Észak-Magyarország, 1994. október (50. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-08 / 238. szám
Október 8., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII „A velünk hozott fény: tiszta lap” Tusnády László költő-műfordítóval beszélget Cseh Károly költő- Több nyelvet beszélsz - s ez nálunk, az „egynyelvű” népnél, már magában is egzotikum. Túl ezen irodalom- és nyelvtudománnyal, filológiával is foglalkozol, mi több: verseket írsz, fordítasz. Nincs-e ebben valami ellentmondás? Az egyik rész - a tudomány - sokak szemében száraz; a másik épp ennek az ellentéte: nem az agyhoz, hanem a szívhez kötődik, s a lélek árad benne. • Ha az ember ezt a két területet minél mélyebben akarja megismerni, és nemcsak szürke adatokat halmoz fel magában, hanem át is éli a művészet és a tudomány szép üzeneteit, akkor ezek nincsenek olyan távol egymástól, hiszen az emberi lélek részei. Umberto Eco egyik művének a végkövetkeztetése az, hogy nincs titok. En ehelyett azt mondom, hogy sokan elvesztették a titkot, ott keresték, ahol az nincs, vagy úgy kutatták, ahogy nem szabad. Ra- szul Gamzatov, a nagy avar költő szerint lehet, hogy valamikor minden égitestet ismerünk majd, de az emberi tehetség titok marad. Egyetemista koromban úgy véltem, hogy szakom szinte minden fontos kérdésére már válasz született, most inkább úgy látom, hogy rengeteg a megválaszolatlan kérdés. □ Az irodalmi alkotások anyaga a nyelv. Költészet és nyelvészet hogyan kapcsolódik össze szerinted? • A válasz legtömörebben csak annyi lenne, hogy az egyik tudomány, a másik művészet, de szerintem a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen számomra a nyelv sem csak tudományos kérdés, hanem művészi is: magukban a nyelvekben is költészet van. Költészet abban az értelemben, hogy minden természetes nyelv az emberiség ósvilágából olyan titkokat villant elénk, hogy nincs az az őskor bemutató múzeum, amelyben annyi hajdani tárgyi emlék lenne, mint bármelyik nyelvben. Egyik ezt őrzi, a másik azt; beleszédül az ember, ha arra gondol, milyen végtelen lehetőség él még bármelyik nyelvben ha hagyják, hogy továbbfejlődjék a suhanó időben. Az ember első eszközeiben ráadásul nehezen tudjuk felfedezni az egyre nemesedő emberi lényeget, a lelket, mely Dante szerint azonos értékű a mindenséggel. Sőt az eszközök kapcsán eszünkbe juthat a „Gyilkos testvér botja zuhanása” és az atombomba is. A nyelvből viszont a megváltás szava is szól hozzánk, a „kigázolás” boldog üzenete. Első Morante Radnóti kapcsán írta le, hogy „a művészet a rombolás tagadása”, épp ezen az alapon hangsúlyozom, hogy a számomra a művészet nem lehet pusztítás, a rombolás, hanem építés, a lélek herkulesi teremtő ereje. □ A nyelv több, mint puszta eszköz? • Valami képletes dolgot látok abban, hogy épp Európában szokás a nyelv eszköz jellegét hangsúlyozni; ráadásul olyan korban, amelyben az eszköz nem a lélek kiteljesedését jelenti, hanem a lelki értékek elvesztését, amikor az ember leginkább szenved attól, hogy kaotikus idegen erők megvakítot- tá, kifosztottá tették. Épp ezt tagadja egy perzsa közmondás: „A nyelv a lélek tükre.” Bizony a lélek tükre, mennyi szépség és torzulás villan elénk naponta belőle, elég az utcára kitenni a lábunkat, elég vonatra, villamosra vagy buszra felszállnunk, könnyen belepillanthatunk ebbe a tükörbe. Súlyosan tévedünk, ha a keleti világot a napi híradásokból akarjuk megismerni. Hányszor és hányszor juthat az ember eszébe József Attila bölcs és szép gondolata „...fecseg a felszín, hallgat a mély.” És épp ez a mélység az, ami megfogja az ember szívét akkor is, ha török vagy más keleti műveket olvas. Mintha az emberiség létgyökere ott mélyebb lenne, s az üzenet nagyobb erővel törhetne elő az életet, létet igenlő hajdaniak leikéből. Bárki felszisszenhet, mondván nem tudom, hogy ez a gyökér nálunk is megvolt, a miénk sem volt akármilyen. Hogyne tudnám, de épp az fáj az embernek, hogy sokan elvesztették hallásukat, s nem figyelnek régi dalainknak létet zengő boldogság-üzeneteire. nem az életfa igézetében élnek, hanem a számukra csak egy lánc széthulló, értelmetlenség-káoszba hulló szemei vagyunk. Bármilyen nyelvvel és kultúrával foglalkoztam is, úgy éreztem, hogy saját nyelvünkhöz, anyanyelvemhez, önmagunkhoz jutottam közelebb. A tudomány, a művészet nem lehet káini bot, nem lehet a gyűlöletnek, a meghasonlásnak az eszköze, hanem csakis olyan lehet, mint a nap: sugárzó erejével az életet kell szolgálnia. □ Mondjál valamit a kezdetekről! • Édesanyám tanítónő volt. Öt nyelvet tudott; rengeteget olvasott. Magyar, német és olasz meséket mondott el két testvéremnek és nekem. Elég korán bevezetett a regények világába. A zenét és a festészetet is ó ked- veltette meg velem. Édesapám mezőgazda- sági mérnök volt. A természet iránti rajongása igen korán nagy hatással volt rám. Mindketten szerették azt, amivel foglalkoztak, s eiTŐl a gyermekeknek is nagyon érdekesen tudtak beszélni. így idegen volt a számomra az a jelenség, hogy az emberbe belefagy a szó. Hálás vagyok nekik azért is, hogy hamar rávezettek arra, hogy beszélni öröm. Tíztől tizennyolc éves koromig minden nap eseményét felírtam. Régi betűim idókövületből üzennek a hajdani koromból. Szerettem kint, a természetben írni. Gyermekkorom legboldogabb pillanatai közé tartozik az, hogy ülök a kiskertemben, és színes, tarka történeteket vetek papírra. Talán a gyermekkor ábrándozása, álmodozása hozta magával azt, hogy kíváncsi lettem a keleti világra. Ekkor már jól ismertem azokat a harcokat, melyeket őseink a törökökkel vívtak. Ám velük kapcsolatban fontos megjegyeznem, hogy amikor még a múlt véres és szomorú csatáiról mit sem tudtam, akkor édesapám diákéveit emlegetve gyakran emlékezett meg két török barátjáról. így hát a megértés, a szeretet velük kapcsolatban sokkal mélyebb gyökerű, sokkal ősibb rétege emlékezetemnek, mint a későbbi történelmi tanulmányaim. Beszélni élmény - erre igyekeztem rávezetni később tanítványaimat is. Ebben a gondolatban ugyanakkor annak nagyon fontos következménye, sót követelménye is benne foglaltatik: más számara is legyen élmény, amit elmondtunk neki, mert az öncélú szócséplés merénylet a másik ember jó szándéka ellen. Tizennyolc éves voltam, amikor elkezdtem törökül tanulni. A régi török irodalomból vajmi keveset lehet érteni, ha az ember nem ismeri a perzsa és az arab nyelvet, ezért hamar kezdtem el foglalkozni ezekkel a nyelvekkel is. Negyedszázada néhány fordításom kapcsán, kértem véleményt egykori professzoromtól, Kolty-Kastner Jenőtől. Ő az egyik változatom kapcsán azt dicsérte, amelyikből Kosztolányi nyelvét hallotta. Ez a vélemény részben fejbe kólintott, mert az a lehetőség nekem eszembe sem jutott, jóllehet nagyon szeretem Kosztolányi alkotásait. A későbbiek során már nem éreztem és nem érzem azt a veszélyt, hogy potyautas leszek valakinek a hajóján, mert szerintem maga a nyelv a mindenségével emeli fel az embert, ha erre méltó. A látszólagos zuhanás, a lepottyanás is összefügghet az adott nyelv világával (lehetőségeivel). Ami egyszer kudarc, az a hűség zálogaként folytatódhat boldog megvalósulással. Már olasz-magyar szakos tanárként küldtem el egy fordításomat Germanus Gyula professzor úrnak. Igen kedvesen válaszolt, sót ettől kezdve, tíz évig, egészen a haláláig leveleztünk. Ó hívta fel a figyelmemet egy olasz költői pályázatra. Ezen bronz fokozatot értem el, s „Az éj” című versem megjelent egy coratói antológiában, olasz és magyar nyelven. □ Mit tartasz a művészet szerepéről? • Pótolhatatlan a lélek számára. Olyan gyógyír, szellemi táplálék van benne, melyet sehol másutt - más területen - nem találhat meg az ember. Megszünteti a lélek szürkeségét. Én azt hiszem, hogy a szürkeségnek két nagyon lényeges változata van. A legszomorúbb az, ha valaki belülről szürke: a világ s benne az iskola is, akarva nem akarva arról győzi meg, hogy nincs benne semmi fény.... Ilyenkor mondja az olasz azt, hogy elkoptatni az életet. A velünk hozott fény: tiszta lap, amelyen esetleg valamit fel kelí mutatni, az ünnephez vezet el. Lukács György Dosztojevszkij szereplőiben azt a vonást tartja igazán lényegesnek, hogy a nagy esemény, a nagy nap előtt élnek. Valahogy igazi élet előtti lét ez: ráadásul tele bajjá. □ Most mivel foglalkozol, milyen terveid vannak? • 1966-ban kezdtem el Torquato Tasso fő művét lefordítani. Az első változattal megvagyok, sőt a nagy eposz egynegyedét már tisztáztam is. A további résznek az végleges alánját most akarom megadni. 450 éve született a nagy olasz költő és jövőre lesz négyszáz éve annak, hogy meghalt. Ó Zrínyi Miklós és Arany János jóvoltából jelen van irodalmunkban, de szerintem nagyon szükséges egy modem s az eredeti formát visszaadó magyar fordítás. Tusnády László Napló 4 Tócsa-csönd, vacogás... Kiálts magadra! Az évek ördögszekerét űzi a szél. Halld a rest éj énekét! A virágóra mutatója gyors araszolással jár. Mosolygó vitorlások indulnak a Boldogság-óceánra. Nyomukban az idő - adószedő. Fehér villámlástí sirályok metszik a sós levegőt. Füzes László Ködből faragja Ködből faragja szobrait az ősz, köztük ha egy egy álom elidőz lágy vattafényű emlékoszlopok kígyóinak, szürke, vak sikátorok. Pedig senkisem jár a réteken, megélt életünk halottként pihen mint régen kihűlt ódon fároszok emlékeim közt omló házsorok, ahogy elhagytak kiket szerettem, s halotti ingem magamra vettem, már nem akarok semmi szép csodát, még egy karácsonyt, s ha nem lesz tovább elcsitulnak a rórátés szelek és az új év új sírokat temet, s lehullik rája mint egy szomorú fáradt, ádventi remény, koszorú. És végül, új hó hullik az égből mindenre. Feledésül. Vázlat Mezey István rajza ...hát el kell búcsúznunk egymástól öreg. Most bekerülsz valamelyik fiókba - persze jó helyre, a fontos dolgok közé - s aztán meglehet, hogy soha az életben nem találkozunk. Mert mik azok a fontos dolgok, és meddig fontosak? Milyen fontos volt annak idején egy kollokvium, akárcsak egy aláírás is a leckekönyvben, vagy egy levél a Kedvestől, a különböző minősítésekről már nem is beszélve. S most? Elég az élethez egy nyugdíjas szelvény. Foglalkozása? - kérdezte minap a közjegyző neves kutatónkat, akit tanúnak hívott. S a tekintélyes szakember, akinek tankönyvei még most is forgalomban vannak, csak ennyit mondott: nyugdíjas. Hát most te is nyugdíjba mész öregem. Ez az élet rendje. Nem is tudom, miért vagyok annyira meghatódva. Végül is mi vagy te, egy kisformátumú blokk-füzet; egy telefonregiszter. Hogy jó két évtizeden át becsülettel szolgáltál, hogy nálad nélkül meg sem tudtam, mozdulni? Hát aztán, majd veszek egy másik telefonkönyvecskét, vagy egy menedzser kalkulátort. Talán az utóbbit. Ez a korszerűbb. Jobb emberek már ebben rögzítik a fontos és a titkos adatokat. Azt mondod, hogy az csak egy gép. Hát igen, tényleg nem őrzi meg a kézjegyünket. Mint például, ahogyan te őrződ... Most, hogy lapozgatlak, nemcsak az derül ki, hogy mikor milyen eszközzel írtam, hanem jól látszik például a szemüveg előtti korszakom is. Aztán az is egyértelmű, hogy mit jegyeztem be, csak úgy futtában; az utcán, autóban, villamoson; mit a térdemen írva, s mi az amit gondosan bemásoltam. Az Országos Onkológiai Intézet (pontos címmel, telefonszámokkal, az illetékes orvosok nevével stb.) például nagyon gondos bejegyzés. De miért van a betűrendes könyvecske elején? Hát Anya miatt. A - anya. Szomorú intimitás. Ebben az intézetben feküdt az anyám, mint gyógyíthatatlan beteg. Nem tudtam, hogy ez volt egykoron a Siesta Szanatórium, ahol József Attilát gyógyították 1937-ben. Míg anyám kezelőorvosára várakoztam, (vajon mért vár, s mit vár ilyenkor az ember?) lemásoltam a költő márványba vésett sorait: „Szurkálnak, óvnak tudós orvosok, / írnak is nékem, én hát olvasok!/ S dolgozom, imhol a pa- pírhalom;/ a működésben van a nyugalom.” Soha nem voltam nyugtalanabb, núnt ott és akkor... Az élet két évtizedének minden hordaléka itt van ebben a kis könyvben. Hány embert túléltek ezek a gyűrött, szamárfüles lapok! Azt a Nefelejts utcai számot soha nem fogom már felhívni, ahol egykori iskolám igazgatója lakott. És Váci Mihályt sem hívhatom, és K. Lacit gyerekkori pajtásomat sem, akit mindig készültem Balatonfüre- den meglátogatni... És itt van Polgár Géza száma és a P. Katikáé, és persze Benedek Miklósé - amit kívülről is tudtam. De hiába tárcsáznék... Pedig szívesen tárcsáznék! Érdekes, hogy elsősorban azokat, akiket már nem lehet. Akiket „kikötöttek” a vonalból. Aztán vannak „elszakadt” vezetékek. Meglehet, mások szániára még élnek ezek, de szá- momra... A tinta, a festék még el sem halványult a lapokon, de a barátságok, szerelmek már régen kihűltek. Ki tehet róla? Némely helyen szinte magától nyílik ki a könyvecske, ma már azt sem tudom, hogy miért. „Csalunk és megcsalatunk” - mondotta volt a magyar színművészet nagyasszonya. Azt hiszem igazat kell adnunk neki. Azért jó nézni a más kéz írta betűket, számokat, melyeket a friss ismeretség, a születő barátság, vagy akár csak udvariassági gesztus vetett papírra. Lám ezek egy leningrádi orvosnő kezének nyomai - valamelyik színház előcsarnokában firkantotta telefonszámát füzetembe. S menynyi kassai kapcsola t! S íme egykori osztálytársam, a volt miniszterhelyettes. Milyen gondos, szép írása van. Sokszor hívott, sokszor várt. Nem is tudom, miért nem mentem, Valami ostoba szeméremből: a szegények rátartisága nem engedett mozdulni. Most már tényleg meg kellene látogatni a „fiút”, nem miniszteriális ember, „csak” vezérigazgató... S ha már egykori iskolámnál tartok, itt egy svájci szám. Sokkal gyorsabban megkapom, mint Debrecent. Magdival, negyven évig nem láttuk egymást, de ha telefonáltunk, úgy beszél tünk, mintha naponta találkoznánk. Mindvégig számon tartottuk egymás gyerekeit. - azok előmenetelét - majd unokáit is. A genfi számot nem kell hívnom többé: barátaim hazatelepülnek Vajon bele szabad-e pillantani más telefonkönyvébe? Nem, nem hiszem. Hisz’ mennyi - jóllehet szándéktalan - intimitást produkálnak az évek során bejegyzett adatok. Mondjuk itt van É. - aki férjhez ment, ?najd elvált, s ismét házasságot kötött. Istenem, most milyen „né” is éppen? Aztán megtalálom Ági címét, számát is. Az egyik rokongyerek felesége volt; az egész család nagyon szerette. Sajnos a fiatalok elváltak. Most ne szeres- semfne ismerjem) Ágit? És mi legyen az elvtársakkal? Mert egy telefonkönyv nemcsak szerelmeket és barátságokat él túl - hanem rendszereket, is. AnGyarmati Béla Szószólóban nak idején szükségem volt ezekre a számokra. Mint újságírónak különösen, de később is. Vagy később méginkább... Ezeket a drótokat elvágta a történelem kombinált fogója - hogy stílsze- rű legyek. Ámbár, ha nemcsak hivatali volt az a vonal, akkor él a kapcsolat. Más számon természetesen, De nem a szám fontos. A kérdés mindig az: ki van a szám mögött? Ki beszél? Emberi hang-e az a hang? Ez mind szép, de mi a feladatom praktice a regiszterrel? Gondolom, át kellene másolni a még érvényes adatokat; neveket, számokat, Vagy áthúzni a kihunyt számokat, s befűzni, egy „pót-kötetet” a régi füzetbe. Nem, nem! Kihúzni (törölni,, elfedni) senkit, semmit nem lehet. Életszakaszainkat - melyeknek egy- egy kis telefonjegyzék is fontos, szerves része - nem hatálytalaníthatjuk. Legfeljebb elzárhatjuk egy fiók mélyére. Ha tudjuk, ha van hozzá bátorságunk, Magam is erre készülök, ám félek, hogy ez a régi telefonkönyvecske - melyet egykoron Karlovy-Vary- ban vásároltam, ahol filmsztárok jártak az utcán, melegen sütött a nap és finom volt a sör - még sokszor fel fog csöngetni...
