Észak-Magyarország, 1994. december (50. évfolyam, 284-309. szám)

1994-12-08 / 290. szám

14 ÉSZAKIM AGYARORSZÁG

Világjáró

1994» December 8., Csütörtök

A csodaipar

Fecske Csaba

Tavaly történt: leépült, idős férfi került a kórházba szinte az utolsó pillanatban, akit természetgyógyász kúrált a saját vizeletével. Az eset felháborodást váltott ki, sokan szörnyűIködtek, a természetgyógyászok szövetsége viszont magát a gyógymódot elfogadottnak, hatásosnak ítélte meg, az adott esetben legföljebb az adagolással lehetett gond. Felrémlik gyerekkoromból, öregasszonyok vizelettel kevert teát itatnak a beteggel. Hagyományos medicina hát a pisi.

Fiatal nő petróleummérgezésben halt meg az ózdi kórházban. Hivatalból értesítették a megyei rendőrkapitányságot, ahol kiderítették, a harmincas éveiben járó kétgyerekes anya természetgyógyászati javallatra szedte a petróleumot, rák ellen. Másfél hétig. Rosszul lett, kórházba vitték, ahol még aznap meghalt. Az orvosok megállapították, a ráktól még akár évekig elélhetett volna. Ilonka is meghalt: Ő is rákbeteg volt. Szintén természet- gyógyász, a „tisztánlátó" kezelése ellenére. Vagy talán éppen amiatt. Mindenesetre llonkáék megtakarított pénze a „tisztánlátóhoz" vándorolt. Nem is ezt bánja a férj, azon emészti magát, hátha tudtak volna feleségén segíteni az orvosok, hátha tovább élt volna. X., a „tisztánlátó" időnként megjelenik Miskolcon és közintézmények falai között csoportos terápián „kezeli" a betegeket, akik százával tódulnak hozzá és szentül meg vannak győződve földöntúli képességeiről.

Ki ne hallott volna a manilai csodagyógyászokról, akik vágás nélküli, testfelbontásos műtéteket végeznek el a betegeken. Két éve négytagú kutatócsoport járt a Fülöp- szigeteken, hogy tanulmányozzák a távol-keleti természetgyógyászatot, a titokzatos bioenergia erejét. Egyikük meséli: „Fantasztikus, lenyűgöző teljesítményt nyújtott Jun Labo a szemünk előtt, 40 beteget kezelt, s ezek a kezelések egyértelműen műtétek voltak. Minden beavatkozásnál vér folyt a beteg testéből."

Néhány hónapja volt a tévében egy megrázó riportfilm a manilai csodagyógyászokról, akiket egy csoport magyar beteg keresett fel a gyógyulás reményében. Volt, aki házát adta el, hogy fedezni tudja a kiutazás és kezelésköltségeit. Legtöbbjük nagy áldozatotvállalt, adósságokba verte magát. Volt közöttük egy agydaganatos, szörnyű kínjai voltak, többször összeesett a forgatás alatt, annak ellenére, hogy marokszám szedte ki fejéből a kóros szöveteket a csodagyógyász. Ő nem jött haza, őt már hozták. Koporsóban. A boncolást végző orvos mutatta a daganatot, ami a halálát okozta. Amit visszahozott Manilából, ahol végül is csak vagyonkáját hagyta ott, s az utolsó reményt.

Napjainkban terjed a mágikus gondolkodás, félelmetes a hiszékenység. Hiedelmek, életfilozófiák, csodaszerek szaporodtak el. A legcsekélyebb kritika, szemernyi kétkedés e divatokkal szemben nyomban a konzervativizmus vádját váltaná ki, mondja az orvos. James Randi így fogalmaz: „A kommunista rendszer tiltása után dúl az áltudomány, és aki ez ellen mer fellépni, azt egyszerűen lekommunistázzák."

Évente átlagosan több mint féltucat biztos gyógymód születik rák ellen Magyarországon, mindegyiknek nagy tábora van, magas állású, közismert betegekre hivatkoznak, akiket meggyógyított, miután az onkológusok csaknem tönkretették. Szó nélkül kell tűrni, mondja az orvos, hogy a talpmasszázs gyógyítja a rákot, hogy elég megfizetni a varázsvesszős bácsit és máris megmondja lakásunk melyik sarkába helyezzük az ágyat, hogy az ártalmas geomágneses kisugárzástól mentesüljünk, szemrebbenés nélkül tudomásul kell venni minden idők legkegyetlenebb véres ostobaságát, a pszichosebésze- tet. Talán ezrek halnak bele ezekbe és tízezrek szűkös anyagi erőforrásait emésztik föl a neoprimitivizmus vámszedői, és százezrek életét terelik el ezek a megoldások a racionális életvezetéstől. Bármilyen „felfedezés" óriási tömegkommunikációs visszhangot kap, szenzáció lesz, viszont az ellenvélemény esetleg hosz- szú sajtóetikai kivizsgálás, netán polgári per után apró betűs hír az újságok hátsó traktusában. Pedig valamit tenni kéne! De mit? Talán először meg kellene érteni és értelmezni a jelenséget, mondja a szakember. A jósnő legalább odafigyel a paciensre, néhány jól célzott banalitással megnyeri a bizalmát, a csontkovács odanyúl, ahol fáj, legalább a gesztusban nyújtja azt a törődést, amire a valódi orvos már nem ér rá.

Valahol itt lehet a kutya elásva.

Racionális elmének tartom magam, aki nem hisz a mágiában, a csodákban. Mégis, amikor beteg lettem és a több hónapos kórházi kezelés, rehabilitáció sem segített, igaz, hosszas rábeszélésre, természetgyógyászokhoz fordultam. Nem csalódtam, azt kaptam, amit vártam: jó pénzért szemfényvesztő hókuszpókuszt, primitív terápiát. Helyrehozták megsérült aurámat, varázs- vesszővel kimutatták, hol nem szabad tartózkodnom a lakásban. Meggyógyulni ugyan nem gyógyultam meg, de mégsem volt haszontalan az egész. Megnyugtat a tudat, hogy mindent, ezt is megpróbáltam. Igaz ugyan, hogy racionális elmék, tudományos nézetekkel felruházott egyének vagyunk, de a gyógyulás reményét, olykor végső soron a csoda lehetőségét nem tudjuk, nem akarjuk száműzni.

Hiszünk, mert emberek vagyunk.

1994 - a Paradicsom meghódítása

Egy kalandos, egy hónapos amerikai csavargás igaz története

Hatvani Viktor

Az ember életében örökre emlékezetes pillanatok maradnak azok, amelyekben valamely régi álma válik valóra. így voltunk ezzel mi is: Nagy Andrea, Albert Tamás, Szabados Péter és jómagam, amikor idén augusztus 21-én kilencórás repülés után földet értünk New Yorkban a J.F. Kennedy repülőtéren. Ott álltunk négyen magyarok, Borsodból, a New York-i forgatag kellős közepén, ahol aztán örmény kereskedőtől néger törzsfőnökig bármilyen emberrel találkozni lehetett. Megkezdődött a nagy kaland...

Évek óta tervezgettük, hogy az európai csavargások után az Újvilágot is fel kellene keresni. Keményen megdolgoztunk érte, évekig gyűjtögettünk, és végre Kolumbusz után 502 évvel nekünk is megadatott „a Paradicsom meghódítása”.

Az útiterv szerint az érkezésünk estéjén már bérelt autónk biztonságában, New Yorktól, a pokoli metropolisztól minél távolabb kellett volna lennünk. Autót bérelni azonban nem sikerült sem aznap, sem máskor. Amerika ugyanis a korhatárok országa: huszonegy év alatt nem szolgálnak ki alkohollal (bár ez nekünk már nem okozott fennakadást, de meg kellett szokni: ha az ember gyerekarccal mondjuk sört akar inni, jó ha tudja igazolni az életkorát), az autóbérlést pedig a legtöbb cég 25 évhez köti. Bár voltak kivételek, ezeknél viszont valami más kitételnek nem tettünk eleget: nem volt megfelelő a hitelkártyánk, vagy nem lehetett kivinni az adott állam területéről az autót, és még sorolhatnám. Egyszóval az autóbérlésről rövid úton le kellett mondanunk.

Maradt az autó driveaway, azaz autószállítás nagyvárosok között. Ez egy speciális amerikai megoldás, amelynek lényege, hogy aki olcsón akar utazni, a kezébe veszi a Yellow Pages-t, és elkezd sorban telefonálni az autószállítással foglalkozó cégekhez, míg meg nem találja az úticéljának legjobban megfelelő autót. így akadtunk rá mi is egy Ford Escortra, amelyet New Jersey-ből kellett Chicagóba szállítani. Szakadó esőben, ködben vágtunk át New York Cityn, hogy megkeressük a telefonon lebeszélt címet, ahol fel lehetett venni a Fordot. Túlestünk a hamarosan rutinná vált eljárásokon: kitöltöttük a szerződést, lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek, majd befizettük a letétet, és már miénk is volt az autó.

Kényelmes menetben értünk szűk három nap alatt Chicagóba. Útközben ízlelgettük az amerikai közúti közlekedést, akárcsak általában az amerikai életet. Érdekes például, amikor egy útkereszteződésben mindenkinek stop táblája van, vagy a rendőrlámpán a piros után rögtön zöld jön, nem a megszokott piros-sárga. Kevésbé volt meglepő, inkább zavaró, hogy tilos az autós pihenőkben sátrazni, ugyanakkor hálózsákban aludni szinte bárhol lehet. Egyedül üde zöld füvön nem érdemes, mert a gyepet általában automatikus rendszerrel locsolják, és tapasztalatunk alapján a locsoló hideg vizére ébredni nem a legkellemesebb. Hamar kitapasztaltuk, hogy minden jelentősebb település határában van legalább egy bevásárlócentrum, ahol mindent meg lehetett viszonylag olcsón kapni.

Hamar megszoktuk azt is, hogy ezekben a boltokban nekünk csak vajra, kenyérre, bab- konzervre, hagymára, egyszóval az általunk alapélelmiszereknek elkeresztelt legolcsóbb cikkekre futotta. (A dőzsölést csak az esti doboz sör és a hozzájáró nyelet whisky jelentette.) Égy- szóval egy kicsit éheztünk, nélkülöztünk, de ez nekünk nem volt újdonság. Már évekkel ezelőtt megtanultuk, hogy kevés pénzből világot látni csak így lehet.

*

Chicagóban a címzett cégnél nagyon kedvesek voltak velünk, annak ellenére, hogy a késésünk miatt, amit egy gyengébb- pár órás - chicagói forgalmi dugó okozott, túlórázni kényszerültek. Segíteni akartak szállást keresni, de mi udvariasan visszautasítottuk, hogy ez nem gond. Nem is volt: kellemesen kipihentük magunkat egy kertvárosi park rejtekében.

Délelőtt találtunk egy autót- nem is akármilyet: egy Chevrolet Novát - Seattle-be, majd a nap hátralévő részét csavargással töltöttük a városban: megnéztük a Wrigley’s cég központját, az éjszakai Chicago ezernyi fényében gyönyörködtünk a Sears Tower - a világ legmagasabb tornyának - tetejéről, fürödtünk a Michigan-tóban, és rengeteget sétáltunk a csodálatos felhőkarcolórengetegben, persze mindezt éjszaka.

A napfelkeltét már Wisconsin államban csodálhattuk.

Egész napos fárasztó vezetés eredményeként a hátunk mögött hagytuk a Mississippi és Missouri folyót, Minneapolis felhőkarcolóit és South Dakota végeláthatatlan prérijén hajthattuk álomra fejünket.

A következő napok látnivalók szempontjából fantasztikusak voltak. Kezdődött az 1850- es vadnyugati múzeumvárossal, ahol egykor bizonyos jeleneteket vettek fel a Farkasokkal táncoló című filmhez, majd a Badlands Nemzeti Park homokkövei között hüledeztünk. Nagy élményt jelentett a Feketehegység fő látnivalója a Mount Rushmore, ahol egy hatalmas sziklába vésték az USA négy legjelentősebb államférfijának - Washington, Jefferson, Lincoln és Roosevelt elnököknek - portréját. Majd a Black Hills-t elhagyva a Wyoming állambeli Ördögtorony következett. A Devil’s Tower-t talán a világhírű Spilberg film, a Harmadik típusú találkozás tette közismertté, minket is ez vezetett ide.

*

Miközben szinte képtelenek voltunk megemészteni a látottakat, közeledtünk a Yellowstone Nemzeti Parkhoz, a világ első és egyben legjelentősebb nemzeti parkjához. Utólag visszaemlékezve kicsit lassabban kellett volna közeledni a parkhoz, és akkor bizonyára nem fizettünk volna Wilson rendőrnek kemény nyolcvanöt dollár büntetést gyorshajtásért. Megfizettük a tanulópénzt, ezt követően bizonyjobban figyeltük a közlekedés szabályait.

Sosem fogom elfeledni azt az augusztus végi - szó szerint - fagyos hajnalt, amikor Buffalo Bill hajdani városának, Cody- nak a határában felébredtünk, ittunk egy jó erős kávét, majd kiráztuk a port a hálózsákból, amit az éjszaka folyamán hordott ránk a préri szele, és végre indultunk a Yellowstone kétezer méternél is magasabb bércei felé. A Nemzeti Park természeti csodáit hiteles szavakra fordítani szinte képtelenség. Ezért csak felsorolásszerűen: működő gejzírek tucatja, többek között a

rendszeres időközönként mintegy hatvan méter magasba lövellő „Vén hűséges gejzír”, hatalmas vízesések, a mély kanyonokat hasító folyók, valamint a csodálatos Yellowstone-tó. Utunk során bölénycsordákat, szarvasokat, több koyotot is, valamint rengeteg chipmounk-ot - amerikai mókust - láttunk a parkban. Ami csökkentette egy kicsit a hely varázsát, az egyedül a nyüzsgés, a rengeteg turista volt, de azért, ha nehezen is, meg lehetett találni az eldugot- tabb, csendesebb, kedvünkre valóbb helyeket. Az éjszakát a nemzeti park egy „Maci Laci biztos” kempingjében töltöttük, nem ok nélkül, a parkban ugyanis több száz állítólag vérszomjas grizzly és fekete medve éldegél. (Hogy mennyire vérszomjasak, azt cáfolni és szerencsére megerősíteni sem tudom.)

A következő napok hegymászással teltek: felcaplattunk a Yellowstone-beli Mount Wash- burnre (3122 m), valamint egy háromezer méternél magasabban fekvő tóhoz a Grand Teton

Nemzeti Parkban. A több ezer mérfóldes autózás után felüdülés volt egy kis mozgás. A Grand Tetont, a Yellowstont, majd lassan a Sziklás-hegységet is magunk mögött hagyva szeptember elsején a Washington állambeli Seattle-be érkeztünk.

*

Óceán, négyezres hegy (a Mount Rainier) és valami csodálatos hangulatú diákváros felhőkarcolókkal és nagyon-nagyon sok zöld területtel. Mi kell még több? Seattle álmaim városa. A cégnek leadtuk a jól kiszolgált Chevrolettünket, majd új autó után néztünk - lehetőleg a nyugati parton maradva - Los Angeles irányába. Autó azonban csak Oklahoma Citybe akadt, így gyorsan átgondolva tervünk, belevágtunk, mondván, fő hogy haladjunk. A kitérőket is beleszámítva a közel háromezer mérfóldes utat - (körülbelül 4800 kilométert - kényelmes menetben nyolc nap alatt tettük meg kiváló Ford Aerostar mik- robuszunkkal. Utunk Amerika talán legérdekesebb területein vezetett. Ezekben a napokban esett meg talán utunk egyik legemlékezetesebb sztorija, Névadóban. Már órák óta száguldottunk egy sivatagi indiánrezervátumban, hogy egy lélekkel is találkoztunk volna, amikor hirtelen egy kétházas komoly településhez érkeztünk. Az egyik épület természetszerűen a saloon volt, hatalmas táblával előtte: „Ez a város eladó!” A várost ugyan nem vettük meg, de egy doboz sör mellett egy partit biliárdoztunk, illetve kellemesen elbeszélgettünk két helybeli rézbőrűvel. A számlát persze még itt is minden gond nélkül kiegyenlíthettük hitelkártyával.

Tovább haladva átvágtunk a Nagy Sós Sivatagon, fürödtünk, vagy inkább lebegtünk egyet a több mint huszonöt százalékos sótartalmú, szinte szirupos Nagy Sós-tóban, majd Salt Lake City, a barátságos mormonok fővárosa következett.

*

Bizonyos napokon szinte fejfájásig tömtük memóriánkat a természet csodáinak látványával: egy napba sűrítve vettünk ízelítőt például az Arches Nemzeti Park téglavörös sziklaíveiből, illetve a Canyonlands szédületes mélységű kanyonjaiból. Új-Me- xikóban pedig a számunkra talán még egzotikusabb mexikói kultúrával ismerkedtünk. Sőt, szerény költségvetésünket a végsőkig feszítve egy helyi étteremben még gasztronómiai tapasztalatokat is szereztünk.

Oklahoma Cityből még leruccantunk Dallasba, csakhogy megpillanthassuk a jó öreg Jockyék kéróját, majd egy újabb Aerostart kifogva indultunk ismét nyugatra. Erőltetett menetben szűk négy nap alatt értünk Los Angelesbe. Közben tettünk egy rövid kitérőt a Grand Canyon kedvéért, amely a turista tumultust leszámítva lenyűgöző. Tovább haladva Las Vegas mellett nehéz lett volna elmenni, már csak azért is, hiszen az éjszakai fényét - nem túlzók - hetven mérföldről (kb. 120 km) látni lehetett a nyugati égbolton. Egy kis kaszinó belefért az időnkbe. California államba a találó nevű Halál völgyén (Death Valley) keresztül vezetett utunk. A Death Valley a tenger szintje alatt nyolcvanhét méterrel fekvő mélyföld, amelyre kitűnő kilátás nyílik a Zabriskie Point-ról.

Los Angelesbe érve a méteres hullámok közé vetettük magunkat, hogy lemossuk a sivatag porát. É városban kézzel fogható látványosság nincs, tettünk egy kört Hollywoodban, Beverly Hills-ben, kocsikáztunk egyet az 5. utcában, ahol olyan alakok tanyáznak, illetve inkább nomád körülmények között éldegélik mindennapi életüket, hogy még az autó ablakát sem mertük lehúzni, sőt, a piros lámpát semmibe véve tűztünk onnan mihamarább. (Ilyen helyet még a New York-i Harlemben sem láttunk.) A többnyire egyébként kertvárosi hangulat, s főleg a csodálatos óceánpart szinte belopja magát az odalátogató turista szívébe, hogy örökre emlékeztesse: „ide vissza kell térned”.

*

Los Angelesből újdonsült és egyben utolsó autónkkal, egy Mitsubishi Mirage-zsal öt nap alatt értünk Washington D.C.- be úgy, hogy közben Colorádó- ban megmásztak a Szikláshegység legmagasabb csúcsát, a Longs Peak-et (4345 méter). A túra előtt egy hegyi kalauzban nem éltettük azt a szót, amelyik a csúcsra vezető út nehézségét jellemezte. Este, amikor szinte eszméletlenül a kimerültségtől visszaértünk az autóhoz, mindannyian biztosak voltunk a szó jelentésében. Ismét a keleti parton voltunk, egyre közelebb az otthonhoz. Washington, Philadelphia, New York legfontosabbnak ítélt látnivalóit négy napba kellett sűríteni. Ezekben a városokban éppen úgy, mint a korábbi állomásainkon is mindenből csak egy keveset, egy kis ízelítőt kaphattunk. Egy hónap és ötszáz dollár költőpénz csak rengeteg nélkülözéssel és fáradtsággal kiegészítve futotta ennyire is.

Bizonyára szinte hihetetlennek hangzik, főleg azoknak, akik komfortosabb nyaralásokhoz vannak szokva, hogy például egyetlen centet sem költöttünk szállásra, mindenütt vad- kempingeztünk, még Los Angelesben is. Egyedül New Yorkban szálltunk meg egy kollégiumi szobában, a kisebbik öcsém amerikai barátjánál, Charlie- nál, akivel Zágrábban ismerkedett meg nyári vakációjakor. A pénzt benzinre (az egy hónap alatt több, mint húszezer kilométert autóztunk), múzeumi, nemzeti parki belépőkre, illetve élelmiszerre költöttük.

1994. szeptember 24-én landoltunk Budapest Ferihegyen legalább akkora örömmel, mint harminchárom nappal azelőtt a New York JFK-n, ugyanakkor vagy öt-hat kilóval soványabban, viszont örök élményekkel, emlékekkel gazdagon.

Pihenőben, Reed Rock városka ivója előtt