Észak-Magyarország, 1994. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-26 / 227. szám
6 Z Itt-Hon 1994. Szeptember 27., Kedd ÉDESANYÁNKNAK 46. születésnapod alkalmából köszöntünk, nagyon sok boldogságot, erőt és egészséget kívánunk S Legyesbényéről Férjed: István, \ gyermekeid: Erzsébet, István. SZEPESI ÉVIKÉ Legyesbénye Születésnapod alkalmából nagyon sok szeretettel köszöntünk, hosszú boldog életet és nagyon jó egészséget kívánunk: Szüleid és testvéred Péter, nagyszüleid és a keresztmama. 2/1 oldal 71.300.-Ft + 2/2 oldal 35.650.-Ft + 1/1 oldal 34.50O.-Ft + 1/2 oldal 17.250.«Ft + 1/4 oldal 8.800.-Ft + 1/8 oldal 4.400.-Ft + a tördelési sémában méretben. Továbbá fel kívánt és közületi I KEDVES OLVASO, Szerezzen örömet szeretteinek ismerőseiknek, szeretteiknek, barátaiknak úgy is kedveskedhetnek, hogy az ő fényképüket maximum 25 szavas köszöntővel együtt elküldik szerkesztőségünknek, s a beérkezés utáni héten, a kedden megjelenő ITT-HON hasábjain a fényképes gratulációt már olvashatja is a címzett. (Ne feledje el megjelölni, hol él a címzett, hogy a gratulációt az ott megjelenő mellékletben közölhessük!) E köszöntési forma, ami lehet, hogy több örömet okoz, mint egy ajándék, önnek 200 forintjába kerül. Az összeget rózsaszín postai utalványon juttathatja el címünkre. Az igazolószelvényt csatolja a feladott fénykép és szöveg mellé, mert csak így tudjuk közölni jókívánságát. Címünk: ITT-HON (Eszak-Magyarország szerkesztősége) 3501 Miskolc, Postafiók 178. •27678/6H* 1994. Szeptember 27., Kedd Itt-Hon Z 3 Ha az ember a Dunántúlon üdül (3.) Sörfesztivál itthon, marcipán múzeum külföldön Mészáros István A helyi újságban, a Soproni Hírlapban olvastam egy nap, hogy sörfesztiválra várják a kedves érdeklődőket, de leginkább a sörisszákat. Mivel nem vetem meg a jófajta seritalt, felajánlottam családomnak: kész vagyok értük meghozni azt az áldozatot, hogy meglátogatjuk a Vasas sportpályán felállított sátrakat. Igaz, ami igaz, nem váltottam ki belőlük túl nagy lelkesedést eme programajánlatommal, de kislányom úgy vélekedett, mivel üdülünk, hát legyen már egyszer apának is igaza... így aztán felkerekedtünk. Sörfesztivál gyalogtúrával A Lővérekből a 2-es busz vitt le minket a városba, méghozzá a Jereván-lakótelepig. Onnan ingyenes buszjárat volt a sör- fesztivál színhelyéig, ám az a kapitális ötletem támadt, hogy - mivel jó idő volt, vagyis éppen nem esett - sétáljunk el a pályáig. Érdeklődésünkre egy néni útba igazított, óh, igazán nincs messze, itt elmennek egyenesen, aztán balra, majd onnan százötven méternyire kétszer balra és... Mire befejezte, arra gondoltam, jó lett volna holmi itinert készíteni, ám végül is úgy ítéltem meg, csak odatalálunk mi enélkül is. Nagyot nem tévedtem, mert jó félórás gyaloglás után tényleg felsejlett a távolból a sátor teteje. Ezen túl az is sejtetni engedte a helyszín közelségét, hogy néhány személy - akik velünk szemben közlekedtek —, már jócskán próbálgatták egyensúlyozó képességüket, s nem átallták felrúgni a nálunk őshonos jobb oldali közlekedés szabályait. A sátorban már folyt a dínom-dánom, no meg a sör - lefele a torkokon. Program programot követett, jómagam ugyancsak élveztem a nyüzsgést, nem úgy kis családom tagjai. Ők úgy vélekedtek, miután legurítottam két korsó sert, hamarost kerekedjünk fel, mert az ilyesféle jókedvnek könnyen rossz vége lehet. Példának okáért bizonyos idő elteltével esetleg elfelejtek számolni, legalábbis ami a rendelt sörös korsókat illeti. Mit volt mit tenni, véget kellett vetnem a sörfesztiválosdinak. Üdülésünk során úgy repkedtünk mindenfelé, mint a Taródy-várban a denevérek. E A nagycenki kastély főhomlokzata Fotó: ÉM-archív repkedés során - kihasználva az osztrák-magyar határ közelségét - a kerékpárostúra után még egy ausztriai utazást iktattunk be ott-tartózkodásunk ideje alatt. Defekt - „kódszámmal” Egyik reggel szépen bepakoltuk az elemózsiát a kocsi csomagtartójába, s elindultunk a soproni határátkelő irányába. Már majdnem elértük a sorompót, mikor óriási durranás ijesztette meg kis családom tagjait. Durrdefekt. Kerékcsere, majd vissza a városba, valami gumis mestert keresni. Találtunk is, s kedves feleségem ismét a pénztárcájába nyúlt - mondanom sem kell, micsoda öröm rajzolódott arcára, mikor a szerelő kimondta azt a kódszámot, melynek megfelelő kemény magyar forintokat kellett leperkálnia. Ezt a kis intermezzót persze, gyorsan el is felejtettük átlépve a határt, Puchberg felé robogva, gyönyörködve a szépséges tájakban. A kis osztrák település egyik híressége kétségkívül az a Szabó Károly cukrászmester, aki az általa készített marcipán figurákból rendezett állandó kiállítást. A település közepén lévő kis tó mellett - melyben egyébiránt vadkacsák, hattyúk úszkálták békésen tűrve a csónakázók evezését - van Szabó úrnak egy cukrászdája. Itt érdeklődtünk, hogy is juthatnánk be az onnan nem messze található múzeumba. Erre kezünkbe nyomtak egy kulcsot, mire mi kellőképpen elképedtünk: hát ez? Most akkor hogy is...? Csak tessék menni, ezzel nyílik a bejárati ajtó. Ilyen nagyfokú bizalmat irántunk még nem tapasztaltunk, hogy mi csak úgy, egyszerűen, minden kíséret nélkül... Az Alpok útjain Megcsodáltuk az édességből készült figurákat: az ember nagyságú krampuszt, a mozdony élethű kicsinyített mását, a számtalan tortát, az órákat s a többit. Aztán átadtuk a kulcsot az utánunk érkezett francia vendégeknek. Puchbergből a 21. számú úton mentünk tovább, fel az Alpokba. Kemény emelkedők, kanyargós utak, kristálytiszta vizű patakok, valószínútle- nül zöld hegyoldali legelők, varázslatos hangulatú kisfalvak - mindezek szép képekként rögzültek emlékezetünkben. S valami oly furcsa volt: mondjuk két falu közt, messze fent a magasban egy- egy pihenőhelyen a padok mellett fából készült szeméttároló volt található, benne műanyag zsákokkal, s ezeket bizonnyal rendszeresen ki is ürítik, hiszen a zsákok még teljesen újak voltak. Mondom, ott fent, messzire minden településtől... Egy tizennégy százalékos emelkedő után feltűnt következő úticélunk: Máriazell. Híres templomát belülről is megcsodálhattuk, s mire kijöttünk, már azon kellett gondolkodnunk, hogy merrefelé menjünk haza, hiszen oly észrevétlenül elszaladt az idő. Végül a kastélyok Az S6-os autópályát választottam, annál is inkább, mert azon még nem közlekedtünk. (Sok másik autópályán sem.) Ladámmal ráhajtottam a legkülső sávra, s miközben 120- szal repesztettünk, elgondolkodtam azon, mily nagyszerű lenne, ha a mi fővárosunkat is ilyen út kötné össze teljes egészében Miskolccal... Dunántúli üdülésünkből még hátra volt két nap. Ezeken felkerestük a nagycenki kastélyt, elmentünk a Széchenyi Mauzóleumba, megnéztük azt a méntelepet, mely annak idején kiindulópontja volt a magyar lótenyésztésnek. Eljutottunk még a méltán híres fertődi kastélyba is. Aztán jött az a pillanat, mikor búcsút kellett mondanunk Sopronnak, a Dunántúlnak. I-----HETI JEGYZET — K osarak Priska Tibor Nem várt szerencse érkeztekor lelkesedik így az ember, miként teszi most ez az ismerős. Örömét egy kosár látványa váltja ki, mely kosár itt szerénykedik a fal oldalán szegre akasztva, megtöltve szépséges vöröshagymával, fokhagymával. Ha úgy kívánkozik, az ember csak odanyúl és kivesz belőle ezt, azt. Meg gondoskodik róla, hogy mindig töltve legyen, mert szó ami szó, helyre kis kosárka ez, szépen hozzáértően fonta meg valaki nem is rég az arra alkalmatos vesszőkből, hát most itt díszük a konyhában. Mert néhányon ma is foglalatoskodnak kosárfonással, ha nem szükségből, hát passzióból. Áz ismerőst meg éppen ez érdekli: hol, ki fon kosarat, hogy adandó alkalommal felkereshesse, rábeszélhesse ismét a fonásra, kosárkészítésre, mert bizony neki nagyon is szüksége lenne az ilyesmire. A vesszőkosárra. Akár ilyenre is, minő most a konyha falán díszük, de leginkább kellene vagy kettő-három az 50 literes üveg demizsonok okán. Erős, nagyfülű kosár kellene, hogy elbírja a jókora demizsont akkor is, ha abba bor töltetik. Praktikusak, helyénvalók ezek a kosarak, mert ide-oda tehető segítségükkel az üvegballon, és megvédi azokat koccanáskor, falhoz, vagy egymáshoz ütődéskor. Valamiért eltűntek ezek a kosarak. A boltokban a jókora üvegballonok leginkább csupaszon kaphatók, vagy pedig műanyaggal befonva, de az ismerősnek nincs bizodalma ezekhez a műanyagokhoz. Különösen az árukat meglátva nincs. A vesszőkosár valahogy élőbb, jobban illik a kamrába, pincébe, különösen a mocorgó, vagy már éppen megérett, de belsőleg mindig változó borhoz. De a hagymához, dióhoz, krumplihoz, meg bármihez is. Itt, a mi megyénkben a folyók, holtágak, kiöntések mentén szinte mindenütt terem a hozzávaló fűz, sok helyütt valamikor telepítették is a vizenyős, másra amúgy sem való helyeken. A folyók mentén minden faluban él néhány ember, aki érti ezt a mesterséget, hiszen nem is rég kosárfonó-szövetkezetekbe is tömörültek. Mégis hiába keresgéljük ezeket a kosarakat, nem jutnak el az üzletekbe, vagy nem is fonják már. Kár lenne végképp eltűnniük, hiszen szépek is, jól illenek a kamrákba, konyhákba, pincékbe, présházakba, nem lenne jó hagynunk, hogy a műanyag vegye át a helyüket. Meg azért is kár lenne eltűnniük, mert ősi, szép mesterség tűnne el velük. Lehetséges • persze, hogy mindettől nem is kell félnünk, talán most is szorgoskodnak kosárfonók, csak éppen ott nem találjuk termékeiket, ahol éppen keressük. De hol keressük?
