Észak-Magyarország, 1994. október (50. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-22 / 250. szám
Október 22., Szombat ÉM - ünnep ÉM-héhrége III Hiába, az emlékek nem hagyják nyugton az embert. Különösen áll ez a rossz emlékekre. Úgy látszik, a rossz mélyebb nyomokat vés az agyba. 1957. május vége. Délután. Hatan vagyunk a, Fazekas utcai börtön úgynevezett betegszobájában. Rácsos ablakunk a bíróság felé néz, belátunk a bírósági alkalmazottak ebédlőjébe. Mi a harmadik emeleten vagyunk. Az idő pompás, hetedmagával süt a nap, ilyenkor a legrohadtabb börtönben lenni.. Úristen, gondolom magamban - hatévi börtönt sóztak a nyakamba az 1956. október 31-én megjelent „Gondolatok” című és az 1957. február végén megjelent, ,Az egyetemen voltam” című cikkemért. Visszatérő, nyavalyás undorító ízű emlékek! Az ágyon fekszem. Itt a betegszobában napközben is szabad feküdni. Félre, félre gondolatok, én élek, és nézem a ra b- társakat. Mind ötvenhatos politikai. A legfiatalabb csak áll az ablaknál - magas barna hajú - még ítélet előtt. Csak áll az ablak előtt, nézi az átlátszó felhőpamacsokat. És zenét hallgat. Igen zenét, ami a börtön mellől jön, a református leány- gimnáziumból.- Biztosan valami ballagási összejövetelük van - mondja tanár rabtársunk, Bőd Andor.- Úgy látszik, direkt jó hangosan zenélnek, hadd hallgassunk mi is egy kis muzsikát - így az asztalos. Holdi JÁNOS Múltidéző Még vacsora után is szól a zene, lágy, omló melódiák: „Hulló falevél, lehull az ágról, elvitte őt az őszi szél...” Enyh ülő zárkahőség és a nyitott ablak ellenére, a kübli felől áradó húgyszag. Már mindannyian fekszünk, kivéve a rácsos ablaknál álldogáló legfiatalabb rabtársunkat. Csak néz kifelé a pislákoló csillagokra. Valószínűleg arra gondol, amire mi. Otthonra, barátokra, családra, kedvesre... így alszunk el... Felriadok, Rossz álom volt, vernek, még álmomban is. Az ablakon bevigyorog a hold, a zárka kukucskája zörög, rutin ellenőrzés, azután csend. De mi ez? Platty-platty - hallom, mintha a felső ágyról csepegne valami. Kinyújtom a kezem, meleg cseppek peregnek rá, csak nem pisáit be a legfiatalabb rabtársunk? Felugrok, az ablakhoz rohanok, A holdvilágnál látom vér! Vissza. Felnyúlok a felső ágyba. Meleg, ragacsos, sűrű lébe markolok. Vér! A fiatal egyetemista mozdulatlan. Az ajtóhoz ugrok. Dörömbölök. Villany, smasszer, jelentek:- Felvágta az ereit! Sürgős orvosi segítség kell! Öt perc múlva régi ismerősöm, Szoboszlai doktor jön, rab ő is, a börtönorvos vette maga mellé kisegítőnek. Intézkedik:- Azonnal mentőkért kell telefonálni! Talán még nem késő! Később, a mentők elmenetele után az ágyban megtaláljuk az evőkanalat. A nyele kiélesített, kenyeret lehet vágni vele. A mi kanalainkhoz hasonlóan. Marschalkó Lajos Új Bibliát Szentírás lett itt Nyugaton a csekk-könyv, Szakállas Marxok írtak Bibliát, De Sináj hegyén csipkebokor gyűlt ki S szólította az embernek fiát: „Össze kell törni mind c kőtáblákat, Át kell írni az öreg Bibliát, Különbet írt, mint Máté az apostol Vérével annyi sok magyar diák.” Az Új Heródes hiába para ncsolt, Hiába küldött gyilkos sereget, Bégő bárányként nem akartak halni E csillag-lelkű magyar gyerekek. Itt nyugaton csak tehetetlen állták, a katonák s a sápadt férfiak... Harcolni, halni senki sem akart itt E vérző, árva gyerekek miatt! Bábel mocsarán lángolt a neon-fény, Kamasz-lányt ölelt a kölyök kamasz, S túl hős-halált halt egy kis iskoláslány, hogy fénybe gyűljön a magyar tavasz. Itt elvet árult néptribun, s a kalmár A templom előtt mérte aranyát... S ott, szabadságért szent halálba küldték Fiaikat az édesanyák! És meghaltak a tíz éves kis hősök, Niobe még se siratta fiát, Itt szét kell zúzni mind a kőtáblákat, Át kell írni a Bibliát. Hősi temető van-e a világon, Hol együtt nyugszik kétszáz kisgyerek? S a hant alól is azt sikoltja vérük: Segítsetek, ti népek emberek! Fáklyát gyújtott a kislány en-testéből Jézus! Az égből Te láttad magad, Száz kis Szent György és ezer kicsi Jeanne d’Arc Halt ott érted a romfalak alatt. Nyugat-Pilátus hókezeit mosta, A farizeus rádión beszélt, S kétszáz gyerek-hős szállt a temetőbe, Szabadság ura... mert csak érted élt. Szabadságot! - így üvöltött a börze, Míg kavargott a véres vad tusa, De szabadságért egyedül veszett el, Magyarország - a népek Krisztusa. Ám föld alól és temető árkából Felsírnak halott magyar gyerekek, Kis csontkezűk a dúlt égre dörömböl: áruló Nyugat - százszor jaj neked! Kialszik fényed szabadság Júdása, Összedőlsz gyáva nyomorult világ, S szét fogjuk zúzni minden kőtábládat, Át fogjuk írni minden Bibliád. 1956. november 4. mindezekhez hozzátegyem: voltak köztük becsületes emberek is... Csak bámulok ki az ablakon, a távolban lévő Akropolisz két égő lámpáját figyelem, és még mindig összerezzennek, ha közelben kóbor kutya vakkant. Talán a forradalom szent lángjában kiengedett tolvajok és gyilkosok lopakodnak civilruhát és fegyvert keresve. Ez bizony nem volt helyes cselekedet, bárki tette, s most... Nem érdemelnek most szót ezek. Mást kell tisztáznunk, bárhogy fordul is a helyzet és bánni történjék is velem. Tisztáznom kell azt, hogy mit akarunk, hogy is állunk mi magyarok. Akarunk-e több testvérvért ontani, vagy sem. Rendet és nyugalmat akarunk-e vagy további zűrzavart, bizonytalanságot? Megyénk munkásságának, parasztságának, Gondolatok értelmiségének követeléseit és feltételeit ismerjük. Az új nemzeti kormány megalakulásával a követelések nagy része biztosítottnak látszik, természetesen akkor, ha a rákosista és Gerő-féle uralomban kompromittált és újra delegált minisztereket kicserélik. Azután van más pont is: ragaszkodnunk kell hozzá, hogy az orosz csapatok kivonulása megkezdődjék, hogy elhagyják hazánk területét, s a választásokat orosz szuronyok és orosz tankok nélkül ejtsük meg, mert akkor lesz igazi, demokratikus és minden ember számára becsületes választás. Dicsőség a mi szabadságharcunknak, hiszen a nálunk számszerűleg és területileg is nagyobb Lengyelországban sem tudták elérni ezt, amit nálunk, hogy igenis minden híreszteléssel ellentétben, az orosz csapatok egyrésze megkezdte kivonulását országunkból. nem a behódolás érdekében agitálok, világosán és félreérthetetlenül a jelenlegi szabadságharc mellett állok és állnia kell minden becsületes magyar írónak. Szívem minden szeretetével köszöntőm a barikádokon vérző magyar ifjúságot, munkásokat, parasztokat, értelmiségieket, katonákat. Segíteni akarok a teljes kibontakozásban, a rend és a nyugalom helyreállításában. Igenis, vallom: a további harcot, a sztrájkot, amíg teljes biztosítékot nem látunk, hogy követeléseinket valóra váltják. Azt is meg kell írnom, nem szabad félni az orosz csapatok esetleges retorziójától sem, hiszen egy részük - mint ahogy tudjuk - Pesten is a szabadságharcosok mellé állt, s ha egy csepp eszük van a moszkvai vezetőknek, minden rendzavarás és esetleges retorzió nélkül elhagyják Magyarország területét. Ez az ő érdekük is, hiszen ami hazánkban történt, nem egy kis csetepaté, nem díszfelvonulás volt, hanem véres, szent az egész világ előtt felemelően tiszta és nagyszerű szabadságharc. Nem fasiszta és reakciós puccskísérlet! - mert ha az lett volna, akkor talán másképpen történik minden. Jó is, hogy az ENSZ eddig nem avatkozott belső ügyeinkbe, így szabadságharcunk tiszta, ragyogó, aranynál, gyémántnál értékesebb. Ismétlem, mondom és leírom: nem szabad félni attól, hogy a pozíciójukba esetlegesen visszatérő pártfunkcionáriusok bosszút állnak. Elsősorban azért, mert ei'köl- csileg halottak, nem mertek szembenézni a néppel, hanem éppen a különböző kósza híreknek hatására hol kitartottak régebbi elveik mellett, hol a szabadságharcosok mellé Amikor e sorokat írom, a naptár 1956. október 29-et, az óra fél- 9-et mutat. Minden csendes. Az eső is oly félve csepereg, hogy inkább szi- tálásnak nevezhető, alig hallható neszezéssel súrolja az őszi, sárgás, fonnyadt falevelek rengetegét. Imitt-amott fények csillognak az estében, sárgásfehéren, megnyugtatóan és magyarázóan: megvagyunk, élünk, létezünk, akarunk létezni, mert fény és világosság nélkül nincs élet. A csend a gondolat szülőanyja. A csendben az íróember is megtermékenyül, s akarva, nem akarva, írni kezd, hisz ez a léte, enélkül nem ember - senki, semmi. Nem akarok a semmi emberek közé tartozni, és nem is szabad hallgatnom, úgy, de úgy tele van most a szív, az agy, a test minden porcikája, hogy kitörni készülő tenger álja sem feszíti jobban gátjait, mint engem gondolataim. Istenem, hogy is kezdjem? Talán az első napokkal? A pesti ifjúság hatalmas, hazafias tüntetésével? Azzal a lángoló, mindent el- söpreni kész lendülettel, amely az országban élő valamennyi becsületes magyar ember szívét megdobogtatta! Sosem látott még ilyet a világ! Mintha Kossuth apánk szelleme vezette volna a tüntetők százezreit! Soha, soha nem voltam ilyen büszke a magyarságomra! S bár párttag vagyok, éreztem, tudtam, egyes külföldi rádiók oktalan, szemérmetlen és aljas hazugságai dacára is, hogy nem fasiszták és rendszert megdöntő egyének felvonulása és harca ez, hanem a nemzet színe-virága tüntet, a nemzet színe-virága harcol, a haza szíve dobog a pesti aszfalton. Kellett, hogy dobogjon. Itt volt az idő, a pohár csordultig telt, az ország vezetői senkik, bábok voltak. Ha így megy sokáig - és ezt mindenki tudta - egy-két évtized és menthetetlenül elpusztul a nemzet, a magyarnak csak a neve lesz az, de az ember idegenné válik. Jog sem volt sok, de kötelesség az igen! Behálóztak bennünket, nyakunkra az álhazafiúi kötelesség béklyóit rakta ránk az önkényuralom, a sztálinista, rákosista és Gerő-féle járomrendszere. A kommunizmust hirdették, de olyan messze jártak a kommunizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől. Elferdítették Marx és Engels tanait, Lenint mint mellékest emlegették, vagy nem is emlegették, úgy forgatták az egész eszmét, ahogy éppen nekik kedvük és érdekük kívánta. A munkáshatalmat hirdették és zsamokmódra ültek a munkás nyakán, rémuralmat teremtettek, a leg- szömyűbb módon tűzdelték tele az üzemeket és hivatalokat besúgókkal. Egy olyan államvédelmi alakulatot hoztak létre, amely nem védte, hanem éppen ellenkezőleg, félelemben és rettegésben tartotta az egész magyar népet. Nem, nem félem leírni ezt a mondatot, mert nap mint nap a nép között jártam, tudom mi volt, láttam a szemekben a rettegést. Féltünk, igenis féltünk, én a párttag is, s ha éjjel kósza és víg kedélyű cimborák kopogtattak ablakomon, míg kinyitottam, azon gondolkoztam, vajon nem beszéltem-e valami igazat napközben. A paraszt is félt, meg az értelmiségi is, meg a gyerek is, mindenki, mindenki, pedig, ha nem úgy viselkednek, talán még szeretni is lehetett volna őket, mert a mi véreink voltak - magyarok. Nem vádiratot írok az AVH ellen. Megírták ezt önnönmaguk, amikor magyar testvéreink vérével kufárkodtak, amikor elfelejtették, hogy e hazának á szülöttei. S most lelkiismeretem parancsolja, hogy Nem mondom, mielőtt még ez a fordulat meg nem történt volna, magam is bíztam egy ideig az ENSZ- ben, hogy valamilyen másfajta megoldást talál a magyar nép védelmére az orosz csapatokkal szemben, de ez kétségtelenül világkatasztrófát idézett volna elő. Vajon kívánunk-e százmillió halottat, hiszen az atomkorszakban élünk. A felelet erre természetesen: nem. Még akkor sem, ha ez bizonyos, pár napig tartó függőséget is jelent számunkra. Rajtunk múlik most, hogy ez a függőség ne tartson az év végéig sem. Félreértés ne essék a dologból, álltak. Nem törődtek a tagsággal, azzal a tagsággal, amely most bizonyos félelemmel tekint az elkövetkezendő idők elé, holott nem hibásak, csupán félrevezetett emberek. A párt vezetői hiába fogják feltüntetni úgy a dolgot, hogy taktikai lépés volt részükről, ezt még a tízéves gyermek sem hiszi el, másodszor azért, mert a lefolyt eseményekből tanulhattak, és a párt részére létkérdés, hogy ezután az eszme tisztaságához mérten egy legyen a néppel és meghallja ha egy magyar fel- jajdul. Harmadszor azért, mert szabadságharcunk a független Magyarországért és igazi szocialista demokráciáért folyt. Úgy érzem, igazat írok. Hiszem, hogy e cikkemmel, amit épen a mártírok temetésének napján vetek papírra, ezer és ezer borsodi és nem borsodi pártonkívüli és egyszerű párttag is egyetért. Sokan, nagyon sokat szenvedtünk mi magyarok. Kicsinyke nép vagyunk, fogjunk végre valahára össze, de úgy, hogy soha, soha semmi idegen hatalom ezt a kézfogást ne tudja szétszakítani. Elég volt a gyűlölködésből, az egymástól félésből, minden csepp magyar vér ezután szent legyen előttünk. Az új karhatalom iegyen a népért, érezzen vele. A nép pedig segítse, támogassa — és fogja is -, ha nem ártatlanul ver és végez ki embereket és nem idegen hatalmak érdekeit tartja szem előtt. Munkára barátaim! Megszervezni a nemzetőrséget, felülvizsgálni, hogy kinél van fegyver, hogy megbízható, hazájukat hűen szerető és a szabadságharc mellett kiálló emberek kezébe kerüljenek. A munkástanácsok nagy felelősségükhöz méltóan dolgozzanak, alaposan vizsgálják felül a felelősségre vont emberek ügyét, hogy ne essünk mi is abba a bűnbe, amibe beleesett a szabadság- harc előtti vezető gárda. Higgadtan, bölcsen, megfontoltan kell intézkedni minden egyes esetben. Azonnal fel kell venni a kapcsolatot a kormánnyal, segíteni a választások után megalakult új kormányt, hogy a követeléseket a lehető legrövidebb időn belül be tudja váltani. Ne kívánja senki, hogy az óriás, a nép újra megmozduljon. És én bízom ebben, hogy erre nem lesz szükség. Azután pedig munkára fel barátaim! Itt a tél a nyakunkon, lám hogy zörgeti ablakom a szél! Nem rég erősödött meg, talán még havat is hoz. Jó lenne, ha még maradna az ősz, sok a beszerezni való, és úgy szeretnék nyugodtan, békésen kilátogatni már Lillafüredre, gyönyörködni a millió falevél színorgiáiban és írni, írni, valami szépet, fenségeset és vidámat, hadd nevessen-örüljön végre az én nemzetem. Hogy dal fakadjon az ajkakon, hqgy megnyugodjon a szív, hogy egymásra találjon magyar a magyarral. Barátaim! Drága magyar véreim! Úgy szeretném a szívemet nektek adni, mert érzem, hogy szeretettel és igazsággal van telve. Bizony mint író egy ideig én is csak a felszínt láttam, s csupán az elmúlt egy-két esztendőben vettem észre a szörnyű elnyomatást, a magyar nép igazi helyzetét. Voltak és vannak az elmúlt értizednek pozitívumai, de a legszentebb, az igaz emberi szabadság, az hiányzott. Most ezután meg kell legyen, vért és nem is oly kevés vért adtunk érte. Tankok és sortü- zek ellen indultak ezren és ezren, hogy az igazi szocialista demokrácia a nemzeti függetlenség meglegyen. Én azt tanácsolom, elég legyen a vérből, a tétlenségből, mert ez mindennél rosszabb. Minden becsületes magyar hazafi megtette kötelességét, örök tisztelet a meghalt hősöknek, a szabadságharcosoknak. Legyen béke és összefogás s ha a zsarnokság, az önkény felütné fejét, azonnal lépjünk közbe. írónak vallom magam s csak az igazságot írom. Nem író az, aki szé- deleg ebben a helyzetben és sápadtan, félve, remegve tekint egyik oldalról a másikra. Nincs mitől félni! Ez szabadságharc volt! Ez az igazság. És ezt kimondani olyan jó. Higgyétek el barátaim, úgy, de úgy megkönnyebbül az ember, hogy ilyenkor érzi igazán, hogy - ember. Holdi János ezen írása az Észak- Magyarország 1956. október 31-ei számában jelent meg. Fotók: Dobos Klára
