Észak-Magyarország, 1995. január (51. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-18 / 15. szám

10 ÉSZAKIM AGYARORSZÁG Regélő 1995» Január 18», Szerda Az első nyilvános rádióhangverseny Miskolc (ÉM) - Ezt a helytörténeti írást Sáfrány Lászlóné Mádai Lilla hozta be szerkesztőségünkbe. Ebben a cikkben az azóta elhunyt bátyja, Mádai Lajos emlé­kezik vissza egy, a magyar rádiózás törté­netében korszakos jelentőségű esemény­re, az első magyar nyilvános rádióhang­versenyre. Magyarországon 1925. január 17-én, Miskol­con tartották az első nyilvános rádióhangver­senyt. A hangverseny eredeti gondolatának öt­lete és megrendezése a Borsod-Miskolci Gö- rögkatholikus Nőegylet érdeme volt, élén fia­tal, agilis elnökével, Mádai Lajosné született Bácskái Ilonával. Az emlékezetes miskolci rádióhangverseny megrendezését a kereskedelemügyi miniszter a jótékony célra való tekintettel engedélyezte, mivel a teljes bevétellel tehetséges, szegény sorsú középiskolai tanulók oktatási és szociá­lis ellátási költségeihez járultak hozzá. Már hetekkel a szenzációs esemény előtt a helyi napilapok sűrűn adtak hírt az előkészü­letekről, a külföldi rádióállomások változatos művészi programjáról, melyeket a közönség Miskolcon egy időben fog élvezni az olaszor­szági, németországi, ausztriai hangverseny- termek hallgatóságával. A Széchenyi utca egyes üzletei előtt nagy érdeklődéssel nézték a miskolciak a kiraka­tokban elhelyezett színes, nagyméretű Euró- pa-térképeket, melyeken vörös vonalak jelez­ték a rádióhullámvonalak irányait. Ezek a hullámok Londonból, Párizsból, Rómából, Monte-Carlóból, Berlinből, Bécsből, stb. mind a célpontra, Miskolcra irányultak. Még több nézője volt a rádióhangverseny előtti napon a hatalmas antennák felszerelé­sének, melyeket a Korona Szálló és a szemköz­ti Tarnay-ház tetőzete között feszítettek ki. A zimankós téli napon a szokatlan és nem egé­szen veszélytelen szerelési munkákat a Ma­gyar Posta szakemberei a honvédség híradós egységeinek segítségével irányították. Ilyen előzmények után elérkezett a nagy esemény estéje. A helyi Magyar Jövő napilap 1925. január 18-i száma 4. oldalán részletes ri­port méltatta a rádióhangverseny kulturális jelentőségét. A Korona Szálló nagytermét zsú­folásig megtöltötte a nemcsak a városból, ha­nem Borsod megyéből érkezett számos ven­dég. Az emelvényen hosszú asztalon sorakoz­tak a berlini Siemens-Schukkert Villamossági Rt. vevőgépei, melyeket a huzalok szövevényei pókhálószerűen kötöttek össze a külső anten­nával és a körös-körül sűrűn elhelyezett töl- cséres hangszórókkal. A pontosan 20 órakor kezdődött rádióhang­verseny bevezetésében Schummer Oszkár fő­mérnök - az állami adóállomások tervezője - élvezetes tájékoztatást adott a 20. század e technikai csodájának fizikai alapelveiről és kulturális, gazdasági perspektíváiról. Egyre fokozódott az izgalom, amikor Schummer főmérnök és vezérkara megkezd­te a külföldi adóállomások kapcsolását. Pá­rizsból érkeztek az első hangok, a Carmen drámai fináléja. Majd Rómából és Milánóból Verdi és Puccini szebbnél szebb operaáriái következtek, az olasz énekesnők tisztán csen­gő szólóit lélegzetvisszafojtva hallgattuk. Alighanem az egyik legfiatalabb kisdiákként szorongtam a tömött emeleti erkélyen, ma is elevenen él bennem a korszaknyitó esemény hangulata és megannyi apró részlet. Az olasz adók után Berlinből és Breslauból (a mai len­gyel Wroclaw) sugárzott nagyszerű szimfoni­kus hangverseny lenyűgözte a közönséget. A csaknem kétórás műsor után a közönség Schummer főmérnököt és munkatársait lel­kes tapssal ünnepelte. Az első hazai nyilvános rádióhangversenyt jól sikerült táncestély követte. Katona- és ci­gányzenekar játszotta a húszas évek divatos slágereit, kitűnő hangulatát sokáig emleget­ték a városban. Ilyen körülmények között vet­te kezdetét a rádió nyilvános bemutatkozása Miskolc városában. „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a Föld!” Száz esztendeje született Hernádszentistvánon Mécs László költő Cs. Varga István Harsányi Lajos, Sík Sándor és Mécs László a XX. századi magyar vallásos líra újító triásza. Sík Sándor születésének centenáriumán került visz- sza az őt megillető helyre, íróink-költőink első vo­nalába. Mécs László műve most vívja harcát a méltó elismertetésért. Harsányi Lajos illő újra­felfedezése még várat magára. Mécs László költészetéről sokáig csak a kriti­ka hangján szóltak. A szociális érzést, az ember- szeretetet tőle elvitatni nem lehetett, az értéke­lés summája mégis így hangzott: „a belső átélés hiánya, a színes, könnyed stílus a nyomor-motí­vumokat is súlytalanná tette. (...) Versei öncsa­lásra tanítanak, mert arra intenek, hogy a lélek parancsa a tökéletesedés, azért a lesújtó csapáso­kat is megbékéléssel kell fogadnunk.” Vétkéül rótták fel: „Trianon után” a Felvidéken „nemzetmentő küldetést” vállalt. Letagadni el­lenségei sem tudták: „hatása valóban nagy volt.” Száz évvel ezelőtt, 1895. január 17-én, Her­nádszentistvánon született egy kis kántorház­ban. Családi neve Mártoncsik László. A költői névváltoztatással életcélját, küldetését érzékel­tette: az örök fényforrás része, világító mécsese. Kassán végezte a gimnáziumot. Belépett a já­szói premontrei rendbe. Budapesten magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett. Rövid ideig tanított. Nagykaposon és Királyhel- mecen volt plébános, híveinek vigasztalója, gyá- molítója. Úgy érezte: a népek és az emberi szívek közt leszakadt a szivárványhíd. Az ember: „sárkány­magból fakadt fattya véres rögnek”. Hitek omol­tak, remények fogytak, amikor hinni tudó, szere- tetet, megbékélést sugárzó hangon megszólalt: „Legyen minden ember testvér földünk minden véres táján”. Belekiáltotta az embertelenségben: „Gyűlöltünk már Káin óta vérivásig, csömörig!” Személyes érzelmeket vállal, hangja a közön­ség felé irányul. Szíves piros harangját kongatja, a szeretet erejét tudatosítja. Megírja a nyomor és a könnyek balladáit, hogy felrázza az alvó lelkiis­meretet. Az evangéliumi jóság magvetőjeként jár körül az országban. A pódiumról is az embersze­retet igéit hirdeti: „Valaki engem végtelen szeret, nagyobb a földnél és nagyobb az égnél: hagyom magam szeretni, mint a gyermek.” Életcélja: „Egyengessétek az Úr útját. Virulja­nak ki körülötte az áhítat, szeretet szelíd, kék vi­rágai...” A költő rendeltetése: minden „beteg szív­re ír legyen és minden szomjra víz legyen és min­den méhnek méz legyen.” A szó erejével ver hidat az Úr és az emberszívek között, lélekpartokat köt össze az önzés, a gyűlölség szakadékain át. A Biblia szava: „Jog és igazság a Te széked alapja: irgalom és valóság járnak orcád előtt. Bol­dog a nép, mely tud vigadozni.” Mécs költészeté­ben ez így hangzik: „Az öröm mindig ima-féle há­la (...) s boldogságunk megmélyül mint a kút. Boldog a nép, amely örülni tud.” Szívből tudott örülni, másoknak örömet szerezni. (Reverendá­jának ujjából szeretett rózsát elővarázsolni.) A pesszimizmus ellenében hirdette: „Koccints bor­ral, bajjal: ökör iszik egyedül, s bolond az ki bol­dogságról csak-magának hegedül.” A jó és a rossz, az öröm és a fájdalom, mélység és magasság közt a tanulságot így mutatja föl: „A mélyből kezdje, ki magasba készül. Poklokat járt meg minden megfeszített. Ki porba hullt, mert minden elveszített - rabszolgasorsát állja meg vi­tézül. A mélységből kezdje, ki magasba készül.” Mécs László Költészetében a szeretet, a haza, a természet, a család, a barátság téma- és élménykörei köny- nyed dalok, szárnyaló ódák, halk elégiák áradó ihletforrásai. Sikereit sokan irigyelték, de még többen szerették. A kritika kétirányú túlzással fogadta műveit. Közömbös senki nem maradha­tott. Dicséret, hízelgés és gáncsoskodás sem té­ríthette le útjáról. Evangéliumi hivatást, külde­tést teljesített: „Egy ismeretlen, ősi fényű, / örök Titokról elszakadtam / küldöncnek jöttem s eltű­nök majd, / ha üzenetem általadtam.” Előadói sikerei idehaza és külföldön is példát­lan népszerűséget biztosítottak a számára. „Fe­héren és kéken”, vagyis a premontreiek kék cin- gulummal övezett fehér reverendájában lépett a pódiumra, színpadra. Jó barátja, méltatója, Bán­hegyi Jób emlékezése szerint a közepesnél maga­sabb, férfias alakját festőién emelte ki az ovális talár. Amikor szavalt, tűzbe jött a kék szempár. Arcából nefelejcskék szem világított, homlokát dús hajfürtök takarták. Olyan volt, amilyennek a fantázia a poéta képét megteremtette. A „tiszta líra” hívei felróják neki, hogy versei­ben sok az epikai elem. Ez csupán azt jelenti, hogy több alkotása is az életkép és jellemkép mű­faji kategóriájába tartozik, és nem az abszolút „hangulatlíra” körébe. Igaz, nagyobb lélegzetű versei közt több a szónokias, de ennek is megvan­nak irodalmunkban a nemes hagyományai. A költészetet olyan fontosnak tudta, mint Kodály Zoltán a zenét: nélküle lehet ugyan élni, de nem érdemes. Legfőbb célja: az elszakadt magyarság lelki összeforrasztása. A családot döntő tényezőnek tekintette: „Az a család élő család, melynek van­nak ősei, amelyik tud vérré váló szent hagyo­mányt őrzeni.” Ebből fejti ki: „Az a nemzet élő nemzet, melynek vannak hősei: példájukban megvalósult erénytárt tud őrzeni.” 1945 után jászói főapátja tanácsára nem tért vissza Csehszlovákiába. Győrött, Csornán, Tür- jén, a bakonybéli apátságban élt egy darabig. Vé­gül Pannonhalmán talált menedéket. Alkotóere­jének teljében íróasztalfiókjának írogatott. 1953 augusztusában házkutatást tartottak nála. Cel­láját lepecsételték. Hónapokig tartó vizsgálati fogság után zárt tárgyaláson ítélkeztek felette. 1956 szeptemberében szabadult. 1961-ig az óbu­dai plébánián teljesített lelkészi szolgálatot. Visszatért Pannonhalmára és ott élt haláláig. Véleménye szerint a vallásos líránk azért nem vált jelentős hatóerővé, mert a magyar tár­sadalom értelmiségi rétege meghasonlott volt vi­lágnézeti szempontból, a katolikus tábor pedig szervezetlen. A magyar katolikusság nem küz­dötte ki magának az ország életében azt a szere­pet, amely számarányánál és intézményeinek, iskoláinak, egyesületeinek jelentőségénél fogva megillette volna. Születésének centenáriumán azzal a verssel emlékezünk a költőre, amelyet neve szinonimá­jaként sokan ismernek és szeretnek: Vadócba ró­zsát oltok, hogy szebb legyen a fölt... Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a Föld! Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat. A szélbe fütyörészem a hajnali vigalmat. Kószálni jött ma kedvem.: apostolok lovára, kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára. A kakas még az ólban, pitymallatot rí kongat, az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak, dalától messze rebben bimbóról bánat, szender. A ház előtti kertben a kis padkán egy ember. Apokaliptikus, vad formája és nézése: a félszemére vak és helyén gödör van vésve, haja nyíratlan, félősz, bozontos, mint szakálla, bakkancsa és kabátja dróttal van összezárva. A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat bácsi? Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!” Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán, ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán, vad összevisszaságban befonva minden ösvény s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény. Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült s beszéltii kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül: „... Az élet mosolyogva száguldott hajnal-hintán, harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón: s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták ágyékok szép vetését... a földet letarolták... fiam, szemem kilőtték... s mit elrontottak ők: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a fold! Most konferenciádnak a nagy szélhámosok, hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog... S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a fold! Testvéri szánalomból a szívem rádorombol; Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból, midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a fold! Az utolsó polihisztor: Albert Schweitzer Kovács Tamás „Találunk-e Nyugaton még egy olyan embert, aki azért tart Eu­rópában orgonahangversenye­ket, hogy a honoráriumból munkabért fizessen Afriká­ban?... Akad-e még egy olyan ember, aki olyan nyomorúsá­gos kórházban él, amelytől sok nyugati idealista elfordul, ré­mületbe esve ettől az egész pi­szoktól és bűztől?...” - tette fel a költői kérdést egy lap „a világ egyetlen Doktorának” halála­kor, de persze mindenki tud­ta a választ: a német Albert Schweitzeren kívül nem élt még fehér ember, aki több mint négy évtizedet szolgált volna önként a legszörnyűbb afrikai nyomorban, hogy segítsen em­bertársain. Albert Schweitzer 120 éve, 1875. ja­nuár 14-én született, s páratlan ké­pességei révén talán az utolsó poli­hisztorrá képezte magát. Nem árt röviden számba venni szerteágazó érdeklődési körét. Először is kiváló filozófus, Kant munkásságáról például terjedel­mes könyvet ír. Eközben jelentős eredményeket ér el a teológiai ku­tatások terén, egy időben ő vezeti a strasbourgi teológiai szemináriu­mot. Mivel pedig harmincévesen elhatározza, hop élete hátralévő részét az afrikai őserdőkben tölti, orvosi diplomát szerez. Ezenköz­ben mérföldkőnek számító, 844 ol­dalas könyvet ír Bach zenéjéről, megalapítja a párizsi Bach-társa- ságot, és persze rendszeresen orgo­nakoncerteket ad, hiszen avatott előadóművész. Mellékesen ő szá­zad egyik legnagyobb orgonaépítő­je. S azután 1913-ban feleségével elhajózik Gabonba, s megkezdi kórháza építését. Első operált betege egy sérves volt, a műtét sikerült, a beteg túlél­te. Nagy szó volt ez az őserdő köze­pén, ahol Schweitzemek külön sza­bályt kellett kidolgoznia még a rendtartást illetően is. Ennek első pontja így hangzott: a kórházban a földre köpni tilos. Sok gondja akad betegeivel, akik többsége se orvost, se gyógyszert nem látott még életé­ben. Schweitzer maga így ír erről: „Sok időt vesztegetek el azzal, hogy megmagyarázom a betegeknek, ho­gyan használják az orvosságot... De egyáltalán nem vagyok biztos ben­ne, hogy nem veszik-e be egyszerre az egészet, nem eszik-e meg a kenő­csöt, és nem dörzsölik-e be a poro­kat a bőrükbe.” Afrikai kórházát azonban több­ször el kell hagynia. Az első világhá­ború során például a franciák mint ellenséget hadifogolytáborba zár­ják, de később önszántából is több­ször visszatér Európába, hogy köny­veinek megjelenésénél bábáskod­jék, valamint orgonahangversenye- ivel pénzt keressen afrikai misszió­ja folytatásához. Egy ilyen útja so­rán - 1939-ben - meghallgatja Hit­ler egyik beszédét, mire az európai civilizációból azonnal visszamene­kül az afrikai vadak közé, s egy év­tizedig ki sem teszi a lábát a békés vadonból. Schweitzer kórházában egyéb­ként magyar orvos is dolgozott, je­lesül Goldschmidt László. Fenn­maradt afrikai debütálásának tör­ténete is. Tudni kell, hogy az afri­kaiak szívesen műttették meg ma­gukat, mert a radikális megoldást célravezetőbbnek tartották, s igen jól tűrték a fájdalmakat. Goldsch­midt doktor először egy nőt ope­rált, s amíg a beadott érzéstelenítő hatását várta, európai szokás sze­rint nyugtatóul tréfás történetek­kel szórakoztatta betegét. A nő azonban kisvártatva megszólalt: „Elég doktor, most nincs itt az ide­je az üres fecsegésnek, kezdje el a vágást!” Schweitzer hallatlan lelkesedés­sel és munkabírással dolgozott, amint egyszer meg is vallotta: „Nem tudom elképzelni magamnak, ho­gyan érzi magát az az ember, aki ki­aludta magát.” A munka egyhangú­ságát csak ritkán színesítette várat­lan és érdekes esemény. Egy ilyen volt például Gabon történetének el­ső autóbalesete, amely éppen a kór­ház közelében történt. Sok száz ki­lométeres körzetben mindössze két autó volt akkoriban, de ezeknek si­került karambolozniuk, a sérülte­ket maga Schweitzer látta el. Majd az esti vacsoránál felállt, és ünnepé­lyes bejelentést tett: „Kötelességem közölni önökkel, hogy a civilizáció dicsőségének minden tündöklésével eljött Lambarénébe.” Schweitzer 1953-ban megkapja a Nobel-békedíjat, de nem nagyon érdekli a dolog. Idős korában már csak a gyógyítás és a világ sorsa fog­lalkoztatja, de hát mit is várhatni egy bölcs öregembertől. Bár ezt ki­kérte magának. Kilencvenévesen még nem viselt szemüveget, mert az „öregít”. Igazi nagy szellemhez méltóan halt meg őserdei kórházában. Előt­te még megbeszélte barátaival a te­endőket, kérte, hogy ne élesztges­sék, hagyják békében meghalni. Kedvenc zenéjét, Bach műveit hall­gatta hanglemezről, kézfogással el­búcsúzott barátaitól, majd „nyugod­tan, békésen, méltósággal halt meg ágyán, a lambarénéi őserdőben, a kórházban, amelyet ő épített, és amelyet szeretett”. Halála pillana­tában megszólaltak a tam-tam do­bok, amelyek hírül vitték a vadon­ban: meghalt a Nagy Fehér Doktor. Leprások ásták meg a sírját háza ablaka alatt, gyalulatlan fakoporsó­ban helyezték a sírba, a lepratelep gyermekkórusának éneke közepet­te. A sír fölé egyszerű fakeresztet ál­lítottak, azzal a felirattal, amely mindent elmond annak, aki meg akaija őrizni emberségét: .Albert Schweitzer”. Erdőrészlet Drozsnyik István rajza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents