Észak-Magyarország, 1994. október (50. évfolyam, 232-257. szám)

1994-10-03 / 233. szám

4 ÉSZAK-Magyarország m ................ " : Levelezés 19 94» Október 3., Hétfő „Vízárban” fürdünk S. J.-né miskolci olvasónk - s bizonyára vala­mennyi avasi vízóra-tulajdonos - augusztus 24-én kapta meg a Miskolci Vízművektől a jú­niusi és júliusi számlát, amelyben augusztus 26-át jelölték meg fizetési határidőként. De nemcsak ez a kétnapos teljesítés volt panaszo­sunk számára meglepetés, hanem a kiszámlá­zott töméntelen köbméter is, amit fogyasztása — melyet precízen, hónapról hónapra vezet - egyáltalán nem indokolt. És még hátra volt a májusi (!) számla, ami aztán pár nap múlva szintén megérkezett, hasonlóan túlzott összegről. Pedig mint írja, az elmúlt időszak számláiból egyértelműen megállapítható, hogy összfogyasztása jóval alacsonyabb, s má­sodmagával nem is használhatott el egy, ötta­gú családnak elegendő vízmennyiséget. Észre­vételével megkerestük a Miskolci Vízművek osztályvezetőjét, Sugár Károlyt, akitől az aláb­bi választ kaptuk:- S. J.-né azon fogyasztói körbe tartozik (önkormányzati tulajdonú lakás), ahol a víz­órák 1994.4. hónapban lettek leolvasva és így néhol a megelőző 1-1,5 éves időszak vízfo­gyasztása került májusban kiszámlázásra, melyre részletfizetési kedvezményt biztosítot­tunk. Az ez év tavaszán elkezdett folyamatos havonkénti számlázás során - amely ezen a területen sajnos késett, s emiatt torlódtak a számlák -, azon mennyiséget érvényesítettük, amelyet a fogyasztó vállalt az óra felszerelése­kor. Sajnos fogyasztóink döntő többsége túlbe­csülte saját vízfelhasználását, ezért a követke­ző két lehetőséget ajánlottuk, illetve ajánljuk számukra. Elsőként: ha még egyetlen csekket sem fizettek be, olvassák le órájukat, diktálják be az állást és egy közbenső elszámolást készí­tünk az áprilistól eltelt időszakra, a tényleges köbméterek alapján. Illetve mostani tapaszta­lataik alapján közöljék a várható átlagos havi felhasználást. Másodikként: ha már valame­lyik átlagszámlát kiegyenlítették, anyagi lehe­tőségeik szerint rendezzék a többit is, és közöl­jék a továbbiakban vállalt havi átlagos vízfel­használást. Módosítási kérelmüket vállala­tunk számlázási csoportjával telefonon (347-078 vagy 347-011/58-as mellék) is közölhetik mun­kanapokon 8-15 óra között, melyet a követke­ző hónapban már figyelembe veszünk. Nem játékszer... ...gyermekeink élete, testi biztonsága. Márpe­dig az ilyen játékszeren könnyen balesetet szenvedhetnek, a sérült fakeréken lábukat törhetik. Hogy hol találhatók ilyenek? Sajnos szinte valamennyi játszótéren. Fotó: Fojtán László Csak nyugdíjasoknak? Füredi János sajóládi olvasónk 39 éves mun­kaviszony után lett rendszeres szociális jára­dékos, 50 százalékos munkaképesség-csökke­nése okán. S mert sem végzettségének (közle­kedési mérnök), sem fizikai állapotának meg­felelő munkahelyet nem talál, így kénytelen e járadékra (7304 forintra) szőrűim, amit ha egészsége engedi és egy kis szerencséje is akad, néha-néha sikerül néhány száz forinttal - alkalmi munkával - megtoldani. De az utób­bi olyan, mint a kutya vacsorája, a biztos pénz a járadék, amit az idén nem emeltek a nyugdí­jaikkal egyidejűleg. Korábban ez nem így volt - kesereg -, s szinte a telefonkészüléken keresz­tül hallani, érezni, befelé nyeli könnyeit. - Most már többszörösen hátrányos helyzetű­nek érezhetem magamat, önhibámon kívül, miként hasonló sorstársaim. Miért feledkez­tek meg rólunk a törvényhozók? Nos valóban, a 111/1994.(VIII.6.) Korm. rendelet külön kezeli a nyugdíjszerű rendsze­res szociális ellátásokat, s mindazok, akik ilyenben részesülnek, lemaradtak a nyugdíj­emelésről. Csak egyszeri, 1200 forintos kiegé­szítésre számíthatnak, amit decemberben fo­lyósítanak részükre. Engemet meg jól felértékeltek Dehogy is sírok, dehogy is panasz- kodok. Nem! Hiszen fel vagyok érté­kelve! Most, amikor sok mindent le­értékelnek. Le a forintot, a közbiz­tonságot, a munkaerőt és még sorol­hatnám istenuntáig. Engemet meg felértékeltek. Úgy mint a kenyeret, a gyógyszereket, a vállalkozókat... Bécsbe készülődök. Turistaútra. Utoljára. Utoljára, mivel az útleve­lem rövidesen lejár, újat meg már nem érdemes kiváltani. Nehéz már az utazás (is) 71 évesen. De hát az ördög nem alszik! Más­kor is úgy szoktam turistautazása­im alkalmával, hogy kiváltom arra az időre a betegségi és baleseti biz­tosítást. Talán csak a biztonságér­zetem fokozására. Az a háromszor hatvan forint - arra a három napra - amit az IBUSZ-nál az írásos tájé­koztatóból kiolvastam, nem vág a földhöz. Az utazás előtt felkerestem hát az irodát, megkötni az írásos szer­ződést. Szorongattam a jobb kezem­ben a 180 forintot, míg a balban a botomat. De odaérkezés előtt még otthon kellőképpen kiglancoltam magamat, hogy fiatalabbnak lás­sak. Megborotválkoztam, kifésül- ködtem - így álltam a pulthoz, a kisasszony elé. Még a botomat is a hátam mögé dugtam, ne lássa, hogy már csak azzal araszolok a fá­jós lábammal. A kisasszony mégis alaposan vé­gigmustrált, azután így csicsergett: Magának öreg, már csak a duplájá­ért lehet! Három napra 360 forin­tért. Ekkor döbbentem rá, hogy fel­értékeltek. Fel, a duplájára! Hogy most már többet érek... Kétszer annyit. Ugyan kedveském, hogyan érek én már 360 forintot? - kérdez­tem volna legszívesebben, de visszaszívtam, meggondoltam. Csu­pán megköszöntem a tájékoztatást, amin aztán ő lepődött meg, talán mert nincs az ilyesmihez hozzá­szokva. A kezemben szorongatott 180 fo­rinttal pedig kimentem a KGST-pi- acra, elkölteni, nullára zárni. Csak azért is! Vettem 25 forintért egy kis skatulya vietnami kenőcsöt, amit ha leheletfinoman kenegetek elég lesz talán a három napra a fájós lá­bamra, aztán meg 120 forintért egy kutyapórázt nyakörvvel, amit már régen szerettem volna. (Még büsz­keséget is éreztem, mert 250-ről le­alkudtam 120-ra.) 35 forintért pe­dig egy szép kiállású golyóstollat. Megszabadítottam hát a nagy ri­zikótól a biztosítót és átruháztam (magam) a Jóistenre, aki hazaho­zott még a Don-kanyarból is, nem­hogy Bécsből. Matiszkó Károly, Bodrogolaszi Kikel(het)nek a krokodiltojások Az őszi nap megkoronázta a fákat, a háztetőket. A béke illúziója honolt az utcán. Egy gépkocsi lassított, az ajtaja kivágódott és egy kiskutya perdült ki rajta, az autó tovább ro­bogott. A kutya cikázott egy dara­big, aztán a ház előtt parkoló autó alá feküdt, úgy vélte ott van a gazdi, aki majd hívja. Másnap - amikor az autó elindult - a kiskutya már ha­lott volt. Ahogy mondják: megsza­kadt a szíve. A kutyaszív nemesebb volt, mint a gazda emberszíve. Sem­miség az egész, kis kegyetlenség. Csakhogy ez olyan, mint a krokodil­tojás, ha sok összegyűlik, ki fog kel­ni és az állat felfalja a környezetét. Az ember nem születik kegyet­lennek, az ábécével kezdi, aztán lép mindig magasabb osztályba, mely tömegméretekben iszonyatos dol­gokra képes. Néhány példát ve­gyünk ki a történelem halmazaié­ból. Az ókori Róma így jutott el oda, hogy a politikai gyilkosság a min­dennapok gyakorlata lett. Julius Cézárt megölte a fia, Augustus megölte - vetélytársát - Hirtiust, a második triumvirátus 300 szená­tort és 2000 lovagot küldött a más­világra. Tiberius testőre csaknem kiirtotta a császári családot, a csá­szár rémuralmat teremtett. Caligu­la nemcsak a gyilkosságokban jeles­kedett, a húgát is szeretőjévé tette. A sor még hosszú, de nézzük „nagy” Constantint, a kereszténység patró- nusát: megöleti apósát, majd (ve- téiytársát) Liciniust és fiát, végül feleségét és gyermekét. Kikeltek a krokodiltojások... A híres lovagkor nemes viada­lokkal indul, de a végén a Borgia család (és feje VI. Sándor pápa) rémtetteivé fajul. Nagylovag kirá­lyunk, I. Lajos 40 éves uralkodása idején 3 békés esztendő volt. Megöz­vegyült feleségét megfojtották a börtönben, trónörökös leányát, Má­riát fogságban tartották, testvérét Andrást megölték, annak feleségét (aki a férjgyilkosságban ludas volt) megfojtották. Mindezt: a kiszolgál­tatottakat védő lovagkorban. Hitler 1920-ban még a nem munkából származó jövedelmek megszüntetéséért szónokolt, köve­telte, hogy az alkalmazottak része­sedjenek a vállalkozás jövedelmé­ből; mert ez nem ment, jött a „hosszúkések éjszakája”, a többit tudjuk. Az „ellenfuhrer” - papnö­vendékből lett istenképmás - kan­tátát íratott magáról így: „a szívünk kitárul nagy Sztálin szavára és bol­dog az ember, ki róla dalol” - és a katyni erdőben dörögtek a tarkóra célzott fegyverek. Ott hagytuk abba, hogy kis ke­gyetlenség történt. De küzdjünk el­lene, mert ha sokasodik már késő lesz: kikelnek a krokodiltojások. Csapó András, Miskolc Variációk pisztolyra és kézigránátra Avagy: volt testvéreink gusztust kaptak gesztusunkra Az utóbbi évek dédelgetett vágyai, álmai közé tartozott az Európához való csatlakozás. (Még a vízcsapból is ez folyt, most meg csodálkozom, hogy magas a vízszámlám?) Meg­született az újkor aktuális jelszava - nyugathoz igazodj! (Emlékszem, mert nem mindenki felejt, egy ko­rábbi kelethez igazodjra, meg taka- rodjra, de hál’ Istennek, ez már ak­tualitását vesztette.) így hát elindultunk ismét iga­zodni, amúgy magyarosan. Lovas nemzet lévén - egyik oldalról a má­sikra. (A francnak nem tudunk megülni rajta?!) Indításnak beve­tették az új árakat (ahogyan azt an­nak idején Rákosi Mátyás mondotta volt - felső határ a csillagos ég), amely már nemzetközi szintűvé vált. (Az arcunk meg sápadttá, az­óta hívnak bennünket sápadtarcú- aknak). Hogy máshol a fizetések sokkal magasabbak, az a kutyát sem érdekli. Ettől kezdve a mi élet- színvonalunk állandó összetűzésbe és konfliktusba keveredett az albán származású bányászbéka popójá­val. Újdonsült barátaink sugallatá­ra választott eleink eltörölték a ha­lálbüntetést, valamint megnyitot­ták határainkat. (Én meg imúdnem a gázcsapot, de beragadt. Persze fordítva kellett volna. Kivéve: a né­met példa, mely ténylegesen gáláns megnyilvánulás volt részünkről, meg a gyevi bíró). Minket persze ek­kor sem kérdeztek meg, bár ezen nem csodálkozom, hiszen saját magunkkal mindig is hadilábon álltunk. Volt testvéreink a mi nagyvona­lú gesztusunkra gusztust kaptak (fene a gusztusukat), melynek kö­vetkeztében némi rendszerességgel nálunk rendezik lovagi tornáikat, vitézi párviadaljaikat, felhangolva géppisztolyra és kézigránátra. Déli barátaink (nem azokra gondoltam, akik mindig délben jönnek hozzánk látogatóba, ebédre) sem akarnak ró­lunk megfeledkezni (nehogy már harag legyen belőle) és az előbb em­lített módozatokra, illetve hangsze­rekre hangolódva koncerteznek ná­lunk. (Pedig van nekünk saját - Is­ten tudja hány tagú - zenekarunk, ha akarjuk, ha nem). Aztán jönnek a „sugárzó arcú” vándorlegények, némi lopott hasadóanyaggal és ha­muba sült pogácsával tarisznyájuk­ban, mivel hírét vették, nálunk a cserekereskedelem fellendülőben van. Akár a vállalkozások, melyre hazajönnek azok a külföldre sza­kadt hazánkfiai is, kik itt akarják megtermelni a kábításra valót (szó se róla, nincsenek egyedül, de ké­rem, akinek nem inge, ne vegye ma­gára. Járnak itt épp elegen félmez­telenül. Felül!), amivel hatósága­inknál kihúzzák a gyufát. Szeren­csére gyufánk, és az, aki meggyújt­sa, mindig akad. A gazdasági egyeztetés se luft­ballon, hogy csak úgy felfújjuk, mint tehén az óvszert. Időben meg­tudjuk - már megint - miből, meny­nyit termelhetünk, mivel nem érde­mes fáradoznunk. (A mások érdeke sem piskóta.) Kalácsot ugyan nem tudnak (gyanítom nem is akarnak) adni, de tanács az van vagonszám­ra. Sokaknak sikerült is kiigazodni­uk - és ez nyugtatólag hat rám - így születhettek a milliomosok, vala­mint a lerongyolódott (póriasan-leg- atyásodott) többség - a nép, az „Is­ten adta nép”. Akik dolgoznak, azok is nehezen húzzák ki fizetésig, de akit kirúgtak (na, nálunk ezt tanulták meg az árdrágítás után leggyorsabban), az most tanul megélni a levegőből, mi­után tisztában van az élethez való jogával. Hát, ha ez az a híres euró­pai út, amelyen földrészünk másik feléről ide többnyire csak a rossz tu­lajdonságok „gyűrűznek be”, akkor én igencsak fintorgok. Tessék mondani, nem tartozhat­nék inkább szeretett hazámhoz - Magyarországhoz?! Kletz László Csak úgy heccből Mély felháborodással olvasok időn­ként a lapokban bombariadókról. Különösen azokról, amelyek iskolá­kat érintenek. Biztos, hogy tinik áll­nak a háttérben, akik szórakozás­ból, csak úgy heccből betelefonálnak - valószínűleg saját iskolájukba -, s keltenek felesleges rémületet és okoznak erkölcsi kárt. Legtöbbször közülük kerülnek ki a „vetkőz- tetők”, az útonállók, akik nyaklán­cokat, zsebórákat, zsebpénzeket, kerékpárokat rabolnak el a tőlük kisebbektől, gyengébbektől, sőt az elesett, idősebb emberektől. S vajon mit szólnak szüleik .hőstetteik­hez”? - Ha egyáltalán tudnak róla. Pedig muszáj, hogy az ilyen esetek­re fény derüljön és a tettes megbűn- hódjön. A szülői szigor, az iskola ne­velő munkája, s ha nincs más lehe­tőség, valamelyik javító-nevelő inté­zet kell, hogy fékezze és helyes útra terelje a kis elvetemülteket. Mert lemondani nem szabad róluk, tenni kell értük, s egyben értünk. Mert lelkűk csak tovább fajulhat, s maj­dan ezek a tizenévesek válnak igazi bűnözőkké. A családok felelőssége igen nagy. Többnyire ott dől(het) el, hogy a gyermek milyen irány felé halad. A tudatos, ösztönző, megér­tő, s egyben szigorú nevelésen mú­lik, hogy az ifjonc könyvet vagy in­kább „csúzlit” vesz elöbb-utóbb a ke­zébe. Mert egyetlen gyermek sem születik rossznak... Nyíri Kálmán, Miskolc Cigánytalálkozó Szeptember 17-én Bőcsön a helyi ci­gányközösségünk egész napos talál­kozót rendezett, melyre meghívtuk a közeli településeken működő társszervezeteinket és a faluból mindazokat, akik figyelemmel kísé­rik életünket. Hogy a rendezés és a vendégek ellátása a jelenlévők meg­elégedésére történt, nagyban annak köszönhető, hogy a helyi önkor­mányzat - külön is megemlítve Lip- pai Lajos polgármestert - támogat­ta találkozónkat. Műsoros és sportrendezvényeink, majd az azokat követő táncmulat­ság erősítették az egymástól mégis­csak távol eső szervezetek kapcsola­tát. Szeretnénk továbbra is ápolni hagyományainkat, és törekedni a mind értékesebb és hasznosabb idő­töltésre, művelődésre. Budai Bertalan, Bocs Műveltségi szemle A közelmúltban tartotta 45. éves érettségi találkozóját a miskolci Lé- vay József Református Gimnázium 1949-ben végzett VIII. B. osztálya. Tapolcán, kellemes környezetben, jó vacsora mellett emlékeztünk a vi­dám, de olykor nehéz diákévekre. Mintha ma lenne, oly elevenen él berniünk a sok emlék és agyafúrt di­ákcsíny, a felelés izgalma, a baráti szellem, a tanárok szereteta A va­laha „nehéz, renitens osztály” a nagypapa korra már megszelídült. Pedig egykor „betöretlen, zabolát­lan, vad csikóknak” becézett ben­nünket a tanári kar. Osztályunk az érettségiig hat, osztályfőnököt „fo­gyasztott el”!! És micsoda tanárok, micsoda emberek voltak! Sorrend­ben: Bán Kamill, Balázs Győző, Árokszállásy Zoltán, Darkó Béla, Jégh Gyula és Csatári Imre, aki vé­gül végigharcolva velünk az érettsé­git, megszabadította az iskolát a Vili. B.-től. (És valamennyi okta­tónk kiváló ember volt, de hosszú lenne a lista.) S most, az enyhén ko­paszodó, pocakos öregurak hálás szívvel emlegetik őket, síijaikra vi­rágot visznek, emléküket ápolják. A találkozón felvetődött néhányuk- ban, hogy Balázs Győző (aki hit- és erkölcstantanár, cserkészparancs­nok, a Miskolci Szabad Egyetem igazgatója volt) nevével fémjelzett mű­veltségi szemlét rendezzünk, egyelő­re cserkészek részvételével. Itt megmérettetne hagyományaink, nemzeti értékeink ápolása. Adomá­nyokból és alapítványokból össze­gyűjtött letét kamatai lennének a díjak. A találkozón résztvevők meg­bízták a 19. Számú Bükk Cserkész- csapatot az ügy szervezésével és gondozásával. Ideiglenes kuratóri­um alakult Ágoston István reformá­tus lelkész, Donga György egyetemi docens, Fodor Gyula egyetemi la­borvezető részvételével. Kérjük a volt tanítványokat, Balázs Győző tisztelőit, támogassák e nemes kezde­ményezést. 19. Sz. Bükk Cserkészcsapat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents