Észak-Magyarország, 1994. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)

1994-09-03 / 208. szám

Szeptember 3., Szombat Látókör .................... ÉM-hétvége VII T alálkozásom Ekhnaíon fáraóval Elnézem szobormását a kai­rói múzeumban (nézem, és nem tudok elszakadni tőle - megfog!): egy modern értel­miségi arca! Felszegett, kis­sé rátarti fej, fölényesen ma- liciózus tekintet, tudós ké­telkedés és nagylelkű nyi­tottság. A száj persze duz­zadt, érzéki, de ennek vona­la se árul el mohóságot vagy erőszakot, inkább csak a ra­finált élvezetek szeretetét. A késői kritikusok (milyen könnyű 3000 esztendő távo­lából mindent ,jobban tud­va”, tanácsokat osztogatni, hogy „így meg úgy kellett volna cselekedni”! „álmo­dozónak” nevezik felségedet, aki nem volt képes erős kéz­zel összefogni országa ügye­it. Lehet, sőt valószínű, de a Birodalom szétesett, elpor- lott minden hatalmával, gazdaságával együtt, az El Amama-i művészet kecses, könnyed alkotá­sai azonban fennmaradtak, és világítanak az évezredek sötétségében. Mint ez a portré. Milyen lelkes idealizmussal, milyen bizako­dón tekint a jövőbe! Tudatá­ban van annak, hogy nem­csak rangjánál, de szellemé­nél fogva is különb a többi­eknél, a pusztán anyagi ér­dekek után futkosóknál, a vegetatív életet élő tömeg­nél. A tudás és a szépség szerelmese! Gondolom, pu­ha, gyors léptek jellemez­ték. Vékony ideges keze volt. Hártyafinomságú bő­rén átütöttek a kék erek, s elbűvölően csilloghattak uj­jam az arany szkarabeu­szokkal, nyújtózkodó kígyó­fejekkel ékes gyűrűk... Kár, hogy semmilyen ábrázolás nem őrizte meg felséged mo­solyát (az egyiptomi portrék komolyak, méltóságtelje­sek, rajtuk az örökkévaló­ság nyugalma). És a hang­ja? Milyen lehetett a hang­ja? Bizonyosan nem mély, sötét színezetű, inkább egy árnyalattal magasabb a nor- Saári Éva rajzai málisnál: fényesen számya­Saáry Éva A megszólítással nem is kísérletezem. Hu­szadik századi, erősen demokratizálódott agyammal el sem tudom képzelni, milyen titulus illetné meg felségedet?), de talán Ozirisz birodalmában bolyongva, meg is fe­ledkezett már a földi formaságokról. Lehet, azt vallja, amit az odüsszeusszal társalgó, halott Achilleusz, hogy „inkább lenne szolga az élők között, mint király az árnyak biro­dalmában”!? Mindez azonban fölösleges okoskodás. „Ignoramus et ignorabimus” (nem tudjuk, és sohasem fogjuk megtudni, aki pedig azt állítja magáról, hogy birtokában van a bizo­nyosságnak vagy fanatikus hívő, vagy pedig nem mond igazat). De hiszen, tisztában volt mindezzel fel­séged is, mikor meg akarta tisztítani az egyiptomi vallást a fölösleges sallangoktól, be próbálta vezetni - horribile dictu! - az akkor még botrányt okozó egyistenhitet, mely egyben a józan ész” vallása is volt. Természetesen el kellett buknia. El is bukott, mert idő előtt ébredt a valóságra. „Olyan volt ő, mint a sötét éjjel felébredő ember. Még oly korán van, hogy mindenki alszik” - mondja Mereskovszkij Leonardo da Vinciről, de ez felségedre is illik. ló tenor... Tűnődöm. Vajon, felséged lát-e, hall-e engem? Itt, az egyiptomi múzeum csöndjében hajlandó vagyok azt hinni, hogy - igen. Mi köt össze bennünket? Mi közünk egymáshoz? Az a furcsa érzésem, hogy előbb-utóbb, s valami rejtett formában meg fogom kapni a feleletet. Az „eretnek fáraó” abban is rendhagyó, hogy lelkét nem láncol­ja (nem láncolhatja!) magához a múmiává aszalt test, hanem kötetlenül barangol, szá­guld térben és időben. Érzem a jelenlétét. Itt áll mögöttem, megérinti a vállamat..., mintha madár szállt volna rá.- Felség!- Nincsen már címem és rangom. Köze­lebb vagyok hozzád, mint gondolnád. Talál­kozunk eszményben, érzésben, ízlésben. Elég fölnézned az alkonyati felhőkre, mikor átvilágítja szegélyüket a hanyatló nap utol­só sugara. Ott vagyok én! Vagy mikor sűrű ködben tétovázói egy ismeretlen hegyi úton, s hirtelen kigyullad valahol egy biztató, tá­voli fény... Az vagyok én! De olyankor is melletted állok, mikor hirtelen megmozdul kezedben az ecset, megrándul ujjaid között a toll, mert ,hom­lokon csókolt” az ihlet... Veled vagyok életed minden nehéz és minden mámoros pillana­tában. A folyosó felől kemény, kongó léptek közelednek. Emberek hangja, szentségtöró profán lárma... Elillan a varázslat. A vegtelen, örök tenger néprajza (II.) Tusdnády László Thaiassza - mondta a görög, s a tengerre gondolt, a szüntelen mozgásra, változásra s az egyik őselemnek, a víznek roppant tö­megére, melynek folyton villód- zó más és más arculata valami nagy és örök állandóságot is őriz. Az élet és halál egyik nagy színterére, mely titok és rejtély. Ennek a kiíurkészése szédítő kaland: ez várt Odüsszeuszra is, és ki tudja, hány elődjére és kö­vetőjére. Robert Graves mutat­ta ki, hogy a legtöbb odüsszeu- szi kaland mélyén ott a halál, s a hős fortéllyal, ügyességgel tudja azt elkerülni. Tűz, víz, föld, levegő - ősele­mek, életünk, létünk legfonto­sabb részei. Ha átéljük roppant nagyságukat megdöbbenünk, tisztelettel vegyes félelem szüle­tik bennünk. Lényegükben már benne van nagyságiák is, de ha igazi arcuk tárád elénk - végte­lennek látszó méretekben - döb- benetünk még nagyobb lehet, és minden bizonnyal nagyobb volt ez az érzés a több ezer évvel eze­lőtt élt emberekben. A török nyelven a tóra, folyó­ra, hullámra, viharra külön-kü- lön is van szó, de alkalomadtán - megfelelő szövegben - mind­egyik helyett állhat a „deniz”- tenger szó, hiszen erősen össze­függ ezekkel a fogalmakkal. Sef- ket Rado „Nagy török szótár­ában (Bütyük türk sözlügü) a „deniz” harmadik értelmezése­ként szerepel az, hogy folyót (fo­lyamot), vagy tavat is jelölhet ez a szó. így említi meg az „Arai denizi” (Arai tenger - Arai tó) meg a Nil denizi (Nílus tenger — Nílus folyó) földrajzi neveket. Szibériában az oszmán-török „deniz”-nek „tengir” változatá­val is találkozhatunk. Az ősi tibeti szemléletben is nagy szerepe van a tengernek. Toscano P. Giuseppe Maria „Ti- bet és a tenger” (Tibet e il maré) címmel üt tanulmányt erről a kérdésről. Alapvető gondolata így hangzik: a buddhizmus taní­tása szerint „amit mi a valóság birodalmánál?:, a létezés birodal­mának nevezünk, nem más, mint a valamivé válás birodal­mai...). Ha most ezt a fogalmat a művészet területére visszük át, lehet-e a tengernél jobb képre, ábrázolási lehetőségre gondolni, hiszen mindent elnyel, átalakít, folytonos mozgásban van, sose nyugszik.” Ez az alapja annak a képnek, mely a hullámzó tengert mutat­ja be, abból lángolón egy lótusz emelkedik ki, és szirmai közt ott ragyog egy ékszer. Ez utóbbi a folytonos változásban az állan­dó, maga a tan. Ezért lényeges a tenger a zord és fónséges hegyóriások közt élő emberek számára. Mindez nem cáfolja azt a tényt, hogy a tenger közeli jelenléte feltűnően érződik a népi alkotá­sokon. Igen nagy különbséget érezhetünk, láthatunk a magas, komor sziklák szomszédságá­ban élő embereknek és a tenger- mellékieknek a művészete kö­zött. Például az Athéni Néprajzi Múzeumot hozhatom fel: bizony kiáltó az ellentét a kétféle hely lakosainak az alkotásai kö­zött. Elég a népi remekeket megnézni, rögtön meggyőződhe­tünk erről. Több fény, derű van a tenger­partiaknak, a kis szigetek lakói­nak a művészetében. Persze ez­zel csak a különbséget akarom hangsúlyozni a közös jegyeket nem tagadva. A szemléletbeli eltérést különösen az ilyen eset­ben nem szabad az értékelés alapjául venni. A tibetiek a mindenség lé­nyegét akarják megragadni, amikor a tengerről és a belőle kiemelkedő lótuszról beszélnek. Az élet nagy kiteljesedését, a szerelmet mutatja be egy olasz népdal részben hasonló módon: „A tengernek közepén áll egy fácska, minden évben gyönyörű a virága, minden ifjú rátekint a színére, a szerelem-virágoknak ívére. Hogyha fecske lehetnék egy órára, oda. szállnék, hol kedves lelt munkára; szeretnék egy csókot nyomni ajkára, azt mondanám, hogy arra fecske szállá. Bár vidáman az ég ra­gyog, nem. borul, mégsem játszik az én drá­gám. huncutul; mily jó az, ha a derültség ríem múlik, s mily jó az, hogy a szép babám nem hagy itt.” Az ősi gondolkodásban a sziget az élet több nagy átmenetének is a fontos helye. Ez a szemlélet feltűnik a műköltészetben is. Torquato Tassénak ,A megsza­badított Jeruzsálem” című epo­szában a szerelem legnagyobb, legszenvedélyesebb leírása Ar- mida kertjének - a két szerel­mes együttlétének a bemutatá­sa. Itt az ősi elemek többszörö­sen is jelen vannak: távoli szige­ten lévő hegy tetején labirin­tus van, ezen kell áthatol­ni, hogy abba a kertbe jusson az ember, melyben a két fiatal szereti egymást. Olyan elemek találkoznak itt, melyek a néprajzból is isme­retesek, és külön-külön is a sze­relemhez kapcsolódnak. A szi­get, a kert magában is a szere­lemre utal (a virágok és a mada­rak is ebbe a rendbe illenek be­le). A labirintus első jelentésé­ben az idegeneket távol tartó akadály, de az érzelmek kavar­gása maga is útvesztő. A hegy­csúcs fontos történések helye: égi és földi találkozhat itt, s mindezt körülzengi, áramolja hullámaival simogatja vagy ost­romolja a tenger. Műköltészetről beszélek és az emberiség mélységes-mély gyökerei tárulnak elénk. Ezt a látszólag ködbe veszett múltat ői'zik a különféle nyelvi elemek, közmondások, de olykor megle­pő módon, magas póznákról fi­gyelték a kardhalak vonulását. A hűes olasz néprajztudós, Paolo Toschi gondozta az „II folklore” című könyv anyagát. Ebben szerepel az az érdekes adat, hogy a trieszti partok mentén egészen a II. világhábo­rúig használtak kivájt fát vízi közlekedésre. Az említett könyvnek a meg­jelenése idején, 1967-ben Szar­dínia szigetén, az oristánói par­tok mentén létezett a „su vasso- ni” nevű vízi alkalmatosság: né­hány gyékényköteget helyeztek egymás mellé, ezt használták halászáé közben tutajnak. Ez az egyik legrégibb vízi jármű, me­lyet az emberiség ismer. ,A kö­zönséges halászcsónakokban is fel lehet ismerni olykor réges- régi elemeket. A catániai part menti csóna­kok orrára festett alakok között feltűnik a ballerina, mely a tán­cosnő ábrázolásának ókori ha­gyományát folytatja.” Ókori egyiptomi emlékeket idéznek bizonyos halászbárkák orrában lévő festett vagy vésett horgonylánclyukak (occlú di cu- bia), Horus isten szemét ábrá­zolták így eredetileg. Thaiassza - csendül a fü­lünkbe a görög szó. Valami ti­tokzatos dallam zendül. Sziré­nek éneke? Talán. De lehet, hogy csak a vég­telen tenger örök üzenete árad. Hullámmorajlás zendül, de mintha kórus szólna: évezre­dekkel ezelőtt élt hajdaniak éneke szól a titokzatos zenében. Fecske Csaba A tenger Szép nikkelezett csaptelep, zuhog a víz, üzen a tenger, kiüt a só a bőrömön, az idő megrepedt üveg, kéknek látszik hosszú hajad, a fehér csempén madár lábnyoma, léptek helye egész életünk, sirályok vijjognak mint rekedt szirénák, leszalad a víz a. hörgő lefolyón, pár hajszál marad a rácson, a hab tűnődik, eltűnjön-e? és este lesz, mediterrán éjszaka, szemembe ver a lámpák fénye, elhal, mint hajókürt hangja a holdban, a hajszárító zümmögése Csorba Piroska Beszélgetés Gondosz-e rám? A szófogadatlan képzelet úsztat-e eléd a múltból képeket? Éjjel, ha az idő maghéja meghasad: a felbukkanó fénytükörben megpillan tod még arcomat ? Hogy élhetsz nélkülem ? A pillanatok lökdösve tülekednek, hétköznapba önt a valóság s az álom egyre kisebb. Elszöktek innen a tengerek. Szállongó jelen hamuja teríti be a sóvár medreket. Távoliét sziklái, zátonyok szorítanak, fogoly vagyok. Füledben hangom alszik. Már nem vagyok míg nem látlak: addig. Tusnády László Odüsszeusz és Kalüpszó „Ó, nézd, a messze táj felé megyünk, reánk vár ezer csoda, varázs, és ring az óceán, és isszuk a napot, a lég lehel, mesés báj, de nyugtunk nincs, megyünk, ím van az is, ki vár. Ha illatos az est, már csendesedve indul a part felé hajóm, csillagfény fenn kigyúl; Kalüpszó szava szól a hús est árnyain túl:” Pihenni vágysz utas, az élet hull, kihull. tied e lágy ajak, mely ajkaid lezárja, ó, nézd e csodatest hogy ring, mint a virág: hús estén fényt lövell a szem izzó sugára, szerelem szórja rád tüzesítő nyilát. A vágy messzire hív, de hő szívembe zárva itt él a képed ó, kimondhatatlanul. Gyere (a fű puha) a karjaimba, árva! Vándor itt maradni, hidd el, majd niegtanul! Minden dalolt, az est hús balzsamot lehelve, a két szerelmes már vígan örömre lelt. A tenger zúg megin t, boldogságot perelve ígér újabb csodát, hív, csábos táncot lejt. Vass Tibor • Nászutó ráfekszünk szavainkra csókjainkra mint albatroszok a hűvös tengerparti, szélre aztá n te balra én jobbra vitorlázok reggel moccanatlan, öröm zubog ereinkben Cseh Károly versei Anyám utolsó ősze Szeptemberi reggel felhői: szellőzni kitett dunyhák, párnák fehérlenek kint az udvaron, s ragyog minden, mintha alászállt volna a menny: aránylik körben az idő -de a lenge árnyak sötétek már, mint a szemfedő, és meg-meglegyintik anyámat. 1994. június 23. Lakótelepi hajnal Rigó és gázóra fütyörészget. Hajnali ötkor idill és tény közt forog félálmában negyven éved. Szerkeszti: Cseh Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents