Észak-Magyarország, 1994. december (50. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-03 / 286. szám
II ÉM-hétvég? ÉMDecember 3., Szombat Göröngyös, szép pálya A lap munkatársa lettem Nagy Zoltán Az év közepén nyugalomba vonulásom alkalmából megköszöntem a kollégáknak, hogy tíz éven keresztül együtt dolgozhattunk, támogatták főszerkesztői munkámat. Előtte az Észak néhány öregjével - Onod- vári Miklóssal, Tóth Ferenccel, no meg az örökifjú, a miskolci sajtótörténetet manapság talán a legjobban ismerő Sárközi An- dornéval, Éva asszonnyal - összedugtuk a fejünket, ötven év alatt hány főszerkesztője is volt a lapnak. Velem bezárólag tizenhatot számoltunk össze. Osztva szorozva ez 3,1 évátlagot jelent. Jóllehet cgy-két hónaptól másfél évtizedig terjedően igen változatos képet mutat a megbízások időtartama, meglehetősen jó étvággyal fogyasztotta a kor a lapszerkesztőket. Nyugodtan mondhatjuk hát: ez nemigen volt nyugdíjas állás. Az öt évtized társadalmi, politikai viszonyainak bár nem perdöntő jellemzéseként, de ide kívánkozik: az ötven év alatt a sorstársak között én vagyok az első, aki ebből a tisztségből vonult nyugdíjba. Tudom, ez nem érdem, nyilván több összetevő eredője, de a korábban jellemző nagy fluktuáció mind a szerkesztők, mind az újságírók esetében eny- hénszólva nem a társadalmi stabilitás jegyeként értelmezhető. Ehhez viszonyítva az ezt megelőző fél évszázadban Fazekas Sámuel matuzsálemi ideig szolgálta a miskolci polgári sajtót. Node egy leköszönő szerkesztő - távolodván a napi munka gondjától, örömétől -, nem is a közeli tegnappal, inkább a már múltba távolodó tegnapelőttel, teszem azt a pályárakerüléssel, a pályakezdéssel foglalkozik szívesebben gondolataiban. Hogy is kezdődött? 1953-ban érettségiztem a miskolci Gépipari Technikumban. Csodagyereknek számítottam, mert a gépipariban az irodalom sokkal jobban érdekelt, mint a műszaki világ. Ebben nagy szerepe volt első osztályfőnökömnek, a kiváló pedagógus Bőd Andornak, aki atyai jóbarátként sok megértéssel egyengette utamat, és rám is átragadt az ő irodalomszeretete. így aztán nem folytattam a műszaki pályát, ehelyett a pesti bölcsész karra jelentkeztem magyar-történelem szakra. Igen ám, de a kérelmemet áttették az akkor alakuló újságíró tanszékhez. A felvételi elbeszélgetés során meglehetősen berzenkedtem ez ellen, mondván nagy naiv őszintén: én a komolyabb tanári pályára készülnék. Meg is kaptam ezért a keperészt: - Nézze fiatalember, ne gondolja, hogy mi komolytalan szélhámosok vagyunk! - fakadt ki az öregúr, a felvételi bizottság elnöke. Utóbb tudtam meg, hogy Mihályfi Ernőhöz, a Magyar Nemzet akkoriban tekintélyes főszerkesztőjéhez volt szerencsém, aki névlegesen vezette az újságíró tanszéket is. Névlegesen, mert igen ritkán láttuk aztán az egyetemi évek során. Tehát felvettek az újságíró szakra és a megfelelő történelmi pillanatban, 1956. szeptember 1-jén már az Észak-Magyarország gyakornoka voltam. Az időpontot szerencsésnek tartom, mert szemtanúja lehettem - leginkább Miskolcon és szűkebb szülőföldemen, Ózdon - a forradalmi eseményeknek, miközben még tőlem, kezdőcske ifjonctól nem várták a nagyobb lélegzetű írásokat. Nem így 1957 elejétől, amikor a megfogyatkozott csapatban, a még jócskán gyatra önbizalmú kezdőnek szárnyakat adott, hogy rövid idő múltán háromhasábos, nagy anyagokkal jelentkezhettem a lapban. Akkoriban a tömörségnél élőbb- való volt, hogy az újságoldalak megteljenek. Utóbb visszagondolva ezekre a hónapokra: kétségtelen, a szakmai sikerek segítettek át a politikai gyötrődéseken. Bizony súlyos kérdések foglalkoztatták akkor a közállapotok alakulásában személyesen, egzisztenciálisan is érintett újságírókat. Egymás között napi beszédtéma volt: Merre tart az ország? Mi is történt 1956 októberében, novemberében? Az élet azonban ment tovább. Az Észak ismét pártlapként jelent meg. Ebben a légkörben felüdülés volt a megyét járni. Mi Gulyás Mihállyal - egy ideig albérlőtársammal - együtt kezdtük a munkát. így aztán gyakran együtt utaztunk leginkább a falvakba. Újságírói pályám legemlékezetesebb szakaszának tartom a „Faluról falura” sorozatunkat. A Hernád völgyében, Miska barátom szülőfalujában, Garadnán kezdtük a körutat. A Bodrogközbe, a Bódva völgyébe már egyedül mentem. Ez nem olyan „reggel mentem este jöttem” kiszállási forma volt, napokig, hetekig kint éltünk a falvakban, innen küldtük tudósításainkat, riportjainkat. Sok jó barátra tettünk szert. Az egyik család a másiknak adott beszélgetésre meg vendégségbe is. Szinte falubeliként kezeltek, mivel napokig ott találhattak bennünket, megbeszélhettük, „visszacsatolhatták” a megjelent írásokat. Igazában ekkoriban szerelmesedtem bele egy életre szólóan az újságírásba. Naponta érzékeltem és élveztem menynyire emberien (ember- központúan) lehet művelni a szakmát. Majd 1962-től hosz- szabb szünet következett. Elkerültem az Északtól. Az új irodalmi, kulturális lap a Napjaink alapító szerkesztője, majd a megyei pártbizottságon a sajtó és kulturális ügyekkel foglalkozó ember lettem. Hitem szerint igyekeztem hasznosan szolgálni területeimet. Remélem és utólag is így hiszem: baráti kapcsolatokat építettem, együttműködésre kész voltam a minimális készség láttán is. E kitérő után a sors szép ajándékának tartom, hogy az Északnál fejezhettem be életem aktív négy évtizedét, 1984-től ’94-ig főszerkesztőként dolgozhattam. Ezért mindenekelőtt a szerkesztőség közösségének tartozom hálával, kivált, hogy 1989 végén a Hajdú Imre, Veres Mihály kezdeményezte „népszavazáson” - maradjak-e, vagy vonuljak korengedményes nyugdíjba - nagy többséggel maradásom mellett döntött. Mostanáig fogyaszthattuk tehát a kollégákkal egymás idegsejtjeit, bár én mindig a dicsérve ösztönzés pedagógiájának a híve voltam. Többször meg is kaptam ezért a liberális jelzőt. Ajobb kedélynek azért ehelyett holmi permanens szívnagyobbodás, ‘ avagy netán nagyszívűség miatt marasztaltak el. Bizonyára igazuk volt... Hajdú Gábor Te az egész életedet abban a sötét raktárban akarod eltölteni, kérdezte tőlem némi éllel 1971 nyarának egyik délutánján a feleségem.Talán hebegtem valamit a kérdésére, már gondolkodom rajta, vannak terveim, vagy valami effélét, hogy elüssem a bizonytalanságom, mert akkor valójában semmivel sem voltam kész. Csak készülődtem, olvasgattam, tanultam, kísérleteztem. A lényeg az, hogy itt és most dönteni kell, belevágni valami ismeretlenbe, akkor még nagyonis távol állt tőlem. A hosszú távú célomat persze korábban megfogalmaztam éppúgy, mint ahogy ezt az emberek általában teszik, és ebben nem ritkán helyet kap egyfajta csodavárás is. De ha dönteni kell, és azonnal, ezt a kényszert legszívesebben elhárítja, későbbre tolja az ember. Én is így voltam vele. Az 1971. évet megelőző időszakban már több írásom is megjelent két-három lapban, s választanom kellett. Vagy a korábbi ismereteim alapján a műszaki pálya, vagy az újságírás. Az akkori munkahelyemet, a Megyei Tanács Gyógyszertári Központja EU II. központi raktárvezetői beosztást csak átmeneti lehetőségnek tartottam. Borsod megyében ekkor két napilap jelent meg. Az egész megyére kiteijedően az Észak- Magyarország, miskolci vonzáskörrel pedig a Déli Hírlap. Most nincs felvétel egyiknél sem, próbáltam elhárítani a feleségem figyelmeztetését. Ó azonban nem tágított. Nem csak ez a két lap van a világon, mondta, megpróbálkozhatnál másutt is. Aki az akkori lehetőségekkel tisztában van, az tudja, ez nehezen kivitelezhető dolog volt. Ez időben a hazai lapok igen nehezen vettek fel csak úgy az utcáról bárkit. A felvételhez általában komoly ajánlók kellettek. Nekem azonban jószerivel ismerősöm sem volt, nemhogy támogatóm. A gondolat azonban nem hagyott nyugodni. Annál is inkább munkálkodott bennem, mert a feleségem másnap is megemlítette. Igazán kitalálhatnál valamit. Élmúltál harmincéves, meddig akarsz várni? Ekkor eszembe jutott a Veszprémi Napló. Van ott egy barátom, aki a levelezési rovat vezetője. Nosza, írni kell neki. Két hét sem telt, és megkaptam a választ. Ha komolyan gondolom, jelentkezzek a lapkiadó vállalat igazgatójánál. Dómján Gábor barátságosan fogadott, és elmondta a feltételeket. Mivel nem vagyok a MU- OSZ tagja, csak szerződéssel tudnak alkalmazni. Még ősszel felvételiznem kell az újságíró-iskolára és ha sikeres lesz a felvételim, véglegesítenek. Induló fizetésként 2400 forintot ajánlott és augusztus 1-ji belépést. Kétségekkel gyötörve indultam vissza Miskolcra. Ha nem sikerül a felvételi, három hónap múlva az utcán találom magam. El tudok-e azonnal helyezkedni? Mert megtakarított pénzünk nincs, és két pici gyerek van otthon. Mihez kezdünk, ha nem sikerül a váltás? Elmondtam az aggályaimat a feleségemnek is. Ne a kudarcra gondolj, hanem a lehetőségre, mondta. Hiszen ott is megfelelőnek találtak, azért szándékoznak felvenni. Tudom, nehéz lesz, de próbáld meg. Június végén bejelentettem az igazgatómnak, hogy augusztus elsejével elmegyek a vállalattól. Próbált marasztalni, de látszott rajta, valójában szerencsét kíván nekem, és az is, aggódik a bizonytalanság miatt. Július derekán egy írásommal bementem az Észak-Magyarország szerkesztőségébe, ahol Ónodvári Miklóssal, az akkori rovatvezetővel találkoztam, aki már több írásom megjelenésénél is bábáskodott. Ez az utolsó, amit hozok, mondtam neki, két hét múlva elköltözöm Miskolcról. A Veszprémi Napló munkatársa leszek. A rovatvezető megütközve nézett rám. Ne menj el, mondta Ids gondolkodás után. Talán nem is olyan sokára nálunk is lesz felvétel. Ez sajnos bizonytalan, válaszoltam minden meggyőződés nélkül. Nekem konkrét ígéretem van augusztus elsejére. Ezzel váltunk el. Másnap vagy harmadnap a munkahelyemen csörgött a telefon. A vonalban Ónodvári Miklós. Csütörtökön be tudsz jönni Fodor Lászlóhoz, a főszerkesztőhöz? Nem tudtam válaszolni, csak bólintottam. Szeretem a pontosságot, ezért a megbeszélt idő előtt öt perccel kopogtattam a titkárságon. Magdika, a titkárnő már várt. Fodor elvtárs Budapesttel beszél telefonon, mondta, de ha befejezi, várja magát. Ez a telefon egy világnyi ideig tartott. Majd megjelent az ajtóban egy ötvenévesforma, kopaszodó, kissé„ kövérkés arcú ember. Ó volt a fő- szerkesztő. Leültetett egy barna huzatú kanapéra, egy dohányzóasztal mellé. Ő is leült velem szemben az egyik fotelbe. Ha nem haragszol, tegezni foglak, mondta. Az írásaidat ismerem, folytait, a és az ujjaival néhány újságra bökött, amelyek előtte hevertek az asztalon. Eddig nem is figyeltem arra a vékonyka újsághalmazra. Szóval az írásaidat ismerem, és Ónodvári Miklós említette, hogy esetleg idejönnél, folytatta. Bár azt is mondta, elígérkeztél Veszprémbe. Szó nélkül bólintottam. Mennyit ígértek ott neked, és milyen feltételekkel vesznek fel? 2400-at ígértek és szerződést, válaszoltam. Na, én 2500- at adok és munkatársi státust. Az újságíró-iskolát természetesen el kell végezned, de azt el tudom intézni, hogy felvehessetek, még a felvételi vizsga előtt. Vállalod? A belépés időpontja augusztus 15. Nem kértem gondolkodási időt, csak azt, hogy a munkahelyemre küldjenek kikérőt, az áthelyezés miatt. Ezt a főszerkesztő megígérte. Amikor beszámoltam a rovatvezetőnek figyelmeztetett, ne felejtsem el lemondani a veszprémi állást. Augusztus első napjaiban kapta meg a központ a Lapkiadó Vállalat hivatalos levelét a kikérésemről. A megbeszélés szerint Nádler Viktor, a központ akkori igazgatója hozzájárult j ahhoz, hogy augusztus 15-ével belépjek az Észak-Magyarország szerkesztőségébe, munkatársnak. Ezen a napon a belpolitikai rovatnál kezdtem meg a főállású újságírói tevékenységemet. De ez már egy másik történet. Boldogemlékű mesterünk, Móra Ferenc fiatal zsurnalisztái éveire visszaemlékezve feljegyzi, hogy a szerkesztője a harmincsoros írásából harmincötöt volt képes kihúzni. Ugyanis még azt az öt sort, amit .ő írt hozzá, azt is rossznak, közölhetetlennek találta... Az újságíró szemében - pláne, ha kezdő - minden főszerkesztő dilettáns kényúr, tökkelütött analfabéta, elfuserált orángután, ecetera, ecetera. Tulajdonképpen minek is ez az állatfajta - vallja mindaddig, míg belőle is főnök lesz egyszer, s akkor a véleménye az ellenkező irányba indul: az újságíró, az irdonánsz analfabéta, dilettáns - éppen úgy mint fenn... A Miskolcon megjelenő napilapnál én egy olyan főnököt fogtam ki, akiről én rosszat nem mondtam, s nem is mondok. Pedig de kemény főnök volt! O nem flekkekben, sorokban beszélt. „Ide kell nekem negyvenhét sor!” És sorozatban tépte ketté és dobta a papírkosárba a negyvenhat, netán negyvennyolc soros kéziratokat; húzni ugyanis, pláne hozzáírni akár egy sort is - nem engedett. Áldott az emléke! Engem a. maga módján szeretett is. Sőt, sátoros ünnepeink előtt még mosolyogni is hajlandó volt, s nem kutatta a levegőben, hogy a kávéba konyakot is öntettem... A sátoros ünnepek előtt - úgymint április 4-e, május 1-je, augusztus 20-a - a vezércikkírás nagy időszaka volt. Egy évtizedig Cs. elvtárs vállalta a nagy feladatot. A megírás mindig rám maradt. Cs. elvtárs nem csak a páttitkárom volt, de a kisfőnököm, azaz a rovatvezetőm is. Én a helyettese. Kétszemélyes volt a pártrovatunk... ' Cs. elvtárs három héttel a sátorosünnep előtt külön szobát kapott, az ajtaja előtt lábujjhégyen illett járni, Mariska nénit kitiltották, a kávét a titkárságról osonó gépírók vitték.- Lajos! - jött Andi bácsi. - Baj van!- Vezércikk ?- Gondoltad? No, akkor nyilván készültél rá...- És a főnököd? - intettem a különszoba irányába.- Huszadik flekknél tart és zokog. Azt mondta, ha egy fél sora is kimarad a lapból, főbe lövi magát... - s mert igencsak bazsalyogtam, leintett. -No, azt azért nem... Kilencven sor címmel együtt! Öt sor a címre, nyolcvanöt a mondandóra. Mentem diktálni, egy óra múlva a főnök asztalán feküdt a kézirat. Át se olvasta, továbbította, az olvasó és a tördelőszerkesztőnek. Ok sem. olvasták el, ha már a főnök szignálta. Esküszöm, hogy vezércikk olvasásra csak a nyomdász és a korrektor volt rákényszerítve. Ók meg gépiesen dolgoztak, a szövegre és nem az értelmére figyeltek, így hát soha senki nem vette észre, hogy én az évekkel előbb már leközölt vezércikkeket variálom, aktualizálom. Egy alkalommal a jó főnököm behívatott és azt mondta csendesen.- Fiam, keresel egy bányászt, vagy kohászt, vagy bárminemű munkásembert, aki nem. csak kiváló dolgozó, de jó ’ •" .7____ ... kásőr és kiváló családapa, aki a szabadidejében a gyermekivel foglalkozik, netán virágot gondoz, és moziba, színházba jár, plusz olvas is, méghozzá a világirodalom remekeit.- Hány folytatásra gondoltál, főnök ? Haragosan rámnézett.-Negyven sor! -s intett, mehetek. Ilyen riportalany, persze akkor sem létezett, amikor a feketéről is leírhatta az ember, hogy fehér. Mert gondoljuk csak meg: jut-e a napi 24 órából mindarra idő, amit az én derék főszerkesztőm elmondott? A felére sem! A közelmúltban azt hittem, hogy ez volt a csúcs. Mellékesen jegyzem meg, hogy a negyvensoros cikkeményemet leadtam, ám közlésre sor nem került! De milyen balga is az ember. Vén fejjel kell korrigálni azt, amit közel negyven évig meggyőződéssel hittem, hirdettem. Közel húsz évi zsurnalisztikái pályámon írattak velem, riportokat, tudósításokat, esszéket, tárcákat, vezércikkeket. Sőt híreket is, de az már Tatabányán történt.. Olyan helyes kis hírekkel örvendeztettem meg az olvasóim, de legfőképpen a főnökömet és a kollégákat, hogy - bocsánat! - a hasukat fogták a azaz nem az írásra, az anyaggyűjtésre. Így hát én közöltem legelsőnek a, tisztelt olvasókkal, hogy a Mecsek déli oldalán kinyílt az ibolya, a Zempléni-középhegységben viperát láttak a kiránduló úttörők, de a legvadabb talán az volt, amikor Grönlandnál - köztudott, hogy a Föld legnagyobb szigete - elsüllyedt egy ismeretlen nevű hajó. ,Az áldozatok számát a szakemberek sem képesek felmérni.” A hajóelsüllyedés vetett véget hírírói pályafutásomnak. A főnök - nyugodjon békében - kételkedett. A csizmadia mesterből lett főszerkesztő (melegszívűjó ember volt, de a szakmában járatlan) behívatott.- Ilyen marhaságokkal etetni az olvasót! Jó, jó, elolvassák. Lesik a gulipánokat, az elsüllyedt hajó utasait gyászolják. De honnan szedi maga ezeket a híreket?- Ez az én titkom, főnök. De ha maga velem labdát szedet, amikor gólt is tudnék lőni... -s itt Tóth Kálmán barátomra céloztam, aki akkor éppen a Tatabányai BSC-ben rugdosta a gólokat.- Kálmán gólt lő, de a labdaszedéshez is ért. Mindez arról jutott az eszembe, hogy a napokban felkeresett egy fiatalember, aki egy kisvárosi lap főszerkesztője. Tárcát kért.- Jó lenne, ha egy kicsit kötődne a városhoz... Netán adunk is tippeket.- És milyen terjedelemre gondoltál? vi /-* A i-i ríi nc't TiniA»I o>il\ihr\J-frt egy életre: a papír nem gumi, hogy nyújtani lehetne...- Egy flekkre. Még fizetek is érte.- Egy flekk? - szörnyülködtem. - Harminc sor? - bár tudom, hogy manapság egy flekk csupán huszonnyolc sor, hatvanegy betűleütés. Aranyos emberek a lapszerkesztők, szent igaz. Andi bácsi például egy esetben premizálni, azaz jutalmazni akart, de azon nyomban meg is vonta tőlem a jótéteményét. Igaz, ami igaz, én az Észak-Magyarországnál még a grön- í landi hajónál is nagyobb dolgot műveltem. Egy falusi tanácselnököt előléptettem városi tanácselnökké. Nem, nem j elírás révén. Valóságosan. Tiszaszeder- kényről van szó, a későbbi most egykori Leninvárosról. Sorozatot írtam a községről, a TVK-ról és ebben azt írtam, | hogy az idén - egy jeles napon - város lesz Szederkényből. A miniszterelnök éppen a megyében tartózkodott és kije- i lentette: szó volt és szó is van arról, hogy város lesz Tiszaszederkényből, de majd, majd.- De ha már megírtátok, hát legyen! S város lett. Acz elnökkel találkozván, nekem rontott: Marhaságokat adtam a szájába. 0 nekem nem mondta, hogy az idén...- Álljon meg az elvtárs! Először is, 1 mondta, De ha netán rosszul értelmeztem, magából mégis csak városi ta- j nácselnököt csináltam, A megvont prémiumról nem szóltam, Már csak azért sem, mert abban az időben kevesebb pénzből is jól megélt j az ember, ha mégoly bohém élet is a J n ói i r*»i ni í a-y/rí ti Baráth Lajos: Egy tollforgató stációi
