Észak-Magyarország, 1994. október (50. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-15 / 244. szám
Október 1S., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII „Sárból is lehet aranyat csinálni” Taba Benő építésszel hivatásáról beszélgetett!. Nagy József- A tervezés a stabil vállalati világban általános termelést jelentett. Nekünk viszont lehetőségünk volt Miskolcon az elmélyedésre, tehát nem a megépült ház ütközött a környezettel először, hanem már a tervezés fázisában át tudtuk érlelni a dolgokat. Ott voltak a „Kollektív Ház”-as fiatalok, volt egy csapat, kontrollálni tudtuk egymást. Gyorsabban jutottak el hozzánk az információk, és ami döntő: nagyon hamar megkaptuk a lehetőséget gondolataink önálló kifejezésére. Nekünk is küzdeni kellett, de volt egy bázisunk, elég sokan voltunk, a fellépésünk határozottabb lehetett. Akkor, amikor meghatározott nómenklatúra szerint kellett tervezni, mi már az építészet mélységeivel foglalkozhattunk. - így sűríti Taba Benő építész a kezdetet, a nyolcvanas éveket, amiket az Északterv Bo- donyi Csaba nevével fémjelzett szellemi műhelyében töltött el. Ma vajon miben kötődik a valahai fészekaljhoz?- A szakmai tisztességben, a szervezési módszereinkben, a megbízóinkhoz való vi- szonyulásunkban „találkozunk”, noha személyesen már semmi közünk egymáshoz. Hasonló érzelmekkel és indulatokkal dolgozunk, ami talán megkülönböztet bennünket más építészektől.- A már említett időszak után a Borsod- tervnél dolgozott, jelenleg pedig szabad építészek szerveződéséből alakult mérnöki irodát vezet. Hogyan érzékeltetné a változásokat?- Kicsit rendhagyó az esetem, hiszen a Borsodtervnél sem adták nekem a munkát, hanem a vállalatot személyes ügyködésem révén bízták meg feladatokkal. Ez nem csak rám volt jellemző, azokra a fiatal kollégákra is, akikről szóltam. Most sem esik nehezemre a munkát megszerezni, azt folytatom, amit korábban is csináltam. Rengeteget utazom, nézem, látom hol milyen feladatok vannak. Nem is Miskolcra tervezek, hanem Budapestre, Szolnokra, Aggtelekre... Arra rájöttem, hogy az elméleti építészekre nagy kereslet nincs. A konkrét feladatok keresik magukhoz a lehetőleg jó minőségű tervezőket. A kivitelezőnek olyan ember kell, akivel olyan színvonalú épületeket tudnak megvalósítani, amelyek számukra részint a legnagyobb hasznot hozzák, részint a további megbízásokat garantálják. Mint szabadúszó tervező, a csapatommal szolgáltatásokat nyújtok ezeknek a kivitelezőknek, viszont ők kizárólag rám számítanak feladataik megvalósításában.- A vállalati időkben sokszor lehetett hallani az építészek panaszát, hogy személytelenné válnak a folyamatban; beruházók egyezkednek, kivitelezők huzatodnak...- A mozgástér annyit változott - és ez a legfontosabb -, hogy az építész közvetlen kapcsolatban áll az építtetővel, akár nagyobb beruházásról van szó, akár családi házról. Megismerhetem a családot, az építtetőt, együtt tudok velük élni, együtt tudok velük gondolkodni. Eleve olyan szemléltető rajzokat, olyan modelleket készítek, amik alapján meg tudják ítélni, hogy megfelel-e elképzeléseiknek. Ne akkor lássák mi nem jó, amikor már elkészült a ház, a létesítmény. Végül is az épület akár lakás, akár közintézmény vagy ipari létesítmény: az emberi tevékenységeknek a kereteit határozza meg. Nagyon fontos, hogy a funkcióra vagy egy család életére minél inkább testre szabottabb legyen.- Ön hogyan képzel el egy család számára jól lakható helyet?- Szerintem az építészet valahol előadóTaba Benő művészet, ahol az építész maga a színész és a szerepet meg kell fejtenie, bele kell bújnia, át kell élnie; a benne lévő tudást és érzelmeket rá kell rakni a szerepre. Ha ez a két dolog találkozik, szerintem akkor tapsol a közönség. A lakással ez úgy van: az építtető laikus, azt tudja, hogy hány szoba kell, legyen fürdőszoba, konyha és így tovább; annak alapján, amit a szomszédban látott, legyen nagyobb, kisebb... Megfogalmazza a programot és az építész munkája ott kezdődik, hogy belebújik ebbe a térsorba és olyan tér- kapcsolatokat hoz létre, olyan hangulatokat próbál teremteni, amelyek annak a családnak a legideálisabb életteret hozzák létre.- És ez így nem kerül többe?- Nem. A jó ház és a szép ház - az nem pénz kérdése. Sárból is lehet aranyat csinálni. Ez meggyőződésem. Én nem tervezek más lendülettel egy szegény embernek, mint egy milliomosnak. Főleg szeretettel tervezek. Nem szakmaként gyakorolom az építészetet, hanem hivatástudattal. Nekem ez az életem, imádom és meg tudok halni az építészetért.- Megyénkben van olyan „műve”, amire főleg büszke?- Ez olyan téma, mintha lenne tizenkét gyerekem... Nos, ha ragaszkodik hozzá, a Bükki Nemzeti Park „Keleti kapu”-ját megnevezhetem.- És ami rossz élmény?- Ami máig nem valósult meg. Ez Miskolctapolca komplex fejlesztési, rendezési terve.- Hogyan kell építésznek lenni? Úgy értem, hogy gyerekkorban elemeket rakosgatunk. házakat rajzolunk, könyveket bújunk...?- Nem döntöttem el gyermekkoromban, hogy építész leszek. Mindig grafikus vagy festőművész akartam lenni. Aztán Miskolcon, a Kilián Gimnáziumban egy csomó dilemma elé kerültem. Fizikatanárom csillaFotó: Farkas Maya gásznak szánt, kémiatanárom kémikusnak, angolból műfordításokat csináltam, kosárlabdáztam, énekkarba jártam..., tehát mindenből megpróbáltam elsajátítani, amit egy gyerek elsajátíthat. Arra is rájöttem, hogy a grafika, a festészet túlságosan individualista, nem kapcsolódik más műfajokhoz, s a véletlenre van bízva, hogy elfogadják-e vagy sem. Röviden: ebből kiábrándultam. Viszont mindig rajzoltam, és ez a legfontosabb. Szerintem az építész úgy lesz, hogy ceruzával jön a világra és éjjel-nappal azzal kell kifejeznie magát. Volt a döntésemben családi vonatkozás is. A bátyámnak nem sikerült építésznek lenni, szerettem volna ezt a vágyat beteljesíteni, és adottságaim, képességeim talán az építészeket jellemezték leginkább. Az építészet komplex dolog.- Mik a jó építész legfőbb tulajdonságai?- A legeslegfontosabb, hogy állandóan nyitva legyen a szeme. Mindent be kell fogadnia és minél hamarabb önálló gondolkodásúvá kell válnia. Legyen rendkívül kreatív, mozgékony, szeresse a változatosságot, fogékony legyen az újra. Tanúsítson rendkívül nagy emberi tisztességet. Határozottan fontos, hogy alázattal közelítsen a másik emberhez, minden helyzetben akarja megérteni a másikat.- Az építészet sok anyagot használ. Mi most a „menő”?- Nem szeretem az ilyen kérdést, mert abban a pillanatban, hogy tudnék rá válaszolni, azt is vállalnám, hogy az építészet elfogad divatokat. Pedig annál sokkal komolyabb dolog, minthogy csupán napi divatokat kiszolgálva hozza létre az alkotásait. Nem az a fontos, hogy fából építek vagy márványból, hanem az, hogy milyen tereket hozok létre, milyen arányokat alakítok ki; hogy mennyire tudom testre szabni mindezt, és mennyire lesz évszázadokon keresztül használható, átalakítható. Laboda Kálmán Tovább utamon Hozzám, nem nyúl - orkánként fúj előre Isten seregnyi angyala. Nem védekezem, csak mosolygok, s néha emelem kezem, hogy a könnyet, a port arcomról letöröljem. Szabó Bogár Imre Korai ősz Korán jött tán az ősz? Lehet! A fákról nem is sárga, zöld levél pereg. Néha kidől egy nagy fa, recsegve hullik az ág. (Az erdőszéli, mesés kunyhóban ellobban a picinyke láng.) Az őzek lementek mélyen a völgybe, ahol még néhány napig a béke honol. Mi meg várunk. A szikla remeg. (Indulni volna tán a jó!) Nem ősz, nem is tél, valami más közeleg, s ellep bennünket, mint a hó. Menjünk? Maradjunk? Mire várunk? Reszket a lelkünk, kékül, sárgul, s még a végén minket önmagunk elárul! Cseh Károly Téli mennydörgés Cs. A. emlékének Sírgödör fölé hajiunk mint jászol fölé a Kisded-imádók Aranyunk: sárga agyag, tömjénünk: fanyar illat. Döbbenetté némul a decemberi meghitt legenda. Dobhártyánkra jajszó, deszkákra rög zuhog, s menny dörög hosszan, süketítőn, belül és föld alól. Csónakázótó Mezey István rajza Miért, van az, hogy egyik-másik helyről szinte menekül az ember, valahol meg azonnal úgy érzi: örökké ott tudna maradni... Illyés Gyulát - mint olvasói tudják - Zágrábban ragadta meg ez az otthon-érzet, amit a százados horvát-magyar együttéléssel magyarázott. Én Prágában mondogattam: szívesen élnék itt. Hogy miért, azt nehezen tudtam volna megokolni. Indoklásul most is csak annyit tudok mondani, hogy nem szálló- vagy szállodai vendégnek tekintettek ott, hanem amolyan ismeretlen ismerősnek, akire rábízhatja egy tisztes cseh polgárcsalád a kulcsokat: a konyhát, kamrát, s minden házbéli vagyonát. Nos, ez a gesztus avatott engem - ha csak néhány hétre is - prágaivá, s noha a nyelvet nem ismertem, az óváros kis kocsmáiban (a „lakásom” ablaka a Húsz János-szoborra nézett) szinte törzsvendéggé avanzsáltam. Eszerint először is fészek kell, valami alkalmas helyen, ahonnan az ember kiröpülhet, ahová visszatérhet. Nahát én most találtam, szereztem egy ilyen fészket. Normá•ü ' lis halandó persze nem örülne ennek ennyire, mert a fészket igencsak meg kell igazgatni: tatarozni, kibélelni, hogy se szégyellni ne kelljen, se ki ne fagyjon belőle az ember. De azért mégiscsak HÁZ ez! Nem én mondom, hanem J. - az egyik közeli szomszéd - akivel, szüreti munkálatai közben, hányjuk-vetjük meg sorsom fordulását. Hajói értem a szomszédot, a. minősítés nemcsak azt jelenti, hogy házforma ház az én fészkem, amit jó helyre, s jól megépítettek 1896-ban (mint a mestergerendába vésett évszám bizonyítja), hanem azt is, hogy nem valamiféle - hétvégi telekre húzott - bungalóról van szó, amiből tizenkettő egy tucat, hanem egy száz esztendeje belakott hajlékról, aminek minden építőkövét nagy gonddal faragták ki azok a régi emberek, akik itt a Hór-völgyében életet teremtettek: irtva az erdőt, bányászva a követ, telepítve a szőlőt. A ház meg van építve: ez tagadhatatlan! Nem víkendre készült, nem passziózásra, hanem inkább várnak, ami véd. Persze csak olyan vár ez, ami a summá- sok tehetségéből tellett, s amit kalákában szokás építeni - mégis erősség. Ebben a kicsiny szobában generációk születtek, s nőttek fel: itt lá tom a lábuk nyomát a teknősre kopott küszöbön, a falak régi csikó-spórok füstjét őrzik, s a gerendákat emberi pára pácolta. Tisztelni kell hát ezt Gyarmati Béla a házat, amit én nem is megvásárolt ingatlannak, hanem inkább örökségnek tekintek, s valami sorsszerűt érzek abban, hogy fedele alá kerülhettem... A fejem le kell hajtani, mikor a szobába lépek, mert alacsonyra méretezték az ajtónyílást. De lehet, hogy egyébként is fejet hajtanék. Gondolatban mindenképpen... A mestergerendára fólteszem a Károlyi Bibliát: ez a házszentelés. Áztán elgondolkozom J. szomszéd, Eszter, Irén, meg Imre bácsi és sorolhatnám tovább (hat-nyolc családot ismertem meg pár nap alatt) magatartásán és szavain. J. mutatja jól felszerelt kis műhelyét, s biztat, hogy csak ugorjak át, ha valamire szükségem van. - Szüret után lefesthetnéd nekem a csatornát! - mondom beszélgetés közben. A szomszéd rám néz, s egészen enyhe megrovással a hangjában tanítani kezd: - Minek akarsz te pénzt kiadni, ha nem muszáj? Lemázolhatod magad is azt a csatornát. Majd én adok létrát, s adok tanácsot: megmutatom, hogy s mint kell csinálni. Igen, hát ilyenkor érzi az ember, hogy otthon van, vagy legalábbis azt, hogy a befogadásnak nincs akadálya. Azaz nem rajtuk, hanem rajtam múlik... Csak a villany ne vacakolna, mert a fürdőszoba hiányát nem nehéz elviselni, pláne, hogy Bogács (híres fürdőjével) itt van a szomszédban, de a gyertyát inkább csak templomban, vagy borospincében szeretem. Ilyenkor ugye telefonálni szokott a városi ember. Távbeszélő persze itt is van: nyomógombos, még kártyás is, de telefonálni nem kell, mert azt mondja egy kedves fiatalasszony, hogy majd a sógora... Aztán kiszedi az ebédet az urának, s máris vezet, kalauzol. A sógor házát (villa-lakásnak is nyugodtan nevezhetném) egyedül is megtalálnám, de ismeretlenül nem volna szerencsés beállítani. A protekto- rommál persze sikerrel járok. Pedig szombat van, dél van - a sógor most ért haza, éhes, mint a farkas, s délutánra is elígérkezett már valahová - de! de azért azonnal ugrasztja a fiát a szerszámokért. A helyszínen kiderül, hogy a tetőre is fel kell menni. Izgulok, kétkedem.-Hát akkor felmegyünk! S a szerelő mázsás súlyával, máris fenn a cserepeken. Vajon hány roppan el a talpa alatt? Egy se! - mert mozdulatai, mint a nagy macskáké - puhák. Aztán a déli verőfényben, pislogni kezd a bejárat fölötti villanyégő. Meg lehet ezt köszönni? Még soha nem préseltem (sutultam) szőlőt - B. Imre bácsi pincéjében ezt is kipróbálom. Kóstoljuk, fokoljuk a mustot. Az őszi párás reggelek, s a meleg nappalok jót tettek a szőlőnek. Nekem is jót tett a levegő, a mozgás (Teréz néni elégedetten nézi, ahogyan a fejszét forgatom), s a pár pohár bor. A pincéből jövet behív Imre bácsi szép korszerű házába. (Minden köve többször is átment a kezemen!) Feltesz egy korongot a lemezjátszóra. Béres Ferenc zsoltárokat énekel. Nem, korántsem stúdióminőség, de nekem feledhetetlen. Aztán kicsit magamra hagy házigazdám, majd egy régi bányászlámpával tér vissza. Karbid lámpa. Soha nem volt még a kezemben ilyen; soha nem szedtek szét, raktak össze előttem efféle készséget. Figyelek, tanulok. Ennek a lámpának a fénye világítja meg Imre bácsi életútját. Majd egyszer talán elmondom, hogy mit láttam, a bányászlámpa világánál. S elmondok mást is, ha erőm engedi, az élő - az immár bennem is élni kezdő - Cserépfaluról... Hajlék, ház, otthon
