Észak-Magyarország, 1994. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)

1994-09-24 / 226. szám

Szeptember 24., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII A magasabb rendű szépség szörnyűségei Josef Ringhoffer képzőművész, a fogolytáborok dokumentátora Filip Gabriella Kazincbarcika (ÉM) - A barcikai tárlat alkalmából készült katalógus borítójára csak ennyit írtak: Josef Ringhoffer kiállítá­sa. A következő lapon közölt életrajz is szűkszavú, viszont ez már Ringhoffer Jó­zsefről szól. „Született 1927. június 15-én Bakonygyiróton. 1944 szeptemberében be­vonult katonának. 1945 májusától 1953 de­cemberéig szovjet és magyar hadifogságban volt. 1954-től 1955-ig a Stuttgarti Dekoratív Festészeti Főiskola hallgatója, 1955-től 1959-ig a Stuttgarti Szépművészeti Akadé­mián professzor Gollwitzer, professzor Bau­meister, professzor Wildemann és profesz- szor Funk hallgatója. Ma Münchenben él. Tagja a Képzőművészek Szakmai Körének Münchenben, valamint a Müncheni Művé­szeti Társaságnak.” Mindezeken kívül egy hosszú listát olvashatunk eddigi kiállításai­ról. Ennyit tartott fontosnak szavakkal el­mondani önmagáról. A többi ott van a képeken... A kiállítóterembe lépő egy halotti lepellel találja szemben magát. A fóldszínű gyűrött vásznon egy dátum: 1953. október 4., és öt emberalak. Mintha bebalzsamozás után gyolcsba tekerték volna a holtakat, hogy megmaradjanak, hogy figyelmeztessenek. De ennek a halotti lepelnek van egy gyakor­lati - kiállításrendezési - célja is. Látható­an két világot választ ketté. A terem egyik felében csupa komor színnel festett képek. Rabságról, kimerültségről, kegyetlenségről, szenvedésről, halálról szól mindegyik. A másik oldalon elhelyezett festményeiről lé­gies balett-táncosnők, csábító szirének, ke­cses hölgyek néznek vissza ránk. Itt van Bacchus - a bor, a vidámság, az életöröm is­tene, Harlekin - az esetlen bohóc, és itt van Velence gazdagsága, a tenger végtelen kék­je, a pillangószámyak színorgiája. Azt hi­hetnénk, két ember, két nagyon is különbö­ző szemléletű művész festette ezeket a ké­peket, épp’ csak a kontraszt miatt kerültek egy terembe alkotásaik. Pedig valamennyi Josef Ringhoffer, Ringhoffer József keze munkája. Ráadásul ugyanazokban az évek­ben született a kiállított művek többsége.- Mindig is szerettem rajzolni, festeni. Már a bakonygyiróti tanítóm is látott ben­nem tehetséget, de jött a háború, és nem In memóriám 4. október 1953. volt arra mód, hogy továbbtanuljak - kezdi a történetet a művész. De aztán elakad. El­nézést kér a lassúságért. Negyven év után nehezen jönnek elő a magyar szavak. Meg aztán a téma sem igazán teszi könnyeddé a beszélgetést.- Amikor végre szabadultam a fogságból, el akartam felejteni a szörnyűségeket... Azt hittem, meg tudok szabadulni az emlékek­től. Fizikailag is megviselt a fogság, de en­nél sokkal nehezebb volt a lelki teher... Éj­szakánként arra ébredtem, hogy vallatnak. Állandóan előttem voltak az október 4-i szörnyűség képei. Az orvosom ajánlotta, hogy fessem la magamból ezeket a nyo­masztó emlékeket... Pedig ezek a festmények nem egyetlen ember lelkének, életének lenyomatai. Nem­csak története, de történelme van minden egyes képnek. A magyarországi német nép­csoportról, a német hadseregbe előbb ön­ként, majd kényszerbehívóval besorozott sváb fiatalokról, a tiszalöki vízierőművet, a barcikai vegyigyórat építő rabokról, az 1953. október 4-i tiszalöki lázadás áldozata­iról szólnak a festményekbe sűrített törté­nelmi leckék.- Tizenhét éves voltam, amikor besoroz­tak, katonának. Rövid frontszolgálat után Kijev mellett voltam hadifogolytáborban. Innen a legvégén bocsátottak el bennünket. Amikor a magyarok jöttek, mi még marad­tunk, németek voltunk, amikor a németek kerültek sorra, akkor azért maradtunk, mert Magyarországon születtünk. 1950-ben végre elindultunk hazafelé. De a szabadu­lás még messze volt. Előbb a Toloncba vit­tek bennünket, aztán Vácra. Innen aztán ’51 januáijában Tiszalökre. Körülbelül ezer- kétszázan raboskodtunk itt, ebből ha két­százan voltak magyarok, a többiek pedig német ajkúak... Az orosz fogságból még ír­hattunk levelet, de itt már azt sem enged­ték. Nem akarták, hogy kitudódjon, hadi­foglyokat tartanak kényszermunkán. Rá­adásul állandóan vallattak bennünket. En­gem azzal kínoztak, hogy ismerjem be, hi­dakat robbantgattam Budapesten! Persze nekem még szerencsém is volt, mert kide­rült, hogy jól rajzolok. Velem csináltatták a kimutatásokat, grafikonokat. így a nehéz földmunkákból egy idő után kimaradtam... Fotók: Dobos Klára Az embertelen körülmények miatt szólaltak fel a rabtáraim, sérelmezték a levélírási ti­lalmat, tudni szerettük volna, hogy mikor szabadulunk. De választ nem kaptunk, sőt, a szószólóinkat karcerbe zárták. Erre aztán felzúdult a tábor. Kértük, engedjék őket szabadon. Erre jött aztán a kegyetlen meg­torlás. Tüzet nyitottak az udvarra tódult tö­megre. Öt társunk életét vesztette, a sebe­sülteket kocsikra rakták. Később megtud­tuk, hogy őket a táboron kívül lőtték le... Ezekről a dolgokról sokáig nem tudott a vi­lág. Pedig beszélni kell róla. Nem azért, hogy feltépjük a lassan hegedő sebeket, ha­nem azért, hogy dokumentáljuk az esemé­nyeket, és figyelmeztessünk: ne fordulhas­son elő hasonló dolog. Ringhoffer úr az elbeszélés közben na­gyokat hallgat. De nem látszik az arcán sem harag, sem szomorúság. Szinte már moso­lyogva meséli:- Amikor két évvel ezelőtt a feleségem­mel először jöttünk öreg hazánkba, mind­ketten sírtunk. Ó dorogi lány. Stuttgartban egy sváb bálon ismerkedtünk meg. Neki is, nekem is élnek Magyarországon rokonaink, így hazajöttünk. Most mentünk el Tiszalök­re is, voltunk Egerben, Aggteleken. Most láttuk meg, amit még az iskolában tanul­tunk: milyen is a cseppkóbarlang, hol ját­szódott az Egri csillagok. Barcikát is csak rabtársaim elbeszélése alapján ismertem. Sokan jöttek át innen a tiszalöki építkezés­re. Az ó elmondásuk segített abban, hogy megfestettem a Fogolycsapat a kazincbarci­kai sóraktámál című képemet, meg a Vegyi­gyárat. Csak amikor két évvel ezelőtt a gyár falán elhelyezett emléktábla avatóünnepsé­gén jártam itt, akkor láttam, hogy nem is ott vannak a hűtőtornyok, ahová én festet­tem. De azt hiszem, ennek nincs jelentősé­ge... A rendhagyó tárlatvezetés itt még nem fejeződik be. Megnézzük a kiállítás másik felét is. De ebből a látványosabb, színesebb, szebb világból csak visszatérünk a komo- rabb képekhez. Pedig, ahogy Pilinszky Já­nos mondta egyik vele készült interjúban: „...a szerencsétlenséget nemcsak elviselni, de szemügyre venni és szemlélni is nehéz. És mégis - Simone Weil szavával -, nincs magasabb rendű szépség, mint a szeren­csétlenség hiteles ábrázolása.” Juhász József Lőtávolban Ökörnyálon úszó életem lőtávolban Dante poklától. Onnan üzen lóhalálban tarajos büszke homlokod reménnyel a szépség megátalkodott uralma ellen. Szavaiból a legszüzebb egyszerűség hangtalan költészete s a magasságok kultúrfólénye ragyog... Szédelgek a nyári éjszaka lámpák fényétől árnyékolt füvén, hol félistenek nőnek az égig e hólyaghúzó kánikula fülledtségében - topogva, perben a bizonytalan léttel: mikor négyeli föl őket a történelem s melyik fáraó sírja kínálkozik balzsamra önfejűségük nyughelyéül. Tatár Iván Meditációk III. A patak benned csobog tovább a madár benned dalol tovább a kedves benned csókol tovább a virág benned virít tovább a sziklák benned nőnek tovább az eső benned esik tovább a csend benned némul tovább. Kalász László Csirízes markaikban szépség marasztalódik a jóság is meghibban az önzés fogságában bezabálják jelenünk már jövőnket öklendik pákosztos ú jaikkal sürgetnek: „ettől - eddig!” Füzes László Kemény sóhaj Keménykötésü kun legény volt, kihasítva a tiszahátból, most káromkodva, cudar kedvvel idegen földön mezítlábol. Térdig elvásott kapcarongya lóg, mint legyőzött, ócska zászló nagyot sóhajt a kemény legény: hej, ha meg volna az a pár ló. Két tépett idegzetű színházvezető bolygatja fel kellemes nyár végi estém békéjét. Soha, sehol nem lehet őket együtt - egy napon, egy lapon - emlegetni (hihetőleg nem is fogják), a képernyőn is csak bizonyos aktualitások mi­att kerültek egymás közelébe. A Nemzeti Színház jelenlegi igaz­gatójáról van szó, akit az előző kurzus ültetett székébe, illetve Törőcsik Mariról, aki művészi kvalitásai, s színházcsináló am­bíciói okán került a Művész Színház élére. Mindkét ember utolsó erőtar­talékait fogyasztja. Ez látható. Kétségtelenül csapdába kerül­tek. Más-más miatt természete­sen. Mert a NEMZETI (sommá­san fogalmazva) már se nem igazán nemzeti, se nem igazán színház, a másik intézmény meg előbb befuccsolt gazdaságilag, mint ahogyan művészileg felra­gyoghatott volna. Van tehát ok a rossz közérzetre, a baj csak az, hogy mindkét vezető a színházon kívül jelöli meg az okokat. A Nemzetivel nem szívesen foglalkoznék, részint mert az ot­tani direkció fel szokta jelenteni a kritikusokat, részint csupán vis maiornak tekintem a mosta­ni állapotot, a nagy múltú intéz­mény életében. A színház ki fog­ja heverni ezt, sajnos a színészek - akiktől minden évad szerepe­ket vehet el - már kevésbé... Valamivel érdekfeszítőbb a Művész Színház, s az ottani igazgató helyzete. Minden újság­olvasó tudja miről van szó. Mol­nár Gál Péter (Népszabadság, szeptember 10.) - példás tömör­séggel - ezt így fogalmazta meg: „Túlköltekeztek. Fölöttes hatósá­guk, a főváros szabálytalannak találta ezt. Vizsgálatot kért. A színháziak érzelmi síkra terelték az ügyviteli kérdést. Törőcsik Mari a nagy tekintélyű színész magára vette mindazt, amit Tö­rőcsik Mariról a színházigazga­tóról állítottak. Úgy csinált, mintha megvádolták volna az­zal, hogy sikkasztott, pedig csak nem ért a színház pénzügyi ol­dalához.” De ki ért? Ki értett valaha is - a művészemberek közül - a szín­ház pénzügyi oldalához? Hevesi Sándor nem értett. Bukásához ez nagyban hozzájárult. Szegény Horváth Árpád annyira nem ér­tett, hogy 1939. július 28-án deb­receni vállalkozásának anyagi csődje miatt öngyilkosságot kísé­rel meg. Ez azonban nem hatot­ta meg a nemes várost. Egy hó­nappal később Debrecen fel­mondja szerződését. Ne feledjük: a korszak (Hevesi már nem él ek­kor) talán legtehetségesebb szín­házcsinálójárói van szó. Csak most rendezte meg - expresszio­nista misztériumjátékként-élet­műve legjelentősebb előadását Az ember tragédiáját. Az Ady Társaságban Színházi Szabad- egyetemet szervez. Az ő inspirá­ciójára mutatja be Debrecenben a két híres Kodály művet: a Szé­kelyfonót és a Psalmus Hungari- cust. A Nemzeti nagyjai (Bajos, Csortos és mások) rendszeresen vendégszerepeinek a Csokonai Színházban, Horváth Árpád igazgatása idején. De már az el­Gyarmati Béla ső évad is ráfizetéses. Ám akkor még zsebükbe nyúlnak a cívisek. (A pótköltségvetés bizonyára egyidős a színházzal - lásd az antikvitás városállamait, ahol ugyancsak gond volt a KAR szerződtetése.) A debreceni vál­lalkozás végül is-egy jobb sors­ra érdemes művészházaspár - Neméhyi Lili és Horváth Árpád minden vagyonát felemészti. Ez a színháztörténeti tény. Az ese­mények után Horváth így nyilat­kozott (nem szó szerint idézem) az egyik fővárosi lapnak: Debre­cenről csak a legrosszabbakat tudom mondani. Hogy ki volt akkor az alföldi város polgár- mestere? Kit érdekel. Horváth Árpád mellszobra most ott áll a Csokonai Színház előtt. Mikor látom, mindig incselkedik velem az ördög: a talapzatra vetítem a fenti sorokat: Debrecenről csak a legrosszabbakat... Ez persze igazságtalanság. Mert a polgári társadalmakban nemcsak a műveltség terjesztője, az erkölcs és az esztétikum hor­dozója, hanem üzleti vállalkozás is a színház. A művészek újból és újból megkísérlik, de nem feltét­lenül tudnak - gazdaságilag is prosperáló - színházat teremte­ni. Beöthy Lászlónak - legjobb időszakában - sikerült ez, a Se­bestyének is nyereséggel működ­tek, nem beszélve a régi Vígszín­házról... Ugyanakkor azonban Jó Vidor Pál" - háromszázhat­vanezer korona adósságával - nem tudta a Népszínházát meg­menteni. Önkezével vetett véget életének... Most néhány mondat ma­gamról, de korántsem maga- mért. Mindezenáltal bocsássák meg szerénytelenségem. Nos, mi­kor T. D. miniszterhelyettes be­mutatott a színházi szakmának, a hivatalos aktus után karon fo­gott Mátrai Betegh Béla (egyik példaképem a kritikusok közül), atyai jóindulattal csak annyit mondott: „Szép dolog, nagy do­log a miskolci színház élére ke­rülni, de ugye tudod, hogy ez életveszélyes pozíció - bele lehet halni!” Akkor csak sejtettem, most már tudom. S hogy nem haltam bele, az inkább szeren­cse, mint érdem. S ha a pártál­lam idején „életveszélyes” volt a színház, mikor parancsoltak ugyan, de pénzt is adtak, s újra adtak - akárhányszor kihúzva bennünket a csávából - mennél inkább síkos talaj most! A baj az, hogy az új helyzet­ben, rendszerben, társadalmi formációban legtöbben még mindig a régi reflexek szerint lépnek. Major Tamás - mikor még Révai kegyeit élvezte - meg­tehette, hogy csaknem üres kasszával a háta mögött műsor­ra tűzte az Ember tragédiáját. Mikor gazdasági igazgatója két­ségbeesett emiatt, a Mester is­mert mefisztói mosolyával csak ennyit mondott: Majd én elinté­zem az elvtársakkal! Meglehet, hogy ez csak legen­da, de az tény, hogy az elvtár­sakkal sok mindent el lehetett intézni. Különösen egy híres, ne­ves embernek. Mikor ezek közül valaki Miskolcon rendezett, eszé­be jutott, hogy nincs rendben az útlevele, s menne Párizsba. (Még jóval a világútlevél előtt va­gyunk.) Nosza, telefon Aczél Györgynek, s másnap reggel egy BM-őrnagy - mint gyorsfutár - Miskolcon volt az útlevéllel. Miért ne élnének Törőcsikben is ilyenféle reflexek? Végtére is annyi dicsőséget szerzett ennek a kis országnak - miközben erős tehetséggel, művészi alázattal, olykor önemésztő módon dolgo­zott -, hogy természetesnek tart­hatja, ha van reputációja. Ezt mi is természetesnek tartjuk. A tekintély, a hírnév, a tisztesség tényleg hatalmas erkölcsi tőke, de forgalmi értéke nincs. Vagy legalábbis nem korlátlan. Demszky Gábor Törőcsik Mari­nak - ebben biztos vagyok - bár­mikor átnyújtaná csekkfüzetét, pénztárcáját. Még biztosítékot se kérne. Budapest főpolgármeste­rének azonban kötelessége eljár­ni a túlköltekező intézményveze­tőkkel szemben. Hogy ez így túl kategorikus kijelentés? Mikor ismerjük a struktúra tökéletlenségeit, visz- száságait: a kiskapukat, a pro­tekcionizmust és így tovább... Ismét M. G. P.-t idézem: „Törőcsik azt mondja: addig nem lép színpadra, amíg nem tisztázzák. Pedig nem színésznő­ként kifogásolták működését.” Vagyis: tessék csak játszani - szabad a pálya. Szabad pénz azonban nincs. Ahol paternalizmus uralko­dik, akár kicsi, akár nagy, akár országnyi a család, biztosak le­hetünk abban, hogy valaki majd csak kifizeti a számláinkat. Most nem egészen így van. Most azt mondják: Működjetek és gaz­dálkodjatok! Ami persze nem azt jelenti, hogy a hajdúknak kell harangot önteniük. Szó szólóban j.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents