Észak-Magyarország, 1994. december (50. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-10 / 292. szám
ÉM-5ntergw ______ M indig a munkáin volt a hobbim, s miután nyugdíjas vagyok, a lehetőségeim erősen korlátozottak. Ha kongresszusokra hívnak, megtiszteltetésnek veszem. II. oldal ÉM -riport_______________ K étszáz embernek adott munkát száz évvel ezelőtt a Sajószentpéteri Üveggyár jogelődje. Most 900-an dolgoznak, és két éve immár, hogy folyik a felszámolás. III. oldal'. Műhely Műveit az aprólékos kidolgozottság jellemzi, színei valósághüek, alakjai fényképszerűén hitelesek. Realista képek, itt-ott posztimpresszionista jellegű VII. oldal Kis virág ILIi—llii iilmi 'M isv&ynú. íiüi Fotó: Dobos Klára A het 'inhere Nyitrai Benedek szavazatszámláló Lévay Györgyi Vidáman integetve jön kaput nyitni. El ne csússzunk a jeges járdán, figyelmeztet, és bánkódik, hogy elfeledte felhinteni. Hegyalja utcai házának tágas, jó meleg konyhájában kínál hellyel. Az étkezőasztal az iroda: okmányok, levelek, fényképek, iratok, újságok borítják a vásznat.- Itt, az asztal mögött, az ablak előtt szoktam üldögélni. Innen belátom az udvart. Gyönyörködöm a diófámban. Ez egy csoda fa! A Tisza bal partjáról hoztam a csemetét, igen nemes fajta. Már az első évben termett 2 szemet, az idén pedig, amikor kilencéves volt, 667 diót vertem le róla.- Béni bácsi! Hány esztendős volt, amikor ezt a diófát ültette?- Nyolcvanhárom. Most 92 vagyok. Orvosság még nem volt a számban. Nem adtam le a betegkártyámat se, de azért most már majd odaadom, mert úgy hallom, jól jön az orvosnak. Látásból ismer a doktor, meg is kérdezte, honnan van ez a fantasztikus kondícióm. Onnan, hogy mindig mértékletesen éltem. Négyéves voltam, amikor a legfiatalabb nővérkémmel, az ötéves Boriskával elcsentük a szüléink édespálinkáját, és irgalmatlanul berúgtunk mind a ketten. No, én azóta nem iszom alkoholt. A húst sem eszem, I csak meg ne tudja ezt a szomszédasszonyom, Aranka, aki főz rám. A természetgyógyászat híve vagyok, van a környéken egy fiatalasszony, most őt gyógyítgatom. A patikában mondják is a hölgyek, senki sem kér olyan különleges szereket, mint Béni bácsi. No, de én tudom, mire jók azok. Szibériában, amikor öt évig és 9 napig odavoltam má- lenkij roboton, a csalán és a nyírfa leve mentette meg az életemet. Nyitrai Benedek nagyon szegény családban született Pe- rényben (ma Szlovákia). Hat nővére és négy húga volt. Tízéves korában már dolgozott. Napszámban. Mezőgazdasági munkán. Huszonegy éves korában, 1924. január 8-án szerzett autóvezetői jogosítványt.- Több mint 5 millió kilométert autóztam. Baleset nélkül. Tíz éve vezettem utoljára. Most nincs autóm, de esz a fene érte. Vidám alaptermészete ellenére igen gyakran elérzékenyül.- Amikor visszajöttem az internálásból, nem találtam sem a feleségemet, sem a három gyermekemet Buscsahádán (ma Ukrajna), ahol azelőtt éltünk. Sírva kerestem őket az országban. A három fiam szerteszét kondáskodott, a feleségem meg Pesten cselédkedctt. Amikor végre megint együtt voltunk mind az öten, akkor kerültünk Lillafüredre, az erdészetnél kaptam teherautóvezetői állást. Azután építettük bankkölcsönből ezt a házat. Kedves, jó feleségem és Béni fiam egy esztendőben, 1985-ben meghalt. István és László fiam itt él a városban, van hat unokám és tizenkét dédunokám. Ebben a házban egyedül élek, és meg kell mondanom, nincs túl sok örömöm. Olvasom az újságokat, elém tárul a sok szörnyűség, ami az embereket éri. Ha valaki azt mondja, piszok ez a világ, én azt szoktam válaszolni, hogy ezt kevesen tudják jobban, mint én. Én már jó régen benne élek. Az az igazság, hogy néha félek is. Betörőktől, rablóktól, gyilkosoktól. Felszerelkeztem egy-két védelmi „fegyverrel”. Nézzék például ezt! Kiegyenesített kasza, jó hosszú nyéllel. Itt tartom kezem ügyében.- Mondja, Béni bácsi, törvényszerű, hogy egy idős embernek félnie kelljen?- Hiszen, ha az volna, akkor nem nyüzsögnék én mindig. Most is beválasztottak a miskolci 28. választókerület 167. szavazatkörében a szavazat- számláló bizottságba. Azt hiszem, én leszek a legöregebb szavazatszámláló holnap Miskolcon, de talán az országban is. Bízzunk abban, hogy jobb lesz az élet. Könnyebben él majd a becsületes munkásember, nem kell félnie, öregnek, gyereknek az utcán és az otthonában. Én tiszta szívű ember vagyok és azt gondolom, sokan vannak még ilyenek. Ezerszer többen, mint a gonoszok. Meg kell védenünk magunkat. Most, a választás előestéjén abban reménykedem, a változás valami johbat hoz. Mindig azt hiszem, hogy a változás valami jobbat hoz...- Ismeri a képviselőjelölteket, a polgármesteijelölteket?- Van, akiket személyesen, másokat fényképről, nyilatkozatból. Nekem már olyan nagy a tapasztalatom, hogy az emberek arckifejezéséből sokat megtudok. Tudom, kikre szavazok. És bízom is bennük. Aztán majd el is mondom nekik, hogy mit várok tőlük. Legelőször is világos, tiszta magyar beszédet. Hogy minden egyszerű ember megértse őket. Mert tessék, nekem is meg kellett vennem az idegen szavak szótárát. Látható, hogy forgatom is eleget. Muszáj, mert különben nem értem meg, miről beszélnek az újságban és a tévében. Késő délután búcsúzunk Nyitrai Béni bácsitól. Sötétedik, sűrű a köd, hideg az idő. Kopár a kert. nedvesen csillognak a diófa kopasz ágai. Kinek jut ilyenkor eszébe egy hangulatos nyáreste?- Egy szólólugast tervezek ide, amit majd színes lámpákkal világítok ki nyári estéken - szólal meg a kisöreg. Lám, neki. Nem csak medvetáncoltató Gyöngyösi Gádor Ha a világnak valaha volt miért „vigyázó szemét" Budapestre vetnie, akkor az év utolsó két-három hónapjában igazán volt. Nagyra, kerekre is nyithatta, hiszen váratlanul szemébe mondták, hogy itt pedig világkiállítás két esztendő múlva nem lesz. Lesz viszont rövidesen egy annál is sokkal nagyobb felhajtás. Hiszen milyen nagyobb látványosságot lehet fedél alá hozni mostanában annál, hogy a világ 52 országának állam és kormányfőit sikerül egy akolba terelni Budapesten, s meg lehet majd figyelni, ahogy azok egymással gyürkőznek, birkóznak, hogy durvább kifejezést ne használjunk, lőhetnek erre az újságírók, tévések, rádiósok - így a szervezők - látnak majd olyat, amilyet csak ritkán. És ez az ígéret legalább teljesült. Mert bizony, Budapesten, gyürkőzéssé, ha nem iszapbirkózássá fajult a nagy show, amelynek a várható kimeneteléről a vasladynek is előre megvolt a véleménye. Az angol ex-mi- niszterelnöknő ugyanis - még valamikora nyáron - valóban megmondta, hogy ez az egész EBBÉ az ENSZ szerepére tör, s az sem kizárt, hogy a NATO tekintélyét is igyekszik aláásni. Amikor aztán, úgy szeptember végén már jelcin elnök is „tetszhalott állapotban" lévőnek mondotta az értekezletet, amelyet fel kell ébreszteni, akkor már többen gondolták, hogy a budapesti találkozó valóban rejtegethet egy-két meglepetést. E sorok szerénytelen írója, ugyanennek a lapnak a hasábjain pedig egyenesen arra vetemedett, hogy Sok ország, sok gond című kommentárját valahogy úgy fejezze be, hogy Oroszország nyilván arra fog törekedni, hogy a budapesti EBEÉ „amolyan békefenntartó szerepet kölcsönözzön neki, amelyet jogosan használhatna mind utódállamaiban, mind a világ más részeinek konfliktusaiban. Szerencsére Budapesten nem mi tárgyalunk egyedül." Nos, aki akármilyen kicsi mértékben ismeri a történelmet, s tisztában van az orosz törekvések két sarkalatos pontjával, a meleg tengerekre való kijutással, s az Európába való integrálódási óhajjal, az tudhatta, hogy ez nem lehet másként. Az integrálódás gondjával az orosz medve - ahogy akkoriban nevezték - a Szent Szövetség óta bajlódik sikertelenül, a meleg tengerre való kijutás pedig utoljára - afganisztáni intervenciója alkalmával - nem sikerült neki. Persze, ahogy mondják, a medve kissé lomha, békés, de veszélyes is tud lenni, s ezenfelül még tanulékony is, hiszen meg lehet tanítani például táncolni. Csakhogy, ez a tánc, medvetánc, amit jó biztonságos távolságról figyelni, hiszen sosem lehet tudni, hogy mitől, s mikor vadul meg a medve. És ez a kiismerhetetlen tulajdonsága beigazolódni látszott Budapesten is. Attól gurult be, hogy ki akarják hagyni egy tömbből, a tömbök létrehozásához szokottat, saza tömb, ha még ketrecnek bizonyulna is, mint egynémely eddigiek, túlságosan közel kerül azokhoz a határokhoz, amelyeken belül egyelőre téli álmát alussza. Mérgét pedig, valahogy úgy fejezte ki váratlanul, hogy vétót emelt. Ha ő nem kerülhet a védő rácsokon belülre, akkor más se kerüljön, azaz nem egyezik bele, hogy a NATO kelet felé való kiterjesztésére sor kerüljön. A vétó elhangzott, s akármilyen hűvös fogadtatásra talált, már-már fenyegetésnek is fel lehetett fogni. Vagy éppen ezért. Hiszen a vétó visszautasítása annál talált a leghűvösebb fogadtatásra, akit a medvetáncoltatónak hittek. Az illető Úr - mondjuk ki a nevét, ha már a másikét kimondtuk -, Clinton elnök viszont nem mondta kurtán-furcsán, hogy „nyet", hanem szépen magyarázni kezdte, hogy itt szó sincs medvetáncol tatásról, lánc sincs sehol, senki nem akarja felbosszantani a medvét, s főképpen nem hasonlít ez a helyzet a régen oly sokat emlegetett „hidegháborúhoz". Véglegesnek sem tekinthető ez a mostani álláspont, csak éppen nem érett még meg a helyzet arra, hogy az integrációt ilyen ellenőrizhetetlen méretekre kiterjesszék. Különben is, nemcsak hidegháború van, hanem „hidegbéke " is lehet a dolgok dialektikájából következően, s ha a helyzet forrósítására - hála annak a folyamatnak, amely ezt az értekezletet is létrehozta - nincsen ok, akkor hűteni sem kellene ezt a viszonyt. S ekkor derült ki igazán, hogy valóban más most a helyzet, mint az úgynevezett hidegháború idején. Sorban nyújtogatták kezüket a dologban érdekeltek - köztük mi is - és jelentették ki határozottan, hogy ők bizonya „nyet" ellenére is a NATO védő eresze alá kívánnak kerülni, még akkor is, ha tudják, az eresz nincs a tető közepe alatt. Viszont ezenkívül, van rá példa éppen elég, Karabahban, Csecsenföldön, Boszniában, Kra- jinában nagyon kellemetlen lehet a helyzet. Nos, milyen furcsa dolog is ez a politika. Mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy miután kiderült, itt szó sincs medvetáncoltatásról, hirtelen mindenki elégedetlen lett, s fújta a magáét. Hogy minél sokszínűbbnek tüntesse fel a kudarcot. Különösen azok az országok háborogtak nagyon, ahol a biztonságról (lásd polgár- háborús országok) s az együttműködésről (lásd felbomlott országok) valóban nem lehet beszélni. Az egész - előkészítésével együtt több héten át tartó - értekezlet minden eredményének azt tartják csupán, hogy mégis csak aláírták az ukrán atomleszerelési egyezményt, békemissziós csapatokat kívánnak küldeni Karabahba, s hogy az EBEÉ szervezetté vált. A Balkánon viszont nem oldott meg, az ugyancsak orosz vétó miatt, semmit. És a világsajtó is így látja nagyjából a helyzetet. / En meg azon töröm a fejem, ha a parttalan, megvétózható értekezések helyébe mostantól egy szervezet lépett, nem válik e valóban erősebbé, mint a NATO, amelynek közel sincs 52 tagja, s nem ül-e rá az ENSZ nyakára, ahol mint a sóhivatalban, ér\'ényes a vétó, itt pedig - ha megfogadják Klaus Kinkel javaslatát - nem lesz az. De egyáltalán, akkor mi is történt Budapesten? Ki, kit táncoltatott itt, uraim?
