Észak-Magyarország, 1994. október (50. évfolyam, 232-257. szám)

1994-10-26 / 253. szám

14 ÉSZAK^Magyarország Legendárium 1994» Október 26., Szerda ' Priamosz kincsei Moszkva (dpa) - A második világháború óta először, hétfőn pillantást vethettek német tu­dósok a „Priamosz kincsei” néven ismert világ­hírű ókori leletegyüttesre. Az egykori Trójából származó, és Heinrich Schliemann ókorkutató által a múlt században Törökországban elő­ásott kincsek a második világháború végén tűntek el Berlinből, s váltak most - legalábbis szűk kör számára és rövid időre - láthatóvá a moszkvai Puskin Múzeumban. A homéroszi világ Trójájának egyik uralko­dója után nevezték el „Priamosz kincsei”-nek a több mint nyolcezer darabból álló, főként arany- és ezüstserlegeket, diadémokat, fülbe­valókat, egyéb dísztárgyakat tartalmazó kol­lekciót. A leletet még Schliemann életében ki­állították Berlinben, s a világhírű tudós saját végrendeletében is meghagyta, hogy a német nép osztatlanul, egységként kezelje, őrizze azt. A második világháború végén Priamosz kincseinek „lába kelt”. Borisz Jelcin orosz el­nök tavaly beismerte, hogy a leletegyüttes Moszkvában található. A tulajdonjog kérdésé­ben éles diplomáciai kötélhúzás zajlik azóta is Oroszország, Németország, illetve Törökor­szág között. (Ankara arra hivatkozik, hogy Priamosz kincseit annak idején kicsempészték Törökországból.) Most négytagú német kutatócsoport tartóz­kodik Moszkvában, s a dpa jól értesült körök­re” hivatkozva jelentette, hogy a küldöttség meg is tekinthette a kincseket. A Puskin mú­zeum szóvivője egyelőre csupán az orosz és a német tudósküldöttség „megbeszélésének” hí­rét volt hajlandó megerősíteni. Százhuszonöt éves Budapest (MTI) - A Budapesti Tanítóképző Főiskola fennállásának 125. évfordulója alkal­mából hétfőn háromnapos rendezvénysorozat kezdődött. A főiskola és a társintézmények - a kézdivásárhelyi Bőd Péter Tanítóképző és a lancasteri S. Martin’s College - kórusai hang­versenyt adtak. A koncertet az ünnepi progra­mok zárásaként szerdán is bemutatják a Má­tyás-templomban. A különböző tanszékek kedden foglalkozásokkal egybekötött játékbe­mutatókat tartanak, az Idegen nyelvi és Iro­dalmi Tanszék pedig angol és német nyelvű zenés-táncos műsort rendez. A zárónapon a Tudományos Diákkör konferenciáján vagy sporteseményeken vehetnek részt a tanárok, a jelenlegi és egykori diákok. Az intézmény jog­elődjében 1869-ben indult meg a néptanítók képzése Eötvös József népoktatási törvénye nyomán. Kilencven év középfokú oktatás után felsőfokú intézetként működött tovább, majd 1975-től főiskola lett. Jelenleg 2040 hallgató­juk és 129 főállású oktatójuk van. Az intézmé­nyen belül folyó felsőfokú óvóképzés is már ne­gyedszázados múltra tekint vissza. Kétszer temették, kétszer kapott szobrot Százötven esztendeje hunyt el Kisfaludy Sándor költő, katona testőr Hegyi József Sárospatak (ÉM) - Ősz hajú apák, nagyapák már, akik évtizedekkel ezelőtt gimnazista korukban még tanulták és alkalmakkor szavalták is Himfy szerelmeinek dallamosan csengő strófáit: „Hallottam én szép szavának / Ezüst hangját csengem; / Filoméla panaszának / Hangja nem oly isteni.” A kesergő szerelemmel és a bol­dog szerelemmel együtt szinte más­fél századon át kötelező tananyag volt középiskoláinkban még a Táti­ka, Somló, különösen pedig a Cso­bánc váráról szóló rege: „Ülj mellém a kandallóhoz, / Fel van szítva me­lege; / Csobánc-várról, Édes-kedves, / lm! halljad egy agg rege!” Alig van a Balaton-felvidéki he­gyeken olyan várrom, amelyről a 150 éve elhunyt Kisfaludy Sándor valamilyen szentimentális-roman­tikus regét ne költött volna. Kardok csattogása, paták dübörgése, ónku­pák csengése, szerelmes szívek el- alélása: ezek a vissza-visszatérő motívumok édes-bús regéiben. A Himfy szerelmei a maga „elérhetetlen, légiesített” női ideál­jával és zengzetesen szép magyar nyelvével az első igazán nagy könyvsikere volt irodalmunknak. Borongós-elégikus érzelmeket kifejező művei korának nemesi köz­ízlését tükrözik, mint ahogy maga Kisfaludy Sándor is egész lényében a nemesi gondolkodás megtestesítő­je volt. Hiszen még élete alkonyán is legfőbb feladatának tekintette, hogy védelmébe vegye a kudarccal végződött utolsó nemesi felkelést. A halála előtti hetekben pedig levelet írt Kossuthnak - akit igen nagyra becsült —, s arra kiérte, ne engedje feledésbe menni az 1809-es nemesi insurgensek emlékét. Egyébként életében minden látványos nemesi megmozdulásban személyesen is részt vett. Illyés Gyula így vélekedik róla: „Képviselője és tehetséges megszó­laltatója volt az eszmélő nemzeti szabadság érzésének és érdemes művelője közös kincsünknek, a ma­gyar nyelvnek.” Elsősorban ezért kell Kisfaludy Sándort tisztelnünk. Érdemei közé kell számítanunk azt a „hazafiúi buzgólkodását is, hogy gyűjtést indított a nemesek körében a magyar nyelvű színját­szás fellendítésére. Ennek eredmé­nyeképpen építették meg 1831-ben Balatonfüreden az első dunántúli kőszínházat. Konzervatív, ortológus gondolkodásában magára maradva halt meg szülőfalujában, Sümegen 1844. október 28-án. Temetése nap­ján váratlanul olyan szörnyű hóvi­har tombolt a Dunántúlon, hogy ba­rátai, tisztelői nem jelenhettek meg a végtisztességadáson. Ezért közkí­vánságra - a korán beköszöntött tél csillapodtával - a temetést a teljes gyászszertartással meg kellett is­mételni. Másfél évtized múlva más bo­nyodalom is támadt Kisfaludy Sán­dor körül. A megye közönsége szob­rot emelt neki 1859-ben Balatonfü- reden. A költő álló alakját egy erdé­lyi származású, Bécsben élő szob­rász, Züllich Rudolf mintázta meg. Amikor azonban a szobrot a talap­zatára állították, megdöbbenve lát­ták a költő tisztelői, hogy az nem Sándort, hanem öccsét, Kisfaludy Károlyt ábrázolja. Kénytelenek vol­tak hát eltávolítani, és Vay Miklós szobrásszal egy másikat készíttet­ni. így a parti sétány melletti gyógy- parkban ennek a talapzatát borít­ják be az emlékezés virágai Kisfa­ludy Sándor halálának 150. évfor­dulója alkalmából. De Gaulle-könyv Franciaországban Párizs (MTI) - A maga nemében szenzációs De Gaulle-könyv jelent meg ezekben a napokban Franciaországban. A szerző, Alain Peyrefitte, azokat a beszélgetéseket gyűjtötte csokorba, amelyeket 1958 és 1963 között folytatott az V. francia köztársaság megalapítójával. Peyrefitte egy ideig De Gaulle szóvivője volt, így a tábornok engedélyével szó szerinti jegyzőkönyveket” ké­szíthetett kettőjük találkozóiról, De Gaulle véle­ményéről különböző kérdések kapcsán; ám ké­sőbb is, mikor már más funkciókban működött, utólag mindig lejegyezte az államfővel folytatott beszélgetéseinek tartalmát. Ezek első részét tárta most a közönség elé „Ez volt De Gaulle” cí­mű könyvében: a további részeket - tiszteletben tartva a bizalmas jellegű anyagok 30 éves kuta­tási tilalmát - 1996-ban és 1999-ben akarja majd kiadni. A beszélgetésekben szó esik az algériai vál­ságról, arról, hogy miért nem szabad beengedni az angolokat a közös piacba, hogy miért kell lét­rehozni önálló francia atomütőerőt, illetve mi magyarázza a szoros kapcsolatok kiépítését a tegnapi ellenséggel Németországgal. A könyv igazi érdekessége azonban az, hogy a tábornok véleményét utólagos szépítgetés nél­kül adja vissza. Amikor például az algériai vál­ság idején De Gaulle egy ízben kitér a különböző kultúrák integrálásának lehetőségére, nyíltan kimondja: „nagyon szép dolog, hogy vannak sár­ga, fekete, barna franciák; ez azt mutatja, hogy Franciaország nyitott mindenki előtt. De az a fel­tétel, hogy ezek kisebbségben maradjanak, más­különben nem leszünk többé Franciaország... Azoknak, akik integrációról beszélnek, annyi eszük van, mint a kolibrinak... Kárpáti Béla A Korona Szálló éttermében vil­lásreggeliztek a megyei urak. Nem mindenki, de összejöttek az obstrukcióra vagy tizenöten a re- nitensebb honatyák közül, akik fittyet hányva a miniszterelnök Intő szózat-ára, nemzeti ellenál­lásba kezdtek a megyegyűlés el­lenére kinevezett új főispán, Bre- zovay András ellen.- Ma mindenki az én vendé­gem! - kiáltja harsányan Miklós Ódon, aki az utolsó, Vay Elemér előtt volt Borsod és Miskolc főis­pánja. Az urak per dafke nem öl­töttek hivatalos díszmagyart (ahogy az 1871 óta kötelező ün­nepi alkalmakkor, de hát mi ün­nepi alkalom, ha egy főispáni installáció nem az), hanem csak úgy háziasán, csaképpnem pon­gyolában lezserkedtek a korai lakomán. Maga, Miklós Ödön is- mintha csak vadászatról jönne- keki színű düftin mundérban, bakancsban, csatos lábszárvé­dőben tisztelte le a különleges al­kalmat.- Hogy mért kellett neked le­mondanod, ElikémV. - ver mél­tatlankodva a székében elnyúló báró Vay Elemér kövér vállára Miklós. - Most nem kéne ezzel a gyüttmenttel ellenkeznünk!...- Nem való nekem az akta­munka! - pipál rá, s húzza ki kö­vér hasán a mellényt Vay. - Szí­vesebben vadászgatok vagy lo­vagolok én!...- Meg ganajászol, Elikém, ugye, öregem? - avatkozik közé­jük Kubik Béla, a mezőkeresztesi főúr, aki Csincse néven virágzó tanyagazdaságot pénzel -, nincs is annál szebb; a birtokot áldás- ban-virulásban!- Hogy mernek az urak itt obstruálni? - lép hozzájuk félig ürített pezsgős poharával Bi­zony Ákos, a képviselő -, nem ol­vasták az urak a miniszterel­nök Intő szózat-át, hogy a me­gyei tisztviselők tartózkodja­nak a nemzeti ellenállástól?- Csakhogy mi nem tisztvise­lői, mi urai vagyunk a megyé­nek! S nekünk egy darabont nem dirigál!-így hősködik Bol- váry, egy nevében nemes, birto­kában hétszilvafás kisember, aki nem érzékelte a képviselő gú­nyos hangsúlyát, pedig körülte mindenki harsány kacajba tört ki. S ebben a gúnyos kikacagás­ban mindenki igyekezett részt venni, jelezvén ezzel buzgó egyet­értését a nemzeti lázadással. Majtényi Ádám is közbelép, szatén mellényzsebéből kiemelve vastag aranyláncos zsebóráját, s felpattantva annak patent fede­lét, nem minden éle nélkül kons­tatálja, hogy:- Uraim! Az új főispán most érkezik a Tiszaira! Köszöntsük őt illő tisztelettel! Erre mindenki poharat emel a libériás, fehér kesztyűs pincé­rek által körülhordott tálcákról, és ,Abcúg, Brezovay!” kiáltással a földre ürítik poharaikat.- De méltóságos uraim! - méltatlankodik szömyülködve Bakos, a Korona soros bérlője - legalább a szőnyeget kíméljék! Nem ér annyit Brezovay, ameny- nyibe a tisztítás kerül...-Látod, Karcsi öcsém - nyug­tatja meg őt a tekintélyes zsolcai pocakját megremegtető Vay Ele­mér, aki vagy tíz évvel is fiata­labb volt a vendéglősnél -, ez egy obstrukciós bonmot volt! Ezért a tisztító számlát majd küldd hoz­zám, én kifizetem!- Akkor csak pocsékolják méltóságodék, báró úr! - hagyta őket dévaj mulatósukban a la- kásmosolyú vendéglős.-Aki ezt a darabont főispánt ki meri szolgálni - kapna dísz­kardjához, de csak vadásztőrét leli övében Miklós az önfeledt lelkesedésben, így hangja is egy oktávval lejjebb bicsaklik -, az majd megnézheti magát!...- Szolgalelkek mindig lesz­nek, Dönci bátyám - dörgölő­dzik hozzá a hétszilvafás Bol- váry, örvendve azon is, hogy ap­ja neve révén tagja leimt e díszes társaságnak -, lesznek, akik fo­gadják Brezovayt! És már jönnek a kiküldött ké­mek, a beépült fullajtárok, mint Skultéty, a megyei irodaigazga­tó, pödrött bajusszal, könyökvé­dővel és visszhangzóan csattogó bokákkal, s jelenti az alispán­nak, Tarnay Gyulának, hogy: Borsodi legendárium-A megyeházán, a hajdúk az őrszobán, de készenlétben. Elő­kiáltja a kapust. „Portás!” Az jön, s hát vezényli elő a hajdú­kat, mind. A Brezus (így merte, így csúfolta buzgó rebellisként a „gyöttmentet”), a Brezus sorba parancsolta őket, s a sorfal előtt be a rezidenciára...- Ott a két mameluk - vette szájába a szót Skultéty, s gyűlö­lete megnyomta a hangsúlyt a Abcúg!- Brezovay jött, leereszkedett a vonat lépcsőin. Fogadóbizott­ságot várt, de senki se várta. Arcizma se rándult, mint aki rá se ránt, méltóságos uram, észsa- kettes frakkos fullajtárjaival négy konflisba telepedett, úgy hajtatott végig a Piac utcán. Gondolom...- Azt várta, hogy fellobogó­zott házak, pántlikás-virágos ki­rakatok várják - lihegi közbe magát a másik fullajtár, Kri- zsán tanácsnok -, s ehelyett...-s a szolgálatkész heherészésbe majd kiköpte göthös tüdejét, mi­re Skultéty veszi vissza a szót:- Ehelyett, ahogy alispán uram méltóztatott elrendelni, fekete lobogókat lengettek az ablakokban, s az üzletek bolto­sai sorra-rendre húzogatták le a rolóikat, amerre a díszes me­net elhaladt...- No, ezt jól megszervezted, Gyulám! - kacag közbe, csap az alispán vállára Miklós Ödön, mitől a keszeg alispán hálás re­megésbe fogott. - No, és tovább Skultéty?... De most már Krizsánt is elhagy­ta a kehe, ő kap a folytatásba. mameluknál -, a Molnár meg a Szathmáry Király útbiztosok várták. Leverték neki a lakatot, amit alispán uram méltóztatott, ugye, feltenni, és aztán be, a dísz­terembe. Mi, azazhogy csak én...- Mert én kívül leskéltem - menti magát közben Krizsán.- Én a leslyukon láttam - folytatja Skultéty -, hogy Mol­nárt kinevezi megyei jegyzőnek, legyen, aki esküjét jegyzőkönyve­zi, Szathmáryt meg tanúként, hogy ellenjegyezze, aztán Szath­máry kinyilvánítja a beikta­tást...- Halljátok, urak? Betört a megyeházára! A megye tulajdo­nába! - kiáltja rémületet keltve Miklós.- Rablás! Betörés! Székbir­toklás! - kiáltják az urak hőkö- letben.- Abcúg, Brezovay! - kiáltja Miklós az asztalra állva.- Abcúg! Abcúg! - kiáltják egylelkűen. És indultak. Mentek lázas csoportban a megyeházára. A házak ablakai, boltok ajtajai beteltek ámuldozókkal, hisz egy vidéki kisváros főutcája az iga­zi színtere ily ünnepi botrá­nyoknak. A megyeháza előtt a haj­dúk sorfala. Káplárjuk a cso­port elé áll.- Méltóságos urak! - mondja félénk szigorral - a méltóságos főispán úr parancsolatja, hogy sé be, se ki, senkit...- Díszőrség, vigyázz! - pa­rancsol Tarnay, az alispán — és dalárdás, szép hangján éne­kelni kezd: „Isten, áldd, meg a magyart...” A hajdúk feszes vigyázz-ban, az urak harsány kántusban az alispán után nyomakodnak, fel a megyeház lépesein a reziden­cia elé. Ott Brezovay a három kí­sérőjével éppen távozni készült.- Uraim - kezdte Miklós a mögötte felsorakozott képvise­lőkhöz, orrát bűztől fintorogva felhúzva, száját kellemetlen gri­maszra torzítva -, nem érzitek a görényszagot?... Mintha bizony dögtérben járnék... Nem érzitek, képviselő urak? Brezovay előbb vörös, majd sápadt, aztán zöldülő képpel hirtelen azt se tudta, mit tegyen; támadjon vagy meneküljön a gúnyos tömkelegben.- Nemde - csattogtatja vasalt vadászbakancsát Miklós -, talán épp párbajra gondol az úr... Készséggel állok rendelkezésére...- Mi is, tisztelettel! - csattog­nak körülte a bokák -, állunk rendelkezésére!-De ez...- dadog Brezovay - impertinens inszinuáció!... Én a belügyminiszter és a minisz­terelnök által kinevezett, és hi­vatalosan beiktatott... - kakas­kodik aztán, közben látszik raj­ta, hogy menekülne inkább, mint maradna, de a köréje gyűlt honatyák elállják előtte az utat. Közben a háttérben az urak a kísérő mamelukokat bökdösik egymásba.- Árulók! Spionok! Dezertő- rök! Mosogatórongyok! S a szerencsétlenek - Molnár m és Szathmáry Király - hökken- ten lihegnek kifelé, ahogy meg­szabadulnának a lincseléstől.- Szedd magad, öcsém - így a harcedzett és kakaskodó Miklós, hogy látja Brezovay ijedt szoron­gását -, szedd magad, és usgyé, haza, míg a kenyéradó gazdád a bársonyszékben találod!...- Idehallom, hogy recseg alatta a miniszteri szék! - szájai Bolváry, hogy megszolgáljon egy jövendő szinekúra státust.- Csak ne nyomták volna erő­szakkal a nyakunkba - tűnődik Tarnay, az alispán -, tán még jobban kijönnék vele, mint egy ilyen erőszakos Miklóssal. Lám, Lévay is, hogy otthagyta... Közben Brezovay érezte, élet- veszélyes helyzetbe került. A fe­jek veresek a gúnyos erőlködés­től, verejték fénytik az ábrázato- kon, a bajszok-szakállak közül elővicsorognak a falásra kifent cápafogak. Nincs mese -gondol­ja -, védekeznem kell! Ki is rántja öve hátuljából fé­nyes Browingját, s hogy a fenye­gető zajgást megszakítsa, elsü­tötte a fejek fölött.- Aki elém merészkedik, ke­resztüllövöm!... Mint egy kutyát! - vicsorogta ő is a röhögő kórus előtt. A lövés megakasztotta a zaj­kacajt, s a fejek a lövés végállo­mását keresték. S míg a szemek a plafonra szegeződtek, Brezo­vay utat lelt az ijedtségtől meg­lazult kordon között. Kint a vá­rakozó konflisba vágta magát, behúzódott a párnázott ülés mé­lyén jegesmedve-prémes bundá­jába, s vacogva kurjantotta a ko­csisnak:- Uccu, haza!... A nyű essen Borsodba. És nem tartott 2 hónapot Brezovay pünkösdi királysága, de pisztolygolyója tán még ma is ott rejtőzik a miskolci megyehá­za dísztermi folyosója fölött, ha ugyan rég meg nem ette a rozsda. A-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents