfőnyi személyzetével nem tért vissza a bevetésről. Megkönnyeztük őket is. Szovjet hadifogságból való hazatértein után évekkel később tudtam meg, hogy ennek a gépnek a személyzetét nem kellett volna hősi halottnak tekinteni. A gép személyzete ugyanis nem repült be Budapest légterébe, hanem Szolnoknak vette az irányt, majd Jászkarajenő mellett sikeresen landoltak. A gép szállítmányát fel; ajánlották a Vörös Hadseregnek. MalinovszkiJ marsall is fogadta őket, majd 1947-ben magas kitüntetésben részesítette őket a miniszterelnök- Ha még élnek, lelkiismeretükkel vajon milyen viszonyban lehetnek? A magyar és német repülők között január közepére nagyon feszült hangulat alakult ki. ^ar csak a Lánchíd volt a Duna fölött. A többi hidat a németek felrobbantották. A hidak romjai a folyam medrébe merültek. Borzalmas látvány v0 ez a légtérből. A repülők hangulata napról napr? romlott. Miért kell a várost romhalmazzá tenni, merült fel a kérdés bennük. Condrád német repülő tábornok vérlázító válasza: ,Azért) hogy Berlin tovább éljen!” Futótűzként terjedt el a mondása a reptéren. Ezután a kijelentés után a németeket nyíltan ellenségnek tekintettük. A német hadvezetés 1945. január 15-e utón negyven vagy negyvenkét darab DFS-230 típusú vitorlázó szállítórepülőt vetett be a légi utánpótlás biztosítása érdekében. A vitorlázógépek^ géppuskákkal, golyószórókkal és kisgránátokka pakolták meg. A vitorlázógépeket motoros gePj pel az időjárási viszonyok fi gyei em be vételé';^ 1500-2000 méter magasságra vontatták fel eJ' szaka. A budai vártól körülbelül 4-5 kilomete_ távolságra a vitorlázó gép pilótája leoldotta magát a motoros vontatógépről, és a kapott pa>fjn szerint a Vérmezőn kellett volna leszállnia- ^ze _ a szerencsétlenek a japán kamikazékhoz has('n' lóan potenciális öngyilkosjelöltek voltak, azzal különbséggel, hogy a japánok önként jelentkező voltak, míg a németek felsőbb parancsot hajtó - tak végre. Tudomásom szerint, egyetlen egy toriázópilóta sem ért földet élve. Á körülzárt városban tovább folytatódott az öldöklő ham- Conrád tábornok utasította Bánhidit, h°gy gyógyszer és élelem helyett fegyvereket jussanak le a Vérmezőre ejtőernyőkkel. Bánni ezt a parancsot nyíltan megtagadta. Kijelente - te, azért, hogy Berlin tovább éljen, a főváros kossága szenvedésének meghosszabbításaim nem nyújt segédkezet. Ó azonban éjszakánkén két bevetésen is részt vett, hogy minél to gyógyszerhez és élelemhez juttassa a vaio szenvedő lakosait. 1945. február 13-án véget ért az öldöklő harc. A szállítószázad legendás parancsnoka és beol tott hajózó személyzete befejezte küldetése • „Megcselekedték amit megkövetelt a haza. Bánhidi Antal a második világháború után légügyi hatóság vezetője lett. 1950-ben azonba az akkori politikai vezetés száműzte onnan, a a mellőzést nem tudta elviselni, és megkesei dett emberré vált. Neve azonban továbbra is ^ nyesen csillogott a magyar és a nemzetközi repu- lőéletben. A rendszerváltozás után rehabili ták. 1993-ban a Széchenyi-díjjal tüntette ki Magyar Köztársaság elnöke. A magas kitun téssel járó pénzösszeg kilencven százaléka Szatmárnémeti kollégiumnak utalta át, aho középiskolai tanulmányait végezte. Egy lege - dás és dicsőséges repülőpályafutás 1994. mait us 18-án befejeződött. 92 éves korában az ege urához repült. , , Több száz veterán pilóta és sportrepülő Kusci te utolsó útjára a Kerepesi úti temetőbe min le magyar repülőpéldaképét. A honvédség diszsz: - zaddal képviseltette magát a temetésén. A ko társasági elnök nevében szárnysegédje helyez el az emberi megbecsülés koszorúját. A díszpa nát hét kitüntetés ragyogta be. A legmoderne repülőezred, a MiG-29-es pilótái is könnyezv búcsúztak a nagy elődtől. Hamvait honvédségi díszlövések mellett helyeztük örök nyugalomra- Soha meg nem alkuvó életútja, embersége, puritán magatartása, hazaszeretete, örök példaképül tündököl minden magyar repülő előtt.
