Észak-Magyarország, 1994. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)

1994-09-21 / 223. szám

ELETMOD Az EszaK'Magyarország SZERDAI MELLÉKLETE 1994. Szeptember 21. imáim Medicina Őszek csontritkulása Boston (MTI) - Azok az emberek, akik 40 éves koruk előtt teljesen megőszülnek, sokkal nagyobb való­színűséggel betegszenek meg csont- ritkulásban, mint akiknek a haja él­tük derekán is megmarad szőké­nek, barnának vagy éppenséggel vörösnek. Erre a megállapításra ju­tott előzetes tanulmányában a bos­toni egyetem két endokrinológusa. Ügy találták, hogy a korán őszülök veszélyeztetettsége hatszoros. Alkohol és vérnyomás London (MTI) - Egy nagyszabású nemzetközi tanulmány megállapí­tásai szerint szoros kapcsolat mu­tatható ki az erős alkoholfogyasztás és a magas vérnyomás között, nők­nél és férfiaknál egyaránt. Az IN- TELSALT tanulmány keretében 35 országban közel 10 ezer nőt és férfit vizsgáltak, s úgy találták, hogy a je­lentékeny mennyiségben alkoholt fogyasztók vérnyomása jóval maga­sabb volt, mint az absztinenseké, még akkor is, ha előtte 24 órán ke­resztül nem ittak szeszes italt. A vizsgálat azt is megállapította, hogy a vérnyomás alakulása szempontjá­ból a rendszeres, de kisebb mértékű szeszfogyasztás kevésbé volt káros, mint a rendszertelenebbül, de egy­szerre nagyobb mennyiségben meg­ivott alkohol. Megcsonkított nők az iszlám világában Kairó (MTI) - Az ENSZ kairói né­pesedési és fejlődési értekezlete kö­rül kialakult vitában mélyen hall­gattak arról, hogy több millió nőt csonkítanak meg szexuálisan szerte az iszlám világában. A sajtóban napvilágot látott különböző statisz­tikák, illetve nem kormányszervek adatai szerint az egyiptomi nők mintegy 75 százaléka esik át a „kimetélésnek” nevezett műtéten. A beavatkozás arab neve - tahara - megtisztítást jelent. E szokás kéz­iratok tanúsága szerint még az isz­lám kezdete, a VII. század előtti időkbe nyúlik vissza, s több afrikai országban is előfordul. Ápolónők, borbélyok, vagy - ritkábban - orvo­sok végzik ezt a műtétet. Kísérletek művérrel - „mellékvágányon” Washington (MTI) - ígéretes da­ganat-ellenes kísérleteket folytat­nak mesterséges úton előállított vérrel amerikai kutatók. Az állatkí­sérletek során azt tapasztalták, hogy a kezelésre alig reagáló vagy operálhatatlan tumorok visszafej­lődtek, mert a mesterséges vérrel több oxigén áramlott a sejtekhez, ezáltal javult a besugárzás és kemo­terápia hatásfoka. A művérrel kap­csolatos kísérleteknek lendületet adott az AIDS-járvány, amelynek nyomán egyre nagyobb az igény a teljesen biztonságos véne. A daga­natellenes hatás egyelőre csak ígé­retes „mellékvágány” egyelőre nem teljesen tisztázott. Hatvan év felett - rákveszély Los Angeles (MTI) - A legújabb amerikai kutatások szerint a kor az egyik legjelentősebb kockázati té­nyező a rosszindulatú daganatok kialakulásánál, vagyis idősebb kor­ban sokszorosára nő a rákos daga­natok megjelenésének veszélye a szervezetben. Például a hatvan év­nél idősebbek 40-szeres kockázattal számolhatnak az úgynevezett non- Hodgkin limfóma kialakulását ille- \ tőén a húsz év alattiakhoz képest. \ Ugyanígy a gyomor, a vastagbél, a I mell és egyéb szervek rákos daga­natai is nagyobb gyakoriságot mu­tatnak az idősebb korosztályban. Az okokat vizsgálva azt tapasztalták, hogy bizonyos rákfajtákért felelős génmutációk szaporodnak meg az életkor előrehaladtával. Itt nem „ketteske” a beteg Fotók: Farkas Maya Miskolc (ÉM - LGY) - Tíz éve költözött vadonatúj pavilonba a Diósgyőri Kórház általános se­bészete. Zsilipéit öltözők, lég­kondicionált műtők, tágasság, világosság... Számítógépes adat­nyilvántartójuk van, számító­géppel készülnek a kórlapok az ambulancián és az osztályon is. A sebészeten dolgozók azért egy kis nosztalgiával mutatnak az kicsi, vöröstéglás házra: az volt a régi. Ott 65 betegággyal dol­goztak, itt 40-nel, csökkent az orvosi, a szakdolgozói létszám is. Ellátási területük Miskolc III. kerülete és a bükki agglo­meráció. Körülbelül 100 ezer ember lakik ebben a körzetben.- Szinkronban vagyunk az egészség- gügyi reformtörekvésekkel - mond­ja Szunyogh László osztályvezető főorvos. - Osztályunkon az ápolási idő átlagosan 9 nap, volt, amikor 12-13 is volt. Vannak persze beteg­ségek, így a végtag-érbetegségek, a daganatok, amelyek huzamosabb időt igényelnek. Ä sebészeti szak- rendelést behoztuk az ambulanciá­ra, ezzel jól járt a beteg és az orvos Szunyogh László Derű a sebészeten is. A beteg kevesebbet vár, az orvos­nak pedig nem kell kijárnia a ren­delőintézetbe. Az ambulancián ta­valy 11 ezer 682-en fordultak meg. Az osztályon egy ágyra évente 35 műtét jut, ez jó mutatószám. A mo­dem eljárások fokozatosan bevonul­tak, bevonulnak erre az osztályra is. Már több mint 30 epeműtétet vé­geztek el laparoszkóppal. Ezzel le­hetővé vált, hogy a beteg 4 nap után hazatéijen és 12-14 nap után mun­kába álljon. Használják már régóta az egyszer használatos varrógépe­ket, van proctológiai ambulancia, ILCO-klub és jövőre megjelenik a lézer is. Szükség van a szép vágási technikára a plasztikázásnál, a bőr- átültetésnél, a lábszárfekélyeknél...- Milyen betegségek manapság a leggyakoribbak, amelyek sebészi úton gyógyíthatók?-Régebben gyomorfekéllyel ope­ráltunk nagyon sok embert, ezek­nek a betegeknek többsége ma már belgyógyászati úton meggyógyítha­tó. Gyakori viszont az epeműtét, a daganat, a hasnyálmirigy megbete­gedése. Szomorú, hogy mind több fi­atal, ám igen lerobbant szervezetű emberrel találkozunk.- Igaz, hogy itt benn maradhat­nak a szülők a gyerekkel?- Ritkán végzünk gyerekeken apró beavatkozásokat, de akkor va­lóban itt maradhat velük a szülő. Az itt dolgozó orvosok nagyjából elé­gedettek a körülményekkel, bár a készenléti és az ügyeleti díjak összegét kifogásolják. Á 16 órás ott­honi készenléti díj bruttó 230 forint. Az orvosok - Temesi Zoltán főorvos, Kiss János adjunktus és az osztály- vezető Szunyogh László is - az ápo­lónők bérével sem értenek egyet.- Hogy milyen szájízzel távozik a beteg a kórházból, az jórészt az ápo­láson is múlik. Á közalkalmazotti törvény nem értékeli a felkészültsé­get, a kiváló munkát, csak a szolgá­lati időt. Fiatal főnővérünk bruttó fizetése 14 ezer forint! Hatágyas és kétágyas kórtermekben fekszenek a betegek. Vannak, akik a nagyobb­hoz ragaszkodnak, mert ott jókat le­het beszélgetni. Exkluzív, nyugat­európai hotelkórházakban is meg­szüntettek már egyágyas szobákat, mert magányra, félelemre panasz­kodtak a betegek. A negyven beteg­re 8 orvos és 18 nővér jut. Itt nincs „ketteske”, mindenkit a nevén szólí­tanak, mindenkit hamar megismer­nek. Családias, barátságos a légkör, és jelen van a humor is. Táplálja ezt Szunyogh László főorvos úr, aki la­punk olvasóinak régi ismerőse: tár­cáit Kórház Diósgyőr szélén címmel éppen ezen az oldalon közöljük két­hetente. & AzANTSZ egészségvédelmi rovata A rákbeteg „társadalmi halála” 2.^ Ferencz Tibor Egyre nehezebb arra a kérdésre vá­laszolni, hogy milyenek a rákterá­pia gyógyulási eredményei, főleg azért, mert sok daganat prognózisa évről évre javul. Ha fordítva kísérel­jük meg a kérdés feltevését, hogy melyek a gyógyíthatatlan rákfor­mák, akkor az alábbi nehézségek­kel kerülünk szembe. Sok gyógyít­ható ma már, amit tegnap gyógyít­hatatlannak tartottak: sok rákbe­teg, aki számára ma még nincs gyó­gyulási lehetőség, holnap gyógyít- hatóvá válik. A „gyógyítható” és »gyógyíthatatlan” fogalma relatív, a köztük lévő határ elmosódik. Ezért minden rákbeteget ma gyógyítható- nak, vagy ,javulhatónak” kell tekin­teni, amíg az ellenkezőjét be nem bizonyítjuk. A kivétel az úgyneve­zett „reménytelen” eset. A rák, ha nem kezelik, a legtöbb esetben a ha­lálba vezet, de ha kezelik, akkor po­tenciálisan teljesen reverzibilis, te­hát gyógyítható folyamat. Az ismer- tetőjelekből, melyeket a rákbeteg­ségnek tulajdonítanak és az asszo­ciációkból, melyek ezek fejtegetésé­vel keletkeznek, félreérthetetlenül adódik az, hogy a rákbetegséghez ilyen szavakat kapcsolnak, mint „félelmetes”, „alattomos,”, „bizal­matlan”, „fenyegető”, „kiszolgálta­tottnak lenni”, „kiszámíthatatlan”, „szétromboló” stb. Ezek a szavak fé­lelmet, a tehetetlenség érzését, bi­zonytalanságot és a lét fenyegetését fejezik ki. Ezenkívül a rákbetegség­nél a gondolat nemcsak a szemé­lyeshez kapcsolódik, hanem a közös bajhoz is. Például a családéhoz. Ki­mondva vagy kimondatlanul egy hosszú ideig tartó, kínos betegség elképzelése villan fel, kevés re­ménnyel. Még ha az orvos látja is a gyógyulás esélyét, a beteg legtöbb­ször azt hiszi, hogy gyógyíthatatlan. Ebből az ellentmondásból és ennek gyökeréből a rákkezelés területén egész különleges és gyakran tragi­kus konfliktushelyzetek adódnak a betegség, a környezet és orvos kö­zött. Van-e egyáltalán szükség a va­lóság közlésére? Vagy hallgatásra kötelezett az orvos a rákbeteggel szemben? Ezek a kérdések mind­nyájunkban más meggondolásokat és érzelmeket váltanak ki, aszerint, hogy éppen milyen betegen vizsgál­juk ennek megválaszolhatóságát. A felelet ezért: csak egyénileg le­het dönteni. Sokan a rákot a család­ban szégyennek, leprának, kálvinis­ta értelemben büntetésnek érzik. Fesztelenül mesélgetik, hogy a gyermeknek ma kivették a mandu­láit, a nagyapának tegnap megope­rálták a sérvét stb. A hozzátartozó rákját elhallgatják, vagy szavakkal körülírják. A hozzátartozók azt ké­rik, hogy beteg előtt hallgassuk el a valóságot, mert az nincs olyan hely­zetben, hogy el tudja viselni. E kér­dés mögött azonban nemcsak az az óhaj áll, hogy a beteget a pszichikai katasztrófától megkíméljük, hanem gyakran annak a ki nem mondott bevallása is, hogy nem hajlandó, nem képes, vagy nem akaija az igaz­ságot a beteggel együtt elviselni. Paradox módon azután ezek a bete­gek, ha felvilágosítjuk őket, kezüket tördelve éppúgy rimánkodnak, hogy óvjuk meg hozzátartozóikat a rettenetes hírtől. így gyakran elő­fordul, hogy mindkét fél tud a be­tegségről, de úgy tesz, mintha nem tudna. Megkezdődik a kölcsönös „bújócska”, a semmitmondó beszél­getések, egy látszatvilág felépítése, a természetes kapcsolatok elveszté­se, a régebben bizalmasok szétválá­sa. A nem megfelelő cselekedetek és változások olyan reakció következ­ményei, melyek oda vezetnek, amit mi „társadalmi halálnak” neve­zünk. Mielőtt ezt a fogalmat köze­lebbről megvilágosítanánk, megje­gyezzük, hogy a betegségükről nem tájékoztatott rákbetegek többsége mégis ismeri a baj természetét. Honnan tudjuk ezt? A beteg erre a betegség lefolyásából következtet és a környezet csalhatatlan jeleiből. Érzik a disszonanciát saját betegsé­gi élményeik és a „mit és hogyan” között, amit nekik mondanak és ahogyan mondják, ahogy környeze­tük velük szemben viselkedik. Mi­közben hamaros gyógyulásról be­szélnek, nem pedig a vizsgálatok eredményeiről, összevesznek, elma­radnak a régebbi rendszeres látoga­tók, mások, akik évekig nem jöttek, váratlanul megjelennek groteszk virágcsokrokkal. A látogatók beszé­de halkabbá válik és betegség sú­lyosbodása ellenére mind kevesebb szó esik a betegségiül, egyre inkább mindennapi dolgokról beszélnek. Ahelyett, hogy a társadalom és a hozzátartozók a bajban segítené­nek, inkább engedik lehanyatlani a betegeket. Ahelyett, hogy a közös­ség befogadná őket, belökik a kap­csolat nélküli magány semmijébe. Az úgynevezett „gyógyíthatatlan” rákbeteg kezelésének is kettősnek kell lennie: a testi és a lelki szenve­dés kezelése. Ha a környezet nem kooperál, akkor a „gyógyíthatatlan” kezelése csaknem lehetetlen. (Szerzőnk onkológus főorvos) Kórház Diósgyőr szélén XXXVH. Szunyogh László Mint kotlós a tojásokat, melengettem, költöt­tem e témát, mely egy orvosdinasztia promi­nens képviselőjéről mesél. Halogattam a meg­írást. A főtanácsos urat - mindenki így hívta - jól ismertem; szerettem, mint mindenki; tar­tottam is tőle, mint mindenki. Kőszikla-em­ber, rabiátus főnök hírében állt. Mikor 1965- ben a belgyógyászati osztály szívében kaptam lakást, senki sem irigyelt, sőt: óva intettek. Közel a főorvosi szoba, vigyázz, hamarost szo­rulni fogsz! Róla írni ódzkodtam, azért is, mert úgy is­mertem meg orvosgyermekeit, mint akik örö­költék édesapjuk igazságérzetét, feszes köve­telményrendszerét. Judit osztályunkon, „al­tató” főorvosként tevékenykedett. A betegek érdekében, akár a jó modort is sutba vetette. Géza konzíliumok során ritka betegségeket felfedve-felfedezve, szakkönyvek alapos tanul­mányozására kényszerített. Gondoltam, mondandómat lektoráltatni il­lene velük. Tárgyi tévedéseim, fals információ­im lehetnek, de Boross Imre főtanácsos úrról rosszat csak durva hazug tudna írni. Csalá­dostul költöztem be a mai belgyógyászati orvo­si szobába. Ott éltünk öt éven át. Laci fiam hol gyalogo­san, hol kerékpárral száguldozott a folyosón, majd öccse érkezése után gondterhelten cipel­te a mosodába Péter pelenkabatyuját. A srácok időnként hasfájás, betegség, szü­leik tv-nézése, bridzspartija miatt nehezen aludtak el, nyűgösek voltak. Sírtak, toporzé- koltak, ordítottak. Egy alkalommal a külön­ben kiváló Kocsi Anna fónővér bekopogott, alaposan leteremtett minket. Fenyegetett, ha a főtanácsos úr fiilébe jut a sírás-rívás, lesz ne­mulass! Idegesen próbáltam fiamat jobb belá­tásra bírni, és nem vettem észre - a fónővér sem hogy Boross főtanácsos úr a háttérben állva végighallgatta kioktatásunkat. Eztán iszonyú kemény eligazítást tartott. „Mit gon­dol Ön, élvezetből vegetál egy orvos gyerekes­tül egy kórházi osztály közepén? Kerítsen ne­kik orvosilag, emberileg alkalmatos lakást! Ha nem tud, hallgasson!” Fiaimat látva, simogatással, apró ajándé­kokkal kedveskedett. Félelmem elpárolgott. Ma tudom, érdemtelenül vállaltam temetése­kor a kollegiális búcsúztató szerepét. Ó ádáz veszélyek vállalásával hívott papot a haldok­lókhoz. A vasárnapi szagos misét el sem kezd­ték nélküle. Pártag-kortársai-kollégái nem vállalhatták a síri utolsó szót. Másnak kellett, illett volna — én beszéltem. Mint jómagam is egy ideig, féltek tőle. Egy ízben a diétás nővér tévedését vizit közben szokásos emelt hangján korrigálta. A nővér pi- tyeregve rohant el. A főtanácsos úr aggódva, pislogva a slepphez fordult: „Nagyon megijesz­tettem? Menjenek utána.” Mikor elhatározták egy korszerű belgyó­gyászat létesítését, mérnöki kísérettel Német­országba utaztatták. Gondos tanulmányozás után kórházunkban szuper-osztályt hozott lét­re. Fürdető, röntgen, Krogh-bélmosoda, osztá­lyos ambulancia, mosoda, konyha, kazánház. Az Erzsébet kórház főmérnöke irigykedve jött az utóbbit tanulmányozni, náluk még vaskály­ha termelte a hót. Osztályt szervezett, és ez az osztály lett az élete. Reggeltől estig dolgozott, állandóan ost­romolta a takarékos gazdasági vezetést új gyógyszerek, módszerek bevezetése végett. Nemegyszer fordult elő, hogy a főorvosi vizit esti tíz órakor kezdődött. A 127 ágyas osztály minden betegét „könyv nélkül” ismerte. Politikai presszióra államtitkár-rokon or­vosházaspárt irányítottak a „beire”. A kollé­gák visszaemlékezései egybevágnak: nemhogy nem fakítottak, hanem lusták voltak megcsi­nálni a rájuk bízott laborvizsgálatokat, .kas­ból” írták be az eredményeket. Félve, de felhá­borodva rontott be Boross főorvos az igazgató­hoz: „Valakinek mennie kell! Vagy ők, vagy én!” Józan döntés született. Hogyan is lehetett volna kitenni az általa alapított osztályról egy kiváló szakembert, aki élt-halt, szenvedett betegeiért, aki úttörő­könyvet írt a cukorbetegek diétájáról, és aki jó ember volt? Szerette a virágot, rajongott a gye­rekekért. Szerették is a betegek fenntartás nélkül. Orvostársai - mi - félve, később féltve szeret­tük. Nyugdíjba küldése - enyhén szólva - megalázó volt. Telefonon hírta a városi főorvos: „holnaptól nem kell bemenned, Im­re bácsi!” Nem volt érzékeny búcsú. Talán most, itt egy kicsi. Az oldalt szerkesztette: Lévay Györgyi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents