Észak-Magyarország, 1994. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-03 / 208. szám
ÉM-intergú Hovatovább biztosra mondható: októberben határkaput avat Pácin és Nagy kövesd között a magyar és a szlovák köztársasági elnök. II. oldal mmBmmmBHmmasxmmummnmmmmmmmmmmmm ÉM-riport Nekünk pedagógiai vitáink voltak az igazgató árral. A tantestület sem a pecsét-ügyben, sem más fenntartóra tartozó kérdésben nem nyitott vitát. III. oldal Látókör Csak a végtelen tenger örök üzenete árad. Hullámmorajlás zendül, de mintha kórus szólna: évezredekkel ezelőtt élt hajdaniak éneke szól a titokzatos zenében. VII. oldal A hét embere Horváth Tibor SJ. a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium igazgatója Dobos Klára %y óra múlva órája lesz. Az első- Ilyen kicsiket még nem tanított, jobban izgul, mint ők... »Angol óra lesz a szekció II-ben. Két osztály kezd, s mert 36 gyerek sok egy osztályban, ezért három szekcióra osztottuk őket” - mondja Horváth Tibor, a niiskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium szerzetes-igazgatója, mielőtt magáról mesélne. De következik az is. Megélt tényeket, életrajzi adatokat, apró sztorikat mesél, de az élettörténet időről időre megszakad a gyerekekről, a tudományról szóló gondolatokkal... „Bánhidán születtem. Ott van a millenniumi emlékmű, a nagy turul... A háborút ott éltem át. Az akkori Horthy Miklós utca keleti oldalán voltak az oroszok, a németek meg a nyugati oldalon... Tatára a piarista gimnáziumba jártam, ’46-ban fejeztem be, kitüntetéssel. Fontos, hogy az ember jó eredménnyel végezzen, mert akkor szívesen visszatér az iskolába. A mi célunk is az, hogy minél több diákunknak legyen jó emléke. A gyereknek is jó, ha fölismeri az ő képességét. Lehet, hogy az egyik tantárgyból nem olyan jó, de minden gyerekben van valamire adottság. Nincs közepes ember. A különbség annyi, hogy az egyik megtalálta a területet ahol az ó adottsága van, a másik nem. A nevelő feladata, hogy kitapasztalja ezt. Ha 10-11 éves korban felfedezzük a gyerek képességeit, akkor nagyobb az esélye annak, hogy az ő fiatal, tanulásra és fölfogásra különösen alkalmas idejét nem fogjuk hasztalan tantárgyakkal és hasztalan próbálkozással elveszíteni... Mikor érettségiztem, a nyilasok próbálták a diákokat vinni Németországba. Nekem is ez lett volna a sorsom. Egy kis csellel inkább kikerültem, ismerősöknél húzódtam meg. Egy hét múlva visszatérhettem a családhoz, és akkor a szovjet csapat „fölszabadító” volt számomra, mert már nem kellett bujkálni. Kicsit kellemetlen is volt, hogy én vagyok, néhányan meg sose tértek vissza. Ebben gondviselést is látok, hiszek abban, hogy sok minden azért történik, mert Istennek van valami célja. Hogy miért választ ki, az személyiségünk titka. ’46-ban beléptem a Jézus társaságba, aztán Szegedre mentem filozófiát tanulni. A teológiai főiskolán a MADISZ fiataljait ránk szabadította a párt. Elfoglalták a szobákat, az volt a céljuk, hogy minél előbb kiűzzenek minket. Érdekes volt, a polcokon a Szentírások mellett ott voltak Marx művei. Mondtam az egyik szobatársamnak, milyen jól megfér a Szentírás és Marx. Azt válaszolta, ez csak látszat... Sajnos a teória és az együttélés nem annyira egyszerű... ’48 karácsonyán a jezsuita elöljárók elhatározták, hogy a fiatal rendtagokat külföldre segítik. Én ’49 húsvét utáni kedden hagytam el az országot. Fél évig Innsbruckban, két évig Olaszországban, majd Löwen- ben tanultam filozófiát, 1954—58-ig Granadában teológiát. Itt fedeztem föl, hogy a nyelv nem csak tudást ad, hanem annak a népnek a jellemét a magatartás-, gondolkodás- módját is átülteti belém. Addig nekem az idő nagyon fontos volt, a spanyoloknál elvesztette értékét. Magam is könnyed lettem. Megéreztem, mindenre van idő, és többet éiiink el azzal, ha az emberekkel kapcsolatot tartunk, mint ha a magunk terveit akaijuk védeni... ’55 húsvétján én is akartam látni a körmenetet. A tömegben mozdulni nem lehetett. Harag volt bennem, hogy megfosztottak a szabadságomtól, ráadásul szerettem volna egy bizonyos időre visszaérni az iskolába. Nem lehetett. Hirtelen föladtam a ha- zamenési tervet, figyelni kezdtem a körülöttem lévő embereket, vicceket mondtak egymásnak, nevetgéltek. Az ő lelkiviláguk, ez a vidám életöröm egyre jobban átragadt rám... Szeretném most az angolt szorgalmazni, hogy minden magyar embernek ez legyen a második nyelve. A magyarban már megvan, ami a spanyolban benne van. Ehhez a temperamentumhoz kelleüe nekünk egy kis angol analitikus gondolkodás- mód, hogy csalc válj, pihenj egy kicsit, ne rohanj bele mindjárt, számítsd ki, mit tudsz tenni. Ez az analitikus gondolkodásmód kicsit a jezsuitákat is jellemzi. A tudományoknak az eredménye. Minél tovább tanulok, valami történik velem, ami tudás nélkül nem így lenne. Analizálni annyit jelent, hogy először a részeire szedem szét, mert csak úgy tudom megismerni a másikat. Szent Ignác hét évet tanult a Sorbonne-on, nagyon jó eredménnyel. Minden tudásnak persze a szeretet az eleje meg a vége. Szent Tamásról írtam a doktorimat, az volt a címe, hogy A szeretet az észben van. Ha szeretek, akkor jobban ismerek, ha jobban ismerek, jobban szeretek... Szent Ignácnak volt egy Isten-élménye, ahhoz, hogy ezt általánossá, és minden ember számára hozzáférhetővé tegye, szüksége volt az egyetemi tanulmányokra. A képzés létrehozza a precizitást, ugyanakkor megadja, hogy nem ragadok le egy helyben, be tudok lépni az embereknek a közös világába... A felvételin a gyerekeknek feltettem néhány elvont kérdést, és meglepett az, hogy a tízéves kis ész nem mondja mindjárt, hogy nem tudom, hanem próbál megküzdeni vele. A szemén keresztül látom a kis agyat dolgozni, amíg valamit kidob, és az nem is olyan rossz. Szeretek tanítani. Érdekel, ki hogy gondolkodik, miért mondja azt, amit mond, mik azok az alapigazságok, amelyeket ő magában hord, s ez a kicsiknél hogyan változik évről évre, ahogy majd tanul... De nekem most már mennem kell...” * Tíz perc múlva tíz. Hiába a bennem maradt kérdések: ha a piaristáknál végzett, miért választotta a jezsuitákat, egyáltalán mit csinált a kanadai 34 év során, mi történt Szent Tamással... már nem látom Tibor atyát. Elment órát tartani. Az elsőt. Isten kertjében Gyarmati Béla A temető mellett két kőfaragó is letelepedett. Fényesen élnek - rengeteg a munkájuk. Ennélfogva már nem sírkert az „én falum" lakosainak végső nyughelye, hanem kőrengeteg. Gyermekkorom nyárfáit és szomorú fűzeit, a sok-sok cserjét és bokrot kiszorították a kövek. Mindez nem tetszik nekem, egy előnye azonban van: könnyedén tájékozódom, eligazítanak a kőbe vésett, aranybetűs sírfeliratok. A családom tagjai nemigen értik, hogy tölthetek el annyi időt a temetőben, mikor nem is itt nyugszanak legközelebbi hozzátartozóim - szüleim, nagyszüleim. Pedig a válasz egyszerű és természetes. Hovatovább ez a temető az én igazi falum, ahol még csaknem mindenkit ismerek. Mert az élő falu utcáit akár naphosszat járhatom, nem jön szembe ismerős. Hiába, ötven esztendő nagy idő; új generációk foglalják el a régiek helyét, a házakban, az iskolában, a templomi padokban. A régieket - egész családokat, nemzetségeket - kikísérik a temetőbe. Meglep, hogy azok is visszatérnek ide, akik az elmúlt évtizedekben hátat fordítottak a falunak. Akiket jó, vagy rossz sorsuk kiröpített innen. Megesik, hogy húsz-harminc évi távoliét után hangzik el az a bizonyos utolsó kívánság: otthon temessetek el! S a gyerekek, akik az ország különböző városaiban születtek, s vajmi kevés közük van a faluhoz - a gyerekek teljesítik a végakaratot. A falunak most 3200 lakosa van, de a temető ötezer lelkes nagyközség nyughelye. Micsoda szociográfiai furcsaság. Talán a két sírköves többet tudna erről mondani... Betűzgetem az ismerős családneveket, nézem az évszámokat; a halál tényében nincs semmi megrendítő, de, hogy mennyire, milyen gyorsan, múlik az idő... Az öreg A4, sírkövén félrehajtom a koszorú szalagját, hogy lássam mikor temettük. Igen, „temettük", mert mint mi- nistráns és szívesen harangozó gyerek, számos szertartásnak voltam cselekvő részese. A gazdag temetések némi zsebpénzzel jártak, s az öreg A4, búcsúztatása ezek közé tartozott. Tehetős ember volt, s elnöke az egyháztanácsnak. Templomban az első padban a helye, s mindenki megsüvegeli a faluban. Még a tanítási órákat is látogatja (egyházi iskola lévén a községben), s a jól felelő gyerekek szorgalmát egy- egy pengővel jutalmazza. Halálakor szinte egész nap harangoztunk. Két „vers" - harangozási szakasz - között, aztán megszólalt a toronyban lévő 6-8 fiú közül valaki: „Na, az öreg A4, mára pokolban perzselődik!"... A történet annyi, hogy az öreg A4. - mint botosispán, uradalmi gazda, vagy efféle - csendőrkézre adott valakit dohánylopással vádolva. Az a szegényember ártatlan volt, mindazonáltal keményen vallatták, megkínozták. Talán ebbe halt bele. Míg az igazi bűnös... Század- eleji történet. Az én harangozó kortársaim szülei is kisgyerekek voltak, mikor az eset felbolygatta a falut. Az emlék azonban 7 945-ben is eleven. A falu nem felejt. Hallgat, de nem felejt. Viszonylag friss csiszolású, aranyozású családi sírbolt. Alatta férj, feleség. Az asszony - híresfamília szép leánya - barátnője volt az anyámnak egykoron. Valameddig szemben béreltünk lakást, módos, nagy házukkal. Nyári estéken a férj, mindig kihozta sétálni a szép fiatalasszonyt. Kihozta!1 Igen, mert a nő vak volt. Nem, nem úgy született, hanem valami rejtélyes betegség... Mindenesetre romlott, egyre romlott a látása, s az orvosok nem tanácsolták neki, hogy gyereket szüljön, mert az végzetessé válhat... Nem is tudom, hogy megláthatta-e még, megsimogat- hatta-e szemével kisfiát? A gyerek pici korában nagyon szép volt, s később kiderült, hogy rendkívül tehetséges. Na, most következhetne a drámai történet, (író tollán), vagy a giccsbe hajló szentimentális história (író híján). Olyan szárazon mondom el, ahogy csak lehet. A kisfiú, majd az egyre nagyobb fiú, virtuóz módon rajzolt és festett. Az anya - noha a vakok csodálatos érzékével, mindent „látott" és tudott maga körül, annyira, hogy ágyvetésnél véletlenül sem cserélte össze a családtagok (látszólag) egyforma párnáit, vagy főzéskor az edényeket, fűszereket - a fia rajzait nem láthatta; megfog- hatatlanok voltak számára. S akkor a fiatalember szobrokat kezdett készíteni... A síron egyébként nincs szobor, nincs semmi plasztikus kompozíció. Minek? Most már minek? Tovább sétálok, és tovább tudnék mesélni. Vajon érdekel ez valakit? Isten kertjéből (így mondták régen) kifelé jövet, végre találkozom egy régi iskolatársammal. Idős asszony immár-csak névről azonosítjuk egymást. Azt mondja, amit ilyenkor szokás: Bizony megöregedtünk. Mit válaszolhatok? Csak a halottak nem öregszenek...
