Észak-Magyarország, 1994. október (50. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-08 / 238. szám
HÉTVÉGÉ ,'V: ÉM-mterfú Az oktatáspolitikának újabban sajnos már számolnia kell a nevelési intézmények., iskolák közötti esélyegyenlőtlenséggel is. II. oldal ÉM-riport ___________________ N ehéz volt a gyerekkoruk. Egyiküknek Budapesten, másikuknak Hamburgban. Szenvedtek a szeretet hiányától, vágylak a boldogságra. III. oldal Műhely______________________ A szürkeségnek két változata van. A legszomorúbb az, ha valaki belülről szürke: a világ és benne az iskola is, arról győzi meg, hogy nincs benne semmi fény. VII. oldal Harangtorony Fotók: Fojtán László A hét embere Hoffmeister Gyula nyugdíjas Brackó István Elromlott a kávéfőzőm, nosza, vettem rögtön egy újat... Ám ez sem bírta a gyűrődést, vagy a lisztfinomságú vákuumos port, s bedöglött. Ekkor jutott eszembe Gyuszi, az aranykezű ezermester. Pillanatok alatt megtalálta a bajt, mindkét készüléket megreparálta. Kérdezte, hogy nem csöpög-e a csap, nincs-e baj a villannyal... Szívesen segít, persze pénzt nem kér, szolgálatai ingyenesek. Az ismeretség okán, s pusztán csak azért, mert ő is kedvét leli átlagon felüli kézügyességének hasznosításában. Sokáig bütykölt egy öreg Trabantot, sikerrel, de egy „fakezű” szerelő belekontárko- dott, aztán hagyta a fenébe az egészet. Főzni is nagyon szeret, s dicsekvés nélkül állítja, hogy tud is. Az egyszerű ételeket a legne- \ hezebb jól elkészíteni, mert itt a I legnagyobb a hibalehetőség. Példaként a lecsóra, a paprikás krumplira hivatkozik. A pogácsasütés fortélyait tőle tanulta a ház. Az alapanyagot ó maga szerzi be, piacra, boltba jár, s lehetőleg ismerősöknél vásárol. A nyáron a balatoni üdülőben Páljával ő nyerte a táncversenyt, úszott, s pingpongozott is. Mindig szeretett sportolni, de nem vitte annyira mint a focista bátyja és az apja. Hoffmeister Gyula ősei valahonnan Szászországból keveredtek erre a vidékre. Perecesen bányászkodott a nagyapa, s hogy apja a vasgyárba került, a kolóniára költöztek. Gyerekként víg napokat töltöttek a telepen, s a hely szelleme diktálta, hogy ő is a kohászatba készülődött. Ipari tanuló lett, s 1962-ben tette le a remeket. Esztergályosnak állt. Finom, precíz munkát bíztak rá, amelyhez biztos kéz és éles szem kellett. Megbecsülték, a körülmé- nyekhez képest jól keresett. Korán nősült, egy gyermek született, s 18 évi házasság után vált el. 0 adta be a keresetet. Most a Jókai-lakótelepen lakik, nem egyedül, s nem magányosan. Az idén lesz ötvenéves, és nyugdíjas. Nagyot ugrottunk az időben. Mi történt közben? Már az első katonai sorozásnál kiderült, hogy valami baj van a szemével. A másodiknál a magas vérnyomást is regisztrálták. Ahogy múltak az évek, egyre gyakrabban esett meg vele, hogy összemosódtak a képek, s egyre sötétebb lett a világ. Fél szemmel esztergált. Átesett vagy tíz szemműtéten, de a sors nem volt kegyes hozzá, s a tudomány nem segített. Tizenegy évvel ezelőtt teljesen megvakult. Azóta semmit sem lát. Egy darabig még dolgozott a gyár telefonközpontjában, aztan nyugdíjba ment. Nem keserű, nem panaszkodik. Vak, de nem világtalan. Színházba jár, főként az operettet szereti, s televíziót is néz (ő mondja így), főként a „Mindent vagy semmit!” szereti. Olyan ez — magyarázza -, mintha a látó ember háttal ülne a képernyőnek... Sokan nem hiszik el róla, hogy abszolúte nem lát, mert annyira magabiztosan jár-kel az utcán, s csaknem teljesen önellátó. Pengével borotválkozik, csuklóján felpattintható fedelű karórát hord. Hallása, tapintása roppant kifinomult. Gyakran jár Budapestre, csak úgy egyedül, a „sorstársak” szövetségébe. (Egyébként október 15. a fehér bot napja.) A világ nem változott, de benne átrendeződött minden. Türelmesebb lett és bölcsebb. Néha, álmában esztergál... Beszélgetésünket végigkövette Alex, a hollófekete labrador. Ez nem egy közönséges kutya - magyarázza Gyuszi hanem a szemem, a barátom. Mindent tud rólam, s én is tudok róla mindent... Egyszer ki akartak rabolni az utcán, másszor pedig a derék négylábút akarták elkötni. Megvédtük egymást, mert összetartozunk. A nagy Al és a megmérettetés Szarvas Dezső Nincs manapság hazánkban egyetlen politikai párt se - legyen az a parlamentben vagy azon kívül - amely ne tűzte volna harci zászlajára a piacgazdaság megvalósításának szívdobogtató jelszavát. Ezért aztán nekünk, ha kötelességtudó állampolgároknak gondoljuk magunkat, úgyszólván kutya kötelességünk megkülönböztetett figyelemmel és tisztelettel tekintenünk ama honfitársainkra, akik vállalkozásra adták fejüket. Mi ugyanis csak bérből, fizetésből fizetjük adóinkat, tb-járulékunkat, tengetjük napjainkat, míg vállalkozóink erőt, fáradságot, észt, leleményt nem kímélve vívják áldozatos harcukat olykora vadkapitalizmus jegyeit is magán viselő, formálódó piacgazdaságunk keretei között a szőrösszívű bankárokkal, az esetenként korlátokat állító bürokráciával, a jövedelmeket megnyirbáló feneketlen bendőjű költség- vetéssel, annak különféle intézményeivel, nem utolsó sorban pedig az adóhivatallal - hogy gazdagodjanak, mert jól tudják: csakis az az állam gazdag, amelynek polgárai is gazdagok. Szóval T. Olvasó mindenképpen rendjén való a tisztelet, a nagyrabecsülés, hiszen a jelek - és a pártok - szerint is a vállalkozó másoktól sok mindenben különböző emberpéldány, a piacgazdaság, az Európába vezető út letéteményese, korunk küzdő hőse ő, s hogy küzdelme nem hiába való, annak bizonyságául csupán csak két beszédes számadat: pillanatnyilag százmillióid forintra rúg a be nem fizetett adó, és 180 milliárd forint az elmaradt tb-járulék összege; igaz, ez utóbbi tételből 26 milliárd a MÁV számlájára írható, amit a legutóbbi hírek szerint átvállalt a költségvetés, így hát megszűntnek tekinthető. Ám ami megmaradt-mint szoktuk mondani - az se semmi, s ha netán valamikor befolynának a tb kasszájába sok minden gondon enyhíthetne, gondoljunk csak a visszamenőleges nyugdíjemeléssel kapcsolatos parlamenti vitára. Sajnos, a jelek szerint nem folyik be az eredeti 180 milliárdos követelésnek csak töredéke. És ezt már nem szabad nyugtázni könnyed csevegéssel. Nem tréfa ugyanis, de a tb egyik fő illetékese nagy nyilvánosság előtt bejelentette: „...mert az elmaradt tb-járulék behajtására csak bírósági úton van lehetőség, ezért a követelések egy részét elengedik, kedvezményt adnak, hogy a becslések szerinti 30-40 milliárd forinthoz ily módon hozzájuthassanak." S mert az illetékes tényleg komolyan gondolta amit mondott egy magamfajta bérből, fizetésből élő állampolgárnak, aki ebből következően a rendes évi inflációt követően úgy csúszik lefelé, mint a parancsolat, csak fenn forog a fejében a kérdés: ha vállalkozó lennék, becsületesen fizetném-e a tb-járulékot, mert lám, most azok jártak jól, akik ügyeskedtek, akik nem fizettek. Még akkor is, ha a szóbanforgó nyilatkozat nem szólt a „kedvezményezés" részleteiről, feltételeiről. Egyáltalán: etikus-e, hasznos-e a társadalom számára az elengedés, nem szítja-e fel az ellentéteket. Mert a képbe az is beletartozik, hogy becsületesen fizető, adózó vállalkozók ezrei mennek tönkre, roppannak össze az adó, a közterhek súlya alatt. És végül: javul-e, milyen lesz ezek után a fizetési morál? Ennyi talán elegendő is az elmaradt tb-járulékokról. Annál is inkább, mert akad még néhány „apróság", ami némiképpen irritálja az embert, mint például az úgynevezett fekete gazdaság, amelynek forgalma egyes szakértő becslések szerint évi 900 milliárd forintra tehető, s ami után egyetlen fillér adó sem folyik be a költségvetésbe, s ami ellen a hangzatos nyilatkozatokon kívül tulajdonképpen semmi nem történik. A nagy halak élnek, lubickolnak, igaz, néha-néha egynémely apró, vergődő balek angolna fennakad az adóhivatal hálóján, ami ha lehet, még inkább elkeseríti az embert. Vigasztalhat ugyanakkor bennünket az a tudat, van a magyar parlamentben egy ember, egy országos hírű, költőt is kutató vállalkozó, aki úgyszintén több tízmillió forinttal lóg a tb-nek, s akinek törvénysértéseiről szépséges lista állíttatott össze napjainkban. Ám ez nem zavarja abban, hogy törvényeket hozzon törvényhozásunk legnagyobb dicsőségére. Törvényhozónk tekintélye teljes súlyával bizonyára oda hat majd, hogy a szólás-mondás igazának megfelelően a nagy fák se nőjenek az égig, virágozzék minden virág - amíg lehet. Úgyhogy meg is nyugodhatunk, mert a nagy fák tényleg nem nőnek az égig, hisz mint tudjuk, Al Capone is lebukott annak idején, és nem egyéb viselt dolgaiért vágták hosszú évekre sittre, hanem adócsalásért. S mint tudjuk a nagy Al egy kissé röstellte is a prózai dolgot. Kíváncsi vagyok, hazai nagymenőink közül Álhoz hasonlóan az adóhatóság, illetve a bíróság előtt vállalná-e valaki a megmérettetést; s persze, hogy hány évet kapna - odakint.
