Észak-Magyarország, 1995. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-11 / 9. szám
12 ÉSZAK'Magyarország Legendárium 1995« Tanuár 11.« Szerda Legyünk okosak és szépek! Priska Tibor Az alábbi idézetek egy, nemrég megjelent, érdekes könyvből valók. „A mai gyermekek kólán és pattogatott kukoricán élnek... Nem tudom megérteni, hogyan képesek a szülők gyermekeik testét olyan hulladékokkal tömni, mint például a kechupos burgonyaszirom...A tévé- és rádióreklámok, az újsághirdetések megtévesztik a szülőket. Azt szajkózzák, hogy a gyermekeknek kon- zervleveseket kell adni, amelyek finomított cukrot, keményítőt és zsírt tartalmaznak, tele vannak hizlaló kalóriákkal, de semmiféle ásványi anyagot, enzimet, vitamint, növényi rostot vagy proteint nem tartalmaznak. A reklámok győzködik az anyákat, hogy gyermekeiket hot-doggal és löncshússal etessék, igaz, mindkettő mesterséges vegyi anyagokat tartalmaz... Sok tanárral beszélgettem, tőlük tudom, hogy ezer és ezer olyan hat és tizenhét év közötti gyerek van, akit egyszerűen képtelenség bármire is megtanítani. Agyuk a hagyományos (első zárójel) étrend következtében tele van mérgekkel és alultáplált, mert nem kap elég vitamint, egyéb, szükséges tápanyagokat. Habár az iskolákat hibáztatják, hogy műveletlen gyerekeket bocsátanak ki, ez nem elsősorban a tanárok hibája, a vád a szülőket illeti.” „Nem csodálkozom azon, hogy a katonai szolgálatra jelentkező fiatal férfiak 58 százaléka fizikailag alkalmatlan. Bár a követelményeket nem emelték az (második zárójel, ezekről majd később) ifjúság egészségi állapota romló tendenciát mutat. Az alkalmatlanok magas száma abból ered, hogy a fiatalemberek nem felelnek meg a minimális sorozási követelményeknek, ami rendk'vül aggasztó.” „Ha tizenöt felnőtt elmegy egy ks esti összejövetelre, a társalgás az egészség és betegség témájára terelődik, biztosak lehetünk abban, hogy 99 százalékuk arról számol be, hogy van valamiféle krónikus betegsége. Egyikük sem fogja azt mondani, hogy egészséges. Elmesélik egymásnak, hogy milyen injekciókat kapnak, milyen gyógyszert szednek és hogy milyen műtétjük volt vagy lesz.” Elgondolkodtató sorok, találva érezhetjük magunkat. A műanyag leveseket minden este újra és újra belénk akarja tömni közszolgálatink, a kukorica ott pattog mindenütt az utcákon, a kólákat már utánunk hajigálják, mai mércénk szerint civilizálatlan, semmi- revaló ember, aki nem gyömöszöli magát torkig hot-doggal, kechuppal, sta- neclis sült krumplival, melyet a magára valamit is adó magyar állampolgár kocsijából kinyúlva vesz át arra kiképzett üzlet ablakából és menetközben, időnként kormányt elengedve zabái. A sorozások gyatra, ijesztő mutatóiról már régóta hallunk. Nem valami magas a mérce, mégis meghökkentően sokan verik le. Fiatal emberek, a falu, a város java legényei nem alkalmatosak katonaságra. Hajajj! Valami baj lehet valahol! De hol? Mivel? A felnőttekről szóló rész is mennyire igaz! Ha négy-öt magyar összehajol, akkor ott ma már föltétlenül szó esik a lumbágóról, magas vérnyomásról, érműtétről, arról, hogy ki mikor volt kórházban, mikor megy. Ugyanis, ha nálunk valakitől csupa udvariasságból, szokásból megkérdik hogy van?, már ömlik is belőle a panasz, mert a kérdést - ellentétben például az amúgy mindenben utánzott angolokkal, akik köszönésnek szánják, választ semmiképpen sem igényelnek rá - mi nagyon is komolyan vesszük. És már soijáztatjuk is nagy örömmel ezerféle bajunkat, csak legyen, aki meghallgatja. Van! Van, ki végighallgatja, úgy tesz, mintha figyelne is rá, de magában már régóta a saját betegséglistáját rendezi, csoportosítja, mely- lyel majd überolhatja társa aprócska, nevetséges műtétjeit, infarktusát, isiá- zát és egyéb semmiségeit. Most jövök én, ezt hallgasd komám! Sértődés, harag is keletkezhet abból, ha a társ mégis a saját operációját, ilyen-olyan betegségét tartja súlyosabbnak, figyelemre méltóbbnak. Szó, ami szó, mindenki tud valami rusnya betegséget felmutatni, még akkor is, ha nem dicsekvésből teszi. Akik az ország pulzusán tartják az ujjúkat, gyakorta csóválják a fejüket. Némely öntudatos hivatalnok ugyan a korábbról átmentett, megcsontosodott „nem kell pánikot kelteni” elvet alkalmazva inkább nem ad felvilágosítást a bajról, kellő módon megsértődik, ha a ,járványszerű” valahonnan mégis kitudódik, de az a bizonyos, hol ilyen, hol amolyan „baj” persze ettől még létezik. Ma azért annyit mégis tudunk, hogy egészségi állapotunk úgy általában nem valami jaj de jó. Nem lehet véletlen, hogy éppen napjainkban szaporodnak a „tudós” emberek, a csodadoktorok. Ránézés, kézrátevés, bioenergia, simogatás, rábeszélés, lebeszélés... Megy ez! Most már elfogyott az energiám, jöjjön holnap! így az egyik „tudós” ember, majd kiszól az ajtón: Kérem a következőt! Jó, mi? Megy ez, csak hinni kell. Borcsa nénje az ántivilágban legalább megszedte újholdkor az „éleke- haloke” füvet a temető árkából, a ku- tyabengekérget a ludvérc tanyáról, a vérehullató fecskefüvet a tüzesember- járta útmentéről, ráadásul mindezt akként, hogy mentében-jöttében soha nem nézett hátra, senki köszönését nem fogadta. A begyűjtötteket aztán hét éjjel elteltével hétszer oda, hétszer vissza megkeverte, mondta is a szükséges mondandókat, az egészet rákente a megrontott ember tályogos lábára, és a szomszéd tehene ettől kezdve nem véres tejet adott. Mindezzel persze munka volt, de a jó munka meg is termette a gyümölcsét, Borcsa nénje megérdemelte a szakajtó lisztet, ráadásul biolisztet, mivel akkor ott garantáltan nem használták a vegyszereket, a műtrágyát. Most meg ugye a „tudós” emberek már telefonon is gyógyítanak. Részint mert sok a gyógyítandó, részint mert a gyógyító nem akar a helyszínre menni, nincs ideje, mivel éppen a hupikék törpikéket nézi. De térjünk vissza a cikk eleji idézetekhez, melyekben két helyen is tetszenek találni zárójeleket. Az eredetileg ott lévő, most előre megfontolt szándékkal kihagyott szó pedig mindkét helyen: amerikai, Tehát amerikai étrendről van szó, a sorozásnál is az amerikai ifjúságról. Természetesen arról a bizonyos Amerikáról, az Államokról. A könyv pedig, melyből az idézetek valók: A böjt csodája, Paul Bragg, a leghíresebb amerikai életmeghosszabbítási szakértő (igen, ott ilyen is van), valamint leánya, Patricia, a táplálkozástudomány neves képviselőjének munkája. Különös, olvasmányos könyv, mely szerint minden jót, szépet meg lehet teremteni a böjtöléssel (Saját megjegyzés: a böjt a gazdagok privilégiuma, a szegényeké a koplalás, bár valahol, valameddig a kettő fedi egymást.) Eme könyv szerint a böjtöléssel az elhízott dagadmányokból, a nagyokat szuszogó, minden lépésnél hangosan fújtató, izzadó puf'fadékokból karcsú, vonzó a társaságnak, a hölgyeknek kedves emberek lesznek, a széllelbélelt gyomorbajos kinézetű gúnyokból, kiknek a keserűségtől lefittyed a szájuk, egyetlen viccen sem tudnak nevetni, mindig fáznak és magukban helyeslik a terrorizmust, a robbantásokat, szóval az ilyen semmirevalókból is éppen a böjtölés alakit kedves, sikeres üzletembereket. Bizony! A szerző például hetente tart 36 órás böjtöt, évente pedig négyszer tíznaposat. Nem semmi! De lehet negyvennaposakat is tartani, ha valaki úgy istenigazából rendbe akarja magát hozni mind testileg, mind szellemileg. Az ember persze gyarló. Rögtön azon kezd el töprengni, vajh’miért éppen most dugják az orra alá ezt a könyvet, mely arról győzködi őt, hogy altkor lesz okos és szép, ha kevesebbet eszik. Ugyannyira kevesebbet, hogy bizonyos napokon, akár heteken át egyáltalán semmit sem eszik. Az ivásról már nem is beszélve. Inni legfeljebb csak desztillált vizet ihat, amit a motor akkumulátorába szánna. Nem úja a könyv, de ebből következik, hogy még jobb, ha a kocsi akkumulátorából szívjuk le a vizet, altkor nem ltocsiltázunk nem károsítjuk a környezetet, nem megy fel a pumpánk a sok bamba, istenátka vezető miatt, aki csak akadályoz a haladásban. Tehát miért éppen most terjesztik ezt a könyvet, amikor a költségvetés, az árak, az energia, az élelmiszerek, a lakbér meg minden... De azért lehet benne sok igazság is. A másik meg, ami eszébejut az embernek: ahhoz képest, hogy ennyire gyatra az amerikai ifjúság sorozási eredménye, hogy ennyire rosszul, helytelenül táplálkoznak, ennek következtében ennyien buták maradnak, semmit sem tudnak, hát ehhez képest azért elég jól megvannak ott az Óperenciás Tengeren túl. Elég jól összehozta azt az államot a sok gyütt- ment. Mert ott mindenki gyüttment, a világ minden országából bevándorló ugye - föltehetően ezért is nem lelkesednek eléggé a mi, szépen terebélyesedő rasszizmusunkért — az igazi amerikaiak, az őslakosok rezervátumban laknak, új Fordjukat betolják a wigwamjukba, fólrakják a boltból vásárolt sastollas fejdíszüket, kiülnek a sátrak elé békepipázni, és kellő díjazás ellenében megengedik a turistáknak a fényképezést. Szóval mindent egybevéve, a hírek szerint Amerika jelenleg elég jól megvan. Mi lenne, ha még okosan is táplálkoznának, rendszeresen böjtölnének? Már csak ez hiányozna! A tévé- és rádióreklámok, az újsághirdetések „megszédítik" a szülőket. Fotó: ÉM-archív Kárpáti Béla A Nagy-Hunyad utcai kúria öreg, árkádos tornácára már betelepedett az alkony. Csak az utcára néző szobák ablakain szűrődött be a lemenő nap haló fénye. Lámpát még nem gyújtatott Lévay, pedig az öreg szobában kettő is volt. Egy csigán lógott a mennyezetről, a másik meg a még Lechner által tervezett, faragott oszlopos, intarziás íróasztalon díszlett. De nem gyújtott még világot. A vendég Gyulai az udvari ablakon bámult kifelé. Kezében pohár bor, a bajuszát rágva nézte a kert végében tatarozott öreg városházát, jobbra az újonnan épült bérpalotát, melynek udvaráról gyerekek métáztak nagy ricsajjal.- Bocsáss meg, Palim - lép mögéje a házigazda -, de meglepetésnek szánlak egy kedves vendégemnek, akit látásodra invitáltam ide. Hogy ízlik a péteri vin- kóm? Idei. Tölthetők?- Micsoda cirkuszba viszel engem te Józsi? - méltatlankodik Gyulai és poharát odatartja a megdöntött korsónak. - Es ki lesz az a titokzatos vendég?- Engedd meg - válaszol Lévay- hogy neked is meglepetés legyen. Sürgető álmom nekem ez a randevú! Azért, ha közeleg az emberem, majd kérlek vonulj az alkóvba, a függöny mögé, nehogy elriasszuk a madarat idő előtt...- Ilyen érzékeny madár lesz a vendég? Aztán csak kiállja az én szarkasztikus affektuso- mat. Különben, ha az ördög legyen is... De már nem fejezte be. Az utcai ablakon Lévay meglátta, hogy a nagykalapos vendég egy hintó bakjáról kanyarítja befelé a lovat, kocsisa meg az úri ülésen feszengő vajh alkalmasan fordul-e a gazda. A konyhából már hallani Orsik, az öreg szolgáló csoszogását, megy, hogy ajtót tárjon a vendég elé.- Ne ne, csak maradj, ahogy mondtam! - tuszkolja az alkóv mögé vendégét a házigazda. - Mint mondottam, ez meglepetés! Gyulai enged, az ajtó felől hallik Herman Ottó fátyolos, fiús, rekedt hangja. Lévay kilép eléje. -Hozta Isten, képviselő uram!- Meg nem foghatom - mondja gyanakodva, tűnődve, fogadójába akasztott tekintettel Herman -, hogy mi ügyben kíváncsi reám nagyságod, főjegyző uram!- Affene! - bosszankodik a függöny mögött Gyulai. - Az ördög nem lehet krudélisebb partner, mint ez a pókfaló! Vén Kossuth bojtár! No, de ha már így vagyunk, hát legyen! O ugyan meg nem szólítja, ha az nem kezdi! Azt lesheti még Józsi is!- Orsik! - kiált ki a szolgálónak a házigazda -, feladhatod! - S míg az öreg jószág teát, italt meg süteményeket tálal fel, Lévay hellyel kínálja a vendéget. S miközben megtölti poharukat, a harmadikat is megtelíti.- Nos, kedves barátomuram, Herman képviselő úr - mondja pár korty után -, hogy kiteljen a triumvirátus eléengedem rejte- kéből az én kebelbarátomat, Gyulai Pál professzor urat, aki most is, mint tavaly s azelőtt vizsgabiztosként látogatott szű- kebb hazánkba, mely is tudom, nagyságodnak is szívügye. - Gyulait előhozza, a két vendég nem titkolt ellenszenvvel épp hogy csak biccentve köszönti egymást, de inkább ölnek, mint ölelnek a tekintetükkel.- Amiért az urakat ideinvitáltam - folytatja aztán a házigazda - éppen az az áldatlan, öldöklő vita, amelyet az urak folytatnak egymás ellen sajtószerte afról a bizonyos hámori versről. Képviselő uram - fordul Her- manhoz - nekünk, mint hű patriótáknak, s nagyságodnak, mint a bükki fára tudós mecénásának örülnie, s mindkettőnknek örülnünk kellene, hogy Pali barátom versbe szedte e táj szépségeit e képpen: - és olvassa -, Jíies völgyben, a Bükk tövén, / Egy kis lakban tanyázom én;! Mohos sziklák, erdők védeik, / Bár lakhatnám itt mindétig! / Csendes hely, csak a patak zúg, / Erdőn csak a vadgalamb búg, / Reggel ébreszt, este ringat, / Világ zaja ide nem hat. I... -Elég, főjegyző uram, eléglesz! - szakítja versét az ingerült Herman. A könyökömön az egész badarság!- Hallja-e ! - Gyulai felugrik a csípéstől, de Lévay mellének szegzi jobbját, s visszatartja őt.- Már megbocsásson az úr... - mondja a házigazda is hidegen, mert vendégei■ már nem otthon, de kinn, a csatatéren érzik magukat, s Hermannak immár rikácsol a fátyolos hangja.- Meg a Diósgyőri dalok jámbor bárgyúsága! Lisznyai Damó penderítget ilyest!- Maga beszél? - ágál már Gyulai is. -Azt se tudja, mi az irodalom, és novellákat merészel... De jól tudni: a felesége „Juditgatja” össze a bükki novelláit!... Nemhogy maradna a pókjainál!- Uraim! Uraim! - csitítja őket Lévay. - Nemhogy örülnénk, Herman úr, hogy e táj szelleme is belengi már a magyar irodalmat, nem csak a fővárosé! Hisz ezért harcolunk, hogy e régió történelmét is mitológiává költsék a költők! Hát nem öröm ez? Nem érték, képviselő úr? De Herman heves indulatában nem is hallja a szavait, csak a Gyulai sértéseire van füle. (Érdekes! - gondolja Lévay, erre nem süket!)-Igen, ott vagyok!A kaptafánál!- sipít Hermán, és feláll, hogy bejárja a szobát. - Igen! A vadgalambnál! Ha már itt van az úr... Ha már megtiszteli becses magával a tájat... Ha már leereszkedik hozzánk, szegény szerencsétlen vidéki pórnéphez... Most Gyulai is feláll hisz ő is futkosva szokott gondolkodni, így Herman az egyik, ő a másik végét lépdeli a szobának.-Nekem mondja ezt?- Az úrnak! Vasárnapi paraszt!- Gyulai vadul megrándul, de Herman nem engedi szóhoz jutni. -Hol talál az úr egyet is, vadgalambot? Meg hogy Hámor a Bükk tövén! Tudja az úr hol a Bükk töve? Tán itt, az Avas alatt, ahol véget ér!... Meg hogy vadgalamb! Hámorban éppen hogy egyet se látni vadgalambot! Jávorkúton talán, de Hámorban esetleg gerlét vagy székácsmadarat... De vadgalambot! Botorság! Gyulai szuszog, beszippantott szája eltűnt a szakállábán, csak a szeme fehérje villámlik körül a szobán.- De hát ez vers uram! - eteti érveivel Hermant a házigazda. - Vers, és nem szaktanulmány! -Nekem a vers is ige! -zárja d magát az érvek elől a tudós. -Álláspont! S ha pont, akkor legyen pontos! Fekete vagy fehér! Ne semmilyen!- Gyulai professzor úrral nyolcvanhatban. Ugye? - fordul Lévay a magában tajtékzó Gyulaihoz. - Együtt cserkésztük be a hámori hegyeket... azt az élményét írta versbe. És nem szaktanulmányt a vadgalambról.- Menjen pókászni, halászni meg madarászni! Mondd meg neki - Üzeni dühét már Lévayn át Gyulai.- Utálom, ha a fővárosi urak leereszkednek a vidékre és belegügyögnek a nép fülébe, mint cukros bácsi a pulyáknak! Mert nem a nép élvezi őket, hanem ők üdítik magukat a néppel! Magukat szeretik a népben, nem a népet magukban!- Mi mindig a néppel!... Petőfivel! - süvít Gyulai.- Ezt így rám sem sütheti uram!- tiltakozik Lévay is. Én aztán tudom mi fáj a népnek!- Tudja! - vág vissza Herman. - Felülről! A bársonyszékből! Onnan, uraim soha! De jöjjenek velem halászni! Fogjanak varsát, tapogatót a kezükbe! Háljanak a pásztorokkal a cserényben! A munkában ismerszik meg a dolgozó nép gondja-baja!-Akkor az úr mért lakik palotában, Pesten! - rivall bele a tudós szóáradatába Gyulai. - Azúr is csak üdülni meg pihenni jön vidékre! Vasárnapi paraszt! -Mameluk!- Terrorista! Herman maga se tudja: jó-e, rossz-e amit hallani vélt. Annyi bizonyos, hogy ezektől a mame- lukoktól sok jót nem vár. De ha már itt van, ha már idecsalták, legalább kimondja ami a begyében van. Nem hátrált ő meg a királytól se, mikor Pulszky a Múzeumból lemondásra kérte fel. Akkor is megmondta: Nem hozom meg a királynak ezt a szívességet. Ha ki akartok rúgni, tegyétek, de én önként nem megyek. Végül a király retirált, Pulszky meg elhallgatott.- A világváros világpolgárai - folytatja aztán afféle minden mindegy alapon -, vidéki batyuból hizlalják degeszre a pocakjukat, aztán ha kifogy a batyu, lejönnek, leereszkednek a néphez „boldogítani”! Mártírkodni, hogy óh, drága népem, itt vagyok érted, tarts el, mert neked élek!- Tudós létére... Hát szabad így?- méltatlankodik a házigazda. A két apró ember úgy állt egymásnak feszülve, mint két csatázó vadmacska. S ő a „magasban” - fejjel nagyobb volt kettejüknél - úgy állt közöttük, mint egy semleges obeliszk. De Herman neki se kegyelmezett.- Az úr se más! Egy mameluk! Mert feljegyeztem ám. S a zsebéből jegyzetet vesz elő. - Lévay úr! Tessék! 1881. a nagy király, az aradi gyilkos alázatos köszöntése 30 tagú küldöttség élén. Kö- vesden! Aztán: Vay főispán alázatos köszöntése! Éz meghozta a főjegyzői állását, kétszeres tanári fizetéssel! És hiába dugják mindketten a királyi keresztet az asztalfiába, uraim, az el van fogadva! És Gyulai úr! A királyi főrend. Mindent lejegyeztem én, hogy aztán a végső elszámolásnál kéznél legyen! Pontosan. A házigazda érzi, hogy ezzel az álom-találkozóval bakot lőtt. Bé- kíteni akart és háborút kezdett. Vagy ha nem is kezdett, de szította azt. Mit is tehetne, amivel hamut hinthetne a lángra gyúlt parázsra? Aztán a kancsóhoz nyúlt.-Igyunk kicsit erre a nemes lángolásra! -javasolta.- Én ugyan nem! - tépi fel az ajtót, hogy menjen, Herman. - Es én itt csak voltam!- Boldoggá tesz a hiánya, uram!- talál ironikus halk hangjára Gyulai, Mintegy megnyugvásul a telt pohár után nyúl, s a távozónak utánaint. - Isten megáldja! És Herman Ottó úgy hajtatott ki az udvarból, hogy lovai elől si- koltva rebbentek szét a járókelők.- Ördöglovas! - kiáltoztak utána halálra váltan. Borsodi legendárium Képzelt randevú
