Észak-Magyarország, 1994. december (50. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-05 / 287. szám
14 ÉSZAK-Magyarország Legendárium 1994« December 5-, Hétfő Akkor ők tizenheten... Holdi János 1952. december tizenhatodikán, kedden hajnali öt órakor, a szuhakállói szénbánya délnyugati frontfejtésén Balogh István frontszerelő lakatos irányításával átszerelési munkálatokat végeztek. A munkát a szokott módon végzik, a jól összeszokott frontbrigád egyenletes ritmusban dolgozik, a karbidlámpák magas lángja viliódzva verődik vissza az acéltámaszokon; izzadt arcok, kemény nekifeszülés a vascsúszdáknak, a váltásra, reggel hat órára be kell fejezni az átszerelést. Pillanatnyilag semmi zavaró körülmény, de, de mintha valami tompa zúgás ütné a füleket. Ebben a percben felcseng a telefon. A frontaknász Vrabik Lajos a világító számlapos karórájára pillant: hajnali öt óra nyolc perc. Feljebb megy a gépháznál a telefon, a vonal túlsó végén Szuromi főaknász sürgető, gyors utasításai: azonnal meneküljenek igen, nagy vízbetörés történt, igyekezzenek a szállítóaknához! A frontaknász rögtön intézkedik, nincs kabátolás, készülődés, csak rohanás, néhol botladozva; a karbidlámpák lángjai megnyúlnak, rohanás, a cél a hatos ereszkén elérni a szállítóvágatot, és menni, rohanni, fel és le, néhol bukdácsolva: zakatoló szív, ziháló tüdő és a dübörgés, a bányába betört víz fülrepesztő zúgása, percenként 25-30 köbméter áradat robajlik az alsóbb szintekre, meddővel és szénnel rakott csilléket pehelyként dönt fel, ácsolatokat tör-zúz, és csak rohanni az életért... És minden hiába. A frontbrigád tizenöt férfi és két nő nem tud továbbmenni! A bánya mélyponti részén 300 méter hosszú vízfolyosó zárja el a menekülők útját. Döbbenten állnak, a vágatok víz alatt, és mivel az áradat a tetőig ér, hirtelen nagy csendesség veszi körül a csapatot. A víz a bakancstalpat nyaldossa, alig mozog, de nincs kint! Majd mindannyiuknak többéves a bányászmúltja, tudják: ők már nem tehetnek semmit. Csak a napon lévők, csak azok segíthetnek! Vrabik Lajos frontaknász az órájára néz: öt óra ötvenöt perc. Az abléz megmenekült. De ők? Igen, dönt, gyerünk vissza a gép- és trafóházhoz, a frontfejtéshez és a telefonhoz, hátha...hátha..., de a telefon süket, sötéten hallgat. Újabb kurblizás, semmi, a vonal néma. Balogh a frontszerelő: - Jónak kell lennie a vonalnak! Hosszú-hosszú percek telnek el, Vrabik állandóan tekergeti a készüléket, és enyhe zúgás, majd ismerős hang Poránszki főaknász helyettes hangja: - Lajos, megvagytok mind? Hála Istennek! Röviden: a második szinten, egyik vágatban strekán robbantottak, a régi bánya irányába, ami teljesen víz alatt volt. Ezt senki nem sejtette. Onnan zúdult a víz, és jön zúdul most is. Ti - de hiszen ezt tudod János -, ti a bánya legmagasabb pontján vagytok. Ne essetek kétségbe, mindent, érted Lajosom, mindent elkövetünk, és kihozunk benneteket! Vigyázz az embereidre, Lajos!... Fél óra elteltével Szuhakállóban mindenki tudja, mi történt: Tizenhét embert zárt magába a bánya. Az első feleség- és rokoncsoportok már a bányairoda előtt. Bent izzik a telefondrót, segítségkérés, Alberttelep, Rudolf és Ormosbányák felé. Értesítés a borsodi trösztbe, Wanger főmérnök az energiaügyi minisztériumot hívja, mindenünnen nyugtató ígéret: megyünk, segítünk! Dorog és Tatabánya is jelentkezik, nagy teljesítményű szivattyúkat hoznak, és tapasztalt bányamentőket küldenek. A szomszédos Alberttelepről Loy Árpád vezetésével bányászok érkeznek és a lakatosbrigád. Azonnal egy szivattyú szereléséhez fognak! Az irodaépület meghangosodik, egyik részébe a tröszt vezetői és a műszakiak szállásolják be magukat, köztük Monos János és Filadelfi János bányamérnök. Gyors tanácskozás; annyi szivattyút kell az aknába telepíteni, amennyit el tudnak helyezni, mert a víz egyre zúdul a régi bányarészből, még nem egyensúlyozódott ki a beömlés. A legelső teendő azonban: a külszínen megállapítani a negyven méter mélységben húzódó frontfejtés helyét, és lefúrni, levegőt juttatni a bent rekedteknek, közben pedig értesíteni a Maszolajt: azonnal szállítson ide egy mélyfiíró berendezést... Az asztalokon pauszpapírok, bányatérkép, Filadelfi János bányafelmérőre hárul most az egyik legfontosabb feladat: pontosan megállapítani a frontfejtés külszíni helyét. És nem szabad tévednie, tizenhét ember élete a tét! És közben... Az órák napoknak tűnnek a föld alatt. Vrabik a frontaknász javaslatára a transzformátor-állomás pontjára telepíti az embereit. A két fiatal nő már nem szipog, hősiesen tűrik a bányafogságot. A férfiak a családra gondolnak, az előbbi telefonbeszélgetéseikre, mert minden családtagnak engedélyeztek egy perces leszólást. Persze csak főként szipogás és sírás a fenti üzenet, a lentiek vigasztalják őket. Boros János vájár még viccelődik is: Feleség, te nagy, igen jó, ne bőgj, nagyon szomjasak vagyunk, de nem vízre!... Múlnak az órák, és mintha nehezebben lehetne lélegezni. Furcsa szagú a levegő, köhögésre ingerli őket. Csupán három karbidlámpa ég, tizennégyre nem engedtek vizet. Fogyasztanák az oxigént. Keveset beszélnek, a nyomasztó csendet olykor a tetőtartó gerendák pattogása borzolja. A telefon félóránként csörög, Poránszki főaknász szól le, helyzetjelentés fentről: az egész országban tudnak rólatok a hírzárlat ellenére, és mindenki veletek érez, bízzatok, kihozunk benneteket...! És közben... Riasztották a 14/20-as harckocsi ezred egy részét is, akiket elemi csapások esetére képeztek ki. A község háborús képet mutat: az utcákon keresztül-ka- sul telefonhuzalok, katonai teherautók és dömperek dübörögnek a T-34-es tank, ami a fúrótornyot és a fúróappa- rátot vonszolta fel a bányatetőre az iroda előtt vesztegel. Kellett a tank, negyven, ötven centiméterre átázott a talaj, sár, latyak, az ónos hideg eső nem szűnik. A Filadelfi János által megadott pont felett magasodik a fúrótorony, már két apparát is véletlen meghibásodás esetére. A bányairoda egyik helyiségét a AVH foglalta le, a többi részében, főként a tröszt emberei, mérnö- kök-műszakiak, akik a vízbetörés óta ki-hol, a padlón fekve bundákon alszanak, egy percre sem hagyják el Szuha- kállót, borostás arcok, kialvatlan szemek. Az eső kitartóan permetez, de a fúrás halad, rögtön csöveznek, az olajbányászok értik a módját. A hírzárlat tart! Nyolc nagy teljesítményű szivattyú dolgozik az aknában, de a víz nem apad!... A föld alatt december 18-án sokat romlik a helyzet. Az emberek a sikló végében deszkákon fekszenek. A levegő egyre fogy, a három karbidlámpa gombostűhegynyi lánggal ég. Dideregnek az emberek. A furcsa szagú levegő egyre ingerlőbb, köhögnek. Mindannyiuk arcán vizes zsebkendők. Már nincsenek tűhegynyi lángok sem! Vaksötétség, csupán Vrabik karórájának számlapja világok Telefon fentről: Tartsatok ki, már közel vagyunk hozzátok, jól kell hallanotok a fúrófej zúgását!! Igen, hallják. De a levegő rossz és kevés. Éhesek, kimerültek, fáznak és remélnek. A remény az élet asztalán az legutolsó tál étel. Ok most azt fogyasz- szák! De a remény valósággá válik! A frontfejtés főtéjét átszakítja a fúrófej! Ám az örömbe jócskán az üröm! A majd negyven méter hosszú cső bevágódik a talpba, a földbe! Nagy a súly, majd ötven centiméterre fúródik a talajba. A fényvillanás után ismét sötétség. A már kábult emberekre jut a sziszifuszi munka, a vaksötétségben stangát keresnek, de végrehajtják a lehetetlent: kiemelik a csövet és jön a levegő, vékony köralakú világosság, fentről elemlámpát eresztenek le, azután kekszet, drazsét, két üveg konyakot. Majd tea és kakaó érkezik és a biztató üzenet: tartsatok ki, kihozunk benneteket...! Epilógusként: A víz lassú apadása miatt - pedig nyolc szivattyú állandóan működött - a bányászok, köztük a nem szénen dolgozó fiatal lánnyal, csak 1952. december 22-én délután, 156 órai (hat és fél nap) bányafogság után kerültek a felszínre. Nem voltak vidámak, de letörtek sem. Vrabik Lajos a frontaknász (aki akkor alapszervezeti párttitkár is volt) az emberei után utolsóként lépett a földfelszínre. Első útjuk az orvosi rendelő, ahol az orvos, Szo- boszlai Ferenc várta őket. A megyei pártbizottság kérésére a tizenhét ember beleegyezésével még aznap kora este ismét találkozhattam velük, a szuhakállói tanácsházán. Emlékszem: úgy fél tíz felé - késő este - érkeztem vissza Miskolcra, az Észak-Ma- gyarország szerkesztőségébe. Egyenesen a gépíró szobába kellett mennem, ahol Korompainénak - Terikének - diktáltam a mondandómat. Minden legépelt flekket (oldalt) Sárközi Andor főszerkesztő folyamatosan, azonnal küldött a főutcai nyomdába szedésre. És másnap hajnalra az Észak-Magyar- ország, az országban elsőként több mint egy oldalon adta hírül a tizenhét ember megmenekülésének történetét. Azt hiszem ha kissé vázlatosan is, de hiteles volt, hiszen amíg tartott a bányászok föld alatti fogsága, minden napomat Szuhakállóban töltöttem. Igaz a hírzárlat miatt nem tudósíthattam közben semmiről, még arról sem, milyen megfeszítetten dolgoztak nagyon sokan, műszakiak, bányászok, lakatosok, katonák a föld alatt rekedtekért. Arról sem írhattam, hogy a vízbetörésnek volt halálos áldozata is, egy tatai bányamentő, aki szén-monoxid-mérge- zésben halt meg. Akkor azokban az időkben még nagy becse volt a bányászembernek! A svábhegyi nyaralóban most csend van. Délutáni szieszta. Csak a kis Gábriska pöröl a babájával, mert az nem akarja meginni a csokoládét. A dadus inti csendre.- Csendesebben, kicsi bogaram, mert a Papóka alszik! Este neki dolgoznia kell, tudod!?- Tudod? - utánozza-másolja a kicsi a beszéd dallamát -, a tlnhádba med... Mondja a dadus a mamának:- Nagyságos művésznő, ennek a gyereknek ólom van az üle- pibe, mint a keljfeljancsinak. Hiába fektetem, mindig felül, s az Istennek se tud elaludni!- Hagyd el, Etus - mondja Zsuzsika nagysád -, az apja, az én Ákos fiam szakasztott mása! Az is ilyen ébren élő volt. Ha hazajöttünk a színházból, az még az apja meséjére várt. Csak arra tudott elaludni. Zsuzsa nagysád az ura esti ruháját készítette ki, a fekete díszmagyart, a fehér kihajtóval, rámás csizmával, mint azon a dicsőséges március tizenötödikén, amikor a Bánk-ban Peturt adta. A második felvonás közepén a publikum letapsolta, s a Talpra magyart követelte. Gábor kiment, ilyen díszmagyart öltött, kardot kötött, s úgy szavalt. Fergeteges tapsa volt! ... Hát most ilyen ünnepre készül...- Mire töri már magát annyira a nagyságos művész úr! - sápítozik a dajka, miközben a babáját elunt kislányt a hintalóra segíti. - Rossz vége lesz ennek az erőszaknak!...- Tudom Etuskám, tudom - így a nagysága mondom is neki untig, de hát hiába. „Nekem a színház a szenvedélyem!”, mondja mindig. De hát valóban: neki a családja is egy merő színház. A felesége, öccse meg a két fia... Csak épp Etelka fajzott el tőlünk...- Nem tudom én - sajdít a dajka -, de az a kétévi baj is attól leve... Akkor is a színpadon kapta el, ugye'?- Hát! az Egy pohár vízben - tűnődik el Zsuzsika a szomorú emlékeken. - Szegény, akkor is... A fél oldala lebénult. Hatvannégyben, igen! S richtig a Bran- kovicsban kezdte újra. Két év után... Most megint! A kis szobából - mert a nyaralóban azt használták dolgozónak -, most kihallatszik Egressy torokköszörülése, hangpróbája. Aztán többször elskálázza, „Itt vagyon, fiam!”. Mint az orgonasípot négy öt árnyalatot kipróbál.- Hát te? - nyit rá az asszony meglepetten. - Mi azt hittük szi- esztázol. Csendet teszünk, hogy kipihend magad. Egész délelőtt szavaltál a kertben. Hát nem volt elég?- Mindenkorra, de mára semmi sem! - köhintget nagyokat Egressy.- Jaj, fiam, én úgy féltelek. Egész héten... Négy előadás Egerben, most meg már máma Brankovics, holnap Bánk bán...- Zsuzsikám - riposztoz Egressy -, nekem ez a sorsom. Ez a Brankovics! Mindig is de most! Egressyek a színen! Az apa, s a két fia - három Egressy egy jelenetben! Ma olyannak kell lennem, de olyannak, hogy velem sírjon az egész színház.- Gabrisom! - öleli át, fogja könyörgőre a szót Zsuzsika. - Nem kéne tán úgy beleélni magad a szenvedésbe... Az életed rámegy a szerepeidre!- Nem tudom - válaszol Egressy de nekem egy ez a kettő. A szerep az élet, vagy vice versa... Nem is tudom... Hogy is lehet szerepén kívül a színész? Én ezt tanultam a legjobbaktól: Lendvaytól, az öreg Szentpéteri- től, Benkétől, Kilényitől... Gábriska? Úgy váltott a drámai magasból alább, a kedvenc unokára, a szeme fényére, drága gyermekei még egyetlen hajtására, hogy Zsuzsika bizonyítva látta: urának a színház és a család egyazon világ. Az asszony belenézett az íróasztalon mindig nyitott naplóba, mely most már csak a programozott feladatok és a napi kiadások gondos jegyzőkönyve Kárpáti Béla csupán, s olvassa benne: koldusnak 50 kr, Eszter árváinak tíz forint. Merthogy szegény, elárvult húgát, testvéreit is támogatta, kollegáinak kölcsönzött, sokszor hozómra. De ő mindent felírt, pontosan, részletesen. Nem volt uzsorás, inkább azért, hogy ,Az elfutó életet megkösse” - szokta mondani.- Na - riasztotta most őt révületéből. -Akkor kész vagyunk, drágám?- No persze! - mondta ő -, öltözködhetsz... Majd én is, nemsokára... Ha elmész... Ezt a napot én se hagyom ki! S mikor Gábor elkészült (öt órára mindig pontosan érkezett a hatos előadáshoz) elbúcsúzott. Neki kezet csókolt, Gábriskát meggyöntölte, hogy azt kilelte a kacagás, a dadusnak, mintha bakfisnak, megcsipkedte az ötvenéves arcfelét. O mint mindig, ha premierre készült, megköpködte háromszor, keresztet vetett rá, és elhadarta a színházi babonát: „Kéz és lábtörést, drágám!”, aztán embere elindult, hogy elkapjon egy fiákért. A bérkocsisok jó ismerősként köszöntötték.-A színházba, művész úr?- Oda, Jánoskám, oda. Mint rendesen... A színházban táblás ház. Szigligeti, az igazgató izgul és lelkesedik.-No, indul az évad! S a planéta jót ígér! Gáborkám, jól vagy? nem vörös a homlokod, jól van! Ma Brankovics, holnap Bánk bán. Micsoda kezdet! Micsoda siker, Gabókám! Az ügyelő, a részeges Bartha is befut az öltözőbe már saláta nála az ügyelőpéldány.-Bátyuskám- apukám, hogy ityegsz? Fejed-szíved-tököd? Rendben? Akkor adj egy ötöst! Holnap jövök vele. Egressy ránézett, az ügyelő szeme már csillogott.- Tudod az apám mondását... — Tudom, ne is mondd! „ha nem adok, te haragszol, ha meg adok, én is”. Szóval, nem... El van boronáivá. így is te leszel a király ma este... De ha adtál volna, császár lehetnél. Nehogy én legyek az ómenetek. No hallod - vonta meg kétértelműen a vállát az ajtóban. - Három Egressy egy darabban. Ilyet még nem pipáltam. Egressy érezte, hogy ebben az elmenő szövegben, ebben az „ab- gangban” volt valami a folyosói pletyka sustorgásaiból, hogy azért mégis, no nepotizmus, meg ilyenféle. Tán adni kellett volna neki, nehogy. No mindegy. Itt sminkelnek egy asztalnál Ákos meg Árpád, a két fia is.- Fiaim - kezdi kenetteljesen nekünk kolosszálisnak kell lennünk, hogy kitegyünk magunkért. Tudjátok - veszi emlé- kezőre a hangsúlyt mikor én Miskolcról a gimnáziumból a rozsnyói színházzal megszöktem...- S a drága apám kétszer is visszacipelt - folytatja kotnyelesen Ákos, miközben masztixot ken magára.- De harmadszorra sikerült Tháliához szegődnöm - toldja meg a sokat recitált emlékezést Árpád, a kisebbik fiú, aki parókát húzott a fejére.- Pimasz kölkek! - mordul rájuk bohókásan az apjuk. - Elvárom, hogy nagyapátok emlékét tiszteljétek. Mert ő tiszta és kemény volt, mint a gyémánt!- Azért kellett Lászlófalváról Kazincra, onnan meg Disznó- horvátra hurcolkodnia... Négy gyerekkel! - így Árpád.- Te pimasz! - ütné oldalba apja, de keze megáll a levegőben, mert az ügyelő beszól az ajtón.- Brankovics, színpadra!- Pfű, pfű, pfű - köpödi háromszor, s vet rá keresztet kiengesztelő negéddel Árpád.-Apa!-szólítja vissza az ajtóba lépő Ákos. - Kéz és lábtö- rést! És a színpadon folyik a dráma a szerb fejedelemről, aki elárulja Hunyadit, a törökhöz áll, de nagyot csalódik, mert az elrabolja a lányát, s két fiát megvakítva küldi haza, a pálfordulás büntetéseként. Egressy már a próbákon túlélte szerepét. Eddig csak az előadáson eresztette ki ércderes hangját, most ott se kímélte magát. A közönség tombolt a szünetekben. S mi kell a színésznek, ha tapssal ösztönzik? A lelke túlszabadul erején, s már a második felvonásban látszottak kive- resedett homlokán az erek az erőlködéstől.- Apám, jól vagy? - kérdi Ákos. - Nem kéne tán annyira élned...-Soha jobban, fiam!- lelkendezett ő. - Ilyen napon, ilyen közönséggel? És szó sem lehetett visszafogásról. Sértésnek is tetszhet az aggódás, a siker irigyletének. Zsuzsa asszony is ráérzett a bajra a proscéniumból. Érezte ura hangjának tarkulását, tirádái egyenetlenek, szaggatottak voltak. A harmadik felvonás hetedik jelentében kulminál a dráma. Hozzák Brankovics elé két megvakított fiát. Ákosnál még remekelt. Fájdalma egy Lear zokogása volt, mire a nézőtéren hökkent csend lett a jutalom. S e döbbenetben jön István, a kisebbik, kit Árpád alakít. Gábornak is kedvence a „kölök”. Őbenne a csend keltette meghatottság, vagy az apai érzés önbefordulása? Mindkettő!- Hol vagy atyám? - kérdi a vérpatakzó fiú.- Itt vagyon fiam! - mondja az apa, de már hangja nincs, csak a szája artikulál, s bal keze erőtlen bénán hull a fiú vállára. A nézőtéren fület repeszt a csend, csak a proscéniumból hullik egy életjelenetet szakasztó sikoly, aztán Égressy aléltan zuhan „vak” fia vállára. A publikum egyöntetű hőkö- lésére az igazgató gördíti le a függönyt, s jelenti be a szomorú hírt: - Finita komédia! A színész belehalt szerepébe. Halálos szerep Felvételünk illusztráció, nem a tragikus eseményen készült Fotó: Laczó József
